A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

IRODALOM 0 A KÖNYV SZOCIOLÓGIÁJÁHOZ IS Egy kis kultúrszociológia, bevezetésül a könyv szociológiájához A könyv létezésének előfeltétele a szabad idő. Vagyis az az idő, a­­mivel az egyén az életéhez szüksé­ges javak megszerzésére szentelt időn (a munkaidőn) túl rendelke­zik. Mindaddig, amíg szabad időt csak igen kevesek élvezhettek, a modern értelemben vett könyv elődje, a kéziratos mű tökéletesen kielégítette az olvasási igényeket. A nyomdai sokszorosítás feltalálá­sa, a modern értelemben vett könyv megszületése egybeesik azokkal a nagy történelmi, technikai és tár­sadalmi változásokkal, amelyek az emberiséget a középkor romjai kö­zött az újkor küszöbéhez vezették. Ennek az újkornak egyik társa­dalmilag mélységesen jellemző vo­nása a szabad idővel rendelkező egyedek és rétegek szakadatlan gyarapodása. Ennek érzékeltetésére közelebb­ről is szemügyre kell vennünk a szabad idő fogalmát. A szabad idő egyik, a köznapi szóhasználat által inkább elfedett, mint feltárt jelentése az az évek­ben mérhető idő, amivel a minden­kori társadalomban a felnövekedő nemzedékek tagjai rendelkeznek, mielőtt bekapcsolódnának a ter­melőmunkába vagy a társadalom vezetésébe, irányításába. Ezek a tanulásra fordítható évek. Az osz­tálytársadalomban e szabad idő osztályonként egyenlőtlenül oszlik meg. A fejlődés azonban ezekben a társadalmakban is kétségtelen. Pél­dául a fejlett tőkéstársadalomban elvben és nagyrészt gyakorlatilag is az egész lakosságnak legalább az elemi iskola elvégzéséig jut sza­bad idő. A fiatalok kisebb része legalább a nem teljes, másik még kisebb része a teljes középiskola el­végzéséig „szabad“. Az „elitek“ pe­dig főiskolákat is végezhetnek. Nagyjából a tizedik életév, a tizen­negyedik életév, a tizennyolcadik életév és végezetül a huszonkette­dik életév jelezhetik az ilyen ér­telemben vett szabad idő egyenlőt­len megoszlásának választóvonalait. A huszadik században a szabad idő megoszlásának fejlődési vonala a tőkésállamokban tendenciaként az elemi iskolai oktatás éveinek kiter­jesztése. Amikor is­­a négyosztályos oktatás helyett a nyolcosztályos vá­lik elterjedtté, és a tízosztályos is jelentkezik a legfejlettebb országok­ban. E folyamatnak az összefüg­gése a modern termelés technizáló­­dásával, a tudományos vívmányok gyors alkalmazásával nyilvánvaló. A rövidség kedvéért már itt em­líteném meg azt, hogy a szocialista társadalom történelmi tendenciája — megszüntetni az eredendő „sza­bad idő“-nek ezt az egyenlőtlen el­osztását, amely a műveltség és a szaktudás síkján nemzedékről nem­zedékre reprodukálja a kizsákmá­nyoló társadalmak osztályszerkeze­­tét. Még távolabbi tendenciaként a szellemi munka és a fizikai mun­ka közötti lényeges különbség meg­szüntetésének feladata jelentkezik e társadalmi alakulat történelmi látóhatárán. Ami pedig a „szabad idő“-értékrendszer nyelvére lefor­dítva azt jelenti, hogy a felnöveke­dő nemzedékek minden egyes tag­ja lehetőséget fog kapni a főisko­la elvégzéséig szükséges szabad idő élvezésére. A tanuláshoz, szaktudáshoz, és általános művelődéshez szükséges szabad évek (kisebb vagy nagyobb számban való) biztosítása vezetett egy alapvetően fontos könyvtípus megszületéséhez és mind nagyobb példányszámban való előállításához. A tankönyv ez, amely ez ideig pél­dányszámban sikeresen állja a ver­senyt az utána legtömegesebben el­terjedt könyvtípussal, a ponyva­irodalmi termékkel. Jelenleg a tan­könyv a tudással és művelődéssel való kapcsolat megteremtésének és elmélyítésének fő eszköze. Egy or­szágnak a lakosság számához vi­szonyított tankönyv-fogyasztása kulturális fejlettségének talán leg­tanulságosabb jelzőszáma. Amikor szabad időről beszélünk, érthető módon, mindenki elsősor­ban vagy egyenesen kizárólagosan a 24 órás csillagászati napnak a fiziológiailag és biológiailag szük­séges alvás és a társadalmilag meg­követelt munkaidő közötti részére gondol. Valóban, a szónak ezt a jelentését szentesíti a legspontánabb módon a nyelvhasználat A munkásosztály szakmai önvé­delme és politikai küzdelme több mint egy évszázada napirendre tűz­te az ipari munkások szabad idejé­nek kérdését, és azóta is állandóan napirenden tartja. Innen a híres „3x8“ jelszava (nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás). Mondanom sem kell, hogy mind a három szám relatív. A nyolcórai munkaidő tényleges nehézsége nem­csak a munka fizikai idejétől, tar­tamától, hanem intenzitásától is függ. A nyolc óra „pihenés“ magá­ba foglalja a munkahelyre való el­jutáshoz és onnan a lakóhelyre való visszatéréshez szükséges időt, és (különösen női munkások eseté­ben) a házimunkával eltöltött nem kevés órákat stb. Mindezt pedig azért kell itt leg­alább megemlítenem, mivel minden, ami a könyv és az emberek kap­csolatát illeti, kevés kivétellel az ebben a második jelentésben vett „szabad idő“-től függ. Az önképző, a politikailag tudatosító, a művelő­dést és örömet nyújtó vagy izgal­makat és bódulást kínáló olvasmá­nyok vagy a szabad időből, vagy az alvásra szánt időből kikanyarí­­tott órákat veszik igénybe. A bármilyen okból (és ilyen a legnemesebbtől a legkárosabbig millió létezhet) olvasó ember szük­­ségszerűleg e második értelemben vett „szabad idejéből“ kell hogy „áldozzon“ az olvasásra. A döntő kérdés az olvasás sorsát illetően az, hogy érdemesnek tekinti-e ezt az áldozatot meghozni, megengedhe­ti-e magának ezt az­­áldozatot­, sőt egyáltalán áldozatnak tekinti-e? A szabad idő harmadik jelentése viszonylag újkeletű, és az emberi­ség erkölcsi fejlődésének a mun­kásmozgalom harcai által kivívott nagy eredményei közé tartozik. A dolgozó emberek évenként bizonyos számú szabad nappal rendelkeznek, amelyet, fizetésüket erre az időre is megkapva, saját ízlésük és óha­jaik szerint töltenek el, természete­­sen az anyagi lehetőségeik meg­szabta határok között. A fejlődés e téren is annyira ro­hamos, hogy különösen a fiatalabb olvasónak szánva, ide kívánkozik egy-két rövid felvilágosító meg­jegyzés­. A közelmúltban „nyaralni“ csak „jómódúak“, „előkelőségek“ jártak, őket várták a divatos für­dőhelyek. A „fizetéses szabadságot“ a szakszervezeti mozgalom vívta ki fokozatosan. Ugyancsak ez a moz­galom harcolta ki a szabad napok számának növekedését. A kérdés történelmi újdonságának szemlél­tetésére hadd említsem meg, hogy egy gazdaságilag és politikailag oly fejlett országban, mint Franciaor­szág, a munkások fizetéses szabad­ságáról szóló törvényt csak az 1936-ban megalakult népfronti kor­mány szavaztatta meg. Az olvasás szempontjából a nyári szabadság hetei csupán alárendelt jelentőségűek. Feltehetően azok, a­­kik különben is megszokták, hogy olvassanak, szabadságuk idején az átlagosnál többet olvasnak; akik nem olvasnak, aligha alakulnak át két-három hétre olvasókká. A sza­bad időbeli olvasás minőségileg sem jelent túl sokat; az emberek rendszerint „szórakoztató“ és nem „komoly“ olvasmányok után néznek ebben az időszakban. A szabad idő gyarapodása véges. Ezzel szemben ugyanazt az időt mind változatosabban és ennek folytán mind aránytalanabb részek­re aprózva használják fel az embe­rek. Ha csak a század elejére tekin­tünk vissza, úgy azt látjuk, hogy a munkaidőn kívül, a szórakozások­­(mondjuk kártyázás) után maradt idő a színházlátogatás, a zenehall­gatás (rendkívül ritka koncerteken, esetleg otthon űzött kamarazenélés formájában) és nem utolsósorban az olvasás között oszlott meg. Ami­kor is az olvasás fajsúlya e fogla­latosságok között helyzeti energiá­jánál fogva, különösképpen pedig állandó hozzáférhetősége, viszonyla­gos olcsósága folytán igen nagy volt. Ugyanazon vagy egy-két órával meggyarapodott szabad időn ma az olvasásnak és a színháznak a filmmel, a televízióval, a rádióval kell osztoznia. Nem is szólva a sza­bad idő eltöltésének olyan, a mo­dern társadalomban új formáiról, mint a sportstadionok látogatása vagy sportrendezvények követése a rádióközvetítésekben vagy a kép­ernyőn. Az emberiség kulturális életének a történeti tapasztalat által igazolt törvénye, hogy az „időtöltés“ korról korra gyarapodó újabb lehetőségei nem szorítják ki az előzőket, ha­nem velük együtt teljesítik hivatá­sukat az emberek és az emberiség életében. A színházat nem szorítot­ta ki a film, a lapokat a rádió, az operát és a koncerteket sem nép­­telenítette el a rádió, a televízió, a hanglemez és magnetofon verse­nye. A sport iránti érdeklődés ki­elégítésének újabb, gépesített és elektronikus lehetőségei nem fosz­tották meg a stadionokat a közön­ségüktől. Azt sem állíthatnánk, hogy az aktív és passzív sportolás végzetes csapást mért volna a sza­bad­idő más irányú felhasználá­sára. Az olvasás ebben a keretben él tovább. A tankönyvek és szakköny­vek „fogyasztása“ viszonylag füg­getlen a mass média megjelenése és elterjedése által kiváltott ver­senytől. A szépirodalom és a funk­cióiban hozzá hasonló szerepet be­töltő dokumentáris irodalom alko­tásai a jelek szerint jól vagy elég jól állják a versenyt. Időnként még újabb olvasókat is köszönhetnek a mass médiának, főként a televí­ziónak. De önámítás vagy illúziókeltés vol­na fel nem ismerni, hogy az itt vázolt körülmények gyökeresen új, és az olvasásra, különösen az igé­nyes, minőségi olvasásra nem túl­ságosan kedvező helyzetet teremtet­tek. Ez legalábbis kétessé teszi azt, hogy az olvasás, mint a szakisme­ret szerzésének, a művelődésnek, az irodalom és a közösség kapcso­latának fő eszköze továbbra is be­töltheti eddigi szerepét Ez a meg­állapítás nem az olvasás csatavesz­tését sugalmazza, hanem csak két következtetést Az egyik az, hogy megváltoztak az olvasás (tehát a könyv) létkörülményei. A másik pe­dig az, hogy a jelenhez vezető helyzet (tehát a távolabbi és kö­zelebbi múlt), valamint a jelen gondos, amennyire csak lehetséges objektív, mennyiségi adatokra tá­maszkodó tanulmányozására van szükség. Ahhoz is, hogy e mozgást kivetítve legalább pontozott vona­lak mentén előre tekinthessünk a közvetlen és távolabbi jövőbe. Még inkább ahhoz, hogy ne nézzük kar­ba tett kézzel az ellenállhatatlan­nak tűnő, de valójában irányítható folyamatok kibontakozását. Nem indokolatlan derűlátás, ha­nem a helyzet és a lehetőségek jó­zan megítéléséből adódó biztató és mozgósító megállapítás azt állíta­nunk, hogy a könyv a szakadatlan fejlődés fél évezrede után veszély­zónába került ugyan, néhány csa­tát vesztett, de nem zárultak be előtte újabb győzelmes hadjáratok lehetőségei. ... " CSEHI GYULA Zárójelben Hol a határ? Úgy kezdődött, mint minden ilyenszerű találkozó. Feszélyezetten. A hallgatóság még tartózkodóan méricskélte a felolvasót. A felolvasó még tartózkodóan méricskélte a hallgatóságot. Jaj mind a kettőnek, ha a jég valahol nem törik meg. A hallgatóság: az elmúlt tanév során létrejött Temesvári Magyar Tannyelvű Líceum irodalomkedvelő diákjai. A felolvasó: csekélységem. Mindjárt az elején volt egy kis meglepetés. Felolvasták Kénytelen emberség című versemet, amelyet (horribile dictu!) szeretek, s amely­ről kiváló kritikus barátomnak si­került lebeszélni. Annak a diáknak viszont, aki felolvasta, sikerült visz­­sza-rábeszélni. Nem azzal, hogy vá­lasztotta — azzal, ahogyan olvasta. Tudom is én, talán ha a barátom is meghallgatta volna...­­ De csak locsogok itt magamról, holott a gyerekekről akartam szól­ni. Embernyi gyerekek voltak, va­lahogy úgy ahogy a 40—50 évesek­től is meg lehet kérdezni: hogy vagytok, gyerekek? Tehát meghit­ten. A hangulat is hamarosan meg­hitté lett, megreccsent az a bizonyos jég is, egyszer csak végeszakadt a versmondásnak, és megkezdődött a kérdés-felelet nevezetű halálosan komoly játék. Sok minden elhang­zott, a többi között az is, hogy hol van a modern költészet érthetősé­gének a határa. „Jaj, kedveskéim — gondoltam én magamban —, ha én azt tudnám..." Aztán válasz helyett elkezdtem han­gosan gondolkozni, a jó ég tudja, hogy ezzel beérték-e, de eszembe jutott néhai jó Ignotus megjegyzé­se A fekete zongoráról, amelyet csudálatosnak nyilvánított, bár hozzátette, hogy akármivé legyen, ha érti a verset. Aztán jött Ady első és második és nem is olyan régen a ki tudja hányadik meghur­­colása, van, aki szépecskén szidja ma is — de hogy meg ne értse? És éppen A fekete zongorái? És hangosan gondolkoztam tovább József Attilán, a minap még teljesen érthetetlenen, és végül megegyez­tünk olyasvalamiben, hogy az isten­telen elrugaszkodás, hát az sem szép, de a formanyelv konzervatív befagyasztása korántsem szolgál­hatja az irodalmat vagy a hala­dást, Önmagammal pedig abban egyeztem meg, hogy aki ezt a kér­dést tizenhét évesen fölteszi, fesze­geti és a határt keresi, az bizonyá­ra meg fogja találni. Valamivel odább, mint most hinné. És az is jól esett, hogy mindez otthon tör­tént, ahova úgy hívtak meg, hogy épp ebben a rovatban olvasták, csak a meghívást várom, és bármi­kor megyek. És végül az is jól esett, hogy a határvonal kapcsán szóba jött a képzőművészet meg a zene: milyen jó volt felszabadultan be­vallani, hogy bizony, nem értek hozzá. MAJTÉNYI ERIK­ A Kriterion Könyvkiadó gon­dozásában az elmúlt hetekben megjelent: Balassi Bálint: összes költemé­nyek — Szép magyar komé­dia. Szigeti József előszavá­val. (Magyar Klasszikusok. Ára kötve 14 lej.) Banner Zoltán: Csillagfaragók. Népi alkotók, naiv művészek. (Ára kötve 18 lej.) Beke György : Magunk keresése. Riportok, esszék. (Ára kötve 6,50 lej ; fűzve 3,75 lej.) Benkő Samu : Bolyai János val­lomásai. (Második kiadás. Ára kötve 20,50 lej, fűzve 9 lej.) Borsos Tamás : Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és jegy­zeteket írta Kócziány László. (Második kiadás. Ára kötve 19 lej , fűzve 14 lej.) Bulgakov, Mihail : A Mester és Margarita. Fordította Szőllő­­sy Klára. (Horizont. Ára köt­ve 16 lej ; fűzve 12 lej.) Hegel: Történelem és társada­lom. Fordította Szemere Sa­mu. Válogatta és a bevezetőt írta Huszár Vilmos. (Téka. Ára kötve 8,50 lej.) József Attila: Versek. Az elő­szót Méliusz József írta. (Ma­gyar Klasszikusok. Ára kötve 27 fej.) A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM

Next