A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

­ (Folytatás a 15. oldalról) lint... „amiként a táplálék lénye­­ge nem fejezhető ki kalóriákban, ugyanúgy az élet lényegét sem le­het soha befogni még a legnagy­szerűbb képletekbe sem“. A „tiszta matematika“ hívei és művelői sokszor elhatárolják ma­gukat az alkalmazás során felme­rülő ismeretelméleti nehézségektől és hogy kivédjék az esetleges ma­tematikaellenes támadásokat, védő­pajzsul K. Gödel híres matemati­kai-logikai tételét használják, amely szerint egy matematikai elméletről nem lehet bebizonyítani magából az elméletből vett eszközökkel, hogy ellentmondásmentes-e vagy sem. Ezt az állítást, Gödel egy másik híres, az el nem dönthető állítások­ra vonatkozó tételével együtt, egye­sek az emberi megismerésre is ál­talánosították. Nyilvánvaló, hogy a matematika alkalmazása az objek­tív valóság mennyiségi leírására mindig komoly ismeretelméleti töl­tettel bír, és az alkalmazásbeli esetleges izomorfizmushiány nem a matematikai elméletben, vagy pe­dig az objektív valóságban kere­sendő — más, adekvát matemati­kai formalizmus kikeresésére kell törekedni. Itt egyrészt arra van szükség, hogy a nem matematiku­sokat a matematika felé irányítsák, másrészt pedig arra, hogy a mate­matikusok kilépjenek a tiszta mate­matika elefántcsonttornyából s a többi tudományokba is betekintse­nek. Marc Kac, a Rockefeller Egye­tem matematika professzora 1969- ben a „Sience“-ben megjelent a „Néhány matematikai modell a tu­dományban című cikkében ekként következtet: „A modellek javarésze a valóság karikatúrái, de ha jók, akkor — miként a jó karikatúrák — a való világ egyes vonásait portrézzák, még ha talán torzított módon is. A modellek fő szerepe nem annyira a magyarázás és elő­relátás— noha végső soron ezek a tudomány fő funkciói — mint in­kább a gondolkozás polarizálása és alapos kérdések feltevése“. Befejezésül idézzünk egy kvanti­tatív jellegű példát a tudományok egységesítésére való törekvésre. Nicolas Rashevsky professzor „non­profit“ alapítványt kezdeményezett a matematikai-biológiai ismeretek terjesztésére, tehát egy matemati­ka-alapú interdiszciplináris unió megteremtése apostolának tekinthe­tő. Rashevsky professzor könyvet írt az Emberi viszonyok matemati­kai elméletéről, a Társadalmi ma­gatartás matematikai biológiájá­ról, a Matematikai biofizika, a bio­lógia matematikai-fizikai alapjai­ról, a Matematikai elvek a bioló­giában és azok alkalmazásai­ról, a Matematikai biológia orvostudomá­nyi vonatkozásai­ról. Legutóbbi (1968) könyvének címe: A történe­lem matematikai szemszögből. Itt a Bulletin of Mathematical Bio­physics-ben (amelynek főszerkesz­tője) 1969-ben megjelent cikkéről szólunk, amelynek címe A fizika, biológia és szociológia egységesí­tett megközelítésének körvonalazá­sa. A korábban (1967 és 1968) be­vezetett szervezet-halmazok („orga­­nismic sets“) elmélete alapján a szerző kimutatja, hogy a fizikai, biológiai és szociológiai jelensé­gek felfoghatók valamely egysége­sített halmazelméleti szempontból. Bevezeti az úgynevezett világ-hal­maz („world set“) rendkívül álta­lános fogalmát. Felfogásában a társadalom: egyedek halmaza plusz azok tevékenységének termékei (amelyek az egyedek kölcsönhatá­sából származnak). , Egy többsejtű szervezet: sejtek halmaza plusz azok tevékenységének termékei, s így tovább. Az elmélet — bár mint modell, természetszerűen egy­szerűsítő — nagyon általános és érdekes egyedi megállapításokhoz vezet. Például kimutatja, hogy a specializált, azaz a differenciáló­dott, funkció­képes gének halmazá­ból álló sejt nem keletkezhet spontán módon és hogy minden élő szervezet szaporodik, ezzel mintegy matematikai hitelt szerez az evolúciónak és visszaveri az ugyancsak fizikai-matematikai úton nyert Wigner-i abszurdumot. Egyik állításával ismeretelméleti korrek­ciót hoz a redukcionizmus módszer­tanához: „...az a lehetőség, hogy az általános biológiai jelenségeket fizikai modellekkel magyarázzuk meg, nem jár együtt azzal a lehe­­hetőséggel, hogy a biológiai jelen­ségek létezését kizárólag a fizika alap-posztulátumaiból vagy törvé­nyeiből levezethessük“. Nyilván csak egy cseppet merít­hettünk ki a multidiszciplináris ösz­­szefogás tengeréből s így állítá­saink talán sok helyen vitásak le­hetnek. Célunk azonban az volt, hogy bár egy pillanatra megvil­­lantsuk a tudományos integráció szükségességét.MIKLÓS JÓZSEF TUDOMÁNY László Ákos Kompozíció I. Új könyv a régi Dermatáról Utólagos vallomás Az aranykakas krónikája olvastán Amint az a krónikáról a lexikon­ban írva vagyon, a történelmi ese­mények időrendben történő, egy­szerű, nem oknyomozó leírása. Er­re vállalkozott Nagy István a Der­­mata múltjáról szóló könyvében. Krónikásnak lenni nem egyszerű feladat, kivált ha utólag, mások el­beszéléseinek a szakadozó fonalából kell összefüggő, lehetőleg hiteles történetet szőni. Nagy István ér­deme — hisz a szociográfiában is járatos —, hogy hazánkban első­ként indult el járatlan úton, „sok talpalással“ — mint írja — felku­tatni a szemtanúkat, az események átélőit és cselekvő részeseit, felku­tatni őket, amíg nem késő, s a hal­lottak alapján összefoglalni Kolozs­vár első nagyüzemének a történe­tét a nagyközönség számára. A puszta tény, hogy egy üzem életét a születése előtti időtől szinte nap­jainkig megírja, nagy és dicséretes kezdeményezés. Olyan témájú könyvvel gyarapodott hazai termé­sünk, amire rég vártunk és amit — bátran állíthatjuk — joggal hiányol­tunk is. Megjelent ugyan néhány üzem-monográfia, de azok szaktudo­mányos jellegűek. Az első még 1953-ból való (Kizsákmányolás a tőkés Dermatában), a Kohn Hillel vezette kutatócsoport munkája. Ez a könyv minden bizonnyal szere­pet játszhatott abban, hogy egy év­vel később Nagy István hozzáfogott krónikája megírásához. Utal is reá, idéz belőle. Megírásától a megjele­nésig, sajnos, közel másfél évtized telt el, nem nyomtalanul. Azok, akik Az aranykakas kró­nikája anyagát szolgáltatták, már nem fiatalok, sok emlékük elhomá­lyosult, nem egy elveszett, élmé­nyeikből természetszerűleg különö­sen a saját személyüket érintő ré­szek maradtak meg élesebben az emlékezetükben. Ezek nyomán írja le Nagy István a Dermatában dol­gozó szervezett munkások és tiszt­viselők tevékenységét, melyet a kommunisták vezettek. Közülük a­­zonban néhány említésre méltó, de ma már nem élő (tehát jelentkezni nem tudó) szereplő hiányzik. Annyi idő után bizony megeshet, hogy az adatszolgáltatók egyre s másra nem emlékeznek vagy rosszul emlékez­nek. A könyv pontos adatai viszont engem is segítettek, hogy egyes ese­ményeket időrendben a helyükre ál­lítsak. A Dermatát 1932-től a felszaba­dulás utáni időkig közelről ismer­tem. Amiről hajdani dermatista fe­leségeként és történészként pontos tudomásom van, azzal szíves-örö­mest járulok hozzá, kiegészítéskép­pen, ha kell helyreigazításképpen, és igyekszem adalékkal szolgálni Nagy Istvánnak ott, ahol — miként az utószóban írja — talán kifelej­tett valakit. A krónikában szó esik — nem is egyszer, s minden alkalommal igen méltatóan — egy bizonyos „buli­ról. Így szólították barátai — írja Nagy István — azt a férfit, aki tar­tományi prop­agit minőségben az illegális sajtóban cikkeivel támo­gatta a gyári munkásság harcait. A könyvből hiányzó teljes neve, fog­lalkozása és gyári beosztása: Schön­berger Kálmán gépészmérnök, a műszaki osztályról, annak idején az RKP Tartományi Bizottságának tagja. Pontosan tudom, mert a fér­jem volt. Ha a Dermatában nem lett volna egy másik Schönberger is, talán ki se tértem volna ezekre a részletekre. A másik azonban Schönberger Lajos volt, a gépszíj osztály vezetője, aligazgatói beosz­tásban. A krónika őt említi, sajnos, mérnökként, noha nem volt mér­nök, s olyan leleplező adatokat kö­zöl róla, melyek a valódi Schön­berger mérnök tetteivel sehogy se egyeztethetők össze. Az az olvasó pedig, aki még emlékszik a mér­nök családi nevére, nyilván aligha értheti, hogyan lehet a kommunista buli egyben a munkások ellen go­rombán fellépő, igazgatósági szó­szóló is. A tévedésen alapuló név­csere egyébként Nagy István köny­ve előttről való. A két embert már annak idején is összetévesztették. Ráadásul a sziguranca. Így aztán a kommunista mérnöknek szánt házkutatásokat minden esetben La­josnál, az aligazgatónál tartották, neki okoztak álmatlan éjszakákat és dúlták fel a lakását. A félreér­tés tisztázása kettős célú: egyrészt a fasizmus áldozatául esett kommu­nista megérdemli ezt, másrészt helyre áll általa egy adat az ér­demes könyv hitelességének a szol­gálatában. Nagy István írásából a hazai ka­pitalizmus alakulásának valóban jellemző képe tárul elénk. A vidéki öreg tímár, a családfő, a „Renner fivérek“ cég alapítója. Kiváló kis­iparosi érdemei elismeréseként nyert aranykakasos kitüntetése su­gallta Nagy István könyvének a cí­mét. A krónika során nyomon kö­vetjük az ambiciózus kismestert, a­­kinek a minőség volt mindene, anyagi emelkedésének kiindulópont­ja is. Azután elénk tárul, hogyan válik a családi vállalat alapítója betéti társasági, majd részvénytár­sasági alapítóvá, s hogyan tevődik át ez úton a súlypont is a minő­ségről az anyagi haszonra. Egyik lá­bával még a cserzőkádnál áll, a másikat annál keményebben igyek­szik megvetni a nagy lökéshaszon biztosítására. De ehhez már nem ért olyan jól így csúszott a vállal­kozás a csőd szélére, s az, ha az első világháború konjunktúrája, a sok hadiszállítás meg nem menti, feltartóztathatatlanul be is követ­kezett volna. Ekkor azonban már a bőriparos kismester Rennerek mel­lett ott látjuk a cipész kisiparos Farkas Józsefet, de a kombináló tő­kés szellemet képviselő Farkas Mó­zes ügyvédet is, majd befutottak az ekhós szekérrel nyersbőr begyűj­tésre indult Hechtek is, hogy együtt ragadják meg a Kolozsvár kapita­lista fejlődéséből kínálkozó alkal­mas pillanatot. A tőkésipar fejlesz­tésére hozott iparpártoló törvény segítségével így születik tőkésválla­lat , tőke nélkül. Nagy István krónikája kitűnően rajzolja meg a hetven évvel ezelőtti módszereknek mai szemmel éppen­séggel regényesnek tűnő képét. Az elmaradt kisipari termeléshez ké­pest a gyárrá növés — a módszerek ocsmánysága ellenére is — a hala­dást képviselte. Megszületett, fejlő­dött, nagyra nőtt a gyár, a gyára­kat magába foglaló üzem, mely munkások ezreit alkalmazta és zsákmányolta ki. Noha a vállalko­zás patriarkális jellege örökre megszűnt, az R. T. minden egyes csoportja igyekezett pozícióját a családi érdekeltség eszközeivel is erősíteni, lehetőleg a többiek ká­rára. Ebben a versenyfutásban a Farkasok győztek, népes atyafisá­­gukkal, beházasítási politikájukkal A gyári hierarchiában az első he­lyet a rokonok foglalták el. Az al­kalmazottakat, munkásokat és hi­vatalnokokat a legkülönbözőbb esz­közökkel igyekeztek a gyárhoz köt­ni. Az elnyomott magyar kisebbség támogatása látszatának a keltést Farkas Mózsi, a „Vezér“ ötlete volt és eredményesnek bizonyult. Nyu­godtan szövetkezhetett a román oligarchiával, ülhetett velük a leg­jövedelmezőbb egyetértésben az igazgatói tanácsban, a kisebbség egi rétege őrangyalát látta benne. Mer egyrészt hangosan ápolta hajdan unitárius kollégista múltját, más­részt pedig azonnal alkalmazta üze­mében azokat, akik a román ki­rályságra nem esküdtek fel. Ezeke érdekeinek fenntartás nélküli esz­közeivé tette. Meg kell adni, a „Ve­zér“ ismerte érdekeit és tudta, mi kell tennie. Tudta például, hogy nagy fluktuációk esetén nagyobb a ráfizetés, mint akkor, ha a fizeté­seknél engedményeket tesz, és bi­zonyos gyári juttatásokkal is kitű­nik más munkaadókkal szemben Így aztán a híres részletre történt tüzifaellátás se altruizmusból szü­letett. A hántott tölgy ugyanis­­ Dermatának a cserje előállítási után már amúgy sem került pén­zébe, aki viszont kapta, annak so­kat jelentett a részletfizetés előnye A gyárhozkötésnek másik biztos eszköze a házépítésre létesített köl­­csön­alap volt. Ezért épült anny Dermata-munkásnak családi háza Mesterek vagy az erőtelepen dol­gozó egyes munkások, akiknek bár­mely pillanatban kéznél kellet lenniök, a gyártelepen épített, úgy­nevezett munkáslakásokban laktak Igaz, Schönberger Kálmán mérnök­nek minden egyes házért külön harcot kellett vívni a „Vezérrel“ hogy az olyan legyen, amilyennel egy tisztességes háznak lennie kell Igazából jelentős műve azonban az új erőtelep volt. Nagy István kitű­nő megfigyelőként külön kiemel ennek szerepét a felszabadulást köz­vetlenül követő időkben, amikor ugyanis a város villanyellátást szenvedett, a városi hálózatot­­ gyári erőtelepre kapcsolták rá. A­mikor pedig azt olvasom, mikép­pen dicséri Nagy István a­gya parkját, úszómedencéjét, sportpá­lyáit, melegség járja át a szívemet mert az elismerő szavak ugyancsak „Kuli“-t illetik, aki nem érhetti meg, hogy lássa, miképpen foglal­ják el mindezt azok, akiknek ren­deltetett; őt a gyár hírhedt katona parancsnoka — akit Nagy István teljes gyűlöletességében ír le — , biztos halálba küldte. A sportpálya helyén szemétdomb volt, a park he­lyén mocsok és gaz. De a kommu­nista mérnök nem várt a felsza­badulásra, hogy emberi környezett változtassa. A jövőbe vetett erő hitével a jövőnek épített a söté időkben. A krónika írója mindem felfigyelt, először írt róla, mer rendkívülinek találta, anélkül, hogy részleteiben ismerhette volna lét­rejöttének személyes körülménye. Az építő álmait e sorok írója, a fe­lesége azonban ismerte. Hálás va­gyok Nagy Istvánnak, hogy nagy sikerű könyve révén lehetősége adott e kiegészítések megírására. KERTÉSZ MAYJ­ A HÉT, III. ÉVF.­ 25. SZÁM

Next