2000, 1989 (1.évfolyam) április
Lengyel László: Ezerkilincszáznyolcvannyolc
2000 tett társadalom, az alkukban sértett érdekcsoportok rögtön bosszút álltak. Lengyelországon és Jugoszlávián tavasszal gazdasági indíttatású sztrájkok söpörtek végig, amelyeknek halványabb leágazásai Magyarországon is megjelentek. Az infláció nekiiramodott, amit Lengyelországban és Jugoszláviában nem is tudtak visszafogni, Magyarországon pedig az emelkedést át kellett terhelni a költségvetés növekvő hiányára. A pályafutásuk során először bűntudatos hivatalos szakszervezeteket a kormányok még elhessegethették, de a szakértői apparátusok nem tehették meg ugyanezt a populizmusra hajló pártvezetéssel. A Messner-kormánynak őszre kitelt a hitele, s a búcsúzó miniszterelnök csak arról panaszkodhatott, hogy mindent a párt felhatalmazása szerint tett, nem érti, miért hagyták cserben. Decemberben ugyanezt a panaszt adhatta elő Branko Mikulics. A pártvezetések részben kényszerből, részben önként vagy rendpárti, vagy a nemzeti, vagy a kisembert védő populizmust választották. A magyar pártvezetés az elrontott aradi csúcstalálkozó után aligha gondolhatott a nemzeti jellegű populizmusra. A kisember védelmére kelni, vagyis az utca emberére hivatkozva árstopot elrendelni, operatívan beavatkozni a vállalatoknál, hiányellenes kampányokat indítani, ez bizony nem ment volna keresztül sem a nemzetközi pénzügyi intézményeken, sem a pártvezetés féligmeddig létező reformszárnyán, sem a nagy érdekcsoportokon. A Grósz-kormány utolsó korszakában feladta a Tervgazdasági Bizottság által erőltetett „reformdiktatúrás" koncepciót, a liberalizálási változatok elsilányodtak. A kormány állandó egyezkedésekre kényszerült a felbátorodott szakszervezettel, másrészt magában a kormányzatban is megnövekedett az alkucsoportok képviselőinek a száma. Mivel a szerkezet átalakítása továbbra sem ment végbe, sőt, a kormány végképp elkötelezte magát a nagymarosi és a jamburg-tengizi beruházások mellett, nem maradt más hátra, mint a terheknek a fogyasztóra való áthelyezése, illetve a magasabb költségvetési hiány elismerése. A kormány belenyugodott az oligarchikus alkuk folytatásába -onnan nyerte legitimitását -, nem kockáztatta egyik oligarchia előjogainak megnyirbálását sem. A népszerűtlen gazdasági intézkedések elől a főtitkárnak időszerű volt elmenekülnie a miniszterelnöki posztról, így került sor a főtitkári és a miniszterelnöki tisztség kettéválasztására. Az ősz kezdetén nem lehetett tudni, hogy a szovjet vezetésben hogyan fog folytatódni a peresztrojka. Ennek következtében a kisebb országok bizonytalankodtak. A szovjet reformirányzatot erősítő váltások - Ligacsov háttérbe szorulása, Jakovlev előtérbe kerülése - látszólag eldöntötték a dolgokat. A valóságban éppen ez az ősz bizonyította be a peresztrojka irányítói számára, hogy mind a nemzetiségi, mind a gazdaságpolitikában szinte leküzdhetetlen problémákkal állnak szemben. A közvetlen tárgyalások a balti államokban, majd a kaukázusi köztársaságokban nem vezettek igazi eredményekre. Hiába mentek reformerek a kedélyek csillapítása végett a nemzeti és gazdasági konfliktusok tűzfészkeibe, ez csak arra volt jó, hogy rájöjjenek: egyelőre nincs megoldás. A balti parlamentek különböző fokú radikalizmussal, de valamennyien a nemzetiségi, köztársasági politikai és gazdasági önállóság kibővítése mellett döntöttek. Az örmény-azerbajdzsán vita nem jutott nyugvópontra. Immár Gorbacsov vezetésével maguknak a reformereknek kellett éles hangnemű nyilatkozatokban elítélniük a túlságosan messze menő önállósulási törekvéseket, azokat az embereket, akik éppen a peresztrojkára hivatkoztak. Majd a reformerek által vezetett, vagy legalább általuk is megtűrt kampány indult a glasznoszty túllépőivel szemben, a balti államokba visszatért a cenzúra, a reformlapok példányszámát és hozzáférhetőségét korlátozták. De ennél is fontosabb, hogy a gazdaságban a kormány fokozatosan belecsúszott a korábbi engedmények visszavételébe, a szövetkezeti vállalkozások elleni fellépésbe, a fogyasztók fegyelmezésébe. Megjelent az ördögi kör: a politikai peresztrojka támogatása érdekében növelni kellene a fogyasztást, ami gyors eladósodáshoz vezet, viszont a jelenlegi szerkezethez a fogyasztótól elvont jövedelem és áru a jövőben sem hozhat árubőséget. A vezetésnek bele kellene nyúlnia a gazdasági szerkezetbe, de ez még sokkal nehezebb, mint általános bürokráciaellenes harcot folytatni. Jakovlev KB-titkár kelet-európai körútja a felek helyretételét szolgálta. A túlságosan előrefutóknak intés, a lemaradóknak kis bíztatás járt. Magyarország a balti államok szerepébe jutott. Ezt a reformerek szeretik, de talán egy fokkal messzebb ment, mint ami most az egész gorbacsovi peresztrojka szempontjából kívánatos. Többpártrendszer? Na, na. A Varsói Szerződés megkérdőjelezése egyes politikai csoportok által? Ne most! A KGST egészének felülvizsgálata, akár a kilépésig? Csak erősítené a peresztrojka-ellenes erőket! A többpártrendszer nem is Magyarországon okozhat gondokat, hanem azzal, hogy példaként szolgál a szovjet demokratikus és ellenzéki mozgalmak számára. A Varsói Szerződés vizsgálata, a csapatkivonások szorgalmazása nem önmagában jelent gondot, de problémát okoz a stratégiai szintű engedmények bejelentésekor. Más dolog magunktól megtenni, tábornokainkkal egyeztetve, s más, ha nyomást akarnak gyakorolni ránk, amit aztán a Nyugat kihasználhat. A KGST radikális reformjának szükséges voltáról a szovjet vezetés is meg van győződve, de saját menetrendjéhez feltétlenül ragaszkodni kíván. A jakovlevi körút eredménye, hogy valamennyi kisebb országban felerősítette a belső tendenciákat, jobban kirajzolta az erővonalakat, mert igazán sehol sem javallhatott radikálisan mást a korábbiakhoz képest. Ha a szovjet vezetés nem akar pártszakadásokat előidézni, akkor csak ezt teheti. De egy pártszakadás bármelyik kisebb országban példát mutathat a szovjet párt viaskodói számára is. Magyarországon három, különböző erejű vonal találkozott felső szinten. Az egyik a rendpárti populizmus, amely a fenyegető anarchia veszélyére hivatkozva, nem nemzeti, nem kisembereket pártoló, hanem „osztályharcos" alapon próbálkozik áttöréssel. Ennek lehet bázisa a nagyvállalatokban, amelyeket a szerkezetátalakítás létükben fenyeget, régiókban, amelyeknek ipara, infrastruktúrája a régi szerkezethez kötődik. És lehet bűnbak ellenfele a kisvállalkozó, az értelmiségi, a cigány, a zsidó, a nemzeti kisebbségi, a „fideszes" diák. Jól látható, hogy az osztályharcos , LENGYEL LÁSZLÓ