A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
A Mirales-ügy Nehezen lehetne azt álítani, hogy Jaime Mirales, az ötven és egynéhány éves spanyol ügyvéd, akit a közelmúltban tartóztattak le „a csendőrség megsértése és rendszerellenes propaganda“ címén, ténylegesen ellensége a Franco-rendszernek. Az ügyvéd hithű katolikus és monarchista elveket vall. Négy testvére Franco oldalán esett el a polgárháborúban. Ennek ellenére Mirales lakat alá került, mert elvállalta Pedro Patino madridi építőipari munkás özvegye érdekeinek képviseletét a bíróságon. Patinot csendőrök golyója ölte meg. A csendőrség azt állította, hogy Patino ellenállást tanúsított, miközben le akarták fegyverezni, és így érte a halálos lövés. Az ügyvéd viszont bebizonyította, hogy a lövést hátulról adták le a munkásra, és így a tanúvallomást tevő csendőr hamisan esküdött. Ezért aztán Miralest állították haditörvényszék elé. Csupán a közvélemény kiállására bocsátották szabadon. A „Miralesügy“ egyik bizonyítéka a társadalmi jogokért, az igazságosságért, az önkényeskedés felszámolásáért folyó harcnak Spanyolországban, s ebben a küzdelemben ma már jogászok, sőt katonatisztek is részt vesznek. (dp) (WASHINGTON POST, Washington) Gondolkodni tanítják őket Két évvel ezelőtt Clarksdale-ben, a Mississippi torkolatánál épült városban, a nyilvános általános iskolákban megszüntették a szegregációt. Illetékesek elrendelték, hogy az állami iskolákban ezután együtt tanulnak a fehér és néger gyermekek. Mire kétezerötszáz fehér gyerek, a tehetősebbje, azonnal átiratkozott magániskolákba. A megmaradt növendékek négyötöde szegénysorsú néger, egyötöde szegénysorsú fehér gyermek volt, számukra az iskola inkább tető a fejük fölé és napi egyszeri étkezés, mint a tudományok megszentelt csarnoka. Növendékek, szülők, tanerők és tanügyi hatóságok, jórészt fehérek, egyformán tudták s hallgatólag elfogadták iskoláik siralmas állapotát. Tavalyelőtt — eléggé meglepően — két tanár jelentkezett felvételre: a fiatal Bernard Schein, a Harvard pedagógiai főiskola végzettje és a középkorú Fielding Fry, lelkész, a Columbia egyetem pszichológia doktora. A kitűnően képzett nevelők átvették az iskolák igazáa- A HÉT, 1972. JÚNIUS 23. Még egyszer arról, hogy Föld csak egy van „Föld csak egy van!“ — állapították meg az igazsággal mellesleg teljes összhangban, ezúttal a stockholmi szennyeződés elleni értekezleten. E megállapításnak azonban sajnos alig van több gyakorlati haszna, mint más köztudott igazságok kimondásának. Például annak, hogy „az élet szent“, „gyilkolni bűn“ s még sorolhatnánk. Ennek ellenére a Földön mások élete sokak szemében nem szent, s ámbár nem a tudomány legújabb felfedezése, amit most ámulva veszünk tudomásul, hogy közös lakhelyünk a Föld, aminél jobbat belátható időn belül aligha találunk, mégis (nem te, kedves olvasó, nem is én, nem is a nagy többség, akiknek konkrét beleszólási lehetőségük egyénenként elenyésző) emberiségként a legfelelőtlenebb módon mindent megteszünk, hogy már a belátható jövőben lakhatatlanná váljék. Hova akarok ezzel kilyukadni? Hogy a környezetvédelemmel is ugyanaz a baj, mint minden más hasonlóképp „egyetemes emberi“ kérdéssel. Amíg nem vesszük észre (pontosabban egyesek nem hajlandók észrevenni), hogy alapjában véve itt is — mint mindenben — politikai kérdésről van szó, addig az ügy megreked a frázisok kátyújában. Még meg sem kezdődött a stockholmi értekezlet, amikor már arról olvastam, hogy több nagy nyugati ország képviselői iparkodni fognak „depolitizálni“ a vitát. Hál’ istennek ez nem sikerült nekik. Azaz részben sikerült. Valljuk be, a felmerülő kérdések csakugyan bonyolultak. A környezet szennyezése a civilizáció velejárója Amerikában egyeseknek ma talán könnyű azt mondani: ne építsünk több gyárat, hogy ne súlyosbítsuk a helyzetet. (Persze még amerikai szemmel sem ilyen egyszerű a megoldás, de ez más kérdés.) Ám ezen a Földön, amelyből csak egy van, sokféle nép él, más-más körülmények között. Áldozzuk fel a fejlődést a környezetvédelem oltárán? Mi is, akik számára a gazdasági fejlődés a civilizáltabb élet alapfeltétele, s mások is, akik most akarják megtenni az első lépéseket a fejlődés útján? Sok fejlett országnak ez elleni bizonyára nem volna kifogása. A fejlődő országok kifogása ezzel szemben annál jogosabb. S akkor hol a kiút? Egyszóval ahhoz, hogy valamit tényleg tenni lehessen, először is politikai módon kell megközelíteni a kérdést. Ami Stockholmban meg is történt, nem utolsósorban a román küldöttség meg a miénkkel rokonítható helyzetben lévő országok küldöttségeinek jóvoltából. Nyitz kérdés azonban egyelőre, hogy túl az elvi nyilakozatokon, a fejlett tőkés országok mennyire lesznek hajlandók feláldozni saját önös pillanatnyi érdekeiket azért, hogy a Föld a jövőben is lakható maradjon. A stockholmi konferencia ugyanis a kérdést egyelőre inkább csak negatív oldaláról közelítette meg: a környezetvédelem nem mehet a fejlődő országok kárára. Kevesebb szó esett arról, hogy e kizáró feltétel érvénye alatt azok, akik a legtöbbet tehetnék és kell hogy tegyék (vagyis a fejlett országok), mit tesznek majd. Még vázlatos felsorolásába sem merészkednék bele a környezetvédelemmel összefüggő kérdéseknek. Csak felvillantanék néhány problémát: pénzbe kerül, befolyásolja a termelés önköltségét. Még meg sem indult a komoly környezetvédelmi világakció, de már most áttekinthetők a vele összefüggésben kialakuló gazdasági problémák és ellentétek. S a legfontosabb kérdés: szép, szép, védjük a környezetet, de mit érünk vele, ha ugyanakkor kitesszük az emberiséget egy háború katasztrófájának? Azt hiszem, hogy ami ellen az emberiségnek elsősorban védekeznie kell, az az emberi felelőtlenség. A környezetvédelem pedig csak része ennek. A felelőtlen számítás, a közeli haszon hajhászása más kárán, a meggondolatlanság és ennek politikai vetületei, a hatalmi politika, a rövidlátó imperialista politika, a fegyverek bevetésével fenyegető fegyverkezési hajsza, voltaképpen egyetlen egészet alkot, amelynek elemei elválaszthatatlanok. Ha feltenném magamnak a kérdést, hogy miben látom a stockholmi konferencia legfőbb tanulságát, viszonylag egyszerűen megválaszolhatnám. Ma már a természeti feltételek kezdik mindinkább megkövetelni, hogy mi, össz-emberiség, komolyan vegyük igazságainkat, mert fentmaradásunkat ezen a bolygón csak ez biztosíthatja. Talán úgy is mondhatnám: a társadalmi haladás ma komoly szövetségesre lelt magukban a természeti törvényekben. Végső soron csak a társadalmi igazság érvényesülése mentheti meg ugyanis ezt a bolygót, amelyből csak egy van, attól, hogy természeti feltételeit kárunkra változtassa meg a tudománytalan felelőtlenség, amely mindig is velejárója volt azoknak a társadalmaknak, amelyek a kevesek javát a közjó fölé helyezték. gallandh és 19 fáját. Szomorú állapotokat találtak. Egyetlen szerencséjük volt, hogy fölöttes hatóságaik nem törődtek velük. Clarksdale-ben senkit sem érdekelt, hogy mi történik az állami iskolákban. A két tanár úttörő módra kezdett dolgozni. Saját pénzükből festéket vettek, és a gyerekekkel együtt kitatarozták az iskolát. Közben, amennyire lehetett, „humanizálták“ a teljesen közönyös vagy éppenséggel elvadult kis jószágokat, akik inkább verekedtek, lopkodtak, rongáltak, mint tanultak. A bizalom valamelyes megnyerése után következett az oktatás átszervezése. Az előírt tananyaggal, a tankönyvekkel ugyanis semmire sem mentek, a növendékek ismeretanyaga rendkívül szegényes volt, nem érdekelte őket a „kötelező lecke“, semmi, amit az iskolában tanulniok kellett volna. Mire Schein tanár félretette a tankönyveket, az egész hivatalos tantervet, és kollégájával együtt új módszert dolgozott ki. A gyerekek érdeklődését felkeltő, érdekes kérdések köré csoportosított tanulmányi terveket vagy inkább javaslatokat dolgoztak ki, oly módon, hogy a diákok ne készen kapják az anyagot, az adatok halmazát, hanem önmaguk próbálják kidolgozni az őket leginkább érdeklő kérdéseket. Alkotó jellegű munkájukhoz tankönyvüket csak tájékoztatóként, adatok kikeresésére és ellenőrzésére használták. A „learning project“-ek között, melyek a tudomány legfontosabb ágaira és a művészetekre is kiterjedtek, a diákok szabadon választhattak, és ha az egyik terv kidolgozása nem sikerült nekik, áttérhettek a másikra. Órarendjükben, heti két napon egymás után, kizárólag számtan és nyelvtan szerepelt, a további négy napon át ki-ki kedve szerint foglalkozhatott tudománnyal és művészettel. Az önkéntes részvétel, az önkifejezés öröme, az egyszerű tény, hogy senki sem rágta a szájukba azt, amit maguktól is kigondolhattak, már a második évben meglepő eredményeket hozott. A tanulmányi színvonal hónapok alatt éveket emelkedett. A VII. osztályosok például, akik azelőtt a IV. osztály színvonalán állottak, nyolc hónap alatt két évet emelkedtek tudásban. És ami még fontosabb: gondolkodni tudásban. Nem meg nem értett anyagot, adatok tömegét magolták be, hanem ébredező érdeklődéssel figyelni kezdték maguk körül a világot, a különböző jelenségeket, sőt már olyan is szép számmal akadt közöttük, aki rájött, hogy tanulni jó. Észrevehetően fejlődött az önbizalmuk. Régebb, ha egy vizsgájuk nem sikerült, egyszerűen otthagyták az iskolát. Most befejezik vállalt tanulmányi tervüket, s ha úgy látják, hogy abban nem dolgoztak eléggé eredményesen, másikba fognak. A tanárok eleinte bármiféle vizsgától eltekintettek, később azonban szükségesnek mutatkozott a tanulmányi eredmények valamiféle összegezése. Aggodalom előzte meg különösen a matematikai ismeretek ellenőrzését, de az előmenetel a legvérmesebb reményeknél is jobbnak bizonyult. Tanárok és gyerekek együtt örültek a munka eredményének. Schein és Fry módszerének titka — ha egyáltalán lehet titokról beszélni — nyilván az, hogy a lenézettség, a megalázottság ellen születésük pillanatától közönnyel vagy agresszivitással védekező gyermekek lelkében feloldották a bizalmatlanságot, meggyőzték őket rátermettségükről, megizlettették velük a sikert. (la) (NEWSWEEK, New Yor) A RINASCITA lenti fényképe azért telitalálat, mert nem kispekulált telitalálat, hanem a helyzetadta spontaneitás szülte, és magán hordja az Angéla Davis-i eszmevilág sok-sok összetevőjét, és ugyanakkor győzelmének áttekinthető, belső ragyogását. Az esküdtek nőt guilty-je csak egy valóságos lényt rögzített, éspedig Angéla Davis nyilvánvaló ártatlanságát, de ezzel párhuzamosan tükrözte az amerikai boszorkányégetője vereségét. Az egyöntetűséggel kimondott női guilty fényében nincs okunk újraértékelni az Angela Davis elleni hadjáratot, csak tudomásul venni a megváltozott erők egyensúlyát. A nagyvilág előtt lejátszódott nagy szembesítés ugyanis egy összemberi közérzet hűséges tükrévé vált. Mint ahogy a lenti időmontázs látszat-modorossága sem a meghökkentést célozza, nem intellektuális mutatvány, hanem egy olyan valóság tükrözése, amely épp az Angela Davis elleni per során jutott ismét kifejezésre: a fénykép hátteréül szolgáló határok nélküli nagyvitág, az igazság kitartó és frissítő esőjétől elmosott emberi határokat szimbolizálja. Angéla tekintete pedig inkább megértően, mint győzedelmesen átragyog ezen a glóbuson. Ezért áll olyan közel hozzánk. D. M. Paris Mexico City Quito Rabat Ottawa Toronto Birmingham London Havana Cienfuegos Santiago de Cuba San Jose San Juan Caracas Bogota Georgetown Lima La Pa* Valparaiso Santiago de Chile Timbuktu Dakar Bathurst Conakry Stockholm NEMZETKÖZI ÉLET