A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
IRODALOM 0 A KÖNYV SZOCIOLÓGIÁJÁHOZ IS Egy kis kultúrszociológia, bevezetésül a könyv szociológiájához A könyv létezésének előfeltétele a szabad idő. Vagyis az az idő, amivel az egyén az életéhez szükséges javak megszerzésére szentelt időn (a munkaidőn) túl rendelkezik. Mindaddig, amíg szabad időt csak igen kevesek élvezhettek, a modern értelemben vett könyv elődje, a kéziratos mű tökéletesen kielégítette az olvasási igényeket. A nyomdai sokszorosítás feltalálása, a modern értelemben vett könyv megszületése egybeesik azokkal a nagy történelmi, technikai és társadalmi változásokkal, amelyek az emberiséget a középkor romjai között az újkor küszöbéhez vezették. Ennek az újkornak egyik társadalmilag mélységesen jellemző vonása a szabad idővel rendelkező egyedek és rétegek szakadatlan gyarapodása. Ennek érzékeltetésére közelebbről is szemügyre kell vennünk a szabad idő fogalmát. A szabad idő egyik, a köznapi szóhasználat által inkább elfedett, mint feltárt jelentése az az években mérhető idő, amivel a mindenkori társadalomban a felnövekedő nemzedékek tagjai rendelkeznek, mielőtt bekapcsolódnának a termelőmunkába vagy a társadalom vezetésébe, irányításába. Ezek a tanulásra fordítható évek. Az osztálytársadalomban e szabad idő osztályonként egyenlőtlenül oszlik meg. A fejlődés azonban ezekben a társadalmakban is kétségtelen. Például a fejlett tőkéstársadalomban elvben és nagyrészt gyakorlatilag is az egész lakosságnak legalább az elemi iskola elvégzéséig jut szabad idő. A fiatalok kisebb része legalább a nem teljes, másik még kisebb része a teljes középiskola elvégzéséig „szabad“. Az „elitek“ pedig főiskolákat is végezhetnek. Nagyjából a tizedik életév, a tizennegyedik életév, a tizennyolcadik életév és végezetül a huszonkettedik életév jelezhetik az ilyen értelemben vett szabad idő egyenlőtlen megoszlásának választóvonalait. A huszadik században a szabad idő megoszlásának fejlődési vonala a tőkésállamokban tendenciaként az elemi iskolai oktatás éveinek kiterjesztése. Amikor isa négyosztályos oktatás helyett a nyolcosztályos válik elterjedtté, és a tízosztályos is jelentkezik a legfejlettebb országokban. E folyamatnak az összefüggése a modern termelés technizálódásával, a tudományos vívmányok gyors alkalmazásával nyilvánvaló. A rövidség kedvéért már itt említeném meg azt, hogy a szocialista társadalom történelmi tendenciája — megszüntetni az eredendő „szabad idő“-nek ezt az egyenlőtlen elosztását, amely a műveltség és a szaktudás síkján nemzedékről nemzedékre reprodukálja a kizsákmányoló társadalmak osztályszerkezetét. Még távolabbi tendenciaként a szellemi munka és a fizikai munka közötti lényeges különbség megszüntetésének feladata jelentkezik e társadalmi alakulat történelmi látóhatárán. Ami pedig a „szabad idő“-értékrendszer nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a felnövekedő nemzedékek minden egyes tagja lehetőséget fog kapni a főiskola elvégzéséig szükséges szabad idő élvezésére. A tanuláshoz, szaktudáshoz, és általános művelődéshez szükséges szabad évek (kisebb vagy nagyobb számban való) biztosítása vezetett egy alapvetően fontos könyvtípus megszületéséhez és mind nagyobb példányszámban való előállításához. A tankönyv ez, amely ez ideig példányszámban sikeresen állja a versenyt az utána legtömegesebben elterjedt könyvtípussal, a ponyvairodalmi termékkel. Jelenleg a tankönyv a tudással és művelődéssel való kapcsolat megteremtésének és elmélyítésének fő eszköze. Egy országnak a lakosság számához viszonyított tankönyv-fogyasztása kulturális fejlettségének talán legtanulságosabb jelzőszáma. Amikor szabad időről beszélünk, érthető módon, mindenki elsősorban vagy egyenesen kizárólagosan a 24 órás csillagászati napnak a fiziológiailag és biológiailag szükséges alvás és a társadalmilag megkövetelt munkaidő közötti részére gondol. Valóban, a szónak ezt a jelentését szentesíti a legspontánabb módon a nyelvhasználat A munkásosztály szakmai önvédelme és politikai küzdelme több mint egy évszázada napirendre tűzte az ipari munkások szabad idejének kérdését, és azóta is állandóan napirenden tartja. Innen a híres „3x8“ jelszava (nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás). Mondanom sem kell, hogy mind a három szám relatív. A nyolcórai munkaidő tényleges nehézsége nemcsak a munka fizikai idejétől, tartamától, hanem intenzitásától is függ. A nyolc óra „pihenés“ magába foglalja a munkahelyre való eljutáshoz és onnan a lakóhelyre való visszatéréshez szükséges időt, és (különösen női munkások esetében) a házimunkával eltöltött nem kevés órákat stb. Mindezt pedig azért kell itt legalább megemlítenem, mivel minden, ami a könyv és az emberek kapcsolatát illeti, kevés kivétellel az ebben a második jelentésben vett „szabad idő“-től függ. Az önképző, a politikailag tudatosító, a művelődést és örömet nyújtó vagy izgalmakat és bódulást kínáló olvasmányok vagy a szabad időből, vagy az alvásra szánt időből kikanyarított órákat veszik igénybe. A bármilyen okból (és ilyen a legnemesebbtől a legkárosabbig millió létezhet) olvasó ember szükségszerűleg e második értelemben vett „szabad idejéből“ kell hogy „áldozzon“ az olvasásra. A döntő kérdés az olvasás sorsát illetően az, hogy érdemesnek tekinti-e ezt az áldozatot meghozni, megengedheti-e magának ezt azáldozatot, sőt egyáltalán áldozatnak tekinti-e? A szabad idő harmadik jelentése viszonylag újkeletű, és az emberiség erkölcsi fejlődésének a munkásmozgalom harcai által kivívott nagy eredményei közé tartozik. A dolgozó emberek évenként bizonyos számú szabad nappal rendelkeznek, amelyet, fizetésüket erre az időre is megkapva, saját ízlésük és óhajaik szerint töltenek el, természetesen az anyagi lehetőségeik megszabta határok között. A fejlődés e téren is annyira rohamos, hogy különösen a fiatalabb olvasónak szánva, ide kívánkozik egy-két rövid felvilágosító megjegyzés. A közelmúltban „nyaralni“ csak „jómódúak“, „előkelőségek“ jártak, őket várták a divatos fürdőhelyek. A „fizetéses szabadságot“ a szakszervezeti mozgalom vívta ki fokozatosan. Ugyancsak ez a mozgalom harcolta ki a szabad napok számának növekedését. A kérdés történelmi újdonságának szemléltetésére hadd említsem meg, hogy egy gazdaságilag és politikailag oly fejlett országban, mint Franciaország, a munkások fizetéses szabadságáról szóló törvényt csak az 1936-ban megalakult népfronti kormány szavaztatta meg. Az olvasás szempontjából a nyári szabadság hetei csupán alárendelt jelentőségűek. Feltehetően azok, akik különben is megszokták, hogy olvassanak, szabadságuk idején az átlagosnál többet olvasnak; akik nem olvasnak, aligha alakulnak át két-három hétre olvasókká. A szabad időbeli olvasás minőségileg sem jelent túl sokat; az emberek rendszerint „szórakoztató“ és nem „komoly“ olvasmányok után néznek ebben az időszakban. A szabad idő gyarapodása véges. Ezzel szemben ugyanazt az időt mind változatosabban és ennek folytán mind aránytalanabb részekre aprózva használják fel az emberek. Ha csak a század elejére tekintünk vissza, úgy azt látjuk, hogy a munkaidőn kívül, a szórakozások(mondjuk kártyázás) után maradt idő a színházlátogatás, a zenehallgatás (rendkívül ritka koncerteken, esetleg otthon űzött kamarazenélés formájában) és nem utolsósorban az olvasás között oszlott meg. Amikor is az olvasás fajsúlya e foglalatosságok között helyzeti energiájánál fogva, különösképpen pedig állandó hozzáférhetősége, viszonylagos olcsósága folytán igen nagy volt. Ugyanazon vagy egy-két órával meggyarapodott szabad időn ma az olvasásnak és a színháznak a filmmel, a televízióval, a rádióval kell osztoznia. Nem is szólva a szabad idő eltöltésének olyan, a modern társadalomban új formáiról, mint a sportstadionok látogatása vagy sportrendezvények követése a rádióközvetítésekben vagy a képernyőn. Az emberiség kulturális életének a történeti tapasztalat által igazolt törvénye, hogy az „időtöltés“ korról korra gyarapodó újabb lehetőségei nem szorítják ki az előzőket, hanem velük együtt teljesítik hivatásukat az emberek és az emberiség életében. A színházat nem szorította ki a film, a lapokat a rádió, az operát és a koncerteket sem néptelenítette el a rádió, a televízió, a hanglemez és magnetofon versenye. A sport iránti érdeklődés kielégítésének újabb, gépesített és elektronikus lehetőségei nem fosztották meg a stadionokat a közönségüktől. Azt sem állíthatnánk, hogy az aktív és passzív sportolás végzetes csapást mért volna a szabadidő más irányú felhasználására. Az olvasás ebben a keretben él tovább. A tankönyvek és szakkönyvek „fogyasztása“ viszonylag független a mass média megjelenése és elterjedése által kiváltott versenytől. A szépirodalom és a funkcióiban hozzá hasonló szerepet betöltő dokumentáris irodalom alkotásai a jelek szerint jól vagy elég jól állják a versenyt. Időnként még újabb olvasókat is köszönhetnek a mass médiának, főként a televíziónak. De önámítás vagy illúziókeltés volna fel nem ismerni, hogy az itt vázolt körülmények gyökeresen új, és az olvasásra, különösen az igényes, minőségi olvasásra nem túlságosan kedvező helyzetet teremtettek. Ez legalábbis kétessé teszi azt, hogy az olvasás, mint a szakismeret szerzésének, a művelődésnek, az irodalom és a közösség kapcsolatának fő eszköze továbbra is betöltheti eddigi szerepét Ez a megállapítás nem az olvasás csatavesztését sugalmazza, hanem csak két következtetést Az egyik az, hogy megváltoztak az olvasás (tehát a könyv) létkörülményei. A másik pedig az, hogy a jelenhez vezető helyzet (tehát a távolabbi és közelebbi múlt), valamint a jelen gondos, amennyire csak lehetséges objektív, mennyiségi adatokra támaszkodó tanulmányozására van szükség. Ahhoz is, hogy e mozgást kivetítve legalább pontozott vonalak mentén előre tekinthessünk a közvetlen és távolabbi jövőbe. Még inkább ahhoz, hogy ne nézzük karba tett kézzel az ellenállhatatlannak tűnő, de valójában irányítható folyamatok kibontakozását. Nem indokolatlan derűlátás, hanem a helyzet és a lehetőségek józan megítéléséből adódó biztató és mozgósító megállapítás azt állítanunk, hogy a könyv a szakadatlan fejlődés fél évezrede után veszélyzónába került ugyan, néhány csatát vesztett, de nem zárultak be előtte újabb győzelmes hadjáratok lehetőségei. ... " CSEHI GYULA Zárójelben Hol a határ? Úgy kezdődött, mint minden ilyenszerű találkozó. Feszélyezetten. A hallgatóság még tartózkodóan méricskélte a felolvasót. A felolvasó még tartózkodóan méricskélte a hallgatóságot. Jaj mind a kettőnek, ha a jég valahol nem törik meg. A hallgatóság: az elmúlt tanév során létrejött Temesvári Magyar Tannyelvű Líceum irodalomkedvelő diákjai. A felolvasó: csekélységem. Mindjárt az elején volt egy kis meglepetés. Felolvasták Kénytelen emberség című versemet, amelyet (horribile dictu!) szeretek, s amelyről kiváló kritikus barátomnak sikerült lebeszélni. Annak a diáknak viszont, aki felolvasta, sikerült viszsza-rábeszélni. Nem azzal, hogy választotta — azzal, ahogyan olvasta. Tudom is én, talán ha a barátom is meghallgatta volna... De csak locsogok itt magamról, holott a gyerekekről akartam szólni. Embernyi gyerekek voltak, valahogy úgy ahogy a 40—50 évesektől is meg lehet kérdezni: hogy vagytok, gyerekek? Tehát meghitten. A hangulat is hamarosan meghitté lett, megreccsent az a bizonyos jég is, egyszer csak végeszakadt a versmondásnak, és megkezdődött a kérdés-felelet nevezetű halálosan komoly játék. Sok minden elhangzott, a többi között az is, hogy hol van a modern költészet érthetőségének a határa. „Jaj, kedveskéim — gondoltam én magamban —, ha én azt tudnám..." Aztán válasz helyett elkezdtem hangosan gondolkozni, a jó ég tudja, hogy ezzel beérték-e, de eszembe jutott néhai jó Ignotus megjegyzése A fekete zongoráról, amelyet csudálatosnak nyilvánított, bár hozzátette, hogy akármivé legyen, ha érti a verset. Aztán jött Ady első és második és nem is olyan régen a ki tudja hányadik meghurcolása, van, aki szépecskén szidja ma is — de hogy meg ne értse? És éppen A fekete zongorái? És hangosan gondolkoztam tovább József Attilán, a minap még teljesen érthetetlenen, és végül megegyeztünk olyasvalamiben, hogy az istentelen elrugaszkodás, hát az sem szép, de a formanyelv konzervatív befagyasztása korántsem szolgálhatja az irodalmat vagy a haladást, Önmagammal pedig abban egyeztem meg, hogy aki ezt a kérdést tizenhét évesen fölteszi, feszegeti és a határt keresi, az bizonyára meg fogja találni. Valamivel odább, mint most hinné. És az is jól esett, hogy mindez otthon történt, ahova úgy hívtak meg, hogy épp ebben a rovatban olvasták, csak a meghívást várom, és bármikor megyek. És végül az is jól esett, hogy a határvonal kapcsán szóba jött a képzőművészet meg a zene: milyen jó volt felszabadultan bevallani, hogy bizony, nem értek hozzá. MAJTÉNYI ERIK A Kriterion Könyvkiadó gondozásában az elmúlt hetekben megjelent: Balassi Bálint: összes költemények — Szép magyar komédia. Szigeti József előszavával. (Magyar Klasszikusok. Ára kötve 14 lej.) Banner Zoltán: Csillagfaragók. Népi alkotók, naiv művészek. (Ára kötve 18 lej.) Beke György : Magunk keresése. Riportok, esszék. (Ára kötve 6,50 lej ; fűzve 3,75 lej.) Benkő Samu : Bolyai János vallomásai. (Második kiadás. Ára kötve 20,50 lej, fűzve 9 lej.) Borsos Tamás : Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és jegyzeteket írta Kócziány László. (Második kiadás. Ára kötve 19 lej , fűzve 14 lej.) Bulgakov, Mihail : A Mester és Margarita. Fordította Szőllősy Klára. (Horizont. Ára kötve 16 lej ; fűzve 12 lej.) Hegel: Történelem és társadalom. Fordította Szemere Samu. Válogatta és a bevezetőt írta Huszár Vilmos. (Téka. Ára kötve 8,50 lej.) József Attila: Versek. Az előszót Méliusz József írta. (Magyar Klasszikusok. Ára kötve 27 fej.) A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM