168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-11-18 / 46. szám

RŐL, ETIKÁRÓL Kultúra­ tos, hogy tíz évvel ezelőtti a felvétel. ■ Vállalhatnák a szakmai testületek a nívó kontrollá­lását. Nem? - Sem a Színházi Társaság­nak, sem a Színész Kamará­nak nincs erre törvényes jo­gosítványa. Pedig már rég meg kellett volna alkotni az új etikai kódexet. Néhány em­ber elhatároz valamit a veze­tőségben, és legfeljebb hábo­­rognak, ha mások megszegik a javasolt szabályokat. A tár­saságot gyakran felkérik, mondjon véleményt szakmai kérdésekben. De ha például egy igazgatói pályázat elbírá­lásakor másként dönt az ön­­kormányzat, mint ahogyan a szakma javasolta, akkor en­nek semmiféle következmé­nye nincsen. Holott égető szükség lenne arra, hogy va­lós hatalmat kapjanak a testü­letek. Ugyanis a színészi pá­lya presztízse rohamosan csökken. ■ Akkor miért akarnak egy­re többen színésznek állni? - Nyilván elhivatottságot éreznek. - Éppen ez az, amit nem ta­pasztal a fiatalokban - nyi­latkozta többször is. - Amikor a főiskolára jelent­kezik valaki - kíváncsi és ambiciózus. Nem könnyű megőriznie művészi érzé­kenységét. Egyre nehezebb érvényre juttatni a tehetséget. Olyan produkcióban, ahol ügyes a píáros, akkor is sztár­rá avathatják a játékost, ha semmi köze a szakmához. Lehet, hogy a másik színész elmélyülten dolgozik, de mert nincs menedzsere - ismeret­len marad. ■ S tanárként felelősséget vállalhat a tanítványáért? - Megváltozott a világ. Már nem tudom eligazítani a fiata­lokat, akik tőlem várnának ta­nácsot. ■ Miért nem? - Elmondhatom neki, hogy a belső gazdagság a legfonto­sabb, és amik benne történ­nek, azok az igazi történetek. Erre ő azt válaszolja: nincsen lakása, kezdő színházi fizeté­séből még a színészházban sem tud rezsit fizetni, ha vi­szont elvállal egy mosópor­reklámot, fél évre rendezi a számláit. Akkor kinek van igaza? Hiszen minden a pénz­ről szól. Ha egy magyar szí­nész azt hallja, hogy hasonló kvalitású amerikai kollégája mit engedhet meg magának, akkor úgy érzi, igazságtalan­ug művészt nem úgy kellene megismerni, hogy kutyaeledelt szór az öleb elé, Mág történik vele. Persze egy művészt nem úgy kellene megismerni, hogy kutyaele­delt szór az öleb elé, és köz­ben mosolyog a nézőre, tegye ő is ezt. Van olyan tanítvá­nyom, akinek a neve mellé a tévéújságban nem azt írták, hogy színész, hanem hogy műsorvezető. Szomorú. Ne­kem nagy szerencsém, hogy kezdetben a kaposvári szín­ház tagja lehettem. ■ Védjegy? - Jogosítvány. Végigkíséri az életemet. Közéjük tartozom, pontosan tudjuk a művészet­hez való viszonyunkat. ■ S a Katona József Szín­házban ? - A Katonáról szuperlatí­­vuszokban beszéltek a világ­ban, hogy olyasmit tud, ami ritka. A színészi jelenlétnek, koncentráltságnak, szenve­délynek és szakmai tudásnak olyan egységét képes meg­mutatni, amely még mindig az elsők közé emeli a társula­tot. Amikor ide szerződtem, úgy éreztem, sok mindent másképp kellene csinálni. Ha a társulat valamit ennyire tö­kéletesen tud, az a tudás idő­vel elhasználódik és rutinná válik. Kritikus vagyok a színházammal. De csak be­felé. ■ Rosszat nem is mondhat? - A mai színházi műhelyek­ben a nálunk nevelődött mű­vészek dolgoznak, a Katona hagyományait folytatják. Ta­lán ez is oka annak, hogy a színházunk még nem találta meg az igazi hangját. ■ Milyen lenne az? - Ha tudnám, már megcsinál­tam volna azt az előadást. Kí­sérletezni kell. Ugyanakkor a közönség inkább a kommersz irányába szorítja a színháza­kat. Régebben - bármennyire rémes volt a politikai helyzet - egy társulat megengedhette magának, hogy repertoáron tartson olyan darabot is, amelyhez fel kellett nőnie a közönségnek. ■ Vállalja az új magyar drá­mák bemutatását. Kockáz­tat? - Politizálnia is kell a szín­háznak, de nem a napi aktua­litások szintjén. A rendszer­­váltás előtt elég volt, ha az ember elrejtett egy politikai üzenetet a darabban. Az elvit­te az előadást. Nem számított, milyen volt szakmailag. Bol­dogan jöttek: van egy hely, ahol kimondanak valamit. Az efféle politizálást már eluta­sítják a nézők, mert unják. Komoly, embert formáló tör­ténelmet élünk. Azokról a tár­sadalmi kérdésekről kell szól­niuk az előadásoknak, ame­lyekre odafigyelnek az embe­rek az országban. Ma arra van igény, hogy történeteket me­séljünk. ■ A valóság izgalmasabb, mint az a modell, amelyet a színház mutat róla. A pesszi­misták szerint kihalófélben a színházi kultúra. Hiszen eltűntek a nagy hősök - nagy történeteikkel együtt. - Majd lesznek apró mesék, kicsi színházakban. A műfaj azért született meg valaha, mert az embereknek igényük volt rá. Ha másért nem, hogy le tudják lőni a bivalyt. El­kezdtek körbeugrálni, és elhi­tették magukkal, hogy ha át­élik közös élményeiket, sike­resebb vadászok lesznek. ■ Máté Gábor 1955-ben született Budapesten. A színifőiskolán 1980- ban végzett, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerző­dött. 1987 óta a Katona József Színház tagja. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1993 óta tanít. A Magyar Színházművé­szeti Szövetség vezetőségébe választották 1994-ben, jelenleg a Színházi Társaság vezetőségi tagja. Jászai Mari-díjas. Főbb szere­pei: Hamlet, Claudius, Kikiáltó (Weiss: Marat-Sade), Trofimov (Csehov: Cseresznyéskert). Főbb rendezései: Kulcskeresők (Ör­kény), Szeget szeggel (Shakespeare), Sárifári hadnagy felszarvazá­­sa (Valle-Inclán), Mauzóleum (Parti Nagy Lajos), Müller táncosai (Németh Ákos), Prédales (Garaczi László), 168 óra 31

Next