168óra, 2019. július-szeptember (31. évfolyam, 27-39. szám)

2019-08-22 / 34. szám

már van egy kisfiúnk. Az a minimum, ami­vel tartozom nekik, hogy visszajövök. Szilárd harmadszor volt most a K2-n. (Dávid előtt egy évvel Varga Csaba hegy­mászóval is sikertelenül próbálkoztak itt.) Szerinte a K2-expedíció olyan, mint az orosz rulett: akármennyit készül is rá az ember, bármi megtörténhet. Jöhet kő­omlás és lavina, szörnyű magas légköri viharok. Három éve egy hatalmas lavina legyalulta a hegy felső régióját, elsodor­va az egész 3-as tábort. Óriási szerencse, hogy épp senki nem tartózkodott ott, így nem volt halálos áldozat. Nem véletlenül hívják a K2-t a hegyek királyának. - Ez a hatalmas hegy szinte ráneheze­dik az emberre, fizikailag és mentálisan is nagyon próbára tesz. Tizenöt kilót fogy­tam az expedíció alatt. Azt hiszem, ha most sem jutottam volna fel a csúcsra, negyedjére nem próbáltam volna meg, vagy legfeljebb csak hosszú évek múlva. Örülök, hogy ezentúl csak a távolból fo­gok gyönyörködni a K2-ben. Számomra ez felszabadító érzés - mondja Suhajda Szilárd. Feleségemmel mindketten tudjuk, hogy benne van a pakliban a tragédia lehetősége is, erről is őszintén kell beszélnünk, ráadásul most már van egy kisfiúnk. Az a minimum, amivel tartozom nekik, hogy visszajövök. A világ legmagasabb hegycsúcsain 8500 méter fölött kezdődik az úgynevezett hiperhalálzóna. Az óriási légnyomáskülönbség miatt harmadannyi oxigén jut a tüdőbe, iszonyatos a hideg és a szél. A test az oxigénhiány miatt annyira lehűl, hogy nem tud fűteni, a speciális magashegyi öltözetekben is könnyen meg lehet fagyni. A hegymászó mozgá­sa és gondolkodása lelassul. Szilárd is szinte fél­álomban, delíriumos állapotban tette meg fölfelé az utolsó métereket. Volt, hogy térdre borulva el­aludt néhány másodpercre, s fölriadva nem tudta, hol van. Azt hitte, egy másik hegyen. Klein Dávid közben visszatért az alaptáborba, onnan segítette a csúcsmászásban barátját. Rádiótelefonon hívta többször: „Hogy vagy, milyen az idő?”, kérdezte. Nem arra volt kíváncsi, hány felhőt lát Szilárd az égen, hanem hogy képes-e még kontrollálni a gondolatait, tud-e összefüggően beszélni. Az­tán Szilárd beleszólt a telefonba: már csak 150 méterre van a csúcs, két óra múlva fönt lesz. Ám Dávid, aki járt már ekkora magasságban (8700 méteren az Everesten), tudta, minden egyes lé­pés nehezebb lesz. - Úgy éreztem magam fönt, mintha a Holdon lennék, Dávid pedig a földi űrközpontból irányítana. Az utolsó 150 méteren annyira lelassultam, hogy a kétórásnak gondolt utat öt óra alatt bírtam csak megtenni. 34 vertikális méter per órára esett vissza a tempóm. Az egész expedícióból a csúcson töltött per­cekre emlékszem a legkevésbé. Ürességet éreztem, és végtelen szabadságot. Semmi nem volt velem, csak Dávid hangja a rádiótelefonban. Volt nálam egy jeladó készülék, amelyen GPS-jeleket küldhettem haza, a feleségemnek. Ebből tudhatta, hogy élek és hol vagyok. A K2 csúcsáról is küldtem neki jelet. Suhajda Szilárdnak fél óra múlva indulnia kellett lefelé, az út ugyanis vissza­fele még veszélyesebb. A tragédiák többsége is ekkor következik be. Az embert ekkor már nem hajtja a csúcstámadás vágya, kienged, figyelmetlenebb. A bal­eset sokszor azért következik be, mert a hegymászó ereje végső megfeszítésé­vel ugyan feljutott a csúcsra, de a leereszkedéshez már nem maradt elég erő benne. Ha valaki nem tud a saját lábán lejönni, nem remélhet segítséget: olyan Fotó: SZOVÁTHY KINGA, ESEMÉNYHORIZONT 2019. augusztus 22. 57

Next