A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

IRODALOM # A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM Levél-féle Sütő Andráshoz Nem, semmiképpen sem tudok „előszót" írni. Nagyon hosszúra nyúlna, egy másik könyv, talán egy regény lenne belőle. Egyébként Odobescu Pseudo-kyingetikusa csak­ugyan egy bizonyos „vadászati kézikönyv“ előszavából íródott, de há­t ez nem egy „bizonyos kézi­könyv" (nem egy brosúra, ahogy némely körökben mondani szok­ták: „Olvastam a brosúrádat"), én pedig, fájdalom, egészen bizonyo­san nem vagyok Odobescu. Így tehát: Kedves András! Emlékszel-e még? Néhány esztendővel ezelőtt együtt voltunk Rómában, az Örök Városra aranyesőként szitált az ősz. Engem képletesen és valóságosan is vá­ratlanul „emeltek ki“ a hallgatás, a szomorú nádasok, a titokzatos víz­csobogások, a feledés birodalmá­ból, a Deltából. Nemzetközi ízóta­­nácskozáson vettünk részt: a jelen­kori kultúra neves képviselőit hall­gattuk, amint végérvényesen el­döntötték, hogy az irodalom Proust­­tal, Joyce-szal és Kafkával kezdő­dik, és más nem kevésbé neves írókat, akik azt fejtegették, hogy Balzac­kal és Tolsztojjal véget ért az irodalom. Mondták ott azt is, hogy a modern művészet „térden­­álló lázadás", és azt is, hogy a realista művészet „köldöknéző szemlélődés”. Végül megegyeztünk abban, hogy a „la querelle des modernes“ olyan folyamat, amely még korántsem fejeződött be, és végtére is minden egyes író művé­szi sorsának nyitja a két — kate­­gorikusabbnál­ kategorikusabb — álláspont szintézise. Az értekezlet úgy fejeződött be, ahogy minden olyan tanácskozás, amelyik egy­szer s mindenkorra meg akarja ol­dani a nemzedékek sorának eszté­tikai tudatát foglalkoztató kérdése­ket, kimondtuk, hogy a dialógust tovább kell folytatni. Mi pedig ketten néhány napra magunkra maradtunk, abban az áldott lelki állapotban, amelyet az embernek, ha rövid időre is, a konkrét köte­lezettségektől való mentesülés ad­hat. És Traianus oszlopa előtt, a Colosseum kőpusztaságában, Ca­­racalla fürdőinél, a Fórumon vagy prózaibb helyeken, az Albergo Di Traiano-ban, a halomnyi „spa­ghetti a la bolognese“ és a „fiasco de chianti rosso" mellett saját dol­gainkról beszélgettünk, arról, hogy csakugyan van mondanivalónk a világ számára. Nem azoknak az ostoba és provinciális gőgje ez, akik úgy vélik, hogy ami Miskán vagy Pusztakamaráson történik, fontosabb a világegyetem minden nagy eseményénél, hanem az a ter­mészetes érzés, amely nélkül, hi­tem szerint, egyetlen szó sem élhet: hogy az ő világa — az emlékek­nek, álmoknak, illúzióknak, csaló­dásoknak, örömöknek és tragédiák­nak, sírásnak vagy a lázadásnak összeötvöződése és újjászületése a tudatában — magába foglalja az egész világot, miként a magban benne van a fa, mely kinő vagy nem nő ki belőle. Vagyis: a lehe­tőség. Nem találod furcsának — milyen szelíd szó ez, választékos és ön­kritikus eufemizmus —, hogy nyíl­tabban, teljesebben találkozunk tá­voli tájakon, mint idehaza, ahol csupán tárcsázni kellene azon a nyomorult telefonon, hogy leülhes­sünk egy pohár — természetesen egy pohár borszéki — mellé, el­beszélgetni egymással? Azt hiszem, hogy nagyon keveset, megengedhe­tetlenül keveset tettünk mi, román és magyar írók, annak az egyszerű igazságnak a tudatosításáért, hogy nemcsak közös eszményeink van­nak, hanem lényegében azonosak a problémáink és útkereséseink. Arról az időről álmodom — és min­dent meg is fogok tenni, ne ma­radjon ez csupán szép álom — amikor még megjelenés előtt elol­vassuk egymás könyveit, amikor le­veleket írunk egymásnak (már csak azért is, hogy műveink XVIII. köte­te a „Levelezés“ címet viselhesse), s e levelekben tanácsot kérünk, ho­gyan fejezhetnek be jobban készülő regényünk ötödik fejezetét, fil­münk 317. képét vagy színdarabunk első felvonásának második jelene­tét; szeretném, ha összeülnénk es­ténként a fenyvesek tisztásán, a tűz körül, pálinkát vagy fenyővizet innánk Joachim apóval vagy Ele­kes bácsival — mert bármit mon­dasz is, én lőttem medvét, nem tel —­hallgatnák őket és a sötétlő fe­nyők közé beosonó szelet, ha kö­zösett írnánk riportokat a kényes és az úgynevezett „rázós* kérdé­sekről, és ha már nincs módunk fordítani egymás műveit, legalább „stilárisan gondoznánk* e fordítá­sokat ... Beszélgettünk akkor — emlék­szel-e még? — azokról a bonyolult okokról is, amelyek miatt mindad­dig nem kaptak igazi hangot iro­dalmunkban a minket foglalkoztató gondolatok, az ismert tények, azok az emberi sorsok, melyek fölött annyit tűnődtünk... Tudom, most azt kellene írnom: „Irodalmunk je­lentős eredményeket ért el, de ... “ Nem írom. Hiszek a szent alkotó elégedetlenségben, s mindenekelőtt a magam munkáját mérem vele. De az említett okokról beszélve szándékosan mellőzöm saját adósságunkat, hogy nem értet­tünk meg vagy csak részben ér­tettünk meg egyes jelensége­ket és sok, néha fájdalmas kér­dést, amit a saját közössége tuda­tában végbemenő gyökeres válto­zások korszaka szegez szembe az íróval. Beszélni akarok viszont ar­ról a dogmatikus, beszűkült, med­dő és meddővé tevő szemléletről, amely Solohovval Babajevszkijt ál­lította szembe, Rebreanuval egy „Miként világosodott fel János bá­­csi"-féle szerencsétlen írás nem­­tudom-kicsoda szerzőjét, a valóság­gal a rózsaszín illúziókat, a moz­gással a mozdulatlanságot, a bo­nyolulttal a leegyszerűsítettet. Az ötvenes évek derekán, azoknak a végeérhetetlen, hasztalan feszült­séggel terhes, tetemrehívó gyűlé­seknek egyikén, amelyekről Cer­vantes szavaival élve „no quiero acordarme ahora“ (pedig kell, mert lezajlottak ezek a gyűlések, egy hosszú szellemi és politikai tisztá­zódás részeként), te, kedves And­rás, az „esztétika eretnekjeinek megváltóiként­ fellépő kultúrhiva­­talnokokat lefegyverző humoroddal fogalmaztad meg saját dilemmádat, mely azonban nemcsak a te di­lemmád volt. — A következő eset történik meg velem. Elviszem egyik munkámat a kiadóhoz, azt mondják: „Rossz, de mehet!“... Máskor pedig azt: „Jó, de nem mehet!" (nevetés, taps) Nem hiszem, hogy hallottam vol­na a képmutató dogmatizmus lé­nyegének ennél jobb megfogalma­zása. De hogy semmi se volt hiába, hogy — miként mondani szokás — nem „lubickoltunk" át a történel­men, mint réce a vízen, hogy a szemünk nyitva volt akkor is, ami­kor a szájunkat zárva kellett tar­tanunk, bizonysága ennek a te könyved, az Anyám könnyű álmot ígér, amelyet minden túlzás nélkül (tudod, hogy kritikus szellem jelle­mez, néha túlzásba is viszem) egész irodalmunk fontos eseményének tartok. Olvasása közben nemegy­szer könnybe lábadt a szemem, nincs miért szégyellnem, ellenkező­leg, Tolsztoj is könnyen fakadt sír­va — legalább ilyesmiben hason­lítsunk a nagy klasszikusokhoz! —, annál kevésbé kell szégyellnem, mivel könyvedből teljességgel hiányzik a kajlafülű szentimentaliz­­mus, amely annyira kellette magát a népieskedés idején, nincs benne semmiféle melodramatizmus, miként hiányzik belőle a meghökkentés szándéka s a merevségből és a dolgok meg nem értéséből fakadó kicsinyes bosszúállás is. Jó könyv ez, amely megy! Regény, poéma, monográfia — sikerült megteremtened benne azt az oly szükséges szintézist, amely­ről e levél elején szóltam: könyved lapjain méltóságteljesen és egy­szerűen hömpölyög az idő, méltó­ságteljesen és egyszerűen halad­nak és maradnak az emberek; hal­lottam a hangjukat és gondolatai­kat, láttam fegyelmezett mozdula­taikat, megértettem az oly hosszú időn át megalázottak méltóságérzé­­sének titkát, viszontláttam szülei­met és rokonaimat, újraéltem azo­kat a többé vagy kevésbé véletlen ismeretségeket, amelyek egy pilla­nat vagy egy sors emlékét vésték be az emlékezetembe; szinte már fájdalmas elevenséggel éreztem új­ra saját gyermekkorom tavaszainak és őszeinek ezt az egyetlen és mindig más illatát, az aprószemű, tartós esőiket és a sűrű havazás diadalmas berobbanását Hőseid mellett, jobban mondva velük együtt éltem át mindennapi apró tragédiáikat és a történelmi változások nagy drámáit, amelyek abba a szigorú és árnyalt megha­tározottságba burkolóznak, amit az élet, a társadalom, a történelem haladásának szoktunk nevezni. Fájt nekem, hogy a csizma nem talált édesanyád lábára, és gyer­mekes kíváncsisággal szerettem volna megkérdezni tőled, hogy vá­sároltál-e mást helyette, és hallani szerettem volna, amint édesanyád azt mondja: „Nem érnek meg ezek annyit“, és amint a szomszédoknak eldicsekszik: „A fiam küldte, az író"; én is leckét kaptam méltó­ságérzetből édesapádtól, amikor igazságtalanul, ostobán besorolták a kulákok közé, és mélyen átérez­­tem elégtételét, amikor az élet al­kalmat adott neki arra, hogy „meg­bosszulja magát" azon az embe­ren, aki kidobta a házából, és aki — nem is lehetne másként — so­főrnek éppen olyan gyatra volt, mint aktivistának. Magamban azt kérdeztem — hányadszor? —, hogy elkerülhetetlen volt-e az effé­le elhajlás a szocializmus benső lé­nyegétől, pártunk szellemétől. Va­jon ilyen árat kellett fizetnie az embernek azokért az alapvető vál­tozásokért, amelyeket a forradalom az életébe hozott? Én nem hiszem, de mi értelme lenne azon töprenge­ni, hogy „mi is lett volna, ha...?" A tények makacs dolgok, és neked sikerült a művészet eszközeivel fel­mutatnod jelentőségüket; hogy pár­tunk mindent megtett az ilyen el­hajlások kiűzéséért a társadalmi életből, és mindent megtesz — hosszú folyamat ez — kiűzésükért a gondolkodásból és a tudatból, hogy az emberi méltóság nem nagylel­kű ajándék, amit valaki vagy meg­ad az egyénnek, vagy megtagadja tőle, hanem a szocialista forrada­lom elengedhetetlen követelménye... Mi a bizonysága ennek? A te köny­ved. Ez a jó könyv, amely megy. Nem akarom megfosztani az ol­vasót attól az örömtől, hogy maga fedezze fel e könyv valamennyi vonulatát, melyet oly gondosan dolgoztál ki, hogy észre se venni kidolgozottságát, de e mesterség, az Irodalom művelőjeként ösztönö­sen átéltem és irigyeltem azokat az éjszakáidat, mikor megkonstruál­tad ezt a könyvet, melynek építke­zése nem üres formajáték, mint annyiszor történni szokott. Könyved, kedves barátom, him­nusz az emberiességhez, válasz pártunk főtitkárának arra a ma­gasztos felhívására, hogy „legyünk emberséges kommunisták!“ S mivel az emberiség himnusza, magától értetődően, de program­szerűen is a nemzetiségeink közötti barátság himnusza egyben. Nem akarom most elismételni mindazt, amit tudunk, s amit vala­mennyien elmondtunk többé vagy kevésbé ékesszólóan, de vélemé­nyem szerint még mindig túl kevés­szer: a történelem egymás mellé helyezett minket, erre a földre, amelynek gyümölcseit — miként Avram lánca 1848-ban mondta — egyenlően kell élveznünk; a tör­ténelem a maga nagy fordulópont­jain egyesített minket, a sokaságot, amikor piros vérünk együtt hullott a jogokért, az igazságért, a sza­badságért, a kenyérért; a román bojárok vagy a magyar mágná­sok, akik azt hitték, hogy „isteni kegyelemből" teljes joggal rendel­keznek életünk fölött, egymás ellen uszítottak minket, és ez néha sike­rült is nekik; a tragikus félreérté­sek sebhelyeket hagytak a tuda­tunkban, de soha nem érték el a végső céljukat, a teljes testvérgyil­­kos megosztottságot, mert az osz­tályösszetartozás érzése — ha nem is tudatosodott kellőképpen — éreztette a maga erejét; jelképes értéke van e tekintetben annak a kicsiny emberi közösségnek, ame­lyet Pusztakamarásnak neveznek. A romániai szocialista forradalom egyik alapvető vívmánya pedig az, hogy a teljes politikai, társadalmi, kulturális egyenlőség, vagyis a teljes emberi egyenlőség gránit­alapjára helyezte ezt a barátságot. Könyved, és ez egyik nagy érde­me, nem hallgatja el ennek a fo­lyamatnak a nehézségeit sem, hi­szen mint minden történelmi folya­mat, ez is megköveteli több olyan tényező tudományos egybehango­lását, mint idő, öntudat, akarat, ér­telem, kölcsönös jóhiszeműség, tisz­telet és megbecsülés, kérlelhetet­­lenség ezeknek az elveknek min­den megszegése ellen (s a humor ennek a kérlelhetetlenségnek egyik, nem éppen legerőtlenebb fegyve­re), megismerés, minél szélesebb körű és alaposabb kölcsönös meg­ismerés, civilizáció, jólét, könyv, film és ... még a gyűlések is! Szeretnék szólni végül egyik nagy erényedről, amelyért már első találkozásunkkor megszerette­lek: magasrendű, rendkívül finom, minden durvaságtól mentes humo­rodról; annak az emberi közösség­nek a humora ez, amelyből vétet­tünk, és e humor lényege, szerin­tem, a munka bölcsessége, bármi­lyen nehéz és háládatlan munka legyen is, s ha nem is jár érte — vagy éppen ekkor — zengő elis­merés; a munka, amelyet az em­berek létszükségletüknek, egyéni­ségük kivetítésének éreznek, amely a maradandóság, a folytonosság titka és annak a nyugalomnak a kezessége, ami nem a gyámoltalan belenyugvásból, hanem a világ belső szemléléséből fakad. "* Tehetségednek ez az uralkodó vonása könyved minden lapját a bölcsesség eleven fényével önti el: a tavasz forró és lázas, vagy a mély tél rejtett, ritkás fényeivel. Üdvözöl és ölel: TITUS POPOVICI BEKE GYÖRGY fordítása Az Anyám könnyű álmot ígér ké­szülő román nyelvű kiadásának előszava. 4

Next