2000, 1993 (5.évfolyam) november
Hankiss Elemér: Médiaháború
s később a bolsevizmus véres képtelenségei. A magyar médiaháború is szerényen hozzájárult a bársonyos forradalom utáni kor képtelenségeihez. Gondoljunk például az éhségsztrájkokra, amelyekre korábban már utaltam. 1992 júniusában Tőkés László püspök éhségsztrájkkal tiltakozott az ellen, hogy egy román bíróság felmentette az erdélyi vérfürdő felelőseit. Példája járványszerűen terjedt tovább. Néhány héttel később egy magyar kormánypárti képviselő követte a példáját, bár sokkal profánabb ügyben. Azt követelte, hogy Gombár Csaba és én haladéktalanul mondjunk le. Ezt követően egy rádiós szerkesztő kezdett éhségsztrájkba, Gombár Csaba lemondását követelve. Válaszképpen két kitűnő popénekesnő vetette föl az ötletet, hogy éhségsztrájkot kezdenek ők is, de ők mellettünk amúgy is van némi súlyfölöslegük. Szerencsére az éhségsztrájkolók még azelőtt befejezték akcióikat, mielőtt ez a politikai láncreakció tragikomédiába fordult volna. A JL akkoriban azt hittem, én vagyok az egyetlen tévéelnök, aki azzal büszkélkedhet, hogy egy képviselő éhségsztrájkba lépett ellene. Tévedtem. Pár hét múlva angol kollégáim felvilágosítottak, hogy néhány évvel korábban a brit parlament egy walesi képviselője is éhségsztrájkkal követelte a BBC walesi nyelvű adásának beindítását. Sztrájkja sikeres volt, magyar kollégájáé már kevésbé. Be kellett érnie Csurka István forró ölelésével. A már említett tüntetések körül is volt valami abszurd. Tudomásom szerint ugyanis Róma vagy Los Angeles utcáin nem szokás tévéműsorok és -társaságok ellen tüntetni. Márpedig ez történt Budapesten, tavaly októberben. A dolog igazi képtelenségét azonban másutt kell keresni. Szeretem a tarka tüntetéseket, és - ellentétben egy-két liberális barátommal - nem vagyok allergiás a magyar nemzeti lobogóra sem. Nekem inkább egy különös ellentmondás miatt volt gondom ezzel a tüntetéssel - túl azon, hogy nem szívesen nézem az önuralmukat vesztett, torkuk szakadtából ordítozó embereket, a) A tüntetést az 1956-os börtönviseltek szervezték, b) A kommunisták ellen (meg ellenem) tüntettek, c) továbbá két televíziós kollégámat éltették, d) '56 után én is börtönbe kerültem, ugyanazokkal, akik most ellenem tüntettek, e) Soha semmi közöm nem volt az MSZMP-hez, kivéve azt, hogy '56 után börtönbe dugott, a későbbi évtizedekben meg zaklatott, f) A tüntetők olyan két kollégámat éltették, akiknek egyike MSZMP-titkár, másika pártvezetőségi tag volt a korábbi Televízióban. Mi lehetett a mentségük? Ha elfogadom a miniszterelnökségi államtitkár ravasz mosoly kíséretében tett frivol, sőt inkább cinikus megjegyzését, amellyel megpróbálta megindokolni az egykori hithű kommunisták jelenlétét a kormányhivatalokban, akkor a mentségük az, hogy még a kormánynak is szüksége van jó „zsoldosokra". Megbízható és kevésbé megbízható források szerint Csurka István ennyit fűzött tömören a kijelentéshez: „Hogy ki a jó kommunista, azt én döntöm el." (Szerencsére Csurka még nem mondhatja el magáról, hogy az állam én vagyok.) Amikor másnap nyílt levélben szóvá mertem tenni a fent vázolt ellentmondásokat, az imént említett két televíziós kolléga perrel fenyegetett meg, feltehetően azért, mert a múltjukat is szóba hoztam, amely bizonyára a magántulajdonuk, és személyiségi jogi védelem alatt áll. A képtelenségek sorát hadd fejezzem be azzal, hogy utalok a jelenlegi helyzet furcsa ellentmondásosságára. 1993. január 6-án Gombár Csaba is, én is levelet intéztünk a köztársasági elnökhöz. Kértük,mentsen fel bennünket elnöki teendőink alól. Kérésünket így indokoltuk. Először, mivel múlt decemberben nem született meg a médiatörvény, és remény sincs rá, hogy az 1994-es országgyűlési választások előtt megszülessen, felmentve érezzük magunkat korábbi ígéretünk alól, mely szerint az új törvény jóváhagyásáig vállaljuk megbízatásunkat. Másodszor, mivel az új, 1993-as költségvetési törvénnyel megszűnt intézményeink anyagi függetlensége, ezzel a nagy nehezen kivívott autonómiánk is odalett, s a Rádió és a Televízió ismét kelet-európai típusú, kormányirányítású állami médiává züllött. Szervezeti visszaalakításuk az 1989 előtti állapotba máris folyamatban van (azóta már túl is futott ezen a célon). Harmadszor, nem kívánunk segédkezni az új demokrácia két fontos intézményének lerombolásában. A miniszterelnök azonnal rávetette magát a lehetőségre. Január 20-i levelében azt írta, hogy elfogadja „lemondásunkat", és nyomban megbízta a két alelnököt az intézmény vezetésével. Másnap, január 21-én a köztársasági elnök sajtónyilatkozatot tett közzé, amelyben kifejtette, hogy a) a két elnök nem mondott le; b) a felmentési kérelmünk elfogadása a köztársasági elnök kizárólagos hatásköre; c) a miniszterelnöknek szuverén joga, hogy javasolja a felmentésünket; d) ő (mármint a köztársasági elnök) mérlegelni fogja a javaslatot, és a megfelelő időben dönt róla. Nem tragikus és nem is kivételes jelenség, hogy egy országban a miniszterelnök és a köztársasági elnök nem ért egyet valamely fontos kérdésben, és nyilvános vitát folytat. Franciaországtól az egykori Cseh-Szlovákián át Lengyelországig számos példát találunk az efféle konfliktusokra. Ugyanakkor tény, hogy egy gyerekcipőben járó, törékeny demokráciában ez a fajta összeütközés mindig több veszélyt rejt magában, mint másutt. Nem tragikus, hanem képtelen volt az a helyzet, amelyben Gombár Csabának és nekem kellett eldöntenünk azt, hogy a miniszterelnöknek vagy a köztársasági elnöknek van-e igaza. Mint ahogy értelmetlen és kegyetlen helyzet lett volna az is, ha néhány ezer kollégánk, az igazgatók, producerek, operatőrök, vágók, biztonsági őrök, takarítónők és mások nap mint nap rákényszerülnek, hogy eldöntsék, kinek engedelmeskedjenek: nekünk, vagy a kormány embereinek. Szerettük volna ettől megkímélni a munkatársainkat, és mi sem akartunk belekeveredni egy elmérgesedett és megalázó veszekedésbe a kormány hivatalnokaival, akiknek mellesleg minden hatalmi eszköz a rendelkezésükre állt. Végiggondolva az érveket és ellenérveket, január 20-án nyílt levelet tettünk közzé, amelyben a világ elé tártuk dilemmánkat. Kijelentettük, hogy a Rádió, illetve a Televízió legitim elnökeinek tekintjük magunkat, de nem gyakoroljuk jogainkat, amíg a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság vagy a bíróság nem tisztázza a zavaros helyzetet. Ez volt az utolsó, és remélem, végső lépésünk a médiaháborúban. Játékszabályok Amikor a miniszterelnök átlátta, hogy jogi úton nem érvényesítheti akaratát, közvetlen politikai eszközöket keresett, hogy engem és elnökkollégámat térdre kényszerítsen. 1992 májusában felkérte az Országgyűlés kulturális bizottságát, hogy vizsgálja meg „alkalmasságunkat" az intézmé- 13 MÉDIAHÁBORÚ