168óra, 2017. április-június (29. évfolyam, 14-26. szám)

2017-04-06 / 14. szám

168 óra /2017. április 6. tud önmaga lenni, másnak lenni meg végképp nem. Egy másik tréfa: Czeglédi Zsolt fotóján egy sírásóverseny győztesei. Két fiatal markos férfi mosolyog ki a friss sírból, integetnek. Na ennyit a szórakoztató, egy­ben szellemes 2016-ról, motyogja maga elé a látogató, aki nem veszi észre, hogy magában beszél, és már kezdenek furcsán nézni rá. És ak­kor rálel dolgokra, amikre eddig nem volt szeme. „Ó Jézus, ne vess meg minket” - ez a címe Madácsi Zoltán so­rozatának, amelyen szombathelyi reformátusok 2016. január 22-én disznóvágással egybekötött hála­adást tartanak a harangtorony felépülésére. Rémes, nem? Nem. A vér, a belek, a levágott fej és a szakralitás, Jézus testetlen valósága együtt és egyszerre nyers és légies. Földi és égi. Egy képen a kolbászt az altemplomban töltik. És a másik: a Szabadság híd le­zárása 2016 nyarán, és a hely népi megszállása. Lányok táncolnak a síneken. Tornászcsapat edz. Meny­asszony és vőlegény áll a híd köze­pén, ahol máskor senki sem állhat. Egy társaság bulizik. A szabadság hídja, tényleg. De ne álljunk meg félúton, lelke­sül fel a látogató, és odalép Csudás Sándor szériájához. A Szurkolók 2016 tán legszebb arcát mutatja. 44 év után először jutott ki magyar csapat a foci- Európa-bajnokságra, ahol négy meccsből egyet nyert csak, de pél­dául döntetlenre vitte a portugá­lokkal. Ez az öt legjobb mérkőzés közé került, és Geráé lett az Eb leg­szebb gólja. A legjobb 16-ig jutottunk, egy idegen tehát fel nem tudta fogni, miért robban fel az örömtől az or­szág, honnan ez nagy, mámoros fel­lélegzés. Hogy végre. Hogy ez végre nem propaganda, nem duma, nem olyan, ami az egyikféle magyarnak jó, a másiknak meg rettenetes. Itt most valóságosak és közösek a dia­dalok, amelyek ebben az esetben nem feljebbjutást, éremtáblázatot és egyéb lényegtelen dolgokat je­lentenek, hanem olyan kitartást, erőt, szervezettséget, profizmust és lelkesedést, amilyet semmiben nem láttunk évtizedek óta. Hitet. Amit nem lehet odahazudni, ami vagy van, vagy nincs. És pár napig volt. És ha volt, hát lehet még, krá­­kog a meghatódottságtól utólag is a látogató, aki magát csitítva azért felméri a veszteségeket is. Balogh Zoltán fotóján Esterházy Ján utol­só képe a könyvhéten. Szalay Zol­tán fotóművész emléke egy fehér keretes üres fekete fényképkivágás. És Kocsis Zoltán, amint Felvégi Andrea képén egy üres teremben vezényel, csak székek, kották és hangszerek között, ember sehol. De ahol most Kocsis van, ott a te­rem lassan-lassan megtelik majd, és megszólal a most néma zene, gon­dolja a látogató, és ki tudja, miért, ettől megnyugszik, és a már emlí­tett kedvező hangulatban távozik. Mögötte a 2016-os esztendő fakul a falakon. ■ // Kaszás Tamás: A miskolci Elvis (részlet a sorozatból) /'Balogh Zoltán: Esterházy ►»KULTÚRA«« 57

Next