A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
V. Alkotás és visszhang Meg vagyok sértődve, mert az utóbbi időben egyetlen lap sem kínált alkalmat számomra ahhoz, hogy elmondjam, miért vagyok megsértődve. Holott megsértődni, úgy tűnik, manapság írói körökben nagyon divatos. Legalábbis ez derül ki a különböző lapokban megjelent interjúkból, nyilatkozatokból. Például az Utunk különben nagyon érdekes és hasznos Műhely rovatában megjelenő, vonzóan szubjektív hangvételű párbeszédek jó néhányából kicsendül a megbántottság érzése. Hogy kire, miért vagy kiért sértődött meg az illető író, az néha nagyon pontosan megfogalmazódik, máskor a címzett ismeretlen vagy csak éppen kikövetkeztethető. Az okok, látszatra, nagyon sokfélék. A költőt például az bántja, hogy a kritikusok zöme nem írt valóban kitűnő kötetéről; a prózaíró azért haragszik, mert műveit nem olvasták el az irodalomtörténészek; az irodalomtörténész-kritikus azért érzi sértve magát, mert ezt fel merik tételezni róla; a sokoldalú irodalmár azt kifogásolja, hogy egyesek sokoldalúságát kifogásolják; a díjazott írót az szomorítja el, hogy előző műveire nem gondolt a zsűri; az egyiket az zavarja, hogy megbírálták, a másikat az, hogy nem bírálták meg; a szatíraíró egy bő évtizeddel ezelőtt írt — valóban minősíthetetlen hangú — olvasólevélre emlékszik... A sort még hosszan lehetne folytatni. Könnyelmű, sőt valóban sértő eljárás lenne a kiváltó okokat megkérdőjelezni. A panaszosoknak az esetek többségében — minden bizonnyal — igazuk van, joggal érezhetik megbántottnak magukat. Nem is az egyes eseteket akarom szemügyre venni, hanem a jelenséget, amelyre érdemes felfigyelni, persze anélkül, hogy megkongatnánk a vészharangot. Azt ugyanis már az ókorban is tudták, hogy a költők ingerlékeny nép, csinján kell velük bánni. De hogy is ne legyen ingerlékeny a művész, hiszen az érzékenység a tehetség nélkülözhetetlen összetevője. A baj ott kezdődik, ha az érthető érzékenység kórossá változik, eluralkodik, ha olyan légkör teremtődik, amelyben a túlzottá vált érzékenység következtében bántást és célzást keresünk és vélünk találni ott is, ahol szó sincs erről, nem is beszélve azokról a perpatvarokról, amelyeket egy henye vagy félreérthető megfogalmazás vált ki. Nem az Utunk — ismétlem, érdekes és hasznos — Műhely rovatáról van itt elsősorban szó, hanem azokról a személyeskedő és a lényeges kérdésekről a figyelmet elterelő csetepatékról, amelyek érdemtelenül nagy visszhangot váltanak ki néha az irodalom életében, személyeskedő csatározásokról, amelyekben nagyon könnyű helyen áll a súlyos minősítő jelző. Azokról a sértődöttségekről és haragokról nem is beszélve, amelyek lapjaink hasábjain legfeljebb csak áttételesen érezhetők, de az irodalmi élet légkörét anélkül is rontják. Félreértés ne essék: nem azt kívánom, hogy hallgasson az író, ha úgy érzi, hogy megbántották, méltánytalanul jártak el vele szemben. Ezt kérni egyrészt naivság, másrészt megalkuvás lenne. De talán érdemes jobban elgondolkodni azon, hogy mi az, ami az egyéni bántódásokból közügy, általános tanulságokat kínál és a nyilvánosság elé kívánkozik. S ami még ennél is lényegesebb : próbáljunk jobban figyelmetni nemcsak a magunk, hanem a mások érzékenységére is. Nem a kritikátlanság , hanem az elvi kritika jegyében. Annak az elvszerűségnek a szellemében, amelyben a mások iránt támasztott igénynek az önmagunk iránti igényesség és mindenekelőtt a közös ügy iránti felelősségtudat biztosít aranyfedezetet. Tiszteld és gyanítsd —tanítja egy ókori irodalmi emlék az emberekhez való viszony alapelveként. Az irodalmi életben nem ártana a több tisztelet és a kevesebb gyanítás, még akkor sem, ha az írói alkotás, már jellegénél fogva, versengés is — persze, nemes versengés — az olvasó kegyeiért és a mindanynyiunknak éltető levegőként szükséges elismerésért, megbecsülésért. Az olvasó érdeklődése, megbecsülése, elismerése — potenciálisan — azonban nem hiánycikk, senki sem szorul a sor végére csak (!) azért, mert a másiknak esetleg több jutott. Persze, az irodalmi munka jellegéhez az is hozzátartozik, hogy kitesszük magunkat a nyilvánosság bírálatának, az érvek, nézetek, vélemények közötti szembesülés nem mindig puhán simogató légkörének. Aki ír, ezt szükségképpen vállalni kényszerül. Az emberi, elvtársi-baráti kapcsolatok melege, a szerzett tapasztalatok nem engedékeny, de megértő bölcsessége azonban hozzásegíthet ahhoz, hogy ne a vélt vagy tényleges, az elkerülhető vagy az elkerülhetetlen bántások iránti érzékenységünket, hanem az élet, az alkotás problémái iránti fogékonyságunkat ápoljuk, növeljük — irodalmunk érdekében. Mindezek után pedig e sorok írója aggódva gondol arra, hogy kit sértett meg — szándéktalanul — bátortalan észrevételeivel és következésképp ki fogja őt — visszasérteni. GALFALVI ZSOLT László Alcoa Reggel ! C. FUNDOIANU VERSEI Tabarchushoz* Pápu§unak (Aimand Pascalnak) A réten a rút csorda letisztultan megül, kakas rikkant fel késve és értelmetlenül. Utána, kit disznók rossz almán ért a reggel, a tehén telt tőgyéből csillagfényű tejet fej, s feji a krumpli hüsét feltörve a rögöt. Bacivás ősz nyög fel, s az ablakon zörög. Jaj, nyújts kezet, barátom, igy ni, s egy szót se szólj most Az udvart nézd, a disznót, fehér kakast, a szorgost, hogy turkál. Lelkemet nézd, s benne a bánatot. Tabarcus, mint egykor, lásd, most is megvagyok s ülök e kupa mellett, e kupa bort kortyolva. A kasznárné be hamvas, s a kasznár nem tud róla, és mit tud Ileána? Fejni a tehenet S a szőlő? Kötözgetni karóhoz az eget. Jöjj hát, és beszélgessünk, míg futja az erőnkből, holnap talán szivünkre már irgalmatlan csönd tör, s nem nézzük ifjan, zajgón az ablakból amint a csordát bibor színű alkony hajszolja kint. Az ősz holnapra ismét a termés fölé nőhet, s lehet, borát sem isszuk. Talán holnap betörnek a vad disznóparéjba, s fülelnek hallgatag s csermelyszemű ökrök, csírázik-e a mag. S mit sem tudó árnyakként járunk majd karonfogva; s lehet, nem emlékszem már asszonyra, korcos borra... Talán már te sem dőzsölsz, mint vig fejedelem, ősz van. Idd ki e Cotnart, Taliarchus, velem. * Lásd Horatius Ad Taliarcium ciműi ódáját — és énekek első könyve, IX. Ősz van, és egyre kurtább...* ősz van, és egyre kurtább a nap — vajon miért? Falunkhoz közelebb jött a vak, a puszta rét, s testét a kerítések léce közt általgyűrve, mintha csak másodszorra igyekeznék a csűrbe. Ami itt van, marad, és mégis tovafut; szűk ablakos házaknak földes a padlatuk , kis, trágyával tapasztott szobák, esőben ázott, mérges csalán csipkedte roskadó, vén tornácok. Tán elbőgné magát, ha volna itt tehén, csimpaszkodik karókba a venyige, szegény, megrokkant, csecse sem nő és nem is vár, csak arra, hogy zápor elfonnyassza, hogy zápor megrohassza. A sok eső alatt az út rossz talpa elnyűtt. Disznók vágnak a sárnak, mocsárból gyúrt a lelkük, koszos disznók, aludni térnek a pocsolyába — hogy ismét holt üresség hulljon e vak világra. Vatra Dornii...* Vatra Dornii. A jószág szemében bánatos ős tenger. Nyirkos gaz közt rossz aszfaltra tapos. Éppígy kondult kolompként hordott bőgése árván Herjában —padon ültem, a csönd, mint ha szitált rám. A város? Eldőlt benne az álmos alkonyat. Sehol egy fa, a gyík is elbújt a kő alatt; tetejüket a házak mélyen szemükbe vonták, s az udvaron a nappalt kint hagyták, mint egy szolgát. A mezőről a barmot vajon ki hozta be? Nyaka már akkor torz volt, s üvegből a szeme, de behordta a csorda az utcára a trágyát, s mosolygó szája szélén az alkony egy szilánkját. Zsinagógánkból este sötét hang tört felém, nyilván azért csengtek (mást kértem volna én), hogy az ég óvja őket, mint őseiket óvtakőt puszták félelmétől, mely bennük él azóta. Hirtelen fáklyák gyúltak az ablakok előtt, és egy hangtalan árnyék az üzletbe bejött a zárt ajtón keresztül, majd asztalunkhoz ült. A házban a sóbányák csöndje elnehezült, és szürcsölték az éjben a kinti ereszek. Nagyapám imát mormolt viaszgyertyák felett: „Hulljon el jobb kezem, száradjon el a nyelvem, Jeruzsálem, ha egyszer vétek a neved elleni" Mennyezetről az égbe szálltak gipszangyalok. Ablakrács-gyertyakarban micsoda fény ragyog. A hóvihar letisztult hüse legyintett, s mintha a házunk — könnyű bárka — az éjszakában ringva s az utcából kiválva szállt volna csöndesen. Az álom, mint pohárnok, csak ivott szüntelen, s nagyapám hogy kihez szólt, már nem is tudom. Senki nem hallotta, sirámát a mélyből hogyan zengi, s mint vegyül unokája bamba agyában a barmok bőgése és zsoltáros, ősima. MAJTÉNYI ERIK fordításai A Kriterionnál megjelenés előtt álló Fundoianu-kötetből IRODALOM