2000, 1992 (4.évfolyam) április
Lengyel László: Hjalmar Schacht és a nemzetiszocialista gazdaságpolitika
Hjalmar Schacht és a nemzetiszocialista gazdaságpolitika SZERKESZTŐI MEGJEGYZÉSEK LENGYEL LÁSZLÓ ]( XXedves Tamás! Köszönöm szíves levél-cikkedet. Válaszom hosszabbra sikerült, gyorsan akartam írni neked. Itt következnek észrevételeim. Kiindulópontod egy kisebb félreértésen alapul. Felteszed, hogy az orosz gazdaság útját azonosnak veszem a német nemzetiszocialista úttal. Cikkemben nem ezt állítottam, hanem azt, hogy az orosz fejlődés a legkevésbé sem fog hasonlítani az angolszász piacgazdasági modellre. Gazdaságpolitikai és intézményi megoldásaiban közelebb lesz a harmincas évek német vagy olasz gazdasági módszereihez. (Ha szerencsénk van, akkor a roosevelti New Dealhez, vagyis egy tömegdemokrácia állami intervencionista modelljéhez.) Természetes tehát, hogy jelentős különbségeket lehet találni az orosz „új gazdaságpolitika" és a német nemzetiszocialista között. De ezek a különbségek nem egészen azok, mint amelyeket írásodban megjelölsz. Teljesen igaz, hogy Oroszországban vagy Ukrajnában nincsenek piacgazdasághoz szokott csoportok, nincs piacgazdasági gyakorlat. Csakhogy ebből nem különbség, hanem azonosság következik, hiszen egy nem-piaci rendszerből piaciba bejutni „tevének a tű fokán való átmenetéhez" hasonlít, ellenben egy nyers piacellenes, totalitárius formából egy kidolgozottabb, félpiaci formára váltani mégiscsak könnyebb. Vagyis, amikor Lenin a német hadigazdaságot eszményítette és próbálta átvinni, sikertelen volt, ma viszont az orosz gazdaság eljutott arra a fejlettségre, hogy egy modern típusú etatizmust valósítson meg. A német nemzetiszocializmus vagy az olasz korporatív fasizmus modernebb és „fejlettebb" formák a szovjet típusú gazdaságnál. Elfogadom, hogy az orosz tömegeket kiábrándítják a kommunista „hórukk"-tömegmegmozdulások, kommunista szombatok. De Borisz Jelcin többször is képes volt tömegeket az utcára vinni a „forradalom védelmében". Vajon nem lehet-e tömeglelkesedést kiváltani a maffia elleni rendcsinálásban, orosz testvéreink védelmében, Szibéria elfoglalásában stb.? Ami pedig az orosz „Anspruchsdenken"-t (kissé szabad fordításban: könnyű élet vágyát) illeti, amely lehetetlenné teszi az újjáépítő lelkesedést, ennek a vágynak aligha lesz bármiféle alapja évekig. Itt a szerzőt a keletnémet magatartás téveszti meg, akik hasonló alapról - a homo sovieticus alapjáról - indulnak, csak nem ugyanoda érnek. A keletnémet polgár megengedheti magának a könnyű élet vágyát, mert létezik egy nyugatnémet ellátó állam. De ilyen nyugatorosz állam nincs. A húszas és a harmincas években a német gazdaság szerkezete sem volt egészséges, válságának ez volt egyik oka. Az orosz gazdaság belső aránytalanságaiban ma a békeipar hátrányos helyzete a hadiiparral szemben nagyon érdekes, némethez hasonló átváltási problémákat hozhat. Melyik lesz a felhajtóerő? Nehéz megjósolni. Mindenesetre a harmincas évek német szervezési technikái a munkaerő, a tőke átcsoportosítására a békeszektorból a hadiipariba legalább annyira használhatók lehetnek visszafele is. A német válság, akár az egész világválság, deflációs volt, ma inflációs válság van. De emlékeztetni szeretnélek, kedves barátom, arra, hogy a liberálisok, L. von Mises, Eucken, Hayek a válság okául a gazdaságban meglévő túl sok pénzt jelölték meg. Szerintük a háborúk, és különösen a világháború után, a közvélemény megnövekedett igényekkel áll elő, és a pártokon, a szakszervezeteken keresztül kikényszerítik a munkaerőpiac értékítélete feletti bért, illetve a beruházások forrásának könnyebb biztosítása érdekében az alacsony kamatlábat, az olcsó pénzt. A fedezetlen pénzkibocsátás, az egyoldalú politikai pénzszaporítás nemzetközi összefüggése Lionel Robbins szerint az, hogy a húszas évek áresését 1925 és 1928 között az amerikai és a francia jegybankok hitelinflációja fenntartotta. Eucken és Mises a Verein für Sozialpolitik 1928. szeptemberi ülésén ezt pontokba szedve meg is fogalmazták: 1. a jegybank a kamatlábat a piaci kamatláb alatt tartja, ezzel túl sok bankjegy kerül forgalomba; 2. a bankjegykibocsátással emelkednek az árak és ez jövedelmezővé teszi a gazdaságtalan vállalatokat is, amelyek így tőkéket kötnek le és munkaerőt szívnak fel; 3. ha a bank piaci szintre akarja emelni a kamatlábat, a gazdaságtalan vállalatok elpusztulnak, tömeges lesz a munkanélküliség; 4. erre a közvélemény kikényszeríti az olcsó pénzt, és bukásba rántja az egész gazdaságot. Ismerős? A lengyel Balcerowicz-, az orosz Satalin-, Javlinszkij-, Gajdar-, a litván Prunskiene-, a román Roman-, Stolojan-programoknak először a szűk pénz megteremtése a kérdése, de a második menetben az, amit Eucken és Mises leírtak: kibírják-e a termelés hihetetlen összeszűkülését, a tömeges és gyorsan növekvő munkanélküliséget, és ebből következően a közvélemény nyomását, így juthatnak oda, hogy sem igazán pénzt szűkíteni nem tudnak, sem megállítani a termelés zuhanását, a munkanélküliség növekedését - jön a bukás. Amit egy régi vitánkban Röpke kapcsán megjegyeztem, az az, hogy Wilhelm Röpke a Brauns-bizottságban a harmincas évek elején arra kényszerült, hogy bizonyos keresletélénkítést javasoljon. Heller Farkas a '30-as évek ismert magyar közgazdásza írja: „elméletileg elképzelhető oly pénzszaporítás, mely nem inflatorikus, mert csak elvesztett vevőerőket pótol, és mint Röpke mondja, csak azt akarja vele megakadályozni, hogy a pénz oldaláról állandósított defláció által ne vizessék be végzetesen zavaró tényező a gazdasági életben. (Heller: 15 LENGYEL LÁSZLÓ