A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

Május 19. és 25. között Nizzában 25 ország kiadói könyvfesztivált rendeztek. Kia­dói szakemberek és írók tanácskoztak, meg­vitatták a kiadás időszerű kérdéseit, találko­zókat rendeztek az olvasókkal. A viták közép­pontjában, Etiemble és Michael Bútor be­számolói alapján, a zsebkönyv-sorozatok jövő­je állott, de szó esett a gyermekek és a köl­tészet viszonyáról, a fordítás-irodalomról, Paul Eluard költészetéről is. A kiadás kérdé­seiben a néha homlokegyenest ellenkező véle­mények akörül ütköztek meg, hogy mennyire jogosítanak fel optimizmusra a könyvgyártás rendkívüli ipari lehetőségei, illetve mennyire veszélyeztetik éppen a kultúra lényegét. Az amerikai Bantam Books — egy évente 80 mil­lió példányt megjelentető kiadó — képviselő­je szerint a kiadás mai óriási gépezetét any­­nyira a gyártás, a terjesztés, a reklámozás és a piackutatás követelményei irányítják, hogy működésében az író és az olvasó csak­nem „fölösleges kerék“. A fesztivál szervezőinek ötletes kezdemé­nyezésére ezekben a napokban az Air France légitársaság Nizzába érkező utasai között in­gyenesen 13 000 zsebkönyvet osztottak szét. A fesztiválon díjakat is osztottak. Az Arany­­sas-díjat életművéért Per Olof Lundman svéd író kapta, a sajtó nemzetközi díját pedig Jan Gibson fiatal angol irodalomtanár. La repre­­sion nacionalista de Granada en 1936 y la muetre de Federico Garcia Lorca című köny­véért, melyben eddig meg nem szólaltatott kortársak vallomásai, valamint a korabeli sajtó adatai alapján vizsgálja Lorca meggyil­kolásának körülményeit. A Perspectives polonaises című folyóirat interjút közöl Georges Lisowski íróval, akit Tadeusz Konwicki Felemelkedés című regé­nyének francia fordításáért nemrég a Hal­­perine-Kaminsky díjjal tüntettek ki. Miután beszámol lengyel és francia nyelvű tolmácso­lásainak megszületéséről, vall a fordító mun­kájának szépségeiről és nehézségeiről, Lisows­ki elmondja, hogy véleménye szerint mivel magyarázható a franciák mérsékelt érdeklődé­se a külföldi irodalmak iránt, illetve, hogy melyek azok a művek, amelyeknek esélyük van a sikerre. „Mindaddig, amíg azt hirdet­tük, hogy mi vagyunk „Észak franciái“, nem­igen keltettük fel a franciák érdeklődését. Csak akkor vontuk magunkra figyelmüket, amikor igazi arcunkat kezdték megismerni, s ez az arc más volt, mint ahogyan elképzelték. Igaz, hogy mindeddig nem arattunk nagy si­­kereket Franciaországban. Egyetlen lengyelből fordított könyv sem lett bestseller. Mostaná­ig csak Gombrowicz, Mrozek és Borowski művei értek meg újrakiadást. Ugyanakkor azonban számottevően megnőtt a kiadók ér­deklődése, az irodalmi folyóiratok minden nehézség nélkül közölnek lengyel verset vagy elbeszélést.“ Arra a kérdésre, hogy a lengyel irodalomból mi érdekelheti a francia olvasót, Lisowski így válaszol : „Nem hiszem, hogy XIX. századi klasszikus regényeink esélyesek a sikerre. De sikert jósolnék egy jó kortárs regénynek, amely mindennapi életünkbe ágyazódik, s azt mutatja be, milyen a lengyel ember élete a hetvenes években Az új köntösben jelentkezett Kritika első, februári száma Diófát ültetni címmel kö­zölte Illés Endre nagyszabású, a mai gyar irodalom bemutatását célzó sorozatának tervét. Illés Endre néhány évvel ezelőtt ugyancsak a Kritikában tett közzé egy ha­sonló címlistát, s az ehhez fűzött megjegy­zések, javaslatok értékesítésével terjesztette most elő újabb változatát. Némileg válogatása szempontjaira is utal, amikor kijelenti: „Én magam­ a magyar irodalom nagy hegyvonula­­tára gondoltam. Nemcsak a gerincre, az egész vonulatra és a völgyeire is.“ A 160 kötetre tervezett sorozat a középkori irodalommal indulna, és napjaink irodalmának reprezen­tatív antológiájával, illetve a népköltészetnek szentelt kötetekkel zárulna. Illés Endre sze­rint a vállalkozás 15-20 év alatt valósulhatna meg. A terv közzétételét természetesen újra vita követte, s a kritika valamennyi újabb szá­mában több vélemény hangzik el. A hozzá­szólók kivétel nélkül elismerik, hogy a sorozatra szükség van, s inkább csak egy-egy szerző fontossága, az őt megillető hely kapcsán tér­nek el a vélemények. A folyóirat legfrissebb, júniusi számában folytatódik az eszmecsere, a kritika ugyanakkor 70. születésnapja alkal­mából köszönti a terv szerzőjét, a vita elin­dítóját, Illés Endrét. Egy dán szakember „banán-hatásnak" neve­zi a dán könyvpiacon az erotikus irodalom fogyasztásában észlelhető jelenséget. Amikor a háború után az első banán­szállítmányok megérkeztek — így hangzik a furcsa megne­vezés magyarázata —, az emberek megrohan­ták az üzleteket, mindenki a banánról beszélt, dalokban zengték el dicséretét. Amikor azu­tán már néhány hónapja rendszeresen kapha­tó volt, az érdeklődés hirtelen megcsappant, s visszafordult­­ a banánt megillető helyre. Nos, szociológiai felmérések kiderítették, hogy az erotikus irodalom iránti érdeklődés ehhez hasonló módon alakult Dániában. 1967 és 1969 között a dán parlament fokozatosan feloldotta a pornográfikus irodalmat sújtó va­lamennyi tilalmat. Az intézkedések lázba hoz­ták a könyvkiadást, de az üzletemberek szá­mításai hosszú távon nem váltak be. Az 1967- es rekord­év után, amikor az öt milliós Dá­niában csaknem másfél millió pornográfikus könyv kelt el, 1969-ben már 120 000 példányt sem sikerült eladni. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a statisztikák szerint Dániában az elmúlt években csökkent a szexuális bűnö­zések száma. A HÉT, 1972. JÚNIUS 23. Milliónyi könyv, kiadvány szolgálja nap­jainkban a szellemi értékek cseréjét. Mégse teszik fölöslegessé tudósok és művészek szervezett vagy spontánul születő találkozá­sait, s nemcsak azért, mert a gondolat leg­rövidebb útja két ember között a személyes kapcsolat, de azért sem, mert a sokasodó személyes kapcsolatok népek és országok kölcsönös megismerésének, barátságának az építőkövet. Ez a meggyőződés vezette Paul Engle professzort, az Iowa-City-i egyetem tanárát és feleségét, amikor 1967-ben International Wri­­ting Program (Nemzetközi Irodalmi Program) néven megszervezték a világ minden tájáról meghívott fiatal írók találkozóját. Több tehet­séges román író szintén így látogatott el Ame­rikába. Paul Engle a napokban hazánkban járt. A HÉT munkatársának nyilatkozik PAUL ENGLE amerikai professzor — Kérem, ismertesse röviden a Nemzetközi Irodalmi Program megszületését, jellegét. — Talán azzal kezdeném, hogy az iowai egye­tem volt az első Amerikában, ahol megpróbál­koztak azzal, hogy a diákok ne csak a külön­böző művészetek — az irodalom, a zene, a fes­tészet, a szobrászat — elméleti alapjait ismer­jék meg, hanem maguk is alkossanak. Sőt, az egyetemi fokozatokat is el lehet nyerni eredeti műalkotásokkal — jómagam például versesköte­temért kaptam meg 1932-ben a Master of Arts címet. Nos, így született meg 1940-ben a kez­deményezés, amelyből létrejött a Program in Creative Writing (Irodalmi Alkotási Program). Ezzel megteremtettük a lehetőséget — egyelőre csak amerikaiak számára —, hogy fiatal tollfor­gatók gyűljenek össze Iowában. Az évek során tanítványaink közül hírneves írók kerültek ki: Flannery O'Connor (akinek posztumusz elbe­széléskötete az idén elnyerte a tekintélyes National Book Award-díjat), Tennessee Williams, Philip Roth. A tanítás úgy folyt, hogy saját írásainkat elemeztük, de persze segítségül hívtuk a modern próza és költészet nagyjainak műveit is. Joyce, Eliot, Yeats, Proust, Rilke szö­vegein szemléltettük a nyelv magasfokú művészi használatát. Huszonöt éven át vezettem a prog­ramot, amikor 1964-ben felmerült az ötlet, hogy megpróbáljuk kibővíteni, nemzetközivé tenni. A tervet 1967-ben sikerült is megvalósítanunk, lét­rejött az International Writing Program (Nem­zetközi Irodalmi Program), amely huszonöt író­nak­ ad módot, hogy ösztöndíjasként hat hónapot töltsön Iowában. A pénzügyi alapot intézmények és magánszemélyek adományai biztosítják. A jelöltek megválogatásában egyetlen szempon­tunk a tehetség. Leggyakrabban olyan írók ajánlása alapján döntünk, akiknek a vélemé­nyében megbízunk, de a meghívottak maguk is javasolnak honfitársaik közül újabb jelölteket. Ösztöndíjasaink programja meglehetősen szabad, hetente egyszer azonban mindnyájan összeülünk, s ilyenkor valaki előadást tart hazája költésze­téről, irodalomról. De jó alkalom ez arra is, hogy a meghívottak megismerkedjenek, megba­rátkozzanak egymással; vallom, hogy a szellem világa nem ismer földrajzi, nyelvi korlátokat, századunkban pedig különösen közös nyelvet beszélünk. Nagy sikere volt például Sorescu előadásának, aki általában igen népsze­rűvé vált. Különben nemsokára megjelenik két­nyelvű verseskötete. Az írók ezenkívül kedvük­re utazhatnak az országban, de nemcsak azért, hogy lássák, megismerjék Amerika különböző vidékeit, hanem hogy előadó esteket is tartsa­nak. — Mi volt az ön számára az év irodalmi ese­ménye? — Ne feledje, hogy csak az év felénél tar­­tunk. Hadd gondolkozzam kissé. Nos, számomra Eliot költeménye, A puszta ország kéziratának a kiadása volt a legjelentősebb esemény. A köl­teménynek egy gépelt és egy írott kéziratáról tudtunk, s mindkettőről azt hitték, hogy elve­szett. A tavaly azonban megtalálták az írott kéz­iratot. Mint kiderült, Eliot odaajándékozta egy barátjának, akitől Eliot lánya örökölte, ő pedig eladta a New York-i Public Library-nak. Így ke­rülhetett sor a kézirat kiadására, de számomra kevésbé fontos a kézirat kalandos útja, mint maga a könyv, amelyben minden változtatás — a tör­lések, a javítások, egészében kimaradt szakaszok — piros nyomásban olvasható. Rendkívül izgal­mas élmény volt nyomon követni egy nagy mű születését, magát az alkotási folyamatot. — Volt-e valami, ami különösképpen felbosz­­szantotta az elmúlt hónapok irodalmi életében? — Természetesen naponta ezer dolog bosszant fel. Leginkább azonban az elmúlt hónapokban azon bosszankodtam — bár úgy is mondhatnám: azt fájlaltam —, hogy az óriási energiával in­dult beatnik- és hippy-mozgalom, illetve irodal­mi vetülete elvesztette erejét, ellaposodott. Már­pedig a rossz vers akkor is rossz, ha nagyhan­gú. Jelenleg általában szélcsend van az ameri­kai költészetben, némileg ismét az útkeresés korszakát éljük. Érdekesnek tartom viszont, hogy a legfiatalabb költők csendes, visszafogott, mondhatni szégyenlős hangon szólaltak meg. Nemrég jelent meg Quickly Dying Here (Rövid haldoklás) címen egy antológia — tizenkilenc éves költő egyik verscíme került az antológia borítólapjára—, amely mintha a mai világ erő­szakosságára való visszahatásáról tanúskodna. Ezek a fiatal költők azt vallják, hogy az orkán tombolását lehetetlen visszaadni, ezért inkább a szellőt éneklik meg, az apró dolgokról szólnak. Jellemző, s talán jelentős fordulat ez. HORVÁTH ANDOR : EZT OLVASTAM írja SZÁSZ JÁNOS A KIRAKATBAN, a lapok első oldalán, a könyv­kiadók reklámcéduláin és katalógusaiban nagy s ravaszul vágott fényképek kíséretében a svájci órával vetélkedően közismert a két svájci író, Dür­renmatt és Max Frisch. Művük önmagában is sza­vatolna a szerzőkért, de a piac törvényei kegyet­lenek, aki ott bármilyen áruval — legyen bár fáj­dalmas éneke — pénzt óhajt keresni, az nem mond­hat le a lehetőleg minél hangosabb hírverésről. A furcsa az, hogy e zenebona mögött, csöndes mellék­utcákban jelentős szerzők írják a magukét, noha kevesen ismerik és olvassák őket. Egyelőre, gondo­lom, mert a halhatatlanságot még nem lehet rek­lámhadjárattal biztosítani, ilyenformán tehát min­denki azonos lehetőségekkel kel versenyre boldog utódaink kegyeit megnyerendő. Még előlegként a halhatatlanságból, már most míg él a költő, ki svájci — hogy van-e egyáltalán svájci költő ? — és Bázelben él, tiszta lelkiismerettel ideírom a ne­vét : Cristoph Geiser. 1949-ben született, 1967-ben letartóztatták, mert nem volt hajlandó katonai szol­gálatot teljesíteni, 1970 őszén helyezték ismét sza­badlábra. Verseskönyvének címe: Mitteilung an Mitgefangene (Beszámoló a börtöntársaknak). EFFÉLE VERSEK találhatók benne : „Stockholm­ban van egy tér / a téren fából ácsolt kis emel­vény / ahol bárki beszélhet / akinek mondandója van / aki ott beszél / annak jól kell beszélnie / ért­hetően / és röviden / ha esik / csak a legjobb / be­szélhet“ (A legjobb) És itt van egy másik : „néztem a térképet / helyet kerestem / ahol vasárnap / nin­csenek emberek / az erdőkben és folyóparton / ott voltak az emberek / akik olyan helyet kerestek / ahol nincsenek emberek / az erdőkben és a folyó­parton / köszönés nélkül / haladtak el egymás mel­lett / a sovány ösvényen / a folyó mentén / mely kiöntött / elborították a hullámok / az utat / visz­­szafordultam / még mielőtt / járhatatlan lesz min­den visszaút“. Íme egy lírai föl­jegy­zés börtönnapló­jából : „a falra rá van vésve / minden elmúlik / csak az életfogytiglan / nem múlhat el / ártatlanul / bűnös mondja / az ügyész / a törvény nevében". A következő talán a legjobb: „a foglyok / a kis cellában / a kicsi ablakkal / fenn a magasban / napfény híján / irigylik társaikat / akiket nagy ablakú, nagy és napfényes cellákba / zártak.“ (Kü­lönbség) Civilebb hangú szisszeneteiből : „a bőrönd vár / a kabát is a fogason / a menetrendet betéve tudom / az én hazámban / rend van“ (Csend és rend). Végül még egy fájdalmas hangú, iróniákon túli vers : „atlantis is elsüllyedt / a fuldoklók kiál­tásai / elnémultak / / a tizedik esztendőben / el­esett írója és romjaira / leszállt a por / / a huszi­ták vére / megalvadt / a kövek között is az ör­mény hegyekben / egyedül kószál / a szél / / ausch­­witz meszesgödrei fölött / zöldell a fa / a mekong partjai között / dagad az ár" (atlantis is). EGY KICSIT BRECHT-izó ez a költészet, de a modern német líra úgy bújik ki Brecht sorai közül, mint a múlt századi orosz próza Gogol köpenye alól. A hangra azonban érdemes fölfigyelni. Ilyen egy mai svájci fiatalember érzékenysége, egy emberé, aki nem „pénzt csinál“, nem ment el menedzsernek, nem él kábítószerekkel, hanem aki abban a hiszem­­ben él, hogy ha néhány sort írt egy papírra, attól megváltozik a világ. Ritka szerzet, némileg kivesző­félben. Érdemes hát odafigyelni. IRODALOM

Next