2000, 1992 (4.évfolyam) szeptember

Lengyel László: Két író közt

vés ferdítést, látsz majd elég meglepő képet. 1985 és 1987 között annyi történt az ellenzéki csoportok között, mint korábban egy évtized alatt. Nem akarlak befolyásolni, de felhívom figyelmedet arra, hogy mind Monornak, mind Lakiteleknek van egy kulcsfigurája Konrád György szemé­lyében, aki nélkül nem lehet megérteni az eseményeket. Azért merem állítani, hogy Konrád kulcsszereplő, mert ab­ban a szerencsében volt részem, hogy láttam szereplését mindkét helyen. Voltunk még néhányan, akik részt vet­tünk mindkét találkozón - így Benda Kálmán, Csengey Dénes, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kósa Fe­renc -, de Konrád Lakiteleken nemcsak önmagát, hanem a demokratikus ellenzéket is képviselte. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Csurka István Monoron és Lakiteleken egyaránt fontos beszédeket mondott, s mai politikai sze­replése nem feledtetheti, hogy a népi ellenzék vezető alak­jává Monor és Lakitelek tette.) De visszatérek Konrádra és viselkedésére a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg kapni fogsz róla remek fotókat, esetleg filmeket is, amelyek megmutatják, hogy milyen pompás férfialak, szinte Jókai­hős kinézete volt. Ha nem lett volna Mészöly Miklós még lenyűgöző­bb jelenség - Tardos Márton csak „a szép költő" -nek nevezte -, akkor Konrád eleganciája vitte volna el a pálmát. Ez az elegancia természetesen nem a ruháé, hanem a stílusé, a modoré. Ehhez különben is tudnod kell, hogy Monor a stílusok iskolája, afféle mestereknek tartott mes­terkurzus volt. Reggel Mészöly mutatta be a tartást, a ga­votte ritmusát Bach E-dúr szólóhegedűre írt partitúráján. Magányosan szól, jajong a hegedű. Mészölynél a kezek mozgását a szem, az arckifejezés utánozhatatlan méltósága kísérte. Délután Konrád tartott énekleckét a Don Giovan­ni-ból. Hajlékonyság, formázás, rácsodálkozás. És ne feled­jük, hogy Csurka brummogott hozzá a sarokból, s Tamás Gazsi esti kontratenorja legalább annyira élvezetes volt. Ez az utolsó értelmiségi stílbravúr. Két háború közt egy kis bé­ke. Mindenki igyekezett szeretni a másikat, vagy legalább úgy tenni. De Konrádot nem lehetett nem szeretni. Mint­ha újracsodált volna minket. Hogy megvagyunk, itt va­gyunk, élünk, beszélünk. Nem mondta ki, hogy bátrak, eu­rópaiak, emberek vagyunk, csak éreztette. Azzal, ahogy meghallgatott, ahogy nevetett, ahogy közbekérdezett. Tel­jesen elfogulatlanul. Hozzátok be, kérlek ezt az embert 1985 nyarából. Állítsátok elő a képekből, fogjátok fülön a filmekből. (Tudom, hogy olyan ez, mintha a fogolytábor­ban elpusztult nagybátyámat próbálnánk elővarázsolni rossz képekből.) Engem nem töltött el csalódással, hogy nem Magyaror­szágon, nem Kelet-Európában, hanem Teóriában él. Teóri­ában szépen elrendezgette gondolatait az állami emberről, a Kelet és Nyugat viszonyáról, de sohasem akarta, hogy kötelezővé tegyék azt, amit állít. Félénk teóriás volt. Szé­pen és ízlésesen beszélte a teóriás nyelvet, mint minden nyelvet. Írói zamattal. Szerettem, mert nem kellett egyet­érteni vele. (Később rájöttem, hogy a gyermekkorát illető­en realista, berettyóújfalusi, magyar, kelet-európai. On­nan, szerencséjére és a mi szerencsénkre, nem Auschwitz­ba vitték, de mintha átrepült volna a háztetők felett Teóri­ába. Hál'istennek nem a politikai, hanem az irodalmi Teó­riába települt, annak is a legbékésebb részébe.) Monor és Lakitelek közötti időből nem jut eszembe semmi róla. Pedig bizonyosan találkoztunk, jól beszélget­tünk. Nem maradt meg. De Lakitelek megmaradt. A jegy­zőkönyvet ismered. Valószínűleg fel tudod majd használni az ott forgatott filmet is. Én csak azt tudom, hogy a nagy tapssal és lelkesedéssel fogadott beszéd nekem nagyon nem tetszett. A forma tökéletes volt. Az előadásmódban semmi hiba. De már akkor is dühöngtem azon, ami ma sem hagy nyugton. Miért kellett „beismernie", hogy „tudom, mi va­gyunk kisebbségben", de éppen ezért „kérjük a többség to­leranciáját"? A fenébe, milyen kisebbségről és többségről beszél itt? Nem tetszett az általa elvállalt szerep: „téged szeretünk, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk elfogultak, nem vagyunk mi olyanok". Igazolta őket. Lehet, hogy igaztalan vagyok, de már akkor is ezt éreztem. Azt hiszem egy szót se beszéltünk ott. De felhívom a figyelmedet arra, hogy Laki­telek után egy héttel került sorház Örley-Kör rendezvényé­re, az ún. Jövőhajóra. A demokratikus ellenzék és rokon­szenvezői jelentek meg egy dunai hajón, ahol fölúsztunk a Dunán, tán Szentendréig és vissza, s eközben elhangzott nyolc vagy kilenc előadás és mindenféle hozzászólások. Nagy nyilvánosság előtt itt szólalt meg először Kis János. Ezen a hajón sokat beszélgettünk Konráddal, itt elmond­hattam kifogásaimat is lakiteleki beszéde kapcsán. Elgon­dolkozva tiltakozott. Torzítanak a benyomásaim, állította. És mi valóban kisebbség vagyunk, mondta kissé csodálkoz­va. A beszélgetéshez Csengey Dénes is csatlakozott, aki egyedül volt a népi táborból, s akit éppen csak le nem köptek Lakitelek és az ott elhangzott beszéde miatt. Dénes azért is jöhetett hozzánk, mert mint mondta, „ti ott volta­tok, ti tudjátok, hogy mi történt, hogy én semmi rosszat nem tettem." Szinte egész úton panaszkodott nekünk, amit én egyre türelmetlenebbül, Konrád egyre türelmesebben viselt. Minél elviselhetetlenebb volt a dolog, Konrád an­nál figyelmesebb lett. Egy filmben ebből nem lehet semmit mutatni. Itt éreztem meg Konrádban az ápolónői tulajdon­ságot, amelyet bizonyosan a gyámhatóságon gyakorolt be, nevezetesen: mosolyogni, mosolyogni, bíztatni és bíztatni a betegecskét, hogy megnyugodjon. Mivel pedig betegecs­kékkel volt körülvéve, s van ma is, igazán gyakorolhatta ezt a képességét. Ültünk a hajón kékrefagyott orral. Jövőhajó. Ma már tudom, hogy Múlthajó is volt. Hányfelé mentünk azután, le se tudod filmezni. Barátsággal üdvözöllek Tisztelt szerkesztőségi Arra kértek, hogy írjak Konrád György esszékötetéről. Amikor megjelent, megvettem. Azután eltettem jobb na­pokra, olyanokra, amelyek sohasem jönnek el. A polcom teli ilyen „jobbnapi kötetekkel". S ahogy barátaimtól hal­lom, ők sem tettek másként. Persze, el fogjuk olvasni, mondták, adósság ez, de annyi minden van. Beletemetkez­tek újságjaikba, elővették üzleti jelentéseiket, belenéztek s szidták a televíziót, benyomtak egy amolyan gyerekek ked­véért nézem filmet a videóba, elővették a nyelvleckét -egyszóval éltek. Konrád kötete ott feketéllik két ugyancsak nem olvasott folyóirat között, az ötvenedik oldalon abba­hagyott Agenda alatt. Van olyan barátom is, aki bevallotta, hogy 1990 óta nem olvas Konrádot még a napilapokban se, mert tudja, hogy mi lehet benne, nem szerez már meg­lepetést. Hát ezek után kellene Konrád esszéit méltatnom. írsz egy filmkritikát olyan filmről, amit nem néztek meg, és nem is fognak. Beszámolsz egy modern zenei kon­certről, ahol százketten voltatok, és sohasem lesztek, még a beszámolótól sem százhárman. írsz magadnak, neki és azoknak, akik maguknak és neki írnak. Az esszé, a publicisztika mesterség. Aki regénymondata- 18 LENGYEL LÁSZLÓ

Next