168óra, 2007. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
2007-08-02 / 31. szám
Kultúra A világsiker ellenére abbahagyta a komponálást. A beat- és rockőrületben már másféle zenékre tombolt az ifjúság. Az orvos életébe amúgy sem fértek bele a bohém éjszakák: a Belügyminisztérium kórházában éjfélig vizitálta a betegeket. Egyébként a pszichiáter „kettős életét” a szakma is felemásan fogadta. Egyszer egyik professzora ráförmedt: „Csak nem te írtad azt a Hosszú, forró nyárt?!” Gábor S. némán bólintott, mire a prof: „Kitűnő szám! Mindig ezt hallgatom.” Máskor viszont egyik kollégája fennhangon azt kérdezte tőle: „Ezzel sok pénzt lehet keresni, vagy csak szimpla blamázs?” De az intrikák nemigen zavarták: a pánikbetegség gyógyítása minden energiáját lekötötte. Nem titkolja, egyszer ő is átesett egy pánikrohamon. Diploma után a Pető Intézetbe jelentkeztem konduktornak. Személyesen Pető András felvételiztetett. Minden furcsa kérdésére tudtam felelni. Például arra: „Hogyan halt meg Webern?” Majd tripla kávéval jutalmazott, amelytől olyan rosszul lettem, hogy mentőt kellett hívni. Valójában az intézetben látott gyerekek viseltek meg ennyire. Végül nem is vállaltam a munkát. Ám nemcsak emiatt kezdte kutatni a pánikot. Észrevette: a kórházak tele vannak olyan betegekkel, akiket hiába vizsgálnak a különféle specialisták, súlyos tüneteikre - fulladás, heves szívdobogás, szédülés, ájulásérzet, infarktusra utaló jelek stb. - nem találnak magyarázatot. Minden leletük negatív. Gyakran szimulánsnak vagy egyszerűen hisztérikusnak bélyegzik őket, és senki nem akar velük foglalkozni. Gábor S. Pál viszont saját tapasztalatából is tudta: a szenvedések nagyon is valódiak. A pánikbetegek fele depressziós is, fóbiák, kényszerek gyötrik őket, sokan követnek el közülük öngyilkosságot. Állítja, a világon Egy híd Hajnali hat volt Prága utcáin. Nem veszélytelen hajnal, mert minden reggel - kivéve a hétfőt - erőtől duzzadó, kötözködni vágyó részegek hangja visszhangzik a keskeny utcákon, és az ember sohasem tudhatta, hogy ebben a bámulatos homlokzatokkal és girbegurba utcákkal teleszórt városban ki vagy kik bukkannak föl előtte, tűnnek föl a háta mögött, már hallod a fenyegetően közeledő hangot, és aztán meg is pillantod őket. Öten-hatan vannak, és pimaszul néznek, s közben taxis sakálok gördülnek halkan az egyenetlen kövezetű úttesten, a sofőr undorral vesz szemügyre, ha nem inted le; rendőrök szednek föl egy járni is alig tudó, csupa seb és mocsok drogost, dugják a mentőautóba, amelyben helyet mutatnak neki, de meg nem érintik az illetőt valami gyönyörű kis terecskén, ahol kék rokokó felhőkön tündöklő arany Szűz Mária tartja a kisded Jézust. A turistáktól elözönlött Prága mégis csak ezekben a néptelen hajnali órákban elviselhető. Prágában nyáron úgy érzi magát az ember, mint Mona Lisa képe előtt a Louvreban. Mindent lehet látni, kivéve a várost. Viszont reggel hatkor a Károly hídon csupán néhány megveszekedett koránkelő járkál, kezében fényképezőgéppel és én (fényképezőgép nélkül). A mindig hófehér inget és vajszín nadrágot viselő, napbarnított arcú, erősen hajlott hátú férfi, aki tegnap is jött, és tegnapelőtt is, mindig pontosan hat órakor lép a Károly hídra, a híd elején kifújja magát, leteszi a hóna alá csapott friss újságköteget a széles kőmellvédre, és gondosan átböngészi, majd szorgalmas léptekkel átvág a hídon, megy a Hradzsin felé. Csak amikor a közelembe ér, akkor válik egyértelművé, hogy koldus, a nadrág koszos, repedezett, fekete cipője valami kukából kerülhetett elő, a jobb időket látott arc is viharvert, mint valami szobor a Károly hídon, a második napon már megismert, és odabiccentett felém halvány mosollyal, mintha kolléga volnék. Valami mozgás volt érzékelhető a híd közepe felől, fenekek villantak a YouTube tele van mobiltelefonokra fölvett, hol önként, hol erőszakkal lehúzott nadrágokkal, a seggmutatás a nyílt utcán a szabadság bohóctréfájává változott. Erósz huszárcsínyévé, de úgy láttam, hogy itt komplikáltabb hadművelet folyt a Moldva fölött: többen egyszerre, egymásra mászva tolták le nadrágjukat, és mutatták fehér feneküket a fényképezőgép lencséjének, mögöttük a hajnali fényekben úszó királyi vár, a híd szobrai és a templomok tornyai. Amióta itt voltam, ez már a harmadik olyan társaság volt, amelyik azért ment a híd közepére, hogy letolt nadrággal fényképeztesse magát. Nem is törődtem volna velük, beálltam helyemre, a megfeszített Jézus alá, szemben velem, a híd másik oldalán az üres kereszt, rajta arany betűkkel állt, hogy MRI, amikor felcsattant a „ once more!!!”, a „még egyszer!!!”, és nyomában az ujjongó csatakiáltás, „yes! yes! yes!”, hogy az egész híd beleremegett. És a fiatal fiúk az imént felhúzott és begombolt nadrágokat 34