2000, 2000 (12. évfolyam) május
Nádas Péter: A szabadság tréningjei
sik helyzetét. A vécécsészében viszont már ott bűzlik alattam a félig kinyomott szar. Meg teljesen pucér vagyok. Elképesztő pillanat, hiszen ebben a pozitúrában élő ember nem láthatott. S igazán nem számíthattam rá, hogy valaha bárki látni fog. Furcsa, hogy a meglepetéstől fel sem ismerem benne a gondnokot. Viszont torkom szakadtából ordítani kezdek, nem tudom mit. A gondnok kétségbeesetten rám vágja az ajtót, de nem megy el, hanem az előszobából magyarázkodik, s hogy értsem, ordít ő is. Halálra rémült, azt hitte, hogy valami bajom van, mert nem vettem föl a telefont. Egy újságíró keres, sürgősen, őt hívta fel, ő meg hiába kopogtatott. Ordítok, hogy miért vettem volna fel, ha egyszer futni voltam. Aztán megint telefonált, megint jött, csöngetett, kopogtatott. Most értem vissza, ordítom. Most meg látja, hogy a fürdőszobában ég a villany. Mert szarok, ordítom át az ajtón, és hagyjon békén, ha erre megkérhetem. Közben alig bírom csillapítani a röhögésemet, holott dühös vagyok. Hiszen tényleg éppen jönne ki a szar belőlem, de itt vitatkozom. Mit lehet ebben a bűzben egy ilyen aggódó és gondoskodó emberrel kezdeni. Hiába is ordítok, hiába röhögök torkom szakadtából, nem megy el. S miközben beszélnek hozzám vagy valakihez beszélek, mégsem szarhatok. Mindenesetre a komikus leleplezettségnek kivételes pontja az életemben. Az íráshoz ilyesmire minden reggel szükségem lehetne. Mielőtt munkához látnék, talán erre emlékeztetem magam. Az összes többi kép valószínűleg csupán arra van, hogy ezt a kamra mélyén heverő nevetséges képet eltakarja. Pineák, melyek laza, széltől lapos koronáikkal bebólintanak a terasz fölé. Végre elhallgattak rajta a cikádok. Szürke nyári hajnal Anacapriban. Furcsa módon olyan szögből látom magam előtt a teraszt, amilyenből soha nem láthattam. Mintha magam is a koronában gubbasztanék. Ez az egész éjjel fáradhatatlanul muzsikáló cikádok szemszöge. Nem mintha nem aludtam volna mélyen és nyugalmasan tőlük. Nem zavartak, aludtam, valósággal belezuhantam abba a fémektől visszhangos, mély és óriási térbe, amelyet a muzsikájukkal nyitottak meg. Nem emlékszem, hogy fölriadtam volna, de ébredés után érzem, hogy egyetlen pillanatra sem hallgattak el bennem a hosszú, lüktető hangjaik. Álomtalanná tették a hangjaikkal az alvásomat. És mégis. Nem hagytam ugyan tőlük zavartatni magam az alvásomban, s ők sem hagyták el a zenélésüket, mégis maradtak az éjszakából valóságos képeim. Miközben aludtam, mindig újra és újra láttam, hogy finoman felfújta a szellő a muszlinfüggönyt a két nagy ablakon és a terasz ajtaján. A nagy terasz közös volt a szomszéd szobákkal. Titkon arra számítottam, hogy a szomszédnő, egy középkorú, nagyon csábító és jéghideg leszbikus asszony, egyszer csak félrevonja a felfújt függönyt, és belép. Mellém fekszik az ágyba, s így is aludtam el. Testem mindenre késznek mutatkozott. Miután elbúcsúztunk, még sokáig kinn ült a teraszon, mint aki esetleg mégis így döntene. Nem tudom, miért gondolom most, hogy leszbikus. Talán azért, mert nem jött. Mehettem volna én is, de én sem mentem. Kihívó viselkedése, hűvös, csaknem rideg figyelme együtt maradt meg a várakozástól és csalódástól teljes, a cikádok nászától reszkető éjszakában. Vagy talán azért, mert néha magam is úgy gondolom, kíméletlen hidegből és üres csábításból vagyok összerakva, s önmagamat pillantottam meg benne azon a régi éjszakán. Még ennyi idő múltán is kell legalább egy szó, amivel megbosszulhatom a látottakat és az elmulasztottakat. Nem tudom. Üres, fehér falak. Az óriás kínai lámpaburában, mely fehér és rizspapír, friss a fény. Valószínűleg most gyújtottam fel, most indultam el, hogy a hálószobából a fürdőszobába menjek. Nappal és éjszaka sötét volt ezen a hosszú, végtelenül hosszú és magas folyosón. Ritkán használtam. Különösen akkor lett veszélyes, amikor már negyedik vagy hatodik napja nem léptem ki a lakásból, s még telefonon sem váltottam szót senkivel. Akkor még jobban recsegett ezen a hosszú folyosón a padló. Mintha valaki jönne a hátam mögött. Valószínűleg azért választottam egy másik utat, ha meg akartam közelíteni a fürdőszobát. Ne kelljen hallanom ezeket a reccsenéseket a hátam mögül, ne érezzem a bordáim között a kést vagy ne lépjen ki valaki a folyosó legvégén a félig félrehúzott függöny mögül. Ne legyen olyan az életem, mint egy angol rémregény. Inkább a dolgozószobán és az előszobán keresztül mentem ki. Akkor éppen csak át kellett rajta kelnem. Mindössze két, három lépés, egyetlen reccsenés, így sem volt kevésbé rémes, hiszen az óriási, fehér, kínai lámpa ilyenkor még üresebben világított. Tulajdonképpen szép és békés fénye volt. Más dolgokkal is van így az ember. 54 NÁDAS PÉTER