10-es Honvéd, 1934 (15. évfolyam, 1. szám)
1934-05-06 / 1. szám
5638 es 2 XV. évfolyam, 1. szám, 1934. május 6. 10-ES HONVÉD A VOLT M. KIR. MISKOLCI 10. HONVÉD GYALOGEZRED KÖTELÉKÉBE TARTOZOTT 10-ES HONVÉDEK ALKALMI LAPJA mí’4 A huszadik évfordulón a 10-esekről A sátoraljaújhelyi 10-es estén elmondta: Halmay Béla dr. Miskolc thj. város h. polgármestere A volt miskolci M. kir. 10-ik honvédgyalogezred hadiüzvegy- és hadiárvaalapjának kezelő bizottsága nevében hárul reám az a feladat, hogy Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely város érdemes közönsége előtt megjelenvén, a 10-es honvédek régi, meleg családi tűzhelyéhez magammal hozzam fiúi szeretetünk és ragaszkodásunk, hálánk és hódolatunk őszinte nyilvánítását. Amikor Alapkezelői Bizottságunk eljött e nemes város falai közé, hogy kulturestjét megtartsa, tette ezt abban a lélekemelő tudatban és meggyőződésben, hogy szent kötelességet teljesít; a tizes honvédek iránt táplált szeretet és kegyelet oltárán felgyújtja az emlékezés őrtüzét s a maga részéről is lerója adóját az elveszített tizes bajtársak ragyogó harctéri szereplésének örökéletü dicsősége előtt. Az emlékezés őrtüzének fényében megjelennek lelki szemeink előtt ezredünk hű fiai, a nemzet virága, a nemzet reménye, ifjúsága, annyi daliás levente; nemes versengéssel annyi családapa, testvér, fiú, hogy az ősei által reáhagyott szent örökséget becsülettel védje. A tizes honvédek, akiknek kebelét az önfeláldozás szent hevülete dobogtatja, hogy életüket-vérüket áldozzák ezért a sokat szenvedett, mindenkitől elhagyott, de a mi kegyeletes szívünknek oltárképében őrzött imádott hazáért! Néhány hónap híján két évtizede annak, hogy zászlóaljaink itt táborba szálltak „Zendült a Sátorhegy orma, völgy és lapály víg zaj miatt“, s elindultak sűrű virágesőben „Hitvirágot szedni gyöngyös koszorúba.“ Megjárták a dicsőség útjait, megjárták a keserű szenvedések Golgotáját. Mocsoktalanul hordozták meg zászlóikat a harcok mezején s hősiesen viselték a szenvedéseket, amelyeket oly bőven osztott ki számunkra a könyörtelen sors. A tizes honvédek igen gazdag útravalót vittek innen magukkal. Elvitték hozzátartozóiknak, e nemes vármegye és nemes város közönségének bensőséges, őszinte szeretetét, féltő gondját. Ez a szeretet volt a tizes honvédek drága talizmánja, amely megvédte őket vészek idején s amely talizmán egybeforrasztotta szívüket, lelküket. A szeretet, a ragaszkodás otthonukhoz, a szeretet és bensőséges ragaszkodás bajtársaikhoz a tizes honvédek táborában nemes hagyomány, féltve őrzött kincs volt mindenkor. A tizedik gyalogezred családot alkotott a békében, családot alkotott a háborúban, családot alkotott messze földön, idegen rabságban, ahol utolsó rongyain, utolsó kenyérhéjának morzsáin osztozott. A bajtársi hűség, ragaszkodás és szeretet ápolásának és megnyilatkozásának igazi próbaköve a csatatér volt, de kemény próbaköve a bajtársi szeretetnek és önfeláldozásnak a hosszú, kegyetlen rabság is, amelynek igájában véres verejtékük összefolyt s amelynek rideg földje oly gyakran nyílt meg egy-egy korai sírjába Hanyatlott családtag számára. Amikor a csaták mezején, amikor messze idegen földeken a család életben maradt tagjai elhullatták kegyeletes emlékezésük fájó könnyeit elveszített testvéreik drága porai fölött, kitörölhetetlenül vésődött lelkükbe az utolsó kép, az utolsó szó, az örök emlék, a végbúcsú szava: „Mikor a pokolnak égő torka tárul S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, Mikor a rongysátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: Fiam! Feleségem!“ S amikor a bilincsek országútján: „Valaki összerogy, hörögve felkiált, Megáll a vándorló kis sereg, Az egyik elmarad, a többi megy , tovább. Mentükben pirosló vér pereg.“ A tizes honvéd lelkének mélységes bajtársi kegyelete felfogta az utolsó üzenetet, az utolsó szót, amely megdicsőült bajtársának ajakéról elhangzott és ugyanakkor egy szent, kötelesség érzete ébredt szívében: Hazahozni az utolsó üzenetet és felkarolni az elesett özvegyet, árva gyermeket,. r