2000, 1989 (1.évfolyam) április

Lengyel László: Ezerkilincszáznyolcvannyolc

2000 tett társadalom, az alkukban sértett érdekcsoportok rögtön bosszút álltak. Lengyelországon és Jugoszlávián tavasszal gazdasági indíttatású sztrájkok söpörtek végig, amelyek­nek halványabb leágazásai Magyarországon is megjelentek. Az infláció nekiiramodott, amit Lengyelországban és Ju­goszláviában nem is tudtak visszafogni, Magyarországon pedig az emelkedést át kellett terhelni a költségvetés nö­vekvő hiányára. A pályafutásuk során először bűntudatos hivatalos szakszervezeteket a kormányok még elhesseget­hették, de a szakértői apparátusok nem tehették meg ugya­nezt a populizmusra hajló pártvezetéssel. A Messner-kor­mánynak őszre kitelt a hitele, s a búcsúzó miniszterelnök csak arról panaszkodhatott, hogy mindent a párt felhatal­mazása szerint tett, nem érti, miért hagyták cserben. De­cemberben ugyanezt a panaszt adhatta elő Branko Miku­lics. A pártvezetések részben kényszerből, részben önként vagy rendpárti, vagy a nemzeti, vagy a kisembert védő po­pulizmust választották. A magyar pártvezetés az elrontott aradi csúcstalálkozó után aligha gondolhatott a nemzeti jel­legű populizmusra. A kisember védelmére kelni, vagyis az utca emberére hivatkozva árstopot elrendelni, operatívan beavatkozni a vállalatoknál, hiányellenes kampányokat in­dítani, ez bizony nem ment volna keresztül sem a nemzet­közi pénzügyi intézményeken, sem a pártvezetés félig­meddig létező reformszárnyán, sem a nagy érdekcsoporto­kon. A Grósz-kormány utolsó korszakában feladta a Tervgaz­dasági Bizottság által erőltetett „reformdiktatúrás" kon­cepciót, a liberalizálási változatok elsilányodtak. A kor­mány állandó egyezkedésekre kényszerült a felbátorodott szakszervezettel, másrészt magában a kormányzatban is megnövekedett az alkucsoportok képviselőinek a száma. Mivel a szerkezet átalakítása továbbra sem ment végbe, sőt, a kormány végképp elkötelezte magát a nagymarosi és a jamburg-tengizi beruházások mellett, nem maradt más hátra, mint a terheknek a fogyasztóra való áthelyezése, illetve a magasabb költségvetési hiány elismerése. A kor­mány belenyugodott az oligarchikus alkuk folytatásába -onnan nyerte legitimitását -, nem kockáztatta egyik oligar­chia előjogainak megnyirbálását sem. A népszerűtlen gaz­dasági intézkedések elől a főtitkárnak időszerű volt elme­nekülnie a miniszterelnöki posztról, így került sor a főtit­kári és a miniszterelnöki tisztség kettéválasztására. Az ősz kezdetén nem lehetett tudni, hogy a szovjet vezetésben hogyan fog folytatódni a peresztrojka. Ennek következtében a kisebb országok bizonytalankodtak. A szovjet reformirányzatot erősítő váltások - Ligacsov hát­térbe szorulása, Jakovlev előtérbe kerülése - látszólag eldöntötték a dolgokat. A valóságban éppen ez az ősz bizonyította be a peresztrojka irányítói számára, hogy mind a nemzetiségi, mind a gazdaságpolitikában szinte leküzdhetetlen problémákkal állnak szemben. A közvetlen tárgyalások a balti államokban, majd a kaukázusi köztársa­ságokban nem vezettek igazi eredményekre. Hiába mentek reformerek a kedélyek csillapítása végett a nemzeti és gazdasági konfliktusok tűzfészkeibe, ez csak arra volt jó, hogy rájöjjenek: egyelőre nincs megoldás. A balti parla­mentek különböző fokú radikalizmussal, de valamennyien a nemzetiségi, köztársasági politikai és gazdasági önállóság kibővítése mellett döntöttek. Az örmény-azerbajdzsán vita nem jutott nyugvópontra. Immár Gorbacsov vezetésével maguknak a reformereknek kellett éles hangnemű nyilat­kozatokban elítélniük a túlságosan messze menő önállósu­lási törekvéseket, azokat az embereket, akik éppen a pe­resztrojkára hivatkoztak. Majd a reformerek által vezetett, vagy legalább általuk is megtűrt kampány indult a glasz­noszty túllépőivel szemben, a balti államokba visszatért a cenzúra, a reformlapok példányszámát és hozzáférhetősé­gét korlátozták. De ennél is fontosabb, hogy a gazdaságban a kormány fokozatosan belecsúszott a korábbi engedmé­nyek visszavételébe, a szövetkezeti vállalkozások elleni fellépésbe, a fogyasztók fegyelmezésébe. Megjelent az ördögi kör: a politikai peresztrojka támogatása érdekében növelni kellene a fogyasztást, ami gyors eladósodáshoz vezet, viszont a jelenlegi szerkezethez a fogyasztótól elvont jövedelem és áru a jövőben sem hozhat árubőséget. A vezetésnek bele kellene nyúlnia a gazdasági szerkezetbe, de ez még sokkal nehezebb, mint általános bürokráciaelle­nes harcot folytatni. Jakovlev KB-titkár kelet-európai körútja a felek helyretételét szolgálta. A túlságosan előre­futóknak intés, a lemaradóknak kis bíztatás járt. Magyaror­szág a balti államok szerepébe jutott. Ezt a reformerek szeretik, de talán egy fokkal messzebb ment, mint ami most az egész gorbacsovi peresztrojka szempontjából kívá­natos. Többpártrendszer? Na, na. A Varsói Szerződés megkérdőjelezése egyes politikai csoportok által? Ne most! A KGST egészének felülvizsgálata, akár a kilépésig? Csak erősítené a peresztrojka-ellenes erőket! A többpártrendszer nem is Magyarországon okozhat gondokat, hanem azzal, hogy példaként szolgál a szovjet demokratikus és ellenzéki mozgalmak számára. A Varsói Szerződés vizsgálata, a csapatkivonások szorgalmazása nem önmagában jelent gondot, de problémát okoz a stratégiai szintű engedmények bejelentésekor. Más dolog magunktól megtenni, táborno­kainkkal egyeztetve, s más, ha nyomást akarnak gyakorolni ránk, amit aztán a Nyugat kihasználhat. A KGST radikális reformjának szükséges voltáról a szovjet vezetés is meg van győződve, de saját menetrendjéhez feltétlenül ragasz­kodni kíván. A jakovlevi körút eredménye, hogy valamen­nyi kisebb országban felerősítette a belső tendenciákat, jobban kirajzolta az erővonalakat, mert igazán sehol sem javallhatott radikálisan mást a korábbiakhoz képest. Ha a szovjet vezetés nem akar pártszakadásokat előidézni, akkor csak ezt teheti. De egy pártszakadás bármelyik kisebb országban példát mutathat a szovjet párt viaskodói számára is. Magyarországon három, különböző erejű vonal találko­zott felső szinten. Az egyik a rendpárti populizmus, amely a fenyegető anarchia veszélyére hivatkozva, nem nemzeti, nem kisembereket pártoló, hanem „osztályharcos" alapon próbálkozik áttöréssel. Ennek lehet bázisa a nagyvállala­tokban, amelyeket a szerkezetátalakítás létükben fenyeget, régiókban, amelyeknek ipara, infrastruktúrája a régi szer­kezethez kötődik. És lehet bűnbak ellenfele a kisvállal­kozó, az értelmiségi, a cigány, a zsidó, a nemzeti kisebb­ségi, a „fideszes" diák. Jól látható, hogy az osztályharcos , LENGYEL LÁSZLÓ

Next