2000, 2016 (28. évfolyam) március
Margócsy István: „...hány helyen nincsen Petőfi?” - amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet
és ható figurát, s ugyanakkor a menynyekbe távolodott ideált. E kettősség a legnyersebben Jókai regényében, a Politikai divatokban nyert megfogalmazást (1864): a csatatéren hősi halált halt vitéz költő és az alkoholista csavargó poéta alakjában a Petőfi-imágó kettőssége jelenik meg - aki halálával kiérdemelte a transzcendens megdicsőülést, az mai viszonyok között csak félresikerült próbálkozásokra lenne képes. S e kettősség végig ott van a XIX. század második felében: visszavárják Petőfit (kivált a szibériai legenda felbukkanása után), ugyanakkor pedig azt is hirdetik, hogy a jelen kor nem lenne méltó ily figura számára: már Jókai is kettősen nyilatkozik, s hol azt mondja: »Ébredj álmodból, öregem!”, hol pedig azt: »De jól jártál, hogy meghaltál!”; de a kor legtöbb költője, írója (pl. a már idézett Bartók Lajos vagy Mikszáth Kálmán is) ugyanezzel a dichotómiával játszik el; e beállítódásnak legérdekesebb megnyilatkozása az volt, mikor 1898-ban egy nagy körkérdésre az ország vezető írói mondták el véleményüket „Ha ma élne Petőfi...” címmel, többnyire távolságtartó iróniával kezelvén saját véleményüknek kiküszöbölhetetlen kettősségét28. S e kettősség bizonytalanságára még egy érdekes példát hoznék: Petőfi szobrának felállítása után szinte közhellyé vált ama retorikai fogás, amely szerint a szónok nem megszólítja, megidézi a nagy elődöt, hanem megelevenedni hagyja a szobrot (szinte hazajáró lélekként üdvözölve), s nem ő beszél Petőfihez, hanem úgy tesz, mintha a szoborban feltámadó halhatatlan Petőfi szólna a közönséghez. E hagyomány Jókai 1882-es szoboravató beszédétől kezdve az 1950-es évek szocialista Petőfikultuszáig terjedően folyamatosan él, újra s újra megfogalmazza magát, mintegy beteljesítve a hajdani (hűtlen) barátnak, Vahot Imrének emlékező jóslatát: »Nem haltam én meg... hisz folyvást él, mozog, s honszeretetre buzdítólag hat, alkot, gyarapít az én szellemem köztetek. Nem haltam én meg... s nem is aluszom... csak álmodom... a barátság, szerelem menynyei üdvének bűbájos képeivel... (...) Én megmondom nektek: hol az én sírom? — Meleg földben nyugszom, s álmodozom szépen, / Nemzetem szívének kellő közepében!”29. Ily háttér előtt kell látnunk a Petőfikeresés, legendagyártás és újratemetés nagy, évszázados és mai történelmi kavalkádját: a Petőfi-mítosznak, a Petőfi-rejtély iránti érdeklődésnek, úgy látszik, soha nem volt s soha nem lesz vége: a mítosz a kultusz hívei számára felülírja a történelmet, a tényeket, s meseként kielégíteni tudja sok-sok embernek költészettel, nemzettel, közösséghez tartozással kapcsolatos igényeit; történelmileg, tudományosan a tisztázás minden szempontból lehetetlennek és istenkísértőnek bizonyul; a racionális vita, a meggyőzés a kultusz mitikus 2000 0 57