168óra, 2017. április-június (29. évfolyam, 14-26. szám)
2017-04-06 / 14. szám
168 óra /2017. április 6. tud önmaga lenni, másnak lenni meg végképp nem. Egy másik tréfa: Czeglédi Zsolt fotóján egy sírásóverseny győztesei. Két fiatal markos férfi mosolyog ki a friss sírból, integetnek. Na ennyit a szórakoztató, egyben szellemes 2016-ról, motyogja maga elé a látogató, aki nem veszi észre, hogy magában beszél, és már kezdenek furcsán nézni rá. És akkor rálel dolgokra, amikre eddig nem volt szeme. „Ó Jézus, ne vess meg minket” - ez a címe Madácsi Zoltán sorozatának, amelyen szombathelyi reformátusok 2016. január 22-én disznóvágással egybekötött hálaadást tartanak a harangtorony felépülésére. Rémes, nem? Nem. A vér, a belek, a levágott fej és a szakralitás, Jézus testetlen valósága együtt és egyszerre nyers és légies. Földi és égi. Egy képen a kolbászt az altemplomban töltik. És a másik: a Szabadság híd lezárása 2016 nyarán, és a hely népi megszállása. Lányok táncolnak a síneken. Tornászcsapat edz. Menyasszony és vőlegény áll a híd közepén, ahol máskor senki sem állhat. Egy társaság bulizik. A szabadság hídja, tényleg. De ne álljunk meg félúton, lelkesül fel a látogató, és odalép Csudás Sándor szériájához. A Szurkolók 2016 tán legszebb arcát mutatja. 44 év után először jutott ki magyar csapat a foci- Európa-bajnokságra, ahol négy meccsből egyet nyert csak, de például döntetlenre vitte a portugálokkal. Ez az öt legjobb mérkőzés közé került, és Geráé lett az Eb legszebb gólja. A legjobb 16-ig jutottunk, egy idegen tehát fel nem tudta fogni, miért robban fel az örömtől az ország, honnan ez nagy, mámoros fellélegzés. Hogy végre. Hogy ez végre nem propaganda, nem duma, nem olyan, ami az egyikféle magyarnak jó, a másiknak meg rettenetes. Itt most valóságosak és közösek a diadalok, amelyek ebben az esetben nem feljebbjutást, éremtáblázatot és egyéb lényegtelen dolgokat jelentenek, hanem olyan kitartást, erőt, szervezettséget, profizmust és lelkesedést, amilyet semmiben nem láttunk évtizedek óta. Hitet. Amit nem lehet odahazudni, ami vagy van, vagy nincs. És pár napig volt. És ha volt, hát lehet még, krákog a meghatódottságtól utólag is a látogató, aki magát csitítva azért felméri a veszteségeket is. Balogh Zoltán fotóján Esterházy Ján utolsó képe a könyvhéten. Szalay Zoltán fotóművész emléke egy fehér keretes üres fekete fényképkivágás. És Kocsis Zoltán, amint Felvégi Andrea képén egy üres teremben vezényel, csak székek, kották és hangszerek között, ember sehol. De ahol most Kocsis van, ott a terem lassan-lassan megtelik majd, és megszólal a most néma zene, gondolja a látogató, és ki tudja, miért, ettől megnyugszik, és a már említett kedvező hangulatban távozik. Mögötte a 2016-os esztendő fakul a falakon. ■ // Kaszás Tamás: A miskolci Elvis (részlet a sorozatból) /'Balogh Zoltán: Esterházy ►»KULTÚRA«« 57