A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

KALEIDOSZKÓP 12 A HÉT, III. ÉVF., 25. SZÁM KACSÓ SÁNDOR A CENK ALATT4 Ebéd után felmentünk a szer­kesztőségbe, hogy azokat az új kollégákat is megismerjem, akik­kel még nem találkoztam. Ott az­tán kiderült, hogy Gizella nagyon jól leírta és jellemezte őket. Kár­pátinak, aki szorgalmasan körmölt az egyik íróasztalnál, megvonaglott az ajka, amikor kezet fogtunk, s már ült is vissza: sok távirati anyag feküdt még előtte! Az elég­gé vállas, de törpécske Teleky De­zső „tessék* — nézett rám — „ja igen, az új kortárs. Bocsánat, be kell adnom ezt a hírt", hagyott ott nyomban, de a „szentély“ ajtaja előtt visszafordult, hogy javítson még valamit a kéziraton. Később megértettem hidegségét, felmon­dásban volt, s minden új emberre úgy nézett, mint aki pontosan az ő helyét veszi el a szerkesztőség­ben. Horváth Henrik éppen nem dolgozott, s így egyéniségének nem „a zord", inkább „a kedves* olda­lát fordította felém. Vagy tán a Te­leky Dezső ridegségének hátterét helytelenítette, arra felelt, amikor rázogatni kezdte a kezemet: — Helyes, örvendek, nagyon he­lyes. Jöjjenek csak az új emberek, főleg fiatalok. Halász Gyula bácsi elkésve ér­kezett be. Sietett is, még a kalap­ját is a fején hagyta. Ismerős ka­lapnak látszott, fekete volt és széles karimájú, olyan, amilyent én is hoztam haza Párizsból, annyira megkívántam, amikor Jancsó Ele­mér fején először megláttam. Ezt nyilván Párizsban élő kedvenc fiá­tól kapta — villant meg a fejem­ben, s hogy hízelgőt mondjak neki, de látszólag akaratlanul, kézfogás­kor mindjárt a kalapját dicsértem meg: — De szép kalapja van a tanár úrnak! De ő nem értette meg „alattomos“ szándékomat. Sőt, félreértette. Azt hitte, figyelmeztetni akarom, hogy sietségében a fején felejtette a kalapját, vagyis udvariatlan. Hát ezen, hacsak nem akart rámpiríta­ni valami csattanós visszavágással, csak szellemes öngúnnyal segíthe­tett. — Igen — forgatta meg kezében a kalapot —, szinte kiált egy jobb fej után... Ez után a szellemesség után su­ta lett volna minden mentengetőzés. Nem is tettem, hanem elismerően felkacagtam, s követték példámat a többiek is, de ők szabadabban és őszintébben tették, mert sokszor hallottak már hasonló „jó mondá­sokat" Gyula bácsitól. Ő pedig, talán azért, hogy „napirendre" tér­jünk az akaratlan incidens fölött, melegen érdeklődni kezdett, hogy mikor érkeztem, láttam-e már a várost, hol ebédeltem, s elhelyez­kedtem-e már valahol arra a né­hány napra, ameddig előre látha­tóan itt leszek? A kérdezősködés első felére én válaszoltam, a második felénél, il­letve a legutolsó kérdésnél Székely Gézára néztem, aki ígérte gondo­zásomat. Korban ő állott hozzám a legközelebb, azaz: még nálamnál is fiatalabb volt. Szólt is nyomban: — Úgy gondoltam, a Pest szálló­ban helyezem el, az elég olcsó ... De elsősorban nem is ezért. Ott szokott tanyázni esténkint, termé­szetesen a szálló éttermében, Far­­cádi Sándor, Brassó egyetlen köl­tője ... — Hogyne! — tiltakozott nevetve Gyula bácsi. — Hát az öreg Szem­­lér? S a fiatal is bontogatja már a szárnyát... — Hát akkor Brassó egyetlen is­mert költője. Egyik verse már a kolozsvári Korunkban is megjelent. Egy hun—székely rokonságra utaló legenda. .. — Az hun legenda, hun nem — élt vissza Gyula bácsi a kínálkozó lehetőséggel, de valami fanyar mo­soly is kísérte a szóviccet. Ennek a mosolynak a „titkát" Székely Gé­za árulta el később, amikor szo­bát venni kísért a Pest­be. Gyula bácsi nem helyesli, hogy Farcádi, akinek a rendes neve Sándor Áron, túlságosan sokat időzik a félliteres borosüvegek társaságában. Mert mindig csak egy fél litert rendel egyszerre, de esténkint többször is. Mit csináljon szegény, ha otthon nem érzi jól magát? Egy fatelepen mázsálja a tűzifát a rendelőknek, lakása csak olyan fatelepi, szük­séglakás. S két gyereke van s val­lomása szerint nehéz természetű fe­lesége. Egyébként Farcád község­ből származik, innen az író neve. Vagy inkább Szabó Dezső Elso­dort falujának a hatása alatt dön­tött így. Most talán már megma­radna az Áron mellett, mióta Tamá­sinak olyan nagy sikere van ... ... Másnap semmi kedvem nem volt a megerőltetőbb munkához. A kollégák... is csak éppen beütöt­ték magukat, hogy tájékozódjanak, s már mentek is a dolguk után. A munka sűrűje a déli, majd a dél­utáni órákban zajlik. Csak Kárpáti tanyázott Íróasztala mellett Neki segítettem hát a frissen érkezett postai és a távirati anyag feldol­gozásában. Ennek azonban ketten hamarosan végére jártunk, pedig kézzel körmöltünk mindent: cikket, hírt, tudósítást. Ebben a szerkesztő­ségben nem volt szerkesztőségi titkárnőnek becsült gépírónő, mint nálunk Kolozsvári. A nyomdászok nem igényelnek géppel írott tiszta kéziratot — tájékoztatott Kárpáti kolléga. — Büszkék rá, hogy ők egy-két nap után minden új szer­kesztő kéziratát megfejtik. Legfel­jebb egy-két szó helyett szednek mást, de az úgy talán még jobb is, mint „ahogyan a szerkesztő úr ír­ta“ — mondják. — Igaz, órára dol­goznak, nem teljesítményre. A lapot meg, ha idejében és folyamatosan kapják a kéziratot, mindig kihozzák az esti vonatindulásokig ... így aztán csak kivételesen sürgős ese­tekben kapunk gépírónőt — köl­csön a kiadóhivatalból... Ha nem cselekszem valamit, még elalszom itt szégyenszemre — töp­rengtem magamban. Aztán eszem­be jutott a Gizella riportja, amely­ről annyit beszélt a tegnap. El kel­lene olvasnom, de melyik szám­ban jelent meg? Elkérem az egész hónapi gyűjteményt, legalább bele­olvasom magam egy kicsit „a lap szellemébe”. Kérésemre Kocsis bá­csi hozta is a maga külön „kollek­cióját" az október (1927) elsejei számtól kezdve. Találtam olvasni­valót mindjárt a legelső számban. Péter Antal dr. irt hosszabb cikket­­ a halotthamvasztásról. Azaz nem is: a cikk célja az volt, hogy meg­magyarázza, miért tiltja a katolikus egyház a halotthamvasztóét. Meg­tudtam a cikkből, hogy a hittételek­ben sehol sincs semmi olyan, ami kifejezetten ellene volna ennek az újabban nálunk is elharapózó szo­kásnak. (Bukarestben tán akkori­ban építettek krematóriumot.) Miért tiltja hát mégis a katolikus egyház a halottégetést? — tette fel a kér­dést a nyilván igen avatott és ille­tékes cikkíró. „Először azért — fe­lelt is rá —, mert az undok és utá­latos dolog.“ Puff neki! Mintha bi­zony gusztusosabb dolog volna rothadni egy silveremben. — Ki ez a dr. Péter Antal? — kér­deztem a kollégától. — Az éppen a mi apátplébáno­sunk. Miért kérdi? — Csodálkozom az ízlésén — morogtam magamban, mert udva­riatlanságnak éreztem mindjárt a beköszöntéskor leszólni a helyi te­kintélyeket. A kolléga helyeslően bólintott, én meg belemélyedtem a lapnak egy önmagát ajánló közle­ményébe, amely az Előfizetőinkhez címet viselte. Ez valóban izgalma­san érdekes volt­­ nekem. A Ma­gyar Párt új hivatalosának, a Ke­leti Újságnak osztogatta a fricská­kat, persze a konkurrenciális harc jegyében. „A Brassói Lapok nem hivatalos, hanem hivatásos lapja a magyarságnak — hangoztatta a cikk. — Nem kellett mesterségesen, máról holnapra átvedlenie egyik formából a másikba, egyik elvről, álláspontról a másikra .. .* Hát ez jólesett. Úgy éreztem, a hivatásos szó itt visszakapja ere­deti, magasztos értelmét. Kár, hogy a cikk az előfizetési árak felsoro­lásával zárul kedvezményeket biz­tosítva azoknak, akik egész évre (vagyis „helyben 900, vidéken 1000 lejt") fizetnek be az elaprózott fél­évi, negyedévi vagy éppen havi előfizetésekkel szemben. De nyújtott más kedvezményt is a lap, amely­nek már társadalmi és politikai hát­tere volt: „Bármely felekezet pap­jai, tanítói, tanárai, valamint az ál­lami iskolák tanítói és tanárai felét fizetik a rendes előfizetési díjak­nak.“ Ez is tetszett nekem nagyon. Ez igen, ez nemcsak szájalás, ez valóban támogatása a vidéki ér­telmiségnek. Rá is szorulnak mind, különösen a felekezeti tanítók és tanárok. Az államiak, azok sokkal jobb fizetést kapnak, mégis nagyon helyesen teszi a lap, hogy őket sem zárja ki a kedvezményből. Ne kü­lönböztessük el őket magunktól, ha ragaszkodnak a magyar betűhöz, bár állami szolgálatban vannak, hiszen ez sok helyen még kockáza­tot is jelent nekik. A következő lap vasárnapi szám volt. Ez meg azért érdekelt külö­nösebben, hogy lám, milyen irodal­mi anyaggal tették vasárnapivá? Hát inkább a töméntelen keretes hirdetéssel elfoglalt oldalak vasta­­gították meg, nem a bőven adagolt irodalmi anyag. Kibédi Sándortól találtam benne verset, Forró Páltól és Kilián Zoltántól novellát, aztán a már említett folytatásos regényt Semper Idemtől. Ebből eredeti és hazai csak a Kibédi-vers, a többi alighanem vágás vagy átvétel ma­gyarországi lapoktól. Dezső bácsi Gyermekvilág című rovata azon­ban, bármilyen szegényesen hatott, mégiscsak hazai és eredeti lehetett: egy folytatásos ifjúsági regényből nyúlfarknyi részecske Ilonka néni­től, és egy versike Erzsike nénitől. Látszott, hogy a rovatnak be kel­lett érnie a hirdetések betördelése után maradt helyecskével. Ezt már helytelenítettem, persze csak úgy magamban. Aztán egy Benedek Elek-vissza­­emlékezésnek örvendeztem a követ­kező számban. Második édes­anyánk. (Emlékezés a székelyud­­varhelyi kollégiumról.) Ha „Elek apánk“ is ír a lapba, mégse kerü­lök olyan rossz helyre. (Később tudtam meg csak, hogy nem a szer­ző küldte ám az Édes anyaföldem­nek ezt a kiemelt részletét, mert akkor éppen „haragban volt" a lappal a Magyar fa sorsáról írott cikke második részének „nem kö­­zölhető"­sége miatt. A lap „békül­ni“ próbált, azért közölte ezt a vala­melyik más lapból átvágott részle­tet.) A nyolcadik... számban találtam egy H. H. jelzéses cikkecskét az Irodalom és Művészet rovatban. Elolvastam, hogy így is ismerked­jem Horváth Henrikkel, mert nyil­vánvaló, hogy ő rejtőzik a H. H. mögött. Nagyon elismerő ismerteté­se volt egy képzőművészeti kiállí­tásnak, amely Hans Eder képeit és Oscar Netolicska szobrait mutatta be. A beszámoló igen hangoztatta, hogy mindkét művész brassói,­­ ez­zel írója azt az érzést váltotta ki az olvasóból, mintha lökdöste volna: lelkesedj hát, hiszen brassói mű­vészek ezek. Mosolyogtam magam­ban, mert az volt a gyanúm, hogy mosolyogva fogalmazott így maga az író is. De azért ez még így is vidékies! Elolvastam persze a más­napi számban a T. D. jelzésű könyvrecenziót is: ez meg a Teleky Dezső bácsi szignója. No, ezen a közleményen már a szerző szíve szerinti vidékiesség illatozott. Ba­logh István Adonias című, akkori­ban megjelent ötfelvonásos drá­máját dicsérte azzal a nyilván­való szándékkal, hogy minél több megrendelésre biztassa a derék ol­vasókat, annál is inkább, mert a drámához az előszót „Görög Joa­­chim volt kisebbségi szenátor, Gyergyó aranyszájú és aranytollú főpapja“ írta. Egyébként ez is va­sárnapi szám volt, melléklettel. Gazdagabb az előbbinél: volt ben­ne Szabolcska-vers, aztán egy má­sik, Fohász című vers Jancsó Bé­lától, novella Tormay Cecilétől és Huzella Ödöntől, elbeszélés Szász Józseftől Elkukorékolt örökség cím­mel, aztán a folytatásos regény s a Gyermekvilágban: Ilonka néni re­gényrészlete, Erzsike néni­­ verse! No, van itt szép feladat: becsem­pészni a lapba a rangosabb ha­zai magyar irodalmat! — Jaj, de hát menni fog ez Itt? — hervadt le bennem rövidesen a bizakodás. — Ebben a lapban, amelyben ilyen politikai szellem uralkodik? Felháborodásomat egy cikkecske váltotta ki, s mindjárt a címével: „Bernády új magyar pártot grün­­dol." S hát még, ami a cím alatt volt! Hadd csipegessek ki belőle most — több mint négy évtized múltán — néhány jellemző monda­tot. íme: „Eszerint Bernády György dr., Marosvásárhely primárja, új pártot akar szervezni, amely mér­sékelt politikai programmal együtt akar működni a román politikai pártokkal. Bernády az ügyben érintkezést keresett dr. Krenner Mik­lóssal, a Magyar Párt egyik bom­lasztó emberével, majd Bárdos Pé­ter kisgazdával Kosch (sic!) Károly­­lyal is."* Hát ez az! Ez a hang az, amely miatt Paál Árpádék olyan keserű harcot vívtak pár évvel ezelőtt még a Brassói Lapokkal! Most persze nem veszik fel már a feléjük dobott kesztyűt. Hol is tehetnék? A Ke­leti Újságnál talán? Ott e hangot kell helyeselniük az én volt bajtár­saimnak és mintaképeimnek is. S bizonyára meg is teszik, ha nem is ilyen otrombán. Pedig a cikkben érintett és kicsúfolt embereket mind az ő oldalukon, és velük tanultam meg tisztelni és megbecsülni. De hát nem éppen ezért suttogták a fülembe Kolozsváron, hogy a Bras­sói Lapok világnézeti átszervezés alatt áll?! Lesz hát itt tennivaló ezen a téren is ... Találtam aztán még két érdekes­nek ígérkező bukaresti riportot m. 1. jelzéssel. Nem olvastam el őket, mert nem tudtam, ki rejlik a két betű mögött. (Később értesültem csak, hogy az a két egyelőre kis betű is az átszervezés eredménye: Gizella sógorát, Győri Ernő öccsét, Mikes Imrét jelzik szerényen. Bu­karestbe szerződtették ottani szer­kesztőnek, Farkas Aladár mellé, akit ugyancsak az Újságtól vett át a Brassói Lapok.) Elolvastam azon­ban egy párizsi riportot, mert Bras­sai fémjelezte, Gyula bácsi legidő­sebb fiának és büszkeségének a művészi álneve. Pedig ez a „pári­zsi levél“ a címével nem mondott akkor nekem semmit, írójáért ol­vastam el, s azért, mert hiszen én is jártam Párizsban, én is írtam onnan leveleiket. A cím így szólt: „Panait Istrati nemsokára leteszi a tollat és ismét vándorútra kel. A francia kritika hódolata a román írónak. A Kyra Kyralina szerzője sikereiről és aggodalmairól beszél." Nem tudtam én még semmit Pa­nait Istratiról, sem híres regényé­ről, amit csak később fordítottak le románra is, magyarra is. Nem is jegyeztem meg akkor a néven és regényeimen kívül semmit. A többi mind, amit itt írok róla, most vált érdekessé előttem, a Brassói Lapok újraolvasásakor. Viszont most már annyira izgalmas, hogy nem tudok lemondani róla, egyetlen részletet legalább idéznem kell a cikkből. Brassai voltaképpen Frédéric Le­­févre egy közleményét dolgozta fel a Les Nouvelles Littéraires-ből. Le­­févre egyórás beszélgetést folyta­tott a hirtelen olyan híressé vált íróval. S most jöjjön az ígért rész­­letecske ebből a beszélgetésből: „Hogy örömet okozott-e első köny­vem megjelenése? Hogyne! És ket­ten is osztottuk. Midőn Kyra Kyra­lina megjelent, Ionesco és én meg­vettünk egy példányt a Piace St. Michelen, ahol éppen voltunk. Túl­áradó örömünkben egy kávéházba húzódtunk be, s Ionesco a könyvet cirógatva, hajtogatta: Tőlünk van, öregem, tőlünk!*** Igen, akkor megtehettem, hogy éppen csak a friss ismeretség ud­variassága olvastassa el velem „Gyula bácsi fiának“ a cikkét, de ne mozgassanak meg bennem sem­mit azok, akikről írt. Ma világhír glóriázza Brassait is, azokat is, a­­kiknek túláradó öröméről onnan a párizsi Piace St. Michelről beszá­molt. Biztosan járt ott ő is, s be­ment abba a bizonyos kávéházba is, hogy átérezze azt, amit ők ket­ten éreztek, amikor mellükhöz szo­rongatták az „újszülöttet”. S ta­lán éppen ez a túláradó öröm a titka annak, amiért ma írás köz­ben megállít a nevük egy pillanat­ra, hogy kiidézzem egy negyven­négy éves lappéldány néhány mondatát... Élményeket, érzéseket, ismerete­ket gyűjtöttem ezek alatt a próba­idős napok alatt Brassóban. Az él­mények kérdőjelesek, az érzések ellentmondásosak, az ismeretek tartósak voltak. S ilyenek is ma­radtak még egy ideig. Már úgy értem, a kérdőjel, hogy vajon meg­felelő-e nekem ez a hely, még megmaradt egy ideig ebben a for­mában, vajon jó helyen vagyok-e itt? A döntés, hogy maradok, ha kellek, nem volt ilyen kérdőjeles. Maradnom kell, ha itt adnak ke­nyeret. De éppen ez a kell tette el­lentmondásossá az érzéseket. (Folytatjuk) * Brassói Lapok, 1927. okt. 14. ** Brassói Lapok, 1927. okt. 22. Halász Gyula — harminc évvel később

Next