168óra, 2007. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
2007-12-20 / 51-52. szám
Kultúra Gordon egy százesztendős falióra. Kétsúlyos, felhúzós, csúszófékes, elegáns regulátor, cseresznyefarokkal, egyszerű párkánnyal, arabs számokkal és apró, szecessziós mintákkal. Mindössze négy esztendeje szolgál nálunk, korábbi életéről alig valamit tudunk, mégis olyan már, mintha mindig együtt lettünk volna. Valami különös vidámság, valami újfajta meghittség költözött vele a lakásunkba. Persze kényeztetem, ahol érem. A felhúzása afféle külön ünnep, és mindig a vasárnapi ebéd előtt következik el. Meg van felügyelet, van tisztogatás is. Meg csak afféle kvaterkázás. Olyasféle, hogy: „Gordon, magánál már éjfél van, én meg csak olvasgatok itt, mintha semmi dolgom nem lenne holnap. Ideje aludni térnünk.” Gordon pedig, mint egy jó komornyik, halkan biccent ilyenkor. Mindent szeretek ezen az órán. A hangját, az alakját, a munkáját, az életkorát, meg azt, hogy van egyáltalán. Évtizedek óta vágytam rá, a gyerekkorom egy része ilyesféle ónémet faliórák között telt, a sváb rokonok minden szobájában lakott egy, az ő ütéseiket hallgatva szenderedtem álomba a fűtetlen, birsalmaszagú hálóban, vastag dunyhók alatt. De hát ezt persze ki kell érdemelni. Lakótelepi panellakásban fölös kivagyiság az ilyesmi, ahhoz százéves házfalak kellenek, meg almárium meg ilyenek, és az sem árt, ha mi is hozzáaszúsodunk kicsinyég. Úgyhogy ez a Gordon fiú, ez éppen a legjobbkor érkezett az életembe, azóta elválaszthatatlanok vagyunk, ha hazatérek, örömében üt egyet (rosszmájú barátaim szerint direkt toporgok az ajtó előtt félig, és akkor lépek a lakásba csak, amikor ütni kezd, de én ezt meg se igen hallom), ha elmegyek, még visszaszólok, hogy vigyázzon a házra, és tartsa rendben a dolgokat. Azt is teszi egyébként, hogy ilyen nagyvonalúan felügyeli a világot közöttünk. Nagyon remélem, hogy ami időm hátravan (jó sok természetesen), azt mind ő fogja megmérni nekem. Évek óta felhőtlen viszonyunk a héten váratlanul beborult. Gordon ugyanis megbetegedett. Egy éjjel arra ébredtem, hogy hallgat. (Arra sosem ébredek föl, ha itt, éppúgy, mint kiskoromban, a vasút mellett mindig csak arra riadtunk föl, ha nem ment el a veresegyházi személy!) Néztem, vizsgáltam, a súlyok a helyükön voltak, a rugó megfeszülve, a mutatók mégis mozdulatlanok. Felhúztam újra, ment egy negyedórát, majd ismét párnáira hanyatlott. Lázrózsák ültek az arcára. - Nyugi, öregfiú - mondottam neki -, kerítek orvost. Reggel felhívtam a Hídvéghy urat. A Hídvéghy úr családunk régi órája, minden bajunkkal hozzá fordulunk mindig, elemcserétől a szíjcserén át a rugóegyenesítésig minden hozzá tartozik, patinás üzlete van a Király utcában, viszonyunk még az édesapja idején kezdődött, s töretlen azóta is. Mondanom sem kell, a Gordon is az ő közvetítésével került egykoron hozzánk. A Hídvéghy úr azonban hidegen kijelentette, hogy részéről befejezte a kimászkálást, neki arra ideje nincs, különben is: folyton fölöslegesen macerálják, ha akarjuk, vigyük be az órát, majd megnézi. Hiába mondottam, hogy a Gordon nincsen szállítható állapotban, meg hogy az ember felelős azért, akit megszelídített, ifjabb Hídvéghy nem engedett. Valamit ki kellett találnom. Közelgett a születésnapom, egy beteg falióra látványa derékba tömé az egész ünnepet. Beszéltem vele, mint férfi a férfival. Aztán felhúztam újra meg újra meg újra, kergettem körbe a nagymutatót, végigvettük az összes ütéseket, és közben elmagyaráztam neki, miért elkerülhetetlen, hogy most egy kicsit összeszedje magát. Majd az ünnepek után, ígértem, keresünk egy rendes órásmestert - de most még magától kell meggyógyulnia. Meséltem neki a gyerekkori karácsonyokról Rózsavölgyben, meg arról, hogy mennyire fontos nekem a tudat, hogy velem van. És másfél óra múlva elindult. Kicsit zihál még, hallom a tüdejét, ahogy a hosszabb ütések előtt erőt gyűjt, de megy, megy, megy megállíthatatlanul. Zoltán barátom biztosan azt mondaná, hogy kimozgattam azt a porszemet a stackfreedje alól, azért indult el, de én tudom, hogy nem így van. Hogy ez a Gordon tudja, mivel tartozik a gazdájának. Hogy ő az utolsó órám. 51