2000, 2004 (16. évfolyam) június
TRENCSÉNYI BALÁZS: 2000 leütés
2000 leütés Magyarország nagy utat tett meg nyugat felé az elmúlt két évtizedben, miközben egy tapodtat se mozdult. Körülbelül úgy, mint a klasszikus anekdota kárpátaljai bácsija, aki hat országot is megjárt, pedig sosem lépett ki a beregszászi járásból. A rendszerváltás privát történelme a határátlépések történeteként is elmesélhető. Hisz honfitársaink százezrei nem csak a rendszert váltották 1988-ban, hanem a forintot schillingre, a schillinget meg Gorenjére. Az azóta felnőtt generációk számára az osztrák határon való átzötykölődés már egyáltalán nem okoz borzongást. Ahogy az átmenet rítusai a tradicionális társadalmak alapvető szervezőelemei, az országhatár húsbavágó materialitása a huszadik század emberének paradigmatikus élménye. Tízezrek sorsa alakult másképp attól függően hogy milyen vastag volt épp a határhúzó ceruza. Nekem, a későkádári fridzsiderszocializmus kiolvasztási fázisába belecsöppentnek már inkább csak a taxonómiák abszurditása maradt. Arra homályosan emlékszem, hogy volt kék meg piros útlevél (s hogy Jugoszlávia szocialista ország is volt meg nem is, így elvileg csak minden második évben mehettünk délfelé nyugatra). A kelet-európai kisállamok nyomorúsága is úgy vált először kézzelfoghatóvá számomra, hogy 1988-ban gimnazistaként Prágának nekiindulva a csehszlovák államvasutak utaskísérője csak a Budapest-Szob közötti szakaszon beszélt kifogástalanul magyarul, utána a „nerozumím" válasszal hárította el az érdeklődést aziránt, hogy miben is érünk már Prágába. Az európai egységesülés is a határátlépésekkel vált tapinthatóvá - emlékszem, a kilencvenes évek közepén Hollandiában vendégdiákként kellett volna pecsétet kapnom belépéskor az útlevelembe, csak éppen nem lehetett megtalálni a határt az autópályán. A pecsét sem segített amikor az idegenrendészeti bejelentkezéskor a szomszédos Suriname-ból Rotterdamba származott bonyolító nem találta meg Magyarországot a bubópestis és tuberkulózis ellen vakcinált országok listáján (Haiti, Nigéria és Gabon rajta volt) és ezért mindenáron be akart utalni egy védőoltásra. Mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy semmi értelme fél évre tartózkodási engedélyt kérni, mert a határon kvázi turistaként ki-be lehet járni -már ha magyar (és nem nigériai vagy gaboni) az ember útlevele. Kelet felé átlépve is hátborzongató a változás. Sokan emlékeznek még arra hogy a nyolcvanas évek végén a Népsport is a horthysta-fasiszta revizionista propaganda potenciális ágensének számított. Én már inkább a fordított szereposztásra emlékszem — Episcopia Bihor magasságában egyre kevesebb sötét napszemüveges James Bond és egyre több megnyugtatóan unott „Maghiar?", miközben Biharkeresztesen igen kevéssé biztató terepszínű honfiak, „bazzeg megin mennyi románcigány" (a „románcigányok" mindezt ékes magyarságigazolványozás keretében kérték ki maguknak). Aztán a ciorani nemzeti stigma legmélyebb bugyrai - ahogy a román határőr a magyar utasok előtt kéjjel forduja vissza az Olaszországba házasodott és férjét a latinitás eme végvidékére kirándultató hidrogénszőke romanizált dák honleányt, mert nem volt nála kötelező biztosítás (hiába lobogtatta olasz tartózkodási engedélyét, meg némiképp sokkos állapotba került udinei kőművesét). Akárhogyan is, most éppen mi vagyunk a határkő vagy 80 millió ember számára. Jó lenne a határ innenső oldalán is ébren tartani a tudatot, hogy van élet az Unión kívül is. Kár, hogy aki ezt a mondatot kimondta, nem egészen így értette. Trencsényi Balázs