A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

ZENE Heten maradtak — négyen rendeltek Hajlamosak vagyunk rá, hogy a hanglemezben csak a zenekultúra egyik korszerű hordozóját lássuk, hogy csak esztétikai tartalmáért becsüljük. Mások hajlamosak rá, hogy a hanglemezben csak az árut lássák és becsüljék: a termelési tervbe ik­tatott, leszerződött, gyártásra kerü­lő, majd eladandó, a vásárlónak tetsző vagy nem tetsző ipari ter­méket. Rendszerint rosszalló ajkbigy­­gyesztéssel beszélünk róluk, a ze­­nekufárokról. Ők is torkig vannak a mi „fellegekben járó“, a piaci valósággal nem számoló óhajaink­kal, igényeinkkel, bírálatainkkal. Ez, sajnos, így természetes. E vélemény-végletek hozzávető­legesen feleútján tevékenykedik a lemezgyár zenei szerkesztője. A gyárban ő is alkalmazott, követke­zésképpen a termelési t­erv az ő számára is törvény, de a gyáron belül ő az, aki mindenekelőtt a ze­nét, a művészet szempontjait kép­viseli — ez a hivatása. A művé­szek, a kritikusok, a zeneértők felé viszont a gyár, a termelés, a piac szempontjait közvetíti, ő a végle­tek egyensúlyozója, közelítője, alig­hanem a legfontosabb láncszem a zeneszerzők, előadóművészek, le­mezbarátok, kritikusok, hangmér­nökök, lemezszerkesztők, -termelők és -értékesítők sokszorosan össze­függő láncolatában. Tapintatos közelítő, többszöri be­szélgetéseink során egyszer sem panaszolt a kereskedelemre, a le­mezorasoló m­iveletlenségére, ér­dektelenségére, mint a korszerű, színvonalas lemezkultúra kibonta­kozását gátló tényezőre. De meg­hívott, hogy audiatur et altera pars alapon vegyek részt egy kereske­delmi értekezleten. Kolozsvárt négy megye mintegy harminc megbízottja jelent meg a magnetofonnal hangszóróval ki­stafírozott gyűlésteremben, hogy meghallgassa a negyedik negyedév­re előirányzott lemezekből szalagra vett mintákat. A jelenlevők szám­bavételéből megtudtam, hogy a hanglemezt belföldön három ke­reskedelmi hálózat forgalmazza: a Metalo Chimica kereskedelmi vál­lalat, a könyvterjesztés és az IJECOOP, vagyis a fogyasztási szö­vetkezetek megyei gazdasági vál­lalata. E három szerv négy megyé­ből összegyűlt, különböző rangú és beosztású képviselői döntöttek ar­ról, hogy az Electrecord október— november—decemberi kínálatából mi és mennyi jusson e négy megye fogyasztóihoz. A gyűlés lefolyása igen egyszerű volt. A cég zenei főszerkesztője minden készülő lemezt pár szóval ismertetett, majd hangszalagról le­pergetett belőle néhány jellemző részletet. Ezután mindenki bedik­tálta, hogy a maga vállalata nevé­ben hány példányt igényel, s így tovább, míg a huszonegyoldalas katalógusterv végére nem értünk. Amíg a népzenei lemezekről volt szó, még értettem a szempontokat. Mellbevágott ugyan, hogy Natalia Berbanescu 17 centiséből csak tí­zenként rendelnek, a Mia Dánéból viszont ezreket, holott az én fülem és ízlésem nem jelzett kettejük produkciója között különösebb rangkülönbséget. De megtudtam, hogy utóbbi kolozsvári, nagyon népszerű tanítónő — míg verseny­társa dobrudzsai — és ez bizony szempont. A könnyűzenei felvételek licitjét már kevésbé értettem. A főszerkesz­tő adott esetben azt magyarázta a jelenlevőknek, hogy ha X. Y. szá­mainak a szöveg® igényes, szép, saját költésű vers, értékesebb, mint a könnyűzene-szövegek átla­ga, az nem ok a kis rendelésre. Hiába magyarázta: keveset rendel­tek belőle vagy semmit. Azt is meg­értem, hogy láttam, milyen kellet­lenül fogadják egyesek az új, gi­táros könnyűzenét, például a Phoe­nix együttesét, holott tudjuk (a fő­­szerkesztő is így konferálta), sok fiatal nagyon szomjazik err® a ze­nére. A szimfonikus- és kamarazene „ár­verése“ volt számomra a legtanul­ságosabb. Ekkor értettem meg, mi­ért volt a meghívás, miért utaztam ezer kilométert csakhogy egy ke­reskedelmi értekezleten részt ve­gyek. Amikor a szimfonikus- és kama­razenére került a sor, a kereskede­lem négy megyéből jött küldöttei­nek túlnyomó többsége felállt és elment. Mindössze heten maradtak: két besztercei és egy dési, akik bár maradtak, rendelni csak nem rendeltek, és négy kolozsvári, aki közül három mindenből rendelt va­lamennyit, míg a negyedik csak ebből-abból válogatott, ímmel-ám­­mal, keveset. Szilágy, Beszterce-Naszód és Fe­hér megyében nem lesz kap­ható Carlo Zecchi és a bu­karesti Rádiózenekar Mozart­­lemeze, az odavaló zenebará­tok legfennebb Kolozsvárt keres­hetik majd Emilia Petrescu új, Per­­golese—Scarlatti—Vivaldi kantáta­­műsorát, Corelli és Vivaldi Con­­certóit. Maria Fotino Haydn-lemezét, a Teljes Turandotot Spiessel, Slati­­naruval, Floreijel. A kereskedelem felelős megbízottai e három me­gyében lakó százezrek nevében mindezt meghallgatás nélkül utasí­tották vissza. Mert — úgymond — a közönség nem veszi a komoly zenét. A fel­legekben járó kritikusnak pedig fogalma sincs arról, micsoda óriási felelősség terheli a lemezkereske­delem felelőseit. LÁSZLÓ FERENC allegro a p­e­r t­o 8 Nem kívánok részleteiben kitér­ni a Kolozs megyei kórusok vis­oa­­rai ünnepének jelentőségére, művé­szi szintjére. Csupán megpróbálom néhány gondolatban összefoglalni a találkozónak azokat a momentu­mait amelyeket nagyon lényegesnek tartok: 1. Hat Kolozs megyei műkedvelő kórus első ízben rendezett közös ze­nei fesztivált. 2. A találkozón részt vett a ko­lozsvári Capella transilvanica Pop Dorin karnagy vezette együttese, a­­mely sok-sok falusi kórustag szá­mára először nyújtotta a professzio­nális karének hangzás-ideál élmé­nyét. 3. A találkozót a Kolozs megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság szervezete, az RKP egy zenész­­ megyei bizottságának messzemenő támogatásával. A fesztivál zenei életünk nagy tekintélyű képviselői előtt zajlott le. Jelen volt dr. Si­­gismund Toduta, a művészet érde­mes mestere dr Romeo Chircoia­­giu, a G. Dima Zenekonzervatórium rektora, Márkos Albert zeneszerző, főiskolai tanár és sokan mások. Mindez — úgy gondolom — már ele­ve ékesszóló bizonyítéka annak, hogy vezetőszerveink és zenei éle­tünk személyiségei méltán szív­ügyüknek tekintik a megye kórus­kultúrájának fejlődését. 4. Amint az a találkozót követő megbeszélésből (dr. Sigismund To­­dula, Dorin Pop, Márkos Albert, Jagamas János, Szabó Csaba, dr. Romeo Chircoiagiu hozzászólásaiból) kiderült, Kolozs megyében, mely or­szágunk egyik fontos zenei csomó­pontja, a kórusmozgalom tekinteté­ben még sok a tennivaló. .. És kerestetett és találtatott szá­mos „modus vivendi“. E sorok írója számára Jagamas János gyakorlati megoldása bizo­nyult a leghasznosabbnak: a sziszi­fuszi aprómunka vállalása, amely­nek legfőbb bizonysága a mérai kó­rus szereplése. A „sziszifuszi ap­rómunka” kifejezés egyébként Vi­tányi Iván egyik kiváló tanulmá­nyából való. Bocsásson meg nekem a sok-sok kórustag, karvezető, kórusokat pat­ronáló szakember, hogy mindany­­nyiuk közül ez alkalommal csak Jagamas János munkájáról írok. Meggyőződésem, hogy a Kolozs me­gyei kórustalálkozó létrejöttében Jagamas Jánosnak olyan érdemei vannak, hogy bízvást képviselheti ennek a fontos kultúreseménynek minden részvevőjét. * Jagamas Jánossal először középis­kolás diákként találkoztam, több mint másfél évtizeddel ezelőtt egy, a kolozsvári Zenei Középiskolában rendezett népdalversenyen. (Akkori­ban még ilyen is volt, hála Demény Piroska tanárnő lelkes munkájának.) Ő, mint a helyi Folklórintézet ve­zetője s a konzervatórium folklór tanára látogatott el hozzánk, nyil­ván attól az érdeklődéstől buzdítva, hogy megismerkedjék azzal a ge­nerációval, amely előbb-utóbb keze alá kerül. Valóban, sokan közülünk előbb­­utóbb a keze alá kerültünk. Megis­mertük Jagamas Jánost, a folklór tanárt és a formatan tanárt. Vissza­gondolva rá, lényeges különbséget nem látok a kettő között: akár a népzenéről, akár a formatanról volt szó — a kifejezés legnemesebb ér­telmében vett — fanatikus, önfelál­dozó nevelőmunkával találkoztam, amely a legelemibb zenei fogal­makból indul ki, s a szaktudásával azt a végcélt szolgálja, amit leg­tisztábban talán így fogalmazhat­nék meg: a művészettel szembeni alázat. Munkamódszere pedig éppen a Vitányi által megfogalmazott „szi­szifuszi aprómunka“. Óráin alig hangzik el egy-két szó, de annál több zene. Ha véletlenül idegen tévedne be egy órájára, nem is igen értené, miről van szó. Ta­pasztaltabb növendékei már a sze­me villanásából értik a kérdést, és egyetlen szóban válaszolnak. Irtó­zik a zenével kapcsolatos bombasz­tikus körmonda­toktól is példátla­nul szerény. Ezt a jellemvonását később, mint kollégája, mint munkatársa, s — mikor barátságával kitüntetett — barátként is tapasztaltam és ta­pasztalom mindmáig. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ennek a kórustalálkozónak a lét­rejötte elsősorban az ő érdeme. 1971 tavaszán az ő javaslatára ala­kult meg az a munkaközösség, a­­melynek célja a kalotaszegi kórus­mozgalom fellendítése volt. Saját gyűjtésű dallamait a munkaközös­ség rendelkezésére bocsátotta azzal a kitűnő elgondolással, hogy falusi kórusaink olyan népdalok feldolgo­zásait is énekeljék, amelyek az ő vidékükről származnak. Utóbb született meg a gondolat, hogy a munkaközösség tagjai ma­guk segítsenek megyénk kóruskul­túrájának méltatlan lemaradásán személyesen alakítva új kórusokat vagy irányítva a már meglevőket — s ennek az újabb „sziszifuszi ap­rómunka“-nak az eredménye be is következett A Jagamas irányította, mintegy hét hónapja működő mérai kórus kimagasló teljesítménye a bizonyí­ték: a szolmizáló, kottaolvasó föld­művesek teljesítménye, akik olyan igényes műveket szólaltattak meg, mint Kodály Köszöntője, Jeligéje és­­ Jagamas János népdalfeldolgo­zásai. Igen. És ez nemzetiségi zenekul­túránk jelentős művészi eseménye. Nemcsak azért, mert Jagamas János végre ismét zenét szerez, és ezt hallhatjuk is. Hanem (és most szinte hallom, amint megrovóan mondja: „Te, ez túlzás, ezt nem kellett volna...“), mert eszményi népdalfeldolgozásokat hallhattunk, amelyeknek minden hangja, dal­lamfordulata, prozódiai megoldása a folklorista Jagamas illetékességét árulja el. A művek formai egyen­súlya, a gregorián énektől a Bar­tókig terjedő hatalmas anyagot fel­ölelő, formatani tudás eredménye. Az ügyszeretet, a demagógiát nem ismerő, gyökerében demokratikus művelődéspolitikai elvek „aprómun­kás“ gyakorlata alkotóművészetté érett.VERMESY PÉTER © A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács munka­­értekezletet szervezett az opera, a balett és az operett időszerű kérdéseiről. A ze­neszerzők, színműírók, dísz­lettervezők, táncmesterek, kritikusok, előadóművészek, opera- és operett-igazgatók előtt Nicolae Calinoiu, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács Zenei Igaz­gatóságának igazgatója ele­mezte az alkotómunka és a színházi gyakorlat helyze­tét. A tanácskozás végső kicsengése az időszerű ha­zai dal- és táncművek ser­kentésének szükségessége volt: a nép évszázados har­cát, a kommunisták hősi küzdelmét, a szocialista valóságot ábrázoló művek­re van szükség. A megbe­szélés szorgalmazta a szak­emberek, a művészek al­kotó együttműködését. Marosvásárhely! Zenei Na­pok. Június 24-én, szom­bat este nyolckor tart­ják a marosvásárhelyi zenei fesztivál megnyitó hangver­senyét. A rendezvénysoro­zat keretében Zoltán Ala­dár, Szabó Csaba, Csíky Boldizsár, Kozma Mátyás, Metz Albert, Zeno Vancea, Trózner József, Chovan Ri­­chard, Lámi Oszkár, László Árpád, Kozma Géza, Maxi­­milia Costin, Chili Miklós és Végler Gyula egy-egy műve is elhangzik, vagyis — ha nem tévedünk — min­den marosvásárhelyi zene­szerző szerepel a műsoron, az idősebbek, az elődök is. Bukarestből a Madrigal, Ion Voicu, a Philharmonia vo­nósnégyes, Dan Grigore, Au­reliu Diaconu, Valentin Teo­­dorian és Gheorghe Cras­­naru, Kolozsvárról a Filhar­mónia szimfonikus zenekara és Ruha István, Brassóból Eckart Schlandt, külföldről Djura Jaksic, Roger Pierrat gitárművész, a Szófiai Szó­listák kamarazenekara és a londoni the Purcell con­­sort of voices csatlako­zik a helyi előadóművészet képviselőihez. Egy-egy hang­verseny műsora Segesváron és Székelyudvarhelyen is el­hangzik, jelképes bizonyíté­kaként annak, hogy a Ma­rosvásárhelyi Filharmónia szívén viseli a közelében fekvő, saját zenei intézmé­nyekkel nem rendelkező vá­rosok sorsát is. Zenei és Képzőművészeti Napokat tartott a szebeni művészeti líceum. Az ünne­pi hangversenyeken az is­­­­kola együttesei, tanárai, leg­jobb növendékei és jelenleg főiskolákon tanuló végzett­jei léptek fel. Közreműkö­dött a szebeni Filharmóniai is, Heinz Acker zenetanár vezényletével. Az Erzse J­e­­nő zenetanár vezette, Villa­­neila nevet viselő kamara­kórus reneszánsz­ madrigá­lokat és mai román kórus­műveket énekelt: a kórus­­számok között az iskola sza­vaiéi Bellay, Tyard, Ron­­sard, Petrarca, Michelangelo, Lorenzo de Medici és Shakespeare szonettjeiből adtak elő. Sajnálnunk kell, hogy csak utólag értesül­tünk az eseményről, hogy nem számolhatunk be olva­­sóinknak élményeinkről is. Két kolozsvári elsődíjas Bécsben! Az előadóművészek ez évi bécsi versenyén az énekesek között Emil Gher­man, a kolozsvári Román Opera tenoristája, a hegedű­sök között Ágoston András lett az első. Gyászzene. Május 27-én múlt egy éve, hogy a halál elszakította tőlünk Kará­csonyi Ferencet, a zongora­­művészt. Hans Peter Türk kolozsvári zeneszerző szim­fonikus művet komponált az évfordulóra. Lamento in me­moriam Ferenc Karácsonyi címmel Aradon, Karácsonyi szülővárosában mutatta be­­ filharmónia, N. Branzel vezényletével. (1) A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM

Next