168óra, 1993. június-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-06 / 27. szám
R. Székely Julianna: A tisztesség fokozatai Nem tudom, meddig fokozható még a folyamat, ahogyan Csurka István képviselő úr egyre tisztességesebb. Az ember jó ideje azt gondolta, ennél tisztességesebbnek már képtelenség lenni. Másként hogyan is vehetné magának bárki a bátorságot, hogy megállás nélkül az igazság nevében ítélkezzék, erkölcsi magaslatokról széttekintsen, onnan állapítsa meg, ki jó, ki rossz, ki nómenklaturista, pártonkívüli bolsevista, patkány, beteg marha, naftás, pufajkás, reformkommunista-liberális. Ilyesmit az tehet csak, vélte a közember, akinek jelleme hótiszta, élete nyitott könyv, abba is csak a napi jó cselekedetek vannak beleírva meg maximum a haza ellenségeié, de azok is elfogynak lassan, hisz Csurka nem alkuszik. Ha kell, akár saját párt- és miniszterelnökébe is beleköt, miközben ő maga a világért sem akar pártelnök lenni, csupán szürke eminenciás, rendíthetetlen támasz, talpkő, golyófogó. Ki számíthatott rá, hogy mindezek tetejébe Csurka István egy szép napon a hallgatás falát is áttöri? Pedig nem kérte rá senki. Csupán a miniszterelnök úr csodálkozott el, mint hírlik, vajon miért kíván tagjaitól tisztességet a Csurka István által életre hívott Magyar Igazság nemzetpolitikai csoport, amikor közöttük egykori három per hármas ügynökök is szerepelnek. Amire persze a csoport tagjai nyomban politikai átvilágításukat kérték. Borítékokat, bizonyítékokat, pecsétes papírt a múltról, annak immár bevált rendje és módja szerint. A hallgatás faláról szó sem volt. Pontosabban: tudtuk, hogy létezett ilyen. E szép, láttató képet Tőkés László használta egykor Romániában, a legvadabb diktatúra idején, amikor halált megvető bátorsággal kamera elé állt, hogy közhírré tegye az elnyomás, az üldöztetés világ elöl elrejtett, megdöbbentő tényeit. Azóta azt hittük, ez a szókép foglalt. Nagy oka kell hogy legyen, ha valaki előveszi. Csurka István most nagy okot talált. „Lehet, hogy a nevem rajta lesz a három per hármas listán" - nyilatkozta egy-két hete. Ez már csak azért is elképzelhető, mondotta, mivel internálása idején több mindent aláírt, mint - szerinte - oly sokan mások is. Viszont ügynöki jelentést soha nem készített. „Bár teljesen ártatlan vagyok, át kell törnöm a hallgatás falát, különben soha nem lesz megtisztulás a magyar társadalomban." „Nem mintha bűneim feltárásáról kívánnék beszélni, de azt hiszem, hogy más megoldás, mint hogy néhány ember példát mutasson, nincs.” Ez a tiszta beszéd. A tisztesség újabb, nyaktörő magaslata, ahová megint kevesen fogják tudni követni őt. Esetleg azért, mert annak idején nem írtak több mindent alá. Esetleg, mert nincs is mit bevallaniuk. Netán fogalmuk sem volt arról, hogy itthon, a demokrácia harmadik évében is létezik még a hallgatás fala, amely mögött „az ügyeskedés, az összeköttetés, az illeszkedés vagy a szolgálattétel jellemzi a viszonyokat” a közszereplők között, miként most Csurka leleplezte. A közembernek, aki nem közszereplő, legföljebb az üt szöget a fejébe, hogy ezen újabb, példás rendcsinálást miért nem előbb kezdte el Csurka István. Mondjuk, csak egy héttel ezelőtt, hogy a miniszterelnök úr ismét előrántotta kedvenc ügynökfegyverét. Mindegy, ne keressünk kákán is csomót, vessük tekintetünket a lényegre. Arra, hogy a hallgatás fala mögül - mit tesz isten - szűrődik át, hogy Csurka István csakugyan ügynök volt. Hamisítatlan három per hármas. Egy huszonhárom éves „Raszputyin”. Egy ügynök aki sohasem ügynökölt. Száját árulásra ki nem nyitotta, tolla besúgó jelentést meg nem írt, sorba be nem állt, társadalmat nem tompított, miként arról Átvilágítás című cikke a Magyar Fórumban tanúskodik. Néha ugyan elbeszélgetett a Cég embereivel, de nyilván csak olyasmiről, hogy van a család, mit érdemes megtenni másnap az ügetőn, megy-e a regényírás, megy-e a beszervezés. Lehet, hogy a többiek is mind ilyen ügynökök voltak. Nem csoda, ha megbukott a létező szocializmus. De az is lehet, hogy csak a titkos ellenállók ügynököltek így. Azok, akik nem verésektől megtöretve, fenyegetésektől megijedve, hozzátartozóikat féltve írtak alá. Hanem főképp azért, amiért Csurka István. Hogy „módszert váltsanak”. Akik az átlátszó és hiábavaló lázítás, szamizdatozás, börtönben senyvedés helyett mélyebb rétegekben bomlasztották a diktatúrát. Nem mentek fejjel a falnak, inkább ravaszul lóversenyeztek, alá- meg regényt írtak, díjakat kaptak. Mindenkit mentettek és soha nem ártottak. Úgy, mint Csurka-Raszputyin. Akárhogy volt is, Csurka István most „rettenetesen szégyelli az egészet”. Hogy pontosan mit, azt Átvilágítás című írásából az ember eleinte nem is érti. Hisz csupa tisztesség az egész, bocsánatos bűn, részvétet fakasztó emberi gyengeség. Ám Csurka nem áll meg ennyinél. Mikor már azt hinnénk, teljes a beismerés, még jobban föltépi mellén az inget, úgy mutat meg mindent. A legbensőbb titkokig. A mindenre elszántak bátorságával tárja föl az SZDSZ gonosz praktikáit, Demszky ármányos hallgatását az ügynök Raszputyinról, Horváth István, Aczél György, Knopp András bűneit. Önkímélet nélkül fedi föl Kónya Imre, Boross Péter, Horn Gyula, Antall József, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap, az MSZMP, az MSZP, a KGB, az új, nagy, világméretű intézmények, a magyar parlament, valamint Robert Maxwell összefonódott ármányait. Mire idáig ér, az olvasó már sejti, hol keresse az igazi ügynököket. Továbbá, hogy igazából az gyanús, aki semmit sem írt alá. Aki nem gyónhat, nem kiálthat föl szédítő bátorsággal: „Ezt tettem, tessék, itt vagyok.” Akinek tisztességből mindössze annyira telt és telik, hogy magát meghúzva él, dolgozik, létezik. Aki csak néz már jó ideje, mint a moziban, tenyeréből szemellenzőt csinál, úgy figyeli ámultan, mekkora a tolongás odafönn, a tisztesség ormain. Aztán fülét befogja, hogy ne hallja a kölcsönös ökölcsapások zaját. Majd a zuhanást.