A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
Egységes utak a kortárs tudományban z inter- és multidiszciplináris vonal édelmében Közhely izomba menő megállapít, hogy manapság a tudománytechnika egyre hangsúlyozottabb szakosodik. Ennek eredménye ryfajta elidegenedés, amit szenesünk a „szakbarbárság“ kitéréssel bélyegez. Annál tehetetlenből nézünk szembe a folyamat-, minél inkább rájövünk: szűkszerű, mintegy meghosszabbísa, folytatása az emberi társatlan első, s majd a többi rákövetkezőunkamegosztásainak. Úgy tűnik, így a nagy enciklopédikus kopolák: Arisztotelész, Leonardo danel, Descartes, Lomonoszov, Jethe, Lenin, Alexis Carrel, Teiltrd de Chardin, Albert Schweitzer, in Piaget-szerű értelmiségiektusa kihunyóban van. Nehéz, moldatni furcsa-fonák helyzettelünk szemben. Talán G. B. Shaw tudotta, hogy eddig semmit tudok a mindenről, ezután mindent iunk a semmiről. Shaw akasztóhumora fanyar igazságot fed, tárcsák a hétköznapi életben, tol nem ismerjük a velünk egy mbházban lakó embertársainkat, gyanúgy a Tudomány palotájául az elkülönített és egyre kéelmesebb lakóhelyet kapó szakaderek sem tudják, hogy a szómád mivel foglalkozik. Tovább hadva Shaw aforizmáján, elmondatjuk, hogy bármennyire mély is , üreg, amelyet a túlbuzgó szakader vakondok módjára váj, semivel sem jut közelebb a lényegaz, mert éppen az összkép: az rész és a rész közötti dialektikusszefüggés elhanyagolása miatt kább veszít, mint nyer. Carrel érint : „Minél jelesebb, annál veélyesebb egy szakember... Terészetesen a szakemberek szükségek. De erőfeszítéseik eredméeinek alkalmazása az emberre analízis szétszórt adatainak egyegelőző szintézisét követeli. Egyben szintézis nem érhető el puszit azzal, hogy a szakemberek ió asztal köré gyűlnek. A szintéz nem egy csoport, hanem egyeti ember erőfeszítését kéri.“ Mi tehát az optimális határvonal analízis és a szintézis között? me érdemleges kiút a dilemmáim, paradoxális útvesztőből? Íme, all Carrel: „De megemészthet-e emberi agy egy ilyen nagy snnyiségű ismeretet? Létezhetk-e emberek, akik jól ismerjék a nőtant, élettant, vegytant, lélekit, kórtant, az orvostudományt és ők ugyanakkor uraljanak mélyéklődéstani, élelmiszerkémiai, jeléstudományi, esztétikai, erkölcsi,llási, politikai gazdaságtani és isadalomtudományi fogalmakat ere a kérdésre igennel válaszoltunk. Mindezeknek a tudomáoynak a megemésztése nem hiadja meg egy életerős ember szelni képességeit; mintegy 25 évi iradatlan tanulást tételezne fel, éves korukban azok, akiknek siszük volt alávetniük magukat egyetemnek, valószínűleg képesek mének az emberi lények felépítőt és a valóban számukra késlt civilizációt irányítani. Igaz van, hogy az ilyen tudósoknak kellene mondaniuk a lét megokolt velejáróiról, valószínűleg házasságról, a családról... Agy szemlélődő rendek szerzeteinek életét kellene élniük.“ Csakgy ez nyilván egy másik elidegedéshez vezetne: önmagunk igtagadásához, emberi egészünk igesonkításához. Vagyis az emlért való tudománynak emberte- i színt kölcsönöznénk. Különben Carrel könyvének megjelenése (1934) a tudományos ismeretek igsokszorozódtak és az emberi problémái minőségileg és menyyiségileg akkor még nem sejtett dimenziókká fejlődtek. Csaknem fontos, hogy a teljes kortárs tumány nem fogható be egyetlen agy mintegy tíz milliárd neuronjába, s nem is annyira az információtároló képesség hiányossága miatt, (hisz elvileg szinte korlátlan mennyiségű bitet fogadhatnánk be), mint inkább metodológiai nehézségek miatt. Mégis, vigaszképpen elmondható, hogy az analízis—szintézis, szakosodás—interdiszciplinaritás parázs párbeszédében forrongó kortárs tudományban körvonalazható három egységesítési törekvés: a határtudományok szaporodása, a tudományfilozófia és a tudománylogika frontjának egyre átfogóbbá és általánosabbá válása, valamint a tudományágak matematizálódása. A tudományok egymásbahatolása Tudománytörténeti retrospektíva nélkül is megállapítható, hogy az óriási specializálódással párhuzamosan az egyes tudományágak kettenkénti (vagy többenkénti) közeledésével, egymás felségvizeibe való behatolásával is számolhatunk. Az elméleti fizikának, a fizikai kémiának, a biokémiának máris történelme van. Csak néhány „modernebb“ példát említsünk a határtudományok végeláthatatlan sorából. A vegytan egyik fejezete és a biológia „szerelméből“ született csodagyerek a molekuláris biológia, s a sor folytatódik: fizika -fbiológia = biofizika+ kémia = molekuláris biofizika); neurológia (pszichológia) + biológia = neurobiológia (pszichobiológia); technológia (ipari termelés) + lélektan = iparlélektan; stb. De miként származtassunk olyan „szupertudományokat“, mint a kibernetika (+ neurológia = neurokibernetika; + biológia és pszichológia = bionika), antropológia, ökológia vagy az ún. neurosciences („idegtudományok“), melyek magasfokú inter- és multidiszciplináris szintézis termékei? Kétségtelen, hogy végül ezek az egymásbahatolások is szakosodáshoz vezetnek, de mindenképpen másfajta produktumok, mint az egy területen belüli „leszakadások“, amilyen a vegytanban a szervetlen és a szerves kémia, a fizikában a mechanika és a magfizika, vagy az orvostudományban a sebészet, neurológia, belgyógyászat stb. Valamely határtudomány szakértője, lévén, hogy — genetikai kifejezéssel élve — kívülről származó friss vérrel „nemesített“, más, mint az alaptudományé: ő kétségkívül hidat vert két tudomány között, s tevékenységét még akkor is üdvözölnünk kell, ha ez a híd csupán keskeny pallónak bizonyul. S ezzel a hídveréssel eljutottunk egy elvi kérdéshez, mely a tudományok egységesítése szempontjából kikerülhetetlen. J. P. Vigier francia fizikus, a langevin-i iskola képviselője kimutatta, hogy a természet szintekbe (nívókba) szerveződik és hogy ... „minden törvényszerűséget csak egy bizonyos szinten alkalmazhatunk. Egyetlen egyéni törvény sem adhatja vissza a szubsztancia öszszes mozgásainak különféleségét annak különböző szerkezeti szintjein.“ Az interdiszciplináris kölcsönhatások során a kérdés elsősorban a redukcionizmus és az extrapoláció alkalmazásakor merül fel. Míg az egyes szintek (fizika, vegytan, biológia, esetleg pszichológia és szociológia) mozgásformáit leíró törvényszerűségek többé-kevésbé ismertek, addig az egyikről a másikra való átmenet törvényeinek, „játékszabályainak“, algoritmusainak ismerete alig, vagy egyáltalán nincs birtokunkban. A molekuláris biológia megszületése óriási lépést jelentett egy egész sor biológiai (és újabban neuro-pszichológiai) folyamat magyarázásában és előrelátásában: a dezoxiribonukleinsav (DNS) és általában a fehérjék az öröklődési, fejlődési és differenciálódási osztályozás-problémák („molekuláris taxonómia“) megoldásának közös alapjává váltak. Igen ám, csakhogy itt a biológiának a kémiára, vagyis az életjelenségeknek a molekulára való redukciójával állunk szemben — egy maga-sabb szintet leegyszerűsítünk egy alacsonyabb szint mozgásformájára! Maga Crick, a modern molekuláris biológia egyik „főbábája“ is így vall: „Nézetem szerint a több mint egy szinten történő egyidejű támadás hosszú távon jobban kifizetődik, mint az egyetlen szinten való támadás, még akkor is, ha rövid távon egyszerre csak egy szintre lehet összpontosítani." (Of molecules and men, 1967). Az élet jelenségének bonyolult, végleges meghatározását még nem sikerült megadni. Ezen a vonalon Crick (ugyanott) kíméletlen bírálat tárgyává teszi Walter M. Elsasser fizikus professzor (Maryland Egyetem) a The Physical Foundation of Biology (A biológia fizikai alapja) című 1958-ban megjelent könyvét, amely az életet fizikai törvényszerűségekre egyszerűsíti. Az extrapolációk veszélyességére nézve idézzük a magyar származású, Nobeldíjas vegyészből lett matematikust és fizikust, Wigner P. Jenőt, aki a The Logic of Personal Knowledge-ban kvantum- és statisztikus mechanikai érvekkel próbálja igazolni, hogy egy önreprodukáló rendszer, például az élő szervezet létezése: lehetetlenség! (Ezzel szemben megemlítendő az ugyancsak magyar származású mérnök-matematikus, az első komputerek atyja, Neumann János, aki elméleti úton levezette az önprodukáló automaták lehetőségét) Wigner elméletének következtetése nyilvánvaló abszurdum, amit a gyakorlat cáfol. Crick mind Elsassert, mind Wignert vitalista nézetekkel vádolja, mert elméleteikkel — ha nem is bevallottan — nyitott ajtót hagytak egy „külső erőre“ való hivatkozás számára az életjelenség megmagyarázásában. A multidiszciplinaritás minden kétség nélkül termékeny hozzáállás, gyümölcsöző metodológia — ezt az újkori tudománytörténet számos kiemelkedő alakjának munkássága igazolja. L. Pasteur, vegyész létére az orvostudományok egyik területét forradalmasította; az 1969-es Nobel-díj egyik díjazottja, Max Delbrück matematikusként és elméleti fizikusként kezdte (1932—1937 között Lise Meitner tanársegéde volt Berlinben), most pedig a biológia professzora a California Technológiai Intézetben (Pasadena). De Szent-Györgyi Albert, Linus Pauling, Francis Crick, Jacques Monod sem határolta el magát egyetlen területre. Enrico Fermi pedig egyenesen azt vallotta, hogy egy tudósnak tízévenként változtatnia kell működési területét. Végül tekintsünk egy konkrét példát a problémák mélyen interdiszciplináris „megfogására". Staford Goldman a New York-i Syracuse Egyetem elektromérnöki tanszékének munkatársa a múlt évben indult Foundations of Physics című folyóiratban érdekes cikket közölt „az individualitás mechanikája a természetben“ címmel. A cikk lényege: az egymástól látszólag oly távol eső fizikai, biológiai és szociológiai jelenségeknek van egy közös halmaza. A szerző eddig e halmaz hat elemét azonosította: a) a fizikai, biológiai és szociológiai egyéniséget kifejező saját állapotok („eigenstates“); b) transzformációs doméniumok („Transform domains); c) a bozon és fermion (elemi részecske-osztályok) megfelelői; d) részecske és antirészecske megfelelői; e) komplementaritás (dualitás, kettősség); f) a nemzedékek váltakozása. Az elmélet egyelőre kvalitatív, leíró, ellentétben a hasonló, de matematikai megalapozottságú példával, amelyet később idézünk. A tudomány filozófiája és logikája A bölcselet és a tudomány között mindenkoron hatékony kölcsönhatás volt, sőt az ókorban, mint tudjuk, a filozófus és tudós egy személyt jelentett. Itt most a tudományos ismeretelmélet vonatkozását érintenénk. Minden valamire való bölcseleti rendszernek a tudomány eredményeire kell támaszkodnia. A dialektikus materializmus a maga nemében egyedülálló, mert természetéből eredően tartalmazza a fejlődés lehetőségét, s így nemcsak önmaga, hanem a tudomány haladásának is mentora, az objektív valóságból táplálkozó tudományos gondolkodás alapvető feltétele. „A tudomány filozófiájába — a legszélesebb értelemben — belefoglalhatunk minden, a tudományra vonatkozó filozófiai foglalatosságot“, állítja Celina Maré. Ezért a tudományfilozófia egyik lehetősége a tudományokat összekapcsoló utak keresésének, a tudományok bölcseleti szintű integrációjának. Az emberi szellem ezen a síkon, „csupán“ minőségi kapcsolatokat teremtve a tények között, szabadabban evez, de ezek a minőségi logikai-filozófiai összefüggések előfutárai, kiindulópontjai és útjelzői lehetnek a konkrétabb, érzékelhetőbb menynyiségi összefüggések megteremtésének. Az emberi gondolkodás az objektív valósággal való szoros összefüggésben, annak részeként és az azzal való kölcsönhatásban fejlődött az adekvát tükrözés felé. Az ész logikai mechanizmusai tehát potenciálisan az objektív valóságban fellelhető összefüggések visszatükrözései; összhangnak kell lennie a szellemi szint absztrakciói és a külvilág valóságos összefüggései között. A tudomány logikája egyike az emberi szellem legkristályosabb, legáltalánosabb, legegyetemesebb és legegységesebb termékeinek. Ennek köszönhető, hogy az olyan könyvet, mint például az A. A. Zinovjevé (Logika náuki, Moszkva, 1971), elejétől végig a tökéletes folytonosság, szabatosság, törésmentesség jellemez, és az olvasót mértéktelen hittel tölti el a Világmindenség eddig ismert részének legcsodálatosabb terméke, az emberi agy iránt. (Sajnálatos, hogy ez a funkcionális potencialitás, éppen a valóságtól való elrugaszkodási képessége, az elvonatkoztatás révén, nem megfelelő környezeti — elsősorban: nevelési — feltételek mellett a világtól teljesen idegen „világot“ teremthet magának; ez az aberráció, amit a nem adekvát tükrözés tragikumának nevezhetünk, szélsőséges esetben a neuropszichiátria hatáskörébe juttatja a „megismerő“ alanyt). Matematika és valóság Noha Galilei olyan költőien és magabiztosan állította, hogy „a természet könyve a matematika nyelvén íratott“, az alkalmazott matematika bajnokai és a tudományfilozófusok még ma sem tekintik „fait accompli“-nak a valóság-matematikai leírás viszony heurisztikus voltát. Wigner P. Jenő ezt írja: „A matematikai nyelvezet csodálatos alkalmassága a fizikai törvények megfogalmazására, olyan bámulatos ajándék, amelyet meg sem értünk és meg sem érdemlünk“. Ezzel szemben egy szovjet költő szó (Folytatása a 16. oldalon) MIKLÓS JÓZSEF lllltfl |!lf|l§ TUDOMÁNY László Ákos Illusztráció Kerouac: Útőn című regényéhez HÉT, 1372. JÚNIUS 23. 15