2000, 2006 (18. évfolyam) április
LENGYEL LÁSZLÓ: Standeisky Éva / Gúzsba kötve
munikációs jelennel. Az európai kontinentális szerkezetben a pomány előtti szimbolikus és minden kultu-.. ., / i \ •• • ,, i , rális szférát felölelő tisztelgésnek (ugyanlitikus nem(csak) a tömegsajtóban akarja megmutatni magát a , , , , , , , " ilyen semmilyen közvetlen politikai hatnának, hanem szeretné az íróval megörökíttetni magát az örökkévalóságnak. És az író a Dreyfus-ügytől az iraki háborúig hiszi, hogy orosz állam az ortodox egyház, a hadsereg, a társadalom szószólója nem lehet más, csak 15. Modernitás utáni a Honvédő Háború, a szovjet felderítés világunkban annyit mondhatunk: más(világ),6 7 vagy éppen a Fehér Garda hősei közül). Amikor nem sokkal hatalomra jutása után A magyar hatalomszerkezet európai kontinentális jellegű. A Vlagyimir Putyin „elzarándokolt" az atolpolitika II. József óta hatalmi jelentőséget tulajdonít az irodalom- só orosz író-próféta, a hazatelepülése óta nak, és a magyar irodalom hagyományosan politikaelvű irodalom, teljesen visszhangtalan, semmiféle erkéltozefinizmusban és ellenállásban. Irodalmi és politikai közhely e CSI hatalommal nem rendelkező Alek-. .. „ - -- . .. szandr Szolzsenyicin dácsájára, ez is esujelenség folyamatossága. Standeisky Éva uj könyve a 20. századi pdn jelképes aktus volt, a legcsekélyebb folyamatosság és megszakítottság mikroelemzéseit végzi el tanul- kulturális tőkefelvételt sem jelentette. Az iányaiban. Standeisky Éva egyszerre vizsgálja az intézmények, a irodalom és az író hatalma, befolyása a politikai hatalomra, erkölcsi presztízse ma Oroszországban semmivel nem nagyobb, mint Amerikában. Csak ennek emléke él, csak a hagyomány más, és ennek a hagyománynak természetesen a média is adózik. De már rég nem igaz a mondás, miszerint Oroszországban a költő több, mint költő, arról nem is beszélve, hogy az új irodalom minden valamire való képviselője - fenegyerek vagy professzionális író - a szóban forgó hagyományt ezerszer megtagadta, és ugyanúgy ódzkodik minden politikai szerepvállalástól, mint magyar kollégái. (Természetesen az irodalom anakronisztikus képződményei, intézményei, írói ott is, itt is, kivételt képeznek ez alól, de a közös sorsban - miszerint a politika nem kíván többé az irodalomtól sem szolgálatot, sem ideológiát, cserében viszont nem is siet eltartani - ezek az írók és áramlatok is osztoznak.) SZA 6. Nem szerencsés egy kalap alá rángatni a Dreyfus-ügyet meg az iraki háborút, s hozzájuk-kimondatlanul - a szocializmus alatti írószerepeket. A magyar írók - akárcsak kelet-európai társaik - egészen 1989-ig más, független szószóló híján némi joggal érezhették magukat mindenféle szószólónak . Zola és az iraki háborúhoz hozzászólók csak magukat képviselték. BF. 7. Mi más, mi világ??? CIA 8. Valóban, a politikus, nemzetképviselő „vezérköltő" alakja végigvonul e két és fél évszázadon — de egy nagy cezúrát mégis kell ezen az időn belül húznunk. Ugyanis az a tény, hogy a kiegyezés után a magyar állam függetlensége a megelőzőkhöz képest elképzelhetetlen nagy lett, egybeesett a modern nemzeti-állami ideológia és ideológiai propaganda (manipuláció) kiépülésének gesztusával is (továbbá az irodalom tömeges iskolai oktatásának elterjedésével), aminek következtében a 19/20. század fordulójára az irodalom a propagandisztikus manipuláció egyik legfontosabb összetevőjévé lépett elő. Mindazon nagy irodalmi gesztusok, melyek születésükkor (pl. Kölcsey, Petőfi stb. esetében) „ellenzéki" „magánkezdemények" formájában működtek, államosított elvárások formájában erősödtek meg (gondoljunk csak pl. a millennium irodalmi apoteózisára, s arra a meghatározó szerepre, melyet Beöthy Zsolt „irodalmi kis tükre" játszott, messze túlmutatván az irodalmi berkeken; vagy arra, hogy már az első világháború előtti politika ideológiai hátterét is írók biztosították, Rákosi Jenő vagy Herczeg Ferenc személyében), s a velük szemben való irodalmi fellépés ezért eminensen politikai ellenállás formáját kellett hogy magára öltse (ld. pl. Adynak vagy a Nyugat indulásának nagyon erősen átpolitizált vitáit!). Ml 9. Mikroelemezni viszont sokféleképp lehet. Miután a recenzens — néhány helyeslő mondattól eltekintve - sajnos nem foglalkozik a kötettel magával, annak módszertani sajátosságaival még kevésbé, álljon itt egy testes széljegyzet Standeisky Éva kutatási programjáról. Már csak azért is, mert ha az alábbiakban van egy szemernyi igazság, Lengyel László némely végkövetkeztetése is meginoghat. Nem biztos ugyanis, hogy oly szilárd a talaj, melyről elrugaszkodik. Hogy szép-e ugrása, nos, ennek eldöntését átengedem társaimnak a szerkesztésben. Félreértéseket kerülendő azonnal leszögezem: Standeisky kötetéből rengeteget tanultam, fejezeteit faltam, írójának szerénységét mindig is tiszteltem. Körültekintően (és nem kis fáradsággal) feltárt tényeinek jó része - úgy hiszem — már régóta tankönyv (Spenót)-érett, az empíriát nem cirkalmazza, a leírást nem terheli saját nagyratörő értelmezési kísérleteivel, és egy pillanatig sem büszkélkedik saját kutatási módszerével. Kicsire tör. Nem „esszézik", sőt inkább közread, mint tanulmányt ír. Az olvasó meg vele halad, készséggel, mert nem kényszerítik. No de meddig jut el? Én szeretnék messzire, jó darabig sikerül is, akkora bennem a detektívszenvedély: keveset tudok, és mindent tudni akarok Standeisky hőseiről, ő pedig nem fukarkodik az adatokkal. Távol álljon tőle, hogy félre akarna vezetni. Sőt, vezetni akar a legkevésbé. Legszívesebben levéltári felfedezéseibe avatja be az olvasót, szikár, majdhogynem poéngyilkos stílusban. Nem köszörüli a nyelvét, nem utálkozik (pedig mennyi alkalma lenne rá), és nem tüntet ki senkit rokonszenvével (igaz, erre alig akadna érdemes). Még mindig vele haladok. Egy idő után azonban motoszkálni kezd bennem valami hiányérzetféle. Észreveszem, hogy a szerző kizárólag „papírból" dolgozik, szemmel láthatóan csak a levéltári forrásokban bízik, mintha nem élne vagy néma lenne minden tanú, netán azok összes leszármazottja, barátja, munkatársa, horribile dictu, házvezetőnője és sofőrje. Mintha mondjuk, a reformkor irodalmi életét tanulmányozná a levéltár sötétjében. Vajon miért nem nyúl az oral history alkalmas szerszámaihoz (a naplókat és az ügynökjelentéseket most nem idesorolom), miért gondolja, hogy a papír és annak tudós olvasója (esetleg megtámogatva más tudós olvasók művei által) elegendő bármely történeti rejtély megfejtéséhez, amikor félő, hogy többnyire még tisztességes rekonstruálásukhoz is kevés? (Példa - találomra sorolom -: kérdezzük Révai József kisebbik, Horváth Márton nagyobbik fiát, Heller Ágnest, a mozgóvilágosokat, éntőlem Agárdi Pétert vagy E. Fehér Pált is erről-arról, vagy ha már megkérdeztük ték őket, idézzünk tőlük bátran, no persze, illő forráskritikával. Én nem félnék: ezek a források nem lesznek semmivel 2000 C- 39 szánnal nem járó tiszteletköröket ró a mai