2000, 1993 (5.évfolyam) november

Hankiss Elemér: Médiaháború

s később a bolsevizmus véres képtelenségei. A magyar mé­diaháború is szerényen hozzájárult a bársonyos forradalom utáni kor képtelenségeihez. Gondoljunk például az éhségsztrájkokra, amelyekre ko­rábban már utaltam. 1992 júniusában Tőkés László püspök éhségsztrájkkal tiltakozott az ellen, hogy egy román bíróság felmentette az erdélyi vérfürdő felelőseit. Példája járvány­szerűen terjedt tovább. Néhány héttel később egy magyar kormánypárti képviselő követte a példáját, bár sokkal profá­nabb ügyben. Azt követelte, hogy Gombár Csaba és én ha­ladéktalanul mondjunk le. Ezt követően egy rádiós szerkesz­tő kezdett éhségsztrájkba, Gombár Csaba lemondását köve­telve. Válaszképpen két kitűnő popénekesnő vetette föl az ötletet, hogy éhségsztrájkot kezdenek ők is, de ők mellet­tünk­­ amúgy is van némi súlyfölöslegük. Szerencsére az éh­ségsztrájkolók még azelőtt befejezték akcióikat, mielőtt ez a politikai láncreakció tragikomédiába fordult volna. A JL a­kkoriban azt hittem, én vagyok az egyetlen tévéelnök, aki azzal büszkélkedhet, hogy egy képviselő éhségsztrájkba lépett ellene. Tévedtem. Pár hét múlva angol kollégáim felvilágosítottak, hogy néhány évvel korábban a brit parlament egy walesi képviselője is éhségsztrájkkal követelte a BBC walesi nyelvű adásának beindítását. Sztrájkja sikeres volt, magyar kollégájáé már kevésbé. Be kellett érnie Csurka István forró ölelésével. A már említett tüntetések körül is volt valami abszurd. Tudo­másom szerint ugyanis Róma vagy Los Angeles utcáin nem szokás tévéműsorok és -társaságok ellen tüntetni. Márpedig ez történt Budapesten, tavaly októberben. A dolog igazi képtelenségét azonban másutt kell keresni. Szeretem a tarka tüntetéseket, és - ellentétben egy-két liberális barátommal - nem vagyok allergiás a magyar nemzeti lobogóra sem. Nekem inkább egy különös ellent­mondás miatt volt gondom ezzel a tüntetéssel - túl azon, hogy nem szívesen nézem az önuralmukat vesztett, torkuk szakadtából ordítozó embereket, a) A tüntetést az 1956-os börtönviseltek szervezték, b) A kommunisták ellen (meg ellenem) tüntettek, c) továbbá két televíziós kollégámat éltették, d) '56 után én is börtönbe kerültem, ugyanazok­kal, akik most ellenem tüntettek, e) Soha semmi közöm nem volt az MSZMP-hez, kivéve azt, hogy '56 után bör­tönbe dugott, a későbbi évtizedekben meg zaklatott, f) A tüntetők olyan két kollégámat éltették, akiknek egyike MSZMP-titkár, másika pártvezetőségi tag volt a korábbi Televízióban. Mi lehetett a mentségük? Ha elfogadom a miniszterelnökségi államtitkár ravasz mosoly kíséretében tett frivol, sőt inkább cinikus megjegyzését, amellyel megpróbálta megindokolni az egykori hithű kommunisták jelenlétét a kormányhivatalokban, akkor a mentségük az, hogy még a kormánynak is szüksége van jó „zsoldosokra". Megbízható és kevésbé megbízható források szerint Csurka István ennyit fűzött tömören a kijelentéshez: „Hogy ki a jó kommunista, azt én döntöm el." (Szerencsére Csurka még nem mondhatja el magáról, hogy az állam én vagyok.) Amikor másnap nyílt levélben szóvá mertem tenni a fent vázolt ellentmondásokat, az imént említett két televí­ziós kolléga perrel fenyegetett meg, feltehetően azért, mert a múltjukat is szóba hoztam, amely bizonyára a magántu­lajdonuk, és személyiségi jogi védelem alatt áll. A képtelenségek sorát hadd fejezzem be azzal, hogy uta­lok a jelenlegi helyzet furcsa ellentmondásosságára. 1993. január 6-án Gombár Csaba is, én is levelet intéz­tünk a köztársasági elnökhöz. Kértük,mentsen fel bennün­ket elnöki teendőink alól. Kérésünket így indokoltuk. Elő­ször, mivel múlt decemberben nem született meg a média­törvény, és remény sincs rá, hogy az 1994-es országgyűlési választások előtt megszülessen, felmentve érezzük magun­kat korábbi ígéretünk alól, mely szerint az új törvény jóvá­hagyásáig vállaljuk megbízatásunkat. Másodszor, mivel az új, 1993-as költségvetési törvénnyel megszűnt intézménye­ink anyagi függetlensége, ezzel a nagy nehezen kivívott autonómiánk is odalett, s a Rádió és a Televízió ismét ke­let-európai típusú, kormányirányítású állami médiává zül­lött. Szervezeti visszaalakításuk az 1989 előtti állapotba máris folyamatban van (azóta már túl is futott ezen a cé­lon). Harmadszor, nem kívánunk segédkezni az új demok­rácia két fontos intézményének lerombolásában. A miniszterelnök azonnal rávetette magát a lehetőség­re. Január 20-i levelében azt írta, hogy elfogadja „lemon­dásunkat", és nyomban megbízta a két alelnököt az intéz­mény vezetésével. Másnap, január 21-én a köztársasági el­nök sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben kifejtette, hogy a) a két elnök nem mondott le; b) a felmentési ké­relmünk elfogadása a köztársasági elnök kizárólagos hatás­köre; c) a miniszterelnöknek szuverén joga, hogy javasolja a felmentésünket; d) ő (mármint a köztársasági elnök) mérlegelni fogja a javaslatot, és a megfelelő időben dönt róla. Nem tragikus és nem is kivételes jelenség, hogy egy or­szágban a miniszterelnök és a köztársasági elnök nem ért egyet valamely fontos kérdésben, és nyilvános vitát foly­tat. Franciaországtól az egykori Cseh-Szlovákián át Len­gyelországig számos példát találunk az efféle konfliktusok­ra. Ugyanakkor tény, hogy egy gyerekcipőben járó, töré­keny demokráciában ez a fajta összeütközés mindig több veszélyt rejt magában, mint másutt. Nem tragikus, hanem képtelen volt az a helyzet, amely­ben Gombár Csabának és nekem kellett eldöntenünk azt, hogy a miniszterelnöknek vagy a köztársasági elnöknek van-e igaza. Mint ahogy értelmetlen és kegyetlen helyzet lett volna az is, ha néhány ezer kollégánk, az igazgatók, producerek, operatőrök, vágók, biztonsági őrök, takarító­nők és mások nap mint nap rákényszerülnek, hogy eldönt­sék, kinek engedelmeskedjenek: nekünk, vagy a kormány embereinek. Szerettük volna ettől megkímélni a munkatársainkat, és mi sem akartunk belekeveredni egy elmérgesedett és meg­alázó veszekedésbe a kormány hivatalnokaival, akiknek mellesleg minden hatalmi eszköz a rendelkezésükre állt. Végiggondolva az érveket és ellenérveket, január 20-án nyílt levelet tettünk közzé, amelyben a világ elé tártuk di­lemmánkat. Kijelentettük, hogy a Rádió, illetve a Televí­zió legitim elnökeinek tekintjük magunkat, de nem gyako­roljuk jogainkat, amíg a köztársasági elnök, a miniszterel­nök, az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság vagy a bíróság nem tisztázza a zavaros helyzetet. Ez volt az utolsó, és re­mélem, végső lépésünk a médiaháborúban. Játékszabályok Amikor a miniszterelnök átlátta, hogy jogi úton nem érvé­nyesítheti akaratát, közvetlen politikai eszközöket kere­sett, hogy engem és elnökkollégámat térdre kényszerítsen. 1992 májusában felkérte az Országgyűlés kulturális bizott­ságát, hogy vizsgálja meg „alkalmasságunkat" az intézmé- 13 MÉDIAHÁBORÚ

Next