2000, 1991 (3.évfolyam) július
Lengyel László: Félúton
aa) A politikai-ideológiai kormány nem tudott azonnal váltani. A költségvetési tárgyalásokon világossá vált, hogy szakmailag tarthatatlan, politikailag előnytelen költségvetést kell elfogadni. A pénzügyminiszter a kormányban nem, csak a tömegkommunikációban tudta elfogadtatni, hogy a kormánynak gazdaságpolitikai kérdésekkel kell foglalkoznia. A kormány külpolitikája körül további válságok alakultak ki. A kormány gyengesége a tagok előtt is világossá válik. A miniszterek között a személyes kapcsolatok nemhogy javultak volna, hanem tovább romlottak. Folytatódott a miniszterek egymás elleni nyilatkozatháborúja a sajtóban, és egymás lejáratása a külföldi tárgyalópartnerek előtt. bb) A kormányfő ereje meggyengült. A gazdasági intézkedések hatására csökkent a kormány és a kormányfő népszerűsége saját pártjában. A pártvezetők a mozgalom érdekében többször támadják a kormány és a kormányfő politikáját. A kárpótlási törvény elhúzódása a kormányfő számára kezelhetetlenné teszi a kisgazda koalíciós partnereket. Az ellenzék élesen támadja a kormányzati centralizációt. A miniszterelnök betegsége bizonyítja, hogy nincs kit a helyére állítani, és elindítja az áldatlan utódlási harcot is. A miniszterelnök és a népszerű köztársasági elnök összeütközésbe került. cc) A minisztériumok hatásköri harca nemhogy megszűnt volna, hanem tovább erősödött. Az új pénzügyminiszter minden területen növelni igyekezett hatáskörét. A külgazdasági politikát például egyszerre több miniszter is „csinálja", kezdve az NGKM miniszterétől a pénzügyminiszteren át az ipari és a külügyminiszterig. Az egyeztetetten politizálás rontja a kormány külső pozícióját. Továbbra is zavaros a minisztériumok belső szervezete, az egymás közti egyeztetés. dd) Az Érdekegyeztető Tanács megfelelő megoldásnak látszott a konfliktusok kezelésére, de a téli hónapok folyamán kiderült, hogy az érdekképviseletek széthúzása és a kormányálláspont bizonytalanságai miatt ez az érdekegyeztető intézmény megbukott. Az érdekképviseletek lobbyzó akcióit a költségvetési vitában a kormány többé-kevésbé visszaverte. A miniszterelnök talán szívesen alkalmazta volna spanyolfalként a kormányzati intézkedésekhez az érdekképviseleteket, de Kupa Mihály pénzügyminiszter ezt nem tartotta szükségesnek. (Ebben az időszakban a köztársasági elnök többször is felkarolta az érdekegyeztetés ügyét, ami nem fokozta a kormány vágyát az érdekképviseletek bevonására.) ee) A szakértők visszahívása nem, vagy csak részlegesen sikerült. Az Antall-kormány első fél éve alatt világossá vált, hogy a kormányzati és a gazdasági szféra, a kormány és a társadalom olyannyira szétvált, hogy a valóságos gazdasági folyamatokhoz a kormány és szakértői aligha tudnak hozzáférni. Viszont az államigazgatási szakértők tudásukat és szakértelmüket jól értékesíthetik a magángazdaságban. Másrészt általánossá vált a szakértők tanácstalansága makrogazdasági ügyekben. A nemzetközi pénzügyi intézmények által javasolt és támogatott sokkterápia Lengyelországban és Jugoszláviában csődöt mondott, ami megkérdőjelezett egy liberális elméletet és gyakorlatot. A szovjet gazdasági összeomlás következményeinek levezénylése viszont a szakértők egy részét a dirigista megoldásokhoz közelítette. A legfontosabb azonban az, hogy a szakértőknek továbbra sem volt semmiféle biztosítékuk arra, hogy gondolataikat, javaslataikat érdemben meghallgatják, nem torzítják el, s hogy valóban befolyást tudnak gyakorolni az események alakulására. A JLSz „átmenet átmenetének" zavaros korszakában három ponton vált különösen veszélyessé a helyzet. Az első az 1991-es állami költségvetés, amelyről az új pénzügyminiszter megvallotta, hogy maga sohasem terjesztette volna az Országgyűlés elé, de a parlamentet meggyőzte a költségvetés elfogadásának szükségességéről. Ez azt jelentette, hogy 1991-re beépítette a költségvetési válság lehetőségét, egy 1991. júniusi pótköltségvetés vagy tartalék költségvetés kialakításának szükségességét. A második pont a szovjet-magyar kereskedelem és adóssághelyzet tisztázatlansága, amely részben a szovjet partner zavaros helyzete, de legalább ennyire a magyar minisztériumok egymás közti politikájának összehangolatlansága miatt következett be. A harmadik pont, hogy mindenféle tulajdonosi törvényhozást, szabályozást megakadályozott az előretolakodó kárpótlási kérdés, ami leállította a minisztériumokban folyó különböző vagyoni jogszabályok kidolgozását. Kupa Mihály pénzügyminiszter egy új, négyéves gazdasági program megírását vállalta magára, amivel zárójelbe tette a néhány hónappal korábbi Nemzeti Megújhodás Programját. A pénzügyminiszter saját apparátusán belül kezdett hozzá a program elkészítéséhez, ezért a többi minisztérium tanácstalanul várta, hogy mi lesz a mindent megváltoztató új programban. Ugyanakkor az ágazati minisztériumok a költségvetési vitákban harcosan képviselték az ágazati érdekeket, és 1991 elejére kezdett összeállni, a régi recept szerint, az ágazatok érdekképviselete, az ágazati minisztériumi rendszer. A szovjet-magyar kereskedelemben az NGKM és az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium megkísérelte folytatni a korábbi szisztémát a konvertibilis elszámolás mellett is, a nagyvállalatok termékeit egy indikatív listás központi megállapodásba vitték be, amelyről csak az év harmadik hónapjára derült ki világosan, hogy nem ér semmit. Az aktív pénzügyminiszter és az aktivizálódott ágazati miniszterek közötti háború határozta meg az átmeneti időszak folyamatait. Bonyolult helyzet jött létre az állami tulajdonlás megszemélyesítése és a privatizáció irányítása tekintetében is. A Minisztertanács Gazdaságpolitikai Titkárságának eltűnésével és a szervezet által kidolgozott programok bukásával a privatizáció elméleti és gyakorlati irányítója tűnt el. Ugyanakkor növekedett az Állami Vagyonügynökség aktivitása. A vagyonügynökség hatáskörébe vonta valamennyi 20 millió forint feletti vállalati átalakulás ellenőrzését, és húsz nagyvállalat versenytárgyalását közvetlenül írta ki. A vagyonügynökség képviselte is, nem is az állami tulajdont. A jogszabályok alapján a vagyonügynökség az állami vagyon hivatalos képviselője, de a pénzügyminiszter több nyilatkozata megkérdőjelezte a vagyonügynökség működését. Nem dőlt el, hogy a kormány képes-e, akarja-e irányítani a privatizáció folyamatait, vagy spontán privatizáció lesz a magyarországi privatizáció alapvonása. A kormányzati zavar időszakát politikailag az éles kormány-ellenzék, elsősorban MDF-SZDSZ szembenállás jellemezte. A kormány politikai botrányról politikai botrányra bukdácsolt. Az önkormányzati választások, a taxisblokád, majd a közvélemény-kutatások megmutatták, hogy a társadalom jelentős többsége elégedetlen nemcsak a kormánypártok, hanem általában a pártok, a parlament teljesítményével. A bizalommegvonás a Kádár-korszak módszereivel ment végbe: nem nyilvános és harcos tüntetések, sztrájkok útján, hanem lábbal szavazással. A társadalmi eli ő LENGYEL LÁSZLÓ