A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

A Mirales-ügy Nehezen lehetne azt ál­­­­­ítani, hogy Jaime Mirales, az ötven és egynéhány éves spanyol ügyvéd, ak­it a közelmúltban tartóztat­tak le „a csendőrség meg­sértése és rendszerellenes propaganda“ címén, tény­legesen ellensége a Fran­­co-rendszernek. Az ügyvéd hithű katolikus és monar­­chista elveket vall. Négy testvére Franco oldalán esett el a polgárháború­ban. Ennek ellenére Mira­les lakat alá került, mert elvállalta Pedro Patino madridi építőipari munkás özvegye érdekeinek kép­viseletét a bíróságon. Pati­­not csendőrök golyója öl­te meg. A csendőrség azt állította, hogy Patino ellen­állást tanúsított, miközben le akarták fegyverezni, és így érte a halálos lövés. Az ügyvéd viszont bebizo­nyította, hogy a lövést há­tulról adták le a munkás­ra, és így a tanúvallomást tevő csendőr hamisan es­küdött. Ezért aztán Mira­­lest állították haditörvény­szék elé. Csupán a közvé­lemény kiállására bocsátot­ták szabadon. A „Mirales­­ügy“ egyik bizonyítéka a társadalmi jogokért, az igazságosságért, az önké­nyeskedés felszámolásáért folyó harcnak Spanyolor­szágban, s ebben a küzde­lemben ma már jogászok, sőt katonatisztek is részt vesznek. (dp) (WASHINGTON POST, Washington) Gondolkodni tanítják őket Két évvel ezelőtt Clark­­sdale-ben, a Mississippi torkolatánál épült vá­rosban, a nyilvános általá­nos iskolákban megszün­tették a szegregációt. Ille­tékesek elrendelték, hogy az állami iskolákban ez­után együtt tanulnak a fe­hér és néger gyermekek. Mire kétezerötszáz fehér gyerek, a tehetősebbje, a­­zonnal átiratkozott magán­iskolákba. A megmaradt növendékek négyötöde sze­génysorsú néger, egyötöde szegénysorsú fehér gyer­mek volt, számukra az is­kola inkább tető a fejük fölé és napi egyszeri étke­zés, mint a tudományok megszentelt csarnoka. Nö­vendékek, szülők, tanerők és tanügyi hatóságok, jó­részt fehérek, egyformán tudták s hallgatólag elfo­gadták iskoláik siralmas állapotát. Tavalyelőtt — eléggé meglepően — két tanár jelentkezett felvétel­re: a fiatal Bernard Schein, a Harvard pedagógiai főis­kola végzettje és a közép­korú Fielding Fry, lelkész, a Columbia egyetem pszi­chológia doktora. A kitű­nően képzett nevelők át­vették az iskolák igazáa- A HÉT, 1972. JÚNIUS 23. Még egyszer arról, hogy Föld csak egy van „Föld csak egy van!“ — állapították meg az igazsággal mellesleg teljes összhangban, ezúttal a stockholmi szennyeződés elleni értekezleten. E megállapításnak azonban sajnos alig van több gyakorlati haszna, mint más köztudott igazságok kimondásának. Például annak, hogy „az élet szent“, „gyil­kolni bűn“ s még sorolhatnánk. Ennek elle­nére a Földön mások élete sokak szemében nem szent, s ámbár nem a tudomány legú­jabb felfedezése, amit most ámulva veszünk tudomásul, hogy közös lakhelyünk a Föld, aminél jobbat belátható időn belül aligha találunk, mégis (nem te, kedves ol­vasó, nem is én, nem is a nagy többség, akiknek konkrét beleszólási lehetőségük egyénenként elenyésző) emberiségként a legfelelőtlenebb módon mindent megteszünk, hogy már a belátható jövőben lakhatatlan­ná váljék. Hova akarok ezzel kilyukadni? Hogy a környezetvédelemmel is ugyanaz a baj, mint minden más hasonlóképp „egye­temes emberi“ kérdéssel. Amíg nem vesszük észre (pontosabban egyesek nem hajlandók észrevenni), hogy alapjában véve itt is — mint mindenben — politikai kérdésről van szó, addig az ügy megreked a frázisok ká­tyújában. Még meg sem kezdődött a stock­holmi értekezlet, amikor már arról olvas­tam, hogy több nagy nyugati ország képvi­selői iparkodni fognak „depolitizálni“ a vi­tát. Hál’ istennek ez nem sikerült nekik. Azaz részben sikerült. Valljuk be, a felmerülő kérdések csaku­gyan bonyolultak. A környezet szennyezése a civilizáció velejárója Amerikában egye­seknek ma talán könnyű azt mondani: ne építsünk több gyárat, hogy ne súlyosbítsuk a helyzetet. (Persze még amerikai szemmel sem ilyen egyszerű a megoldás, de ez más kérdés.) Ám ezen a Földön, amelyből csak egy van, sokféle nép él, más-más körülmé­nyek között. Áldozzuk fel a fejlődést a környezetvédelem oltárán? Mi is, akik szá­mára a gazdasági fejlődés a civilizáltabb élet alapfeltétele, s mások is, akik most akarják megtenni az első lépéseket a fej­lődés útján? Sok fejlett országnak ez elleni bizonyára nem volna kifogása. A fejlődő országok kifogása ezzel szemben annál jo­gosabb. S akkor hol a kiút? Egyszóval ahhoz, hogy valamit tényleg tenni lehessen, először is politikai módon kell megközelíteni a kérdést. Ami Stock­holmban meg is történt, nem utolsósorban a román küldöttség meg a miénkkel rokonít­ható helyzetben lévő országok küldöttségei­nek jóvoltából. Nyitz kérdés azonban egy­előre, hogy túl az elvi nyilakozatokon, a fejlett tőkés országok mennyire lesznek haj­landók feláldozni saját önös pillanatnyi ér­dekeiket azért, hogy a Föld a jövőben is lakható maradjon. A stockholmi konferen­cia ugyanis a kérdést egyelőre inkább csak negatív oldaláról közelítette meg: a környe­zetvédelem nem mehet a fejlődő országok kárára. Kevesebb szó esett arról, hogy e ki­záró feltétel érvénye alatt azok, akik a leg­többet tehetnék és kell hogy tegyék (vagyis a fejlett országok), mit tesznek majd. Még vázlatos felsorolásába sem merész­kednék bele a környezetvédelemmel össze­függő kérdéseknek. Csak felvillantanék né­hány problémát: pénzbe kerül, befolyásolja a termelés önköltségét. Még meg sem indult a komoly környezetvédelmi világakció, de már most áttekinthetők a vele összefüggés­ben kialakuló gazdasági problémák és ellen­tétek. S a legfontosabb kérdés: szép, szép, véd­jük a környezetet, de mit érünk vele, ha ugyanakkor kitesszük az emberiséget egy háború katasztrófájának? Azt hiszem, hogy ami ellen az emberi­ségnek elsősorban védekeznie kell, az az em­beri felelőtlenség. A környezetvédelem pe­dig csak része ennek. A felelőtlen számítás, a közeli haszon hajhászása más kárán, a meggondolatlanság é­s ennek politikai ve­­tületei, a hatalmi politika, a rövidlátó im­perialista politika, a fegyverek bevetésével fenyegető fegyverkezési hajsza, voltaképpen egyetlen egészet alkot, amelynek elemei el­választhatatlanok. Ha feltenném magamnak a kérdést, hogy miben látom a stockholmi konferencia leg­főbb tanulságát, viszonylag egyszerűen meg­válaszolhatnám. Ma már a természeti felté­telek kezdik mindinkább megkövetelni, hogy mi, össz-emberiség, komolyan vegyük igazságainkat, mert fentmaradásunkat ezen a bolygón csak ez biztosíthatja. Talán úgy is mondhatnám: a társadalmi haladás ma komoly szövetségesre lelt magukban a ter­mészeti törvényekben. Végső soron csak a társadalmi igazság érvényesülése mentheti meg ugyanis ezt a bolygót, amelyből csak egy van, attól, hogy természeti feltételeit kárunkra változtassa meg a tudománytalan felelőtlenség, amely mindig is velejárója volt azoknak a társadalmaknak, amelyek a kevesek javát a közjó fölé helyezték. gall­andh és 19 fáját. Szomorú állapoto­kat találtak. Egyetlen sze­rencséjük volt, hogy fölöt­­tes hatóságaik nem törőd­tek velük. Clarksdale-ben senkit sem érdekelt, hogy mi történik az állami isko­lákban. A két tanár úttörő mód­ra kezdett dolgozni. Saját pénzükből festéket vettek, és a gyerekekkel együtt kitatarozták az iskolát. Közben, amennyire lehe­tett, „humanizálták“ a tel­jesen közönyös vagy ép­penséggel elvadult kis jó­szágokat, akik inkább ve­rekedtek, lopkodtak, ron­gáltak, mint tanultak. A bizalom valamelyes meg­nyerése után­ következett az oktatás átszervezése. Az előírt tananyaggal, a tan­könyvekkel ugyanis sem­mire sem mentek, a növen­dékek ismeretanyaga rend­kívül szegényes volt, nem érdekelte őket a „kötelező lecke“, semmi, amit az is­kolában tanulniok kellett volna. Mire Schein tanár félretette a tankönyveket, az egész hivatalos tanter­vet, és kollégájával együtt új módszert dolgozott ki. A gyerekek érdeklődését fel­keltő, érdekes kérdések kö­ré csoportosított tanulmá­nyi terveket vagy inkább javaslatokat dolgoztak ki, oly módon, hogy a diákok ne készen kapják az anya­got, az adatok halmazát, hanem önmaguk próbálják kidolgozni az őket legin­kább érdeklő kérdéseket. Alkotó jellegű munkájuk­hoz tankönyvüket csak tá­jékoztatóként, adatok kike­resésére és ellenőrzésére használták. A „learning project“-ek között, melyek a tudomány legfontosabb ágaira és a művészetekre is kiterjedtek, a diákok szabadon választhattak, és ha az egyik terv kidolgo­zása nem sikerült nekik, áttérhettek a másikra. Óra­rendjükben, heti két napon egymás után, kizárólag számtan és nyelvtan szere­pelt, a további négy napon át ki-ki kedve szerint fog­lalkozhatott tudománnyal és művészettel. Az önkéntes részvétel, az önkifejezés öröme, az egy­szerű tény, hogy senki sem rágta a szájukba azt, amit maguktól is kigondolhat­tak, már a második évben meglepő eredményeket ho­zott. A tanulmányi szín­vonal hónapok alatt éveket emelkedett. A VII. osztá­lyosok például, akik azelőtt a IV. osztály színvonalán állottak, nyolc hónap alatt két évet emelkedtek tu­dásban. És ami még fon­tosabb: gondolkodni tudás­ban. Nem meg nem értett anyagot, adatok tömegét magolták be, hanem ébre­dező érdeklődéssel figyel­ni kezdték maguk körül a világot, a különböző jelen­ségeket, sőt már olyan is szép számmal akadt kö­zöttük, aki rájött, hogy ta­nulni jó. Észrevehetően fej­lődött az önbizalmuk. Ré­gebb, ha egy vizsgájuk nem sikerült, egyszerűen otthagyták az iskolát. Most befejezik vállalt tanulmá­nyi tervüket, s ha úgy lát­ják, hogy abban nem dol­goztak eléggé eredménye­sen, másikba fognak. A ta­nárok eleinte bármiféle vizsgától eltekintettek, ké­sőbb azonban szükségesnek mutatkozott a tanulmányi eredmények valamiféle összegezése. Aggodalom e­­lőzte meg különösen a ma­tematikai ismeretek el­lenőrzését, de az előmene­tel a legvérmesebb remé­nyeknél is jobbnak bizo­nyult. Tanárok és gyerekek együtt örültek a munka eredményének. Schein és Fry módszeré­nek titka — ha egyáltalán lehet titokról beszélni — nyilván az, hogy a lené­zettség, a megalázottság el­len születésük pillanatától közönnyel vagy agresszivi­tással védekező gyermekek lelkében feloldották a bi­zalmatlanságot, meggyőz­ték őket rátermettségük­­ről, megizlettették velük a sikert. (la) (NEWSWEEK, New Yor) A RINASCITA lenti fényképe azért telita­lálat, mert nem kispekulált telitalálat, ha­nem a helyzetadta spontaneitás szülte, és magán hordja az Angéla Davis-i eszmevilág sok-sok összetevőjét, és ugyanakkor győ­­zelmének áttekinthető, belső ragyogását. Az esküdtek­­ nőt guilty-je csak egy valóságos lényt rögzített, éspedig Angéla Davis nyil­vánvaló ártatlanságát, de ezzel párhuzamo­san tükrözte az amerikai boszorkányégetője vereségét. Az egyöntetűséggel kimondott női guilty fényében nincs okunk újraérté­kelni az Angela Davis elleni hadjáratot, csak tudomásul venni a megváltozott erők egyensúlyát. A nagyvilág előtt lejátszódott nagy szembesítés ugyanis egy összemberi közérzet hűséges tükrévé vált. Mint ahogy a lenti id­őmontázs látszat-modorossága sem a meghökkentést célozza, nem intellektuális mutatvány, hanem egy olyan val­óság tük­rözése, amely épp az Angela Davis elleni per során jutott ismét kifejezésre: a fénykép hátteréül szolgáló határok nélküli nagyvitág, az igazság kitartó és frissítő esőjétől elmo­sott emberi határokat szimbolizálja. Angéla tekintete pedig inkább megértően, mint győ­zedelmesen átragyog ezen a glóbuson. Ezért áll olyan közel hozzánk. D. M. Paris Mexico City Quito Rabat Ottawa Toronto Birmingham London Havana Cienfuegos Santiago de Cuba San Jose San Juan Caracas Bogota Georgetown Lima La Pa* Valparaiso Santiago de Chile Timbuktu Dakar Bathurst Conakry Stockholm NEMZETKÖZI ÉLET

Next