2000, 2007 (19. évfolyam) június-július
LENGYEL LÁSZLÓ: Új Közép-Európa?
rópai Uniónak, se az Egyesült Államoknak nem volt és nincs politikai, gazdasági és biztonságimodell-javaslata, a szomszédságpolitikán túl, az EU-hoz nem tartozó európai országokra Kelet-Európában és a Balkánon, a „narancsos forradalmak" nem érhettek el eredményt. Bush és Rice 2004 végi, 2005 eleji rendszerváltó, európaiakat bevonni igyekvő offenzívája csak korlátozottan sikerült. Ha az európaiak ekkor felsorakoznak az amerikai adminisztráció mellé, s aktív szerepet játszanak Oroszország körbezárásában és Ázsiába szorításában, esetleges orosz „színes forradalom" kirobbantásában, ha engednek, és részt vesznek egy Irán elleni megelőző csapásban, ha pártolják a színes, nacionalista forradalmakat Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten, akkor más idők köszöntenek a világra. Rövidtávon, valószínűleg, gyors amerikai győzelmek, közép- és hosszú távon újabb melegháborús tűzfészkek alakultak volna. Mindez azzal a kockázattal járt, hogy az Egyesült Államok és Európa egy veszélyes atomhatalmat, Oroszországot, szorítja sarokba, s egy Iraknál súlyosabb és tartós ellenállásra inkább képes középhatalmat, Iránt, kényszeríti élet-halál harcra. Végül pedig azzal, hogy a nemzeti és/vagy vallási fundamentalista erők legalizált forradalmi hatalomra juttatása, kialakíthatja a nyugati demokráciákkal ellenséges államok láncolatát. A realista külpolitikát folytató európai nagyhatalmaknak nem volt ínyére a Bush-offenzíva iránya és módszere. Nem kívánták Oroszország elvadítását. Se gazdaságilag, se politikailag nem tartottak igényt a színes forradalmak országaira. Nem hittek a kelet-európai, a közel-keleti és a közép-ázsiai országok demokratizálásának, rendszerváltásának sikerében. S végül, mindennél jobban tartottak egy Irán elleni intervenciótól. De tanultak a 2003-as nyílt ellenállás kudarcából. Ezért a puha kiegyensúlyozás - a „soft balancing" - politikáját választották. Schröder kancellár közvetített, hogy Putyin Oroszországa, ha fogcsikorgatva is, fogadja el az ukrán „narancsos forradalmat". A brit-francia-német EU-3 óvatosan, de határozottan elutasította az Iránra mért megelőző csapást, és közvetítő tárgyalásokat ajánlottak. A nyugat-európaiak részt vettek a közel-keleti és kelet-közép-európai választások tisztaságának ellenőrzésében, de szkeptikusan figyelték az eredményeket. A „színes forradalmak" és választások Ukrajnában a nyugat-ukrajnai nemzeti oligarcha Juscsenko-Timosenko páros, Irakban a síita-kurd többség, a Palesztin autonómia területén a Hamasz győzelméhez, Libanonban pedig a „Március 14-e Mozgalom"-mal szemben a Hezbollah megerősödéséhez vezettek. Bekövetkezett, amire korábban amerikai és európai politikusok és szakértők már figyelmeztettek, hogy a demokratikus választások nem szükségképpen demokraták kiválasztását eredményezik, s nem-kívánatos mozgalmakat, politikusokat tesznek legitimmé. Mit lehet kezdeni a demokratikusan választott terrorista szervezetekkel, illetve a társadalmi mozgalmakat kihasználó, színes forradalmakkal hatalomra kerülő antidemokratákkal? Az egyik válasz a hagyományos amerikai és európai realistáké: nem kellett volna országok és nemzetek belső ügyeibe beavatkozni, rendszerváltásokat támogatni, sőt, előidézni, mert ezek az országok és nemzetek nem érettek a demokráciára. Ha mégis megtettük, akkor próbáljunk a helyzetből kihátrálni az erő és a diplomácia együttes alkalmazásával. Ez Nixon 1969-es és Bush 1989-es doktrínájának felélesztése. Kissingertől Scowcroftig, az idősebb Bushtól Chiracig osztják e nézetet, s kétségkívül ide csatlakoznak akarva-akaratlan a progresszív demokraták, akik McGovern 1972-es kampányjelszavát vallják: „gyere haza, Amerika!". A másik válasz a liberális wilsonistáké, illetve az európai megértő realistáké. Ennek alapja, hogy a diktatúrákat a demokráciákba hosszú és békés úton, civil eszközökkel kell átvinni, illetve a terrorista szervezeteket és személyeket tárgyalásos úton, folyamatos szoktatással, anyagi és erkölcsi együttműködéssel kell békés, legitim szervezetekké és politikusokká alakítani. Az európai megértő realizmus a tartós együttélést tételezi fel mind a diktatúrákkal, mind a nemzeti felszabadító és/vagy osztályharcos terrorista szervezetekkel és személyekkel. E politikával állnak összhangban a hetvenes évek dél-európai jobboldali diktatúráinak - Portugáliának, Spanyolországnak és Görögországnak —, demokratikus átalakításai. Ezek az országok korábban is fejlett piacokkal rendelkeztek, csak a politikai reformokra kellett összpontosítaniuk. S bár az európaiak óvatosan, civil eszközökkel, támogatták a rendszerváltásokat, de a belső erők kezdeményezték őket. Szerencséjükre, nem 42 Cs 2000