2000, 2000 (12. évfolyam) június
Margócsy István: LENGYEL LÁSZLÓ–VÁRSZEGI ASZTRIK: BESZÉLGETŐKÖNYVECSKE (Margináliák)
2000 s a baráti magánvélemény ne kerüljön a nyilvánosság protokolláris formái közé, a végső dolgokról pedig, tetszik, nem tetszik, a nyilvánosság előtt hallgatni szoktunk, az őket érintő vallomást, hitvallást és gyónást frivolnak vagy önmutogatónak találjuk, s a róluk való elmélkedést vagy a hivatalos (s így objektívnak álcázott) filozofálás, vagy pedig - hívő ember esetében - a vallásos kegyesség aktusainak keretei között szeretjük elintézni: manapság a lélek magánbeszéde - mely persze ma is, magától értetődő módon, elkerülhetetlen, akár hisz a lélek, akár nem - nem szereti a nyilvánosságot, s nem szereti konfrontálni magát más lélekbeszédekkel - végletesen hiányzik hozzá egy olyan kommunikációs forma, mely, állítólag? remélhetőleg? hihetőleg? a vallás iránt kevesebb elfojtással rendelkező korokban talán még adott volt, akár még a tagadás számára is. Lengyel László és Várszegi Asztrik nagyszabású és kockázatos vállakozása azért oly örvendetes, mert többszörös tabut tör meg, járni és beszélni mernek oly területen, mely, úgy tűnik, sokszorosan alá van aknázva, s melyen emiatt csak nagyon határozottan és elszántan lehet s érdemes haladni. Kivált azért, mert az ily beszélgetés koordinátái nemcsak elvileg vannak szűkre vonva (hiszen a dialógus kihívására általában széles körű, heves indulati elfojtással szoktunk reagálni - hacsak nem akarunk eleve agresszívan fellépni vagy agressziót kiváltani), nemcsak tartalmilag vannak elbizonytalanodva (hiszen a végső kérdésekről szóló magándiskurzusok is többnyire határozatlan hangvétellel élnek, s általában a mesterkélt naivitás és a túlreflektált irónia kettősségében keresik modalitásukat), hanem már felrajzolásuk kísérlete is sok történeti-társadalmi akadályba ütközik: a magyar társadalom egyik oldalról sincs felkészülve arra (vagy finomabban szólva: nincs hozzászokva ahhoz), hogy diskurzusában átlépje a világi értelmiség és az egyházi rend között húzódó nagyon merev határt. A világi értelmiségi az utóbbi másfél-két évszázadban az esetek túlnyomó többségében nem tekinti hasonszőrű értelmiségi partnernek azt, aki a papi rendnek a tagja, (vagy ha kivételesen el is fogadja értelmiséginek, akkor épp attól tekint el, hogy illető nem mellékesen pap), s úgy véli, az értelmiségi és az egyházi diskurzus között sem átjárás, sem áthallás nem lehetséges vagy nem szokásos, az egyházi rend pedig arra hajlamos, hogy a világi értelmiségi társaság összes megnyilvánulását a fenyegető szekularizáció agressziójaként értelmezze, s inkább hallgatásba burkolózik, semhogy értelmezze mindazt, amit a modern értelmiség akár generális világmagyarázatként, akár analitikus tudományként, akár csak társasági csevejként összehordott. Mikor Várszegi Asztrik azt írja le, hogy egyetemistaként is erős kisebbrendűségi érzés uralkodott rajta, nagyon komoly és régi társadalmi jelenségnek adja meg mai személyes vetületét, ugyanis feltehetően nemcsak a szocializmus brutális elnyomásának köszönhető, hogy ő és paptársai még az egyetemen is (persze: a világi egyetemen!) „másodrendűek" voltak: az értelmiség és a papság( egymással szembeni gyanakvó kenő hevülettel, de rendre ki szokta átkozni őket. A könyv sikeréhez hozzájárulhatott, hogy a főpap és a „liberális szabadgondolkodó" néha olyasmin vitatkoznak, amiben egyetértenek. Hí 4. Gondolj talán a modern költészetre mint e kommunikációs forma kimódolására! Egyébiránt pedig ezt a hiányzó kommunikációs formát, ha nem tévedek imának és gyónásnak nevezik. Persze, ettől nem lesz könnyebb azoknak, akik lelkileg már nem képesek fölvenni ezek a formákat. Ez esetben azonban még mindig ott van a pszichoanalitikus orvos díványa. SZÁ 5: Csak félve teszem fel, mert nagyon goromba a kérdés: biztos, hogy „érdemes haladni"? Biztos, hogy minden tőlem idegen ideológiával érdemes párbeszédre lépni? A kérdés kétfelé is vág. Egyfelől tartalmilag: mondjuk a szélsőjobbal (hogy még gorombábbra karikírozzak) többek között azért sem vitatkozom, mert például a „zsidókérdésről" már minden el van mondva, nincs szükség újabb érvekre, elég (lenne) a régieket meghallani. Egy kicsit ilyennek gondolom a (katolikus) egyházzal is a helyzetet: évszázadok, sőt, most már évezredek alatt annyi mindent megmondtak neki, az egyház azonban mihelyt teheti - s most nálunk teheti —, fütyül mindenre. Másfelől taktikailag: nem eleve hazug vállalkozás egy Lengyel rangú értelmiséginek szóba állni az egyházzal, s ezáltal, hogy úgy mondjam, szalonképessé legalizálni azt a magyar katolikus egyházat, amelynél jelenleg csak a református egyház viselkedik visszataszítóbban? Mondhatja erre bárki, hogy Lengyel nem az egyházzal, hanem Várszegi Asztrikkal beszélgetett. Nos, az én kétkedésem épp ezzel kapcsolatos: elválasztható-e Várszegi Asztrik, a magánszemély - akit magam is kimondhatatlanul sokra, s e könyv után még többre tartok, s akivel persze hogy érdemes beszélgetni Várszegi Asztrik főapáttal, aki a nyilvánosság számára beszélget? Be kell vallanom hogy a könyv elolvasása előtt inkább hajlottam a nemleges válaszra, Lengyel kíméletlenül őszinte kérdései és Várszegi őszinte „beismerő vallomásai" azonban megingattak. BE 6: Nem egészen igazságtalan ilyenkor az ember. Laikus értelmiségiként azért vitatkozom, hogy vitapartnerem segítségével közelebb kerüljek az igazsághoz. Pappal (és pártpolitikussal) pedig azért nehéz szót érteni, mert ő már ismeri az igazságot. Amikor figyelmesen meghallgat, nem az igazságra kíváncsi (amit már úgyis tud), hanem arra, hogy milyen szónoklattani fogásokkal fog megtanítani rá (ez a kötelessége). Hí 7. Nem csoda, hiszen a modern értelmiség úgy jelent meg mint a papi-egyházi funkció „elbitorlója", mint szekularizált - az Istenhez fűző egyházi kötelékből kibújó - világi papság, amely új üdvösséget kínált, s mindjárt itt, e világon. Az „írástudó" - a csere - ilyen értelemben pap volt és pap maradt, még ha az ész-vallás vagy a tudomány-vallás papja is. Az orosz intelligencia például egyenesen világi szerzetesrendként határozta meg magát a múlt század végén. Persze, itt sohasem az így-úgy piachoz kötődő szakmai értelmiségről van szó, hanem a hitvallásszerűen, lelkiismereti vagy pártpolitikai kötelékkel - államhoz - nemzetállamhoz - kötődő ideológiatermelő literátor értelmiségről. Éppen a világi értelmiség e papi szerepe meglehet, az utolsó papi szerep foszlott szét a modernitás eróziójával Kelet- és Közép-Kelet-Európában is. A tegnapi mai „írástudók" egyszeriben egy csónakban találták magukat a tegnapelőttiekkel, ha ugyan nem a vízben (nekik ugyanis nem volt egyházuk, legfeljebb pártjaik, sajtójuk, nemzeti intézményeik, akadémiáik és szakmai szövetségeik és ezek állami támogatás nélkül - piaci kereslet és hívők híján - éppoly kevéssé, sőt, még kevésbé tarthatók fenn, mint az egyházak. Akik tegnap gyanakvó és kizáró jellegű viszonyban álltak egymással, azokat ma egyformán gyanakodva ítéli meg és zárja ki magából a működőképességet, hatékonyságot, gyakorlatiasságot, pénzt és fogyasztást mindenek fölé helyező társadalom. Legfeljebb arra számíthatnak, hogy járulékosan, mint történeti relikviákra, a történeti hagyomány szimbolikus megtestesítőire - PR-szempontból - lehet szüksége rájuk a mindenkori kor- 51 BESZÉLGETŐKÖNYVECSKE