A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
SZÍNHÁZ 10 A versmondásról Egy idő óta örvendetesen megszaporodtak a hirdető oszlopokon a versszeretőket irodalmi délelőttre, délutánra, estére invitáló plakátok. Igaz, hogy kevés előadóművészünk van, de jó néhány tehetséges színészünk előszeretettel mond verseket. És nemegyszer több tapsot arattak, nagyobb ünneplésben részesültek egyegy jól előadott versért, mint színházi szerepekért. Mert a szépen elmondott, átélt vers zeneisége, a költő mondanivalójának hű és művészi tolmácsolása valóban a színház költői varázsával vetekedő, felejthetetlen élményt nyújthat. Nálunk az előadók kétféleképpen készülnek — vagy nem készülnek — a versmondásra. Mert van, aki könyv nélkül mondja a verset, és van, aki felolvassa. De hogyan! Szívesen hallgatjuk költőink egyéni felolvasásait; ha nem is hivatásos előadóművészek, mindig élményt jelent, amikor egy költő saját verseit adja elő, illetve felolvassa. De hivatásos színészeinktől, akik előadóművészek is, elvárjuk, hogy a verseket könyv nélkül adják elő, ha pódiumra lépnek. Elvégre, amikor színdarabban lép fel a színész, akkor is megtanulja a szerepét. Lehetséges-e, hogy a verset kevesebbre becsüli? Kényelemből vagy közönyből lemond arról, hogy előzőleg elemezze és megértse a verset? Nem igyekszik beleélni magát a költő lelki- és gondolatvilágába? Lemond az átlényegülésről, ami a versmondásnál is nélkülözhetetlen? Vagy talán nem képes felépíteni magában a verset? Mert ha mindezekről nem mond le, ha elemez és felépít akkor már szinte észrevétlenül memorizálja is a verset. (Ascher Oszkár a globális verstanulást ajánlja, nem a részletekben történőt.) Az utóbbi időben igen elharapódzott a vers felolvasása. A színész a közönség elé áll, olvasni kezdi a verset, felpillant (látni óhajtja a hatást?), majd újra a könyvre vagy papírra tekint, de elvéti a következő sort; nyugodtan olvassa tovább, ártatlanul, nem is sejti, hogy most hamisít, torzít, megölt egy verset, komppromittált egy költőt. Találkozunk éberebb hamisítókkal is, akik egy-két sor után észreveszik, hogy rossz helyen folytatták a verset, s visszatérnek oda, ahol elvétették és újraolvassák a kimaradt sort vagy sorokat. És a közönség kevésbé tájékozódott része csodálkozik az oktalan ismétlésen, vagy szöveghibán, esetleg értelmetlen modorossággal vádolja a szegény költőt, aki minderről semmit sem tehet, nem is tiltakozhat. A hevenyészett felolvasásokkal színészeink hallgatóságukat is lebecsülik, talán nem is hiszik el, milyen sok verset ismer és tud könyv nélkül is előadótermeink közönsége. Mert irodalmi estekre főleg versszeretők járnak, akik művészeink tolmácsolásában akarják hallani kedves verseiket és készek újabbakat is megismerni. GABEL ILONA JULIANNA A Nóra feltámadása Óriási gond a repertoár — mondják a színháziak, és ennek a banális, de reális igazságnak a súlyát — amelyet vidéki társulatoknál még ezer és egy körülmény nehezít — nincs is miért kisebbíteni. És mégis... Itt van ismét a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb példa —a hogy, hogy nem, megint a szatmári, tehát egyik legkisebb létszámú vidéki társulatunk jóvoltából amely meggyőzően érvel amellett, hogy bármilyen nehéz is egy műsor gerincét évadonként, s főleg még hosszabb távon kialakítani, legelőször mégiscsak minden egyes választott darab „elégséges okát“ kell megtalálni a repertoárban. A Nóra? — csodálkoztak rá bizonyára nagyon sokan a „poros“ címre —, kit érdekel ma a Nóra? Hát érdekelt, sőt lenyűgözött engem és körülöttem egy egész termet, különböző korú és színházi műveltségű nézőket, akik nagyjából úgy voltak Ibsennel is, mint a világirodalom annyi más nagy drámaköltőjével: magyar színpadon most hallották először vagy nagyon hoszszú idő óta újra megszólalni. De ha csak megszólal egy dráma és semmiféle visszhangot nem ver bennünk, az persze nemhogy a színházi sikerhez nem elég, de még a drámatörténeti leckéhez sem. Hanem mi kell hozzá? A jó szereposztáson kívül, amely már félsiker (és Szatmáron nem is hiányzott), minden bizonnyal az, hogy rendező és színészek egy közel százéves darab többé-kevésbé korhoz kötött, primér jelentésén túl, ráérezzenek arra a mélyebb, nem évülő, hanem csak koronként színét-fényét változtató értelemre, amely az igazi remekmű értékét hosszú időre (örökre?) megadja. Ez elvileg eléggé köztudomású, de a színpadi gyakorlatban már nehezebben valósul meg (talán éppen azért, mert nem ilyen természetes logikával és fantáziával közelíti meg a rendező a feladatot). De Ibsenről és a Nóráról lévén szó, elvileg sem hagyható figyelmen kívül még valami: az a hirdetett és elméletileg is megalapozott, máskor csak hallgatólagos és passzív Ibsen-ellenesség, amely a századelőtől egészen a legutóbbi időkig tartott (hozzánk inkább az utóbbi időben érkezett el), érthető drámatörténeti okokból vagy anélkül. Egy bizonyos: az utókor Ibsen drámái közül talán a Nórát ítélte a leghamarabb elavultnak, mint a női emancipáció kérdésében lándzsát törő tézisdrámát, amelynek problémafelvetése és zárt, szigorú dramaturgiai formája egyaránt a múlté. Nos, a Nagyváradról jött vendégrendező, Farkas István okos és jó munkája mindenekelőtt azon mérhető le, hogy a szatmári nézőtéren ülve a Nórából egészen mást, többet és jelentősebbet hallottunk ki, mint a hajdanában annyi vihart kavaró, de ma már olyan kevéssé izgalmas szaffrazsett-tematikát. Ilyesmi őszintén szólva eszünkbe sem juthatott, ellenben újra felfedezhettük, hogy ez a százesztendős darab az emberi személyiség nagy kérdéseinek mára különösen aktuális jelentést kapott — és persze hallatlanul drámai — megfogalmazása. Szeretném hangsúlyozni, hogy a rendező ehhez nem valamilyen szokatlan vagy éppen önkényes értelmezéssel járult hozzá. Farkas Istvánnak többnyire számtalan érdekes rendezői ötlete van, amelyek néha el is ragadják, de most feltűnő, önfegyelemmel hagyta érvényesülni „a költő szavát“, azaz a pompás ibseni dialógust. Bízott abban, hogy úgyis ebből a sokat emlegetett, több síkú párbeszéd-technikából (amelyből újra sokat tanul a modern dráma) bomlik ki minden: a jellemek és viszonyok bámulatos sokszínűsége, „modern” többértelműsége (újabb drámaírók Albee-tól Csurka Istvánig ezt az örökséget sem hagyják kihasználatlanul), a helyzetnek a polgári mindennapok fölé, a dráma magas régióiba emelkedő rendkívülisége, a szereplők körül lezáruló szükségszerűség költői ereje. Továbbá bízott a rendező a szatmári színészekben, és bízhatott is, mert ez a néhány fontos szereplőre épített, egységes és zárt tökélyű dráma pontosan ilyen kamara-jellegű színészegyüttesre várt, mint a szatmári társulat „magja”. És arra sem árt ismételten emlékeztetni, hogy ez a kis együttes volt az, amely a legnagyobb rendszerességgel próbálgatta a hangját, a huszadik század gondjaival és gondolataival küszködő modern drámákhoz, s ilyen előgyakorlattal az Ibsen-dráma mélyebb rétegeiig is könnyebb lefúrni és a Babaszoba (ez a Nóra eredeti címe) egyszeri problematikájában megtalálni egy sokkal általánosabbat. (Mert evidencia ez is, hogy a műsortervezésnek klasszikusoktól modernekig kell ívelnie és vissza.) Miről van szó tulajdonképpen? A szatmári Nóra, Elekes Emma szín- padi elődjei — ahogy a színháztörténetből kiderül —, ha sebzettség és lelki nagyság színarányát mérlegelték a szerepalkotás során az asszony drámájában, rendszerint úgy keverték a kettőt, hogy egymásba átjátszva minél jobban, szívhez szólóbban erősítsék a drámai hatást. Így illett ez a kis Nórához, aki társadalmilag alárendelt helyzetében, babafeleségként is különb a férjénél, bizonyítván, hogy különb sorsot is érdemel. Elekes Emma ennyivel már nem elégedhetett meg, egészen másféle drámai hatásra törekedett. Az ő Nórájának lelki nagysága — de itt már nem is megfelelő a szó: a teljesebb, harmonikusabb személyisége a kívülállásából ered, abból, hogy még nem kényszerítette szerepjátszásra, magatartás-sablonokra az a társadalom, amely a férjéből már mintahivatalnokot faragott. Ennek látszólag ellentmond, hogy hiszen Nóra az, aki szerepet játszik, házasságuk nyolc esztendeje alatt tudatosan hagyta meg Helmert abban a hiszemben, hogy kedves játékszer ő, „mókuska“ és „dalos pacsirta", ahogyan a férje látja. Igen ám, de ez csak játék, mégpedig a szó szoros értelmében, amit könynyű szívvel vállalhat egy asszony azért, akit szeret — legalábbis Így tudta ezt Nóra, pontosan addig a pillanatig, amíg a Krogstad fenyegetései következtében olyan drámai helyzetbe nem kerül. Itt ér véget a játék és kezdődik a szerep, amelyre nem volt felkészülve Nóra. Elekes Emma a bemutató estéjén még kissé lámpalázas volt, az első felvonásban egy-egy hamis hang nem éppen tudatosan csúszott be alakításába, de aztán egyre inkább csodáltam ritka színészi érzékenységét, amellyel a megbomlott lelki egyensúly kilengéseit megkonstruálta, és meggyőzően érzékeltette azt, hogy Nóra nem játszhat többé úgy, mint eddig, szívből és természetesen, hanem csak hamisan, alakoskodva, maga választotta cél nélkül. (Ezeket a kizökkenéseit, lázas bizonytalanságait a továbbiak során feltétlenül tudatosítani kellene és nem elhagyni.) De legjobb pillanatait mégis az utolsó felvonásra tartogatta, amikor ismét nemcsak azt játszotta el, hogy egy asszony kiábrándul a férjéből és elhatározza, hogy a saját lábára áll. Elekes Emma arcának, hangjának ijesztően józan döbbenetében komoran sejlik fel a tanulság, amellyel védett polgári otthonából kilép és ki tudja, mit is fog kezdeni vele. Ez tehát az élet. És ezentúl talán mindig így lesz .. . A dráma, amely a szemünk előtt zajlik le, a Nóra drámája, a többi szereplőé tulajdonképpen már régebben bevégeztetett. Torvald Helmer helyzetében éppen az a tragikus és helyrehozhatatlan, hogy erről nincs is tudomása, egészen a legutolsó pillanatig, míg Nóra el nem hagyja. Csíky András szerepfelfogásával egy-egy részletében ezért is nem tudtam egyetérteni, mégpedig ott, ahol a férfi nyárspolgári vonásait kissé túlexponálja. A társadalmi beilleszkedés vagy be nem illeszkedés dilemmája ma már korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt a kritikai realizmus irodalma és színpada láttatta velünk, és Helmer tulajdonképpen becsületes ember, férj és családapa. A színpad furcsa látszatellentmondásai közé tartozik, hogy miközben az önironikus felhangok hatást tévesztenek, Csíky alakításában mindig olyankor érvényesül való- Nóra: Elekes Emma A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM