2000, 2007 (19. évfolyam) november
LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra
sikerülhet a rendszerváltás. Az 1989-90-es világpolitika ugyan rehabilitálni igyekezett a forradalmi hagyományt - így a magyar 1956-ot, és a lengyel 1956-ot, 1980-81-et-, de mind politikailag, mind gazdaságilag reformkritériumokat állított az országok elé. A nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak azt vizsgálták, hogy az országok, a társadalmak mennyire jutottak előre a piaci és a demokratikus reformokban. Ennek megfelelően felértékelődtek Magyarország 1968 óta visszaesésekkel tarkított reformjai, illetve az 1989-es tárgyalásos, kialkudott, békés forradalom, vagy „revolúció" - több mint reform, kevesebb, mint forradalom — eredményei. A magyar politikai osztály, a rendszerváltás idején méltán volt büszke arra, hogy Magyarország a térség vezető reformországa. Ennek a politikai osztálynak valamennyi szereplője tisztában volt azzal, hogy a rendszerváltás csak reformokon keresztül valósítható meg, a vita csak ezek mértékén és formáján volt. Az 1987-90-es két Németh-kormány privatizációs és liberalizációs reformpolitikáját, majd az 1991-92-es, a jobboldali Antall-kormány idején bevezetett mikrogazdasági stabilizációs Kupa-programját, és még az 1995-ös, makrogazdasági stabilizációt hozó Bokros-csomagot is először elfogadta az alkotmányos politikai többség. Magáévá tette, kiküzdötte és jóváhagyta a politikai, gazdasági és szellemi elit többsége, ám nem fogadta el a társadalmi többség, legfeljebb belenyugodott. (Megértette, hogy olyan rossz állapotban volt a lába, hogy le kellett vágni, csak azt nem bocsátotta meg, hogy érzéstelenítés nélkül fűrészelték le.) Az ellenreform korszaka A politikai osztály 1998—99-ig azon igyekezett, hogy térségbeli reformpozícióját megőrizze. Világos volt, hogy csak reformország kerülhet a NATO-ba és az Európai Unióba. Ám, különböző okokból, 1997-98 után, mindkét oldal a konzervatív eszmék, az ellenreformáció képviselőjévé vált. Közrehatott ebben, hogy megszületett a döntés Magyarország európai integrációjáról, így a politikai osztálynak nem kellett attól félnie, hogy kimaradunk az európai fejlődésből. Átmenetileg eltűnt az utolérési és felzárkózási cél, elmaradtak a versengő felek. Magyarországon erőt vett az érthető, de igen veszélyes reformfáradtság. Két politikai cikluson keresztül, se a jobb-, se a baloldal nem folytatott piaci és demokratizáló reformpolitikát, hanem ellenkezőleg, nyíltan vagy burkoltan, a korábbi reformtetteket és gondolkodást nevezte meg a magyar társadalom nehézségei és kudarcai fő okozójaként. A reform teljesítmények megkérdőjeleződtek, a kiigazítások kegyetlensége, kisembereket és a „nemzeti öntudatot" sértő jellege vált hangsúlyossá a jobboldali retorikában. (Ezt a politikát nevezik Latin-Amerikában nemzeti/szociális neodessarrolismo - új növekedéspolitikának. ) ^^fiként Kádár János a hetvenes évek elejétől, Orbán, Medgyessy és a 2006-os választások előtti Gyurcsány, az ezredfordulótól, tudatosan felhasználták a magyar választók „reform fáradtságát", a reformáló elitekkel — részben a Nyugattal és Európával — szembeni ellenérzést. Túl régen tartottak már a húzd meg, ereszd meg ciklusai, s túl sokszor kértek, követeltek a nyolcvanas évek elejétől a reformelitek a megszorításokhoz türelmet és megértést. Túl gyakran fenyegettek az összeomlás rémével, s kellően erőszakosan kényszerítették a polgárokat lemondásra. Mind az 1991-92-es mikrogazdasági, mind az 1995-96-os makrogazdasági stabilizáció jozefinista eszközökkel élt, keveset törődve a társadalom finom szerkezetével. Végül, a „reform-fáradtságot" erősítette, hogy ellentétben a hatvannyolcas, és a nyolcvanas évek reformjaival, amikor egyszerre következtek be intézményi, költségvetési és jövedelempolitikai mechanizmus-változások és önállósodási folyamatok a mezőgazdaságban, amelyeket kulturális nyitás is kísért, a kilencvenes évek változásai korlátozottak maradtak. Inkább negatívan, mint pozitívan hatottak az agrárium, és ezen túl a vidék fejlődésére, és határozottan kulturális ellenkezésbe ütköztek. A reformerek képtelenek voltak bizonyítani a társadalom előtt, hogy a negatív következmények nem az orvoslásból, hanem az egészségtelen életmódból, és gyógyfüves politikusok praktikáiból következnek. Ám, valószínűleg, a társadalom végül lenyelte a keserű gyógyszert, és nem állt volna a változások útjába az ezredforduló idején. Ezért vita tárgya, hogy vajon a választói érzelmek, és azok nyomása vezetett-e a politikai elit reformfeladásához, vagy a politikai elit ment a könynyebb ellenállás irányába, s játszott a választók 6 . 2000