A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
Jelenkori lengyel művészeti kiállítás Nem könnyű feladat olyan országos méretű kiállítás összeállítása, amely nagyobb időszak alkotói kísérleteiről és eredményeiről szándékszik átfogó képet nyújtani. Hát még ha ez a kiállítás idegen országban akarja népszerűsíteni hazai képzőművészeti törekvéseit . A varsói művészeti kiállítások központi irodája erre a feladatra vállalkozott Romániába, Magyarországra és Csehszlovákiába tervezett vándorkiállításával. Az időszak, amelyet bemutat (az úgynevezett posztbellikus, egészen napjainkig terjedő periódus), művészeti vitákkal terhes, a megválasztott értékviszonyok következtében új nézőpontok alakultak ki, a művészi megismerhetőség szférája jelentékenyen kibővült, új jelenségek ütötték fel fejüket. Komoly, buktatókkal teli munkát kell végeznie annak, aki mindezt rendszerezni, osztályozni akarja. Lengyelországban általános méreteket öltött a Bauhaus elindította mozgalom : elmosódnak a határok a művészeti ágak között, már nem festészetről vagy architektúráról, vagy iparművészetről beszélnek itt, hanem egyszerűen a képzőművészetről. Természetesen a Dalles csarnokban látható kiállítás nem érzékeltetheti ezt a jelenséget a maga élethűségében; a festészeti, grafikai és szobrászati anyag a hagyományos osztályozásban különül el egymástól. Ám azt feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ennek ellenére a tárlat nem nyújtja hamis vagy torz képét a valóságos helyzetnek, hiszen a képzőművészek kutatásai, kísérletezései elsősorban a fent említett területeken folynak, hogy azután az elért eredmények az ország egész művészeti arculatát alakítsák. A bemutatott festészeti anyag sokoldalúságával hívja fel magára a figyelmet. Máskülönben a jelenkori lengyel művészetet éppen ez jellemzi: a kifejezési módok és eszközök rendkívüli sokrétűsége, változatossága. Mint már említettem, a háború óta eltelt évek művészeti fejlődése egyáltalán nem nevezhető zökkenőmentesnek, szenvedélyes viták fűtötték ezt az időszakot, s ebben a küzdelemben hol egyik, hol másik áramlat győzött. Közvetlenül a háború utáni évek egyik fő irányzata a kolorizmus. Gyökerei a háború előtti utolsó évtizedbe nyúlnak vissza. Az irányzat híveinek formaszemlélete meglehetősen akadémikus, témája leszűkített (csendélet, táj, akt), hideg és meleg tónusok ellentétére épül. Az irányzat erős hatással volt a háború utáni ifjú nemzedékre, hiszen képviselői az oktatási intézmények tanáraiként természetszerűleg befolyásolták a fiatalok gondolkodásmódját, művészi felfogását. Viszont, ami igen lényeges : éppen ebből az áramlatból nőtte ki magát az 1950-es években, ma sem vesztve el népszerűségét, az absztrakt expresszionizmus. Fő alakjai : Tadeusz Brzozowski és Stefan Gierowski. Mindkettejük alkotásait kifinomult színérzék jellemzi, előbbi biológiai folyamatokat „ültet át" képeire, utóbbi tér és fény eggyéolvadásának módozatait kutatja, gyakran egyetlen szín végtelen árnyalásával. A lengyel festészet klaszszikus alakja Henryk Stazewski, az absztrakt geometrizmus híve, aki mindjárt a háború utáni években művészetével befolyásolni akarta az építészet és az utilitárius művészetek formavilágát. Fém-reliefjei négyszögű és körformák egyensúlyára épülnek, erős dinamikus hatást keltenek. A figuratív festészet több irányban fejlődött Lengyelországban. A Realisták csoportja 1962-től állít ki, jelszava: a közérthetőség. Ez azonban, véleményem szerint, csupán részlegesen „sikerült" nekik, formáik közérthetőek ugyan, ám a köztük levő kapcsolatok jóval bonyolultabbak, filozófiai értelem rejlik bennük, megfejtésük alaposan megdolgoztatja agyunkat. Az Újfigurativak csoportja főleg a fiatalok körében nyert híveket. Merőben másképp festenek mint az előbbi stílus képviselői, inkább csak utalnak a valóságra, gyakran eltorzított formákkal! Természetesen nem lehet az irányzatok nomenklatúrájába belefoglalni az összes jelenlevő művészeket. Rám rendkívüli hatással voltak — s azt hiszem, nem vagyok az egyedüli — Zdzislaw Beksinski temető-jelenetei. A képek apokalipszis-hangulatot sugároznak, az egymás hegyén-hátán torlódó nyílt koporsókból csontvázak merednek ránk, parányi gyermek óriási lovat vonszol, hátán lelógó karú halottal, a táj torokszorongató sárgás fényben izzik. Ha a festészet lehetővé teszi néhány főbb irányzat nyomon követését, a grafika minden ebbeli próbálkozásunkat meghiúsítja. Azt is mondhatnák, hogy itt mindenki a saját szakállára kísérletezik. S igazán jól! A magas színvonalú anyag eltérően a festészettől, a legutolsó évtized alkotásait mutatja be. A látottakból leszűrt tanulság az, hogy a lengyel grafikusok — csekély kivétellel — ragaszkodnak a grafika hagyományos feketefehér nyelvéhez. A megoldások rendkívül változatosak. Jerzy Panek kalapos portréiban az évezredes fametszet-technikának nyit újabb kifejezésbeli lehetőségeket, munkáiban szaggatott fekete és fehér vonalak keresztezik egymást, leheletkönnyed formákat eredményezve. Stanislaw Fijalkowski szintén a fekete—fehér birodalmában mozog, linómetszeteiben egyszerű és poétikus harmóniákat teremt. Mieczyslaw Weiman rézkarcsorozatának, a Biciklistának mondanivalója tragikus kicsengésű, a humanizmus és antihumanizmus küzdelméről szól. A kiállítás rendezői a legnehezebb problémákkal a szobrászati anyag összeválogatásánál találták szembe magukat. Hiszen a lengyel művészetre olyannyira jellemző monumentális fémszobrokat lehetetlen volt ideszállítani, a fotóanyag csupán kis mértékben pótolja a hiányt. Igen hatásosak Bronislaw Chrom szobrai. A bűnöző II., a groteszk mozdulatú ivó alak és főként A meg nem született anyja, a súlyos emberi problémákat magában hordozó fémszobor, kesernyésen megnyúlt ovális alakzatai egyszerre sugallják a női arc és az embrió formáit. A lengyel kiállítás nem tűzte céljául sem azt, hogy retrospektív, sem azt, hogy didaktikus legyen. Nem állt szándékában az összes áramlatok törekvések, próbálkozások bemutatása, csupán azokat a kimagasló egyéniségeket kívánta szerepeltetni, akik munkásságukkal meghatároztak egy bizonyos tájékozódási vonalat, befolyásolták a stílusok jelenlétét és arányát az összképben. A HÉT, 1972. JÚNIUS 23. AGOPCSA MARIANNA Számunk képzőművésze 7 László Ákos — Alkotásaid nagy része illusztráció. Ismert regények hangulatát idéző festmények ezek. A szemlélőnek mégis többet sugallnak, mint pusztán „lapközi“ hangulatot. Az illusztráció általában az irodalmi alkotás hatása alatt készül, és csak azt a célt szolgálja, hogy az olvasó képzeletét az olvasmány lényege felé irányítsa. A tiéd több ennél: teremtés. Igazat adsz nekem? — Nagyon megtisztelő. Mégis úgy érzem, hogy képeim Inkább festménynovellák, ha már irodalmi műszóval kell meghatároznom őket. Az epikai inger érvényesül bennük, magam pedig rezonőrként szerepelek itt — Mennyiben tartod magad modernnek? — Ha utánérzésekre gondolsz, lemondok arról, hogy modern legyek, mert az csak modernkedés. Mindenki találja meg önmagát. Vannak viszont olyan megfogalmazási gondolatok, mesterségbeli fogások, amiket festegetve kell megtanulni és ami hozzásegíti a festőt egyéni útja megkereséséhez, tulajdon pikturális világának kialakításához. — Szokás, főleg vidéken, hivatkozni a provincializmus veszélyére, a tehetség elvidékiesedésére. Hogy érzed magad Váradon? — Tíz éve végeztem. Minden kiállításon, amit itt szerveztek, részt vettem, kétszer egyéni kiállításom is volt. Sokat dolgozom, s amint már említettem, az alkotó bárhol lakik, a világban él. Lakosként váradi vagyok, de festőként az egész világot magaménak érzem. — Jelent ez ars poeticát? — Inkább vállalását annak a feladatnak, munkának, szemlélődésnek, tanulásnak, keresésnek, gyötrelemnek, amit a festészet jelent művelője számára. Amit eddig mutattam, jelzés csupán. Ami ezután készül, arról egyelőre nem szabad beszélni. Dolgozni kell — Jó munkát, és köszönöm a beszélgetést. SZELE PÉTER Memento Hiroshima Helyszíni jegyzetek egy „tragikus műtörténet"-hez is. Utószó Néhány jegyzetben elmélkedtem és álmélkodtam azon, hogy mily módon lehet jelen az emberben az alkotás princípiuma mellett a pusztítás princípiuma. Hogyan is lehetséges, hogy az emberek, akik csodálatos remekműveket hoznak létre, gyakran évszázadok során egymást felváltó nemzedékek munkájával, hajlandók csodálatos alkotásokat percek, sőt pillanatok alatt elpusztítani?! Úgy tűnik, napjainkban alakul ki egy olyan nemzetközi szolidaritás-érzés, mely arra szövetkezik, hogy emberi fajtánk közös kincseit mégis inkább megőrizze, megtartsa. Mert végül is a megtartás és a rombolás princípiuma nem együtt él az egyes emberben. Az emberiség szerencséjére: egyesekben csak a rombolásé, másokban csak a megtartásé. Hadd álljon itt végül ennek a megtartásnak a jegyében a diadalmas alkotásnak a nevében, Zadkine Rotterdamban felállított szobra, Az elpusztított város. Alkotás a rombolás legyőzéséről. Mert az alkotás szolgálatában szövetkező szolidaritásnak végül is éppen a mi évtizedünkben sikerült sok minden.. Sikerült teljes egészében, kolosszális szobraival együtt, biztonságos helyre szállítani a veszélyeztetett Abu-Szimbel-i sziklatemplomot. Az Arno vizébe-iszapjába szinte belefulladt Firenze műemlékeit, műtárgyait és inkunábulumait nemzetközi restaurátor-sereg mentette meg, köztük hazánk szakemberei is jelen voltak. Lehetséges, hogy a süllyedő Velencét is sikerül majd ilyen összefogással megóvni a pusztulástól. És talán még az is lehetséges, hogy beköszönt az idő, amikor többé nem rombolják a műemlékeket felülről lefelé, hanem csak építik, emelik őket — csendben — alulról felfelé. DITRÓI ERVIN KÉPZŐMŰVÉSZEI