A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

V. Alkotás és visszhang Meg vagyok sértődve, mert az utóbbi időben egyetlen lap sem kínált alkalmat számomra ah­hoz, hogy elmondjam, miért va­gyok megsértődve. Holott megsér­tődni, úgy tűnik, manapság írói körökben nagyon divatos. Leg­alábbis ez derül ki a különböző lapokban megjelent interjúkból, nyilatkozatokból. Például az Utunk különben nagyon érdekes és hasz­nos Műhely rovatában megjelenő, vonzóan szubjektív hangvételű pár­beszédek jó néhányából kicsendül a megbántottság érzése. Hogy ki­re, miért vagy kiért sértődött meg az illető író, az néha nagyon pon­tosan megfogalmazódik, máskor a címzett ismeretlen vagy csak éppen kikövetkeztethető. Az okok, látszat­ra, nagyon sokfélék. A költőt pél­dául az bántja, hogy a kritikusok zöme nem írt valóban kitűnő kö­tetéről; a prózaíró azért haragszik, mert műveit nem olvasták el az irodalomtörténészek; az irodalom­történész-kritikus azért érzi sértve magát, mert ezt fel merik tételezni róla; a sokoldalú irodalmár azt ki­fogásolja, hogy egyesek sokoldalú­ságát kifogásolják; a díjazott írót az szomorítja el, hogy előző mű­veire nem gondolt a zsűri; az egyi­ket az zavarja, hogy megbírálták, a másikat az, hogy nem bírálták meg; a szatíraíró egy bő évtized­del ezelőtt írt — valóban minősít­hetetlen hangú — olvasó­levélre emlékszik... A sort még hosszan lehetne folytatni. Könnyelmű, sőt valóban sértő eljárás lenne a kiváltó okokat meg­kérdőjelezni. A panaszosoknak az esetek többségében — minden bi­zonnyal — igazuk van, joggal é­­rezhetik megbántottnak magukat. Nem is az egyes eseteket akarom szemügyre venni, hanem a jelen­séget, amelyre érdemes felfigyel­ni, persze anélkül, hogy megkon­gatnánk a vészharangot. Azt ugyanis már az ókorban is tudták, hogy a költők ingerlékeny nép, csinján kell velük bánni. De hogy is ne legyen ingerlékeny a művész, hiszen az érzékenység a tehetség nélkülözhetetlen összetevője. A baj ott kezdődik, ha az érthető érzé­kenység kórossá változik, elural­kodik, ha olyan légkör teremtődik, amelyben a túlzottá vált érzékeny­ség következtében bántást és cél­zást keresünk és vélünk találni ott is, ahol szó sincs erről, nem is be­szélve azokról a perpatvarokról, amelyeket egy henye vagy félre­érthető megfogalmazás vált ki. Nem az Utunk — ismétlem, érdekes és hasznos — Műhely rovatáról van itt elsősorban szó, hanem azokról a személyeskedő és a lényeges kérdésekről a figyelmet elterelő csetepatékról, amelyek érdemtele­nül nagy visszhangot váltanak ki néha az irodalom életében, szemé­lyeskedő csatározásokról, amelyek­ben nagyon könnyű helyen áll a súlyos minősítő jelző. Azokról a sértődöttségekről és haragokról nem is beszélve, amelyek lapjaink hasábjain legfeljebb csak áttéte­lesen érezhetők, de az irodalmi élet légkörét anélkül is rontják. Félreértés ne essék: nem azt kí­vánom, hogy hallgasson az író, ha úgy érzi, hogy megbántották, mél­tánytalanul jártak el vele szemben. Ezt kérni egyrészt naivság, más­részt megalkuvás lenne. De talán érdemes jobban elgondolkodni azon, hogy mi az, ami az egyéni bántódásokból közügy, általános ta­nulságokat kínál és a nyilvánosság elé kívánkozik. S ami még ennél is lényegesebb : próbáljunk jobban fi­gyelmetni nemcsak a magunk, ha­nem a mások érzékenységére is. Nem a kritikátlanság , hanem az elvi kritika jegyében. Annak az elvszerűségnek a szellemében, a­­melyben a mások iránt támasztott igénynek az önmagunk iránti igé­nyesség és mindenekelőtt a közös ügy iránti felelősségtudat biztosít aranyfedezetet. Tiszteld és gyanítsd —tanítja egy ókori irodalmi emlék az emberek­hez való viszony alapelveként. Az irodalmi életben nem ártana a több tisztelet és a kevesebb gyanítás, még akkor sem, ha az írói alkotás, már jellegénél fogva, versengés is — persze, nemes versengés — az olvasó kegyeiért és a mindany­­nyiunknak éltető levegőként szük­séges elismerésért, megbecsülésért. Az olvasó érdeklődése, megbecsü­lése, elismerése — potenciálisan — azonban nem hiánycikk, senki sem szorul a sor végére csak (!) azért, mert a másiknak esetleg több jutott. Persze, az irodalmi munka jel­legéhez az is hozzátartozik, hogy kitesszük magunkat a nyilvános­ság bírálatának, az érvek, nézetek, vélemények közötti szembesülés nem mindig puhán simogató légkö­rének. Aki ír, ezt szükségképpen vállalni kényszerül. Az emberi, elvtársi-baráti kapcsolatok melege, a szerzett tapasztalatok nem en­gedékeny, de megértő bölcsessége azonban hozzá­segíthet ahhoz, hogy ne a vélt vagy tényleges, az elkerülhető vagy az elkerülhetet­len bántások iránti érzékenysé­günket, hanem az élet, az alkotás problémái iránti fogékonyságunkat ápoljuk, növeljük — irodalmunk érdekében. Mindezek után pedig e sorok írója aggódva gondol arra, hogy kit sértett meg — szándéktalanul — bátortalan észrevételeivel és kö­vetkezésképp ki fogja őt — vissza­sé­rteni. GALFALVI ZSOLT László Alcoa Reggel ! C. FUNDOIANU VERSEI Tab­archushoz*­­ Pápu§unak (Aimand Pascalnak) A réten a rút csorda letisztultan megül, kakas rikkant fel késve és értelmetlenül. Utána, kit disznók rossz almán ért a reggel, a tehén telt tőgyéből csillagfényű tejet fej, s feji a krumpli hüsét feltörve a rögöt. Bacivás ősz nyög fel, s az ablakon zörög. Jaj, nyújts kezet, barátom, igy ni, s egy szót se szólj most Az udvart nézd, a disznót, fehér kakast, a szorgost, hogy turkál. Lelk­emet nézd, s benne a bánatot. Tab­arc­us, mint egykor, lásd, most is megvagyok s ülök e kupa mellett, e kupa bort kortyolva. A kasznárné be hamvas, s a kasznár nem tud róla, és mit tud Ileána? Fejni a tehenet S a szőlő? Kötözgetni karóhoz az eget. Jöjj hát, és beszélgessünk, míg futja az erőnkből, holnap talán szivünkre már irgalmatlan csönd tör, s nem nézzük ifjan, zajgón az ablakból amint a csordát bibor színű alkony hajszolja kint. Az ősz holnapra ismét a termés fölé nőhet, s lehet, borát sem isszuk. Talán holnap betörnek a vad disznóparéjba, s fülelnek hallgatag s csermely­szemű ökrök, csírázik-e a mag. S mit sem tudó árnyakként járunk majd karonfogva; s lehet, nem emlékszem már asszonyra, korcos borra... Talán már te sem dőzsölsz, mint vig fejedelem, ősz van. Idd ki e Cotnart, Taliarchus, velem. * Lásd Horatius Ad Taliarcium ciműi ódáját — és énekek első könyve, IX. Ősz van, és egyre kurtább...* ősz van, és egyre kurtább a nap — vajon miért? Falunkhoz közelebb jött a vak, a puszta rét, s testét a kerítések léce közt általgyűrve, mintha csak másodszorra igyekeznék a csűrbe. Ami itt van, marad, és mégis tovafut; szűk ablakos házaknak földes a padlatuk , kis, trágyával tapasztott szobák, esőben ázott, mérges csalán csipkedte roskadó, vén tornácok. Tán elbőgné magát, ha volna itt tehén, csimpaszkodik karókba a venyige, szegény, megrokkant, csecse sem nő és nem is vár, csak arra, hogy zápor elfonnyassza, hogy zápor megrohassza. A sok eső alatt az út rossz talpa elnyűtt. Disznók vágnak a sárnak, mocsárból gyúrt a lelkük, koszos disznók, aludni térnek a pocsolyába — hogy ismét holt üresség hulljon e vak világra. Vatra Dornii...* Vatra Dornii. A jószág szemében bánatos ős tenger. Nyirkos gaz közt rossz aszfaltra tapos. Éppígy kondult kolompként hordott bőgése árván Herjában —­padon ültem, a csönd, mint ha szitált rám. A város? Eldőlt benne az álmos alkonyat. Sehol egy fa, a gyík is elbújt a kő alatt; tetejüket a házak mélyen szemükbe vonták, s az udvaron a nappalt kint hagyták, mint egy szolgát. A mezőről a barmot vajon ki hozta be? Nyaka már ak­kor torz volt, s üvegből a szeme, de behordta a csorda az utcára a trágyát, s mosolygó szája szélén az alkony egy szilánkját. Zsinagógánkból este sötét hang tört felém, nyilván azért csengtek (mást kértem volna én), hogy az ég óvja őket, mint őseiket óvta­kőt puszták félelmétől, mely bennük él azóta. Hirtelen fáklyák gyúltak az ablakok előtt, és egy hangtalan árnyék az üzletbe bejött a zárt ajtón keresztül, majd asztalunkhoz ült. A házban a sóbányák csöndje elnehezült, és szürcsölték az éjben a kinti ereszek. Nagyapám imát mormolt viaszgyertyák felett: „Hulljon el jobb kezem, száradjon el a nyelvem, Jeruzsálem, ha egyszer vétek a neved elleni" Mennyezetről az égbe szálltak gipszangyalok. Ablakrács-gyertyakarban micsoda fény ragyog. A hóvihar letisztult hüse legyintett, s mintha a házunk — könnyű bárka — az éjszakában ringva s az utcából kiválva szállt volna csöndesen. Az álom, mint pohárnok, csak ivott szüntelen, s nagyapám hogy kihez szólt, már nem is tudom. Senki nem hallotta, sirámát a mélyből hogyan zengi, s mint vegyül unokája bamba agyában a barmok bőgése és zsoltáros, ős­ima. MAJTÉNYI ERIK fordításai A Kriterionnál megjelenés előtt álló Fundoianu-kötetből IRODALOM

Next