A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-23 / 25. szám

NEMZETKÖZI »­4 Az eszes kárpitos és a törvény­tisztelő sikkasztó A svájci pénzügyi körökben nagy megbotrán­kozást okozott az immár beigazolódott hír: az angol kincstár magas rangú tisztviselői megvesz­tegették a Mirelis S. A. genfi bankház egyes alkalmazottait, hogy adatokat nyerjenek az Angliából törvénytelenül kicsempészett hatalmas pénzösszegekről. A konfliktus persze nem új. George Brown, az előző kormány külügyminisz­tere, a font sterling egyik válságának csúcs­pontján „zürichi gnómoknak“ nevezte a svájci bankárokat, akik lehetővé teszik az angol tőke külföldre csempészését. Az újabb botrány fel­­lobbantotta a svájci gazdasági törvények körül folyó sok évtizedes vitát. A szenvedélyek hul­lámai a banktörvény 47. és a büntetőtörvény­könyv 273. paragrafusa körül csaptak fel. Adolf Wilms szélhámos és zsaroló szabadon bocsátá­sa és Manfred Kuhn neves ügyvéd perbe fogása szintén hozzájárult a kedélyek felajzásához. A bankházak működését szabályozó törvény 38 évvel ezelőtt bevezetett és időközben meg­szigorított 47. cikkelye börtönnel, illetve ötven­ezer svájci frankig terjedő pénzbüntetéssel sújt minden olyan bankalkalmazottat, aki bankügy­letekkel kapcsolatos titkokat kiad. A büntető­­törvénykönyv 273. cikkelye pedig kimondja, hogy az üzleti titkok elárulását börtönnel, súlyos esetekben fegyházzal büntetik. A két törvénycik­kely együttes alkalmazásával 20 esztendőre ki­terjedő börtönbüntetésre lehet ítélni a vádlottat. Ennél nagyobb büntetést Svájcban csak gyil­kosságért mondanak ki. A banktitok kiadását a büntetőtörvénykönyv egy szintre helyezi a ka­tonai titok elárulásával (274. cikkely) és a po­litikai kémkedéssel (272. cikkely). Manfred Kuhn példája bizonyítja, hogy ezt a paragrafust nagyon komolyan veszik. Az ügyvéd perbe fogott egy külföldi szélhámost, aki egy svájci üzletembertől egy és fél millió frankot , csalt ki. Az ügyvéd bizonyító anyagként meg­küldte a szélhámos hazája rendőrségének az üzérkedést leleplező anyagokat. A vádlott, kül­földi lakhelyéről, beperelte az ügyvédet a svájci törvényszéken üzleti titkok elárulásáért. Kuhnt az elmúlt esztendőben első fokon felmentették ugyan, de a svájci főügyészség megfellebbezte az ítéletet. Indoklásában az ügyészség „deviza denunciálással“ vádolja Kuhnt, és hangsúlyozza, hogy a 273. cikkely értelmében a gazdasági bű­nöző üzleti dokumentumait sem szabad közzé­tenni. Az eljárás folyik és Kuhnt börtönbüntetés fenyegeti. A tőkésországok között egyedül Svájcban te­kintik a banktitkot államtitoknak. A 273. cikkely világos magyarázat arra, hogy miért áramla­nak a svájci bankok felé azok a pénzösszegek, amelyeket tulajdonosaik titokban akarnak tar­tani. Az ilyen pénz természetesen törvénytelen ügyletekből származik, a legjobb esetben adó­csalásból. Olyan méretű adócsalásból, amely ki­hozhat a sodrából akár egy angol külügymi­nisztert is. Az elmúlt esztendőben három svájci bankvállalat, az SBG, a Schweizerischer Bank­verein és a Schweizerische Kreditanstalt mérle­gükben összesen 105 milliárd frank forgalmat mutattak ki. Svájc bruttó nemzeti termelése 1971- ben csak 101 milliárd svájci frank volt. Az össze­sen 41 288 négyzetkilométeres, 6,5 millió lakosú országban 1600, egymástól független bankvál­lalat és takarékpénztár működik, 4450 üzletház­ban. (Fogorvos kevesebb van.) Míg az ország bruttó nemzeti termelése 1966 és 1970 között 35 százalékkal növekedett, a legnagyobb bankház, az SBG üzleti forgalma 200 százalékkal nőtt. A befolyt milliárdok jó része külföldről származik, és a svájci pénzemberek nem titkolják, hogy mindezt a banktitoknak köszönhetik. Rolf Egli zürichi bankszakértő kijelentette: „Világos, hogy a banktitok nélkül Svájc tönkremenne.“ Az üz­leti siker másik eleme- a svájci bankár nem néz utána, honnan származik a letétbe helyezett pénz. Igaz, hogy a nagy múltra visszatekintő bankhá­zak vezérigazgatói időnként kijelentik, hogy alaposan ellenőrzik ügyfeleik jó hírét. A már em­lített SBG vezérigazgatója, Alfred Schaefer azon­ban nyíltan hangoztatja jelmondatát: „Avagy őr­zője vagyok én Ábel öcsémnek?“ A számokkal jelzett titkos számlákra letétbe helyezett ösz­­szeg néha az amerikai maffiától származik, nyu­gat-németországi adócsaló harácsolt vagyona, vagy dél-amerikai földesúr kincse. A bizalom betonalapja: a számok mögött rejtőzők nevét csak néhány, rendkívül megbízható banktisztvi­selő ismeri. Ezért tört ki a pánik, amikor Adolf Wilmst francia földön letartóztatták. Wilms, egy jelentéktelen külsejű lübecki (Né­metország Szövetségi Köztársasága) kárpitos, néhány év alatt közel egymillió svájci frankot zsarolt belga, angol, francia és amerikai adó­csalóktól, s házakat, szállodákat vásároltatott magának a rossz lelkiismeretű milliomosokkal. Wilms meglovagolta a svájci banktörvények nyújtotta lehetőségeket s megkísérelte feltornász­ni magát a nagy cápák közé. Nem művésze volt a pénzügyi alvilágnak, szerencsétlen ripacs csupán, aki lelke mélyén mindig arra vágyott, hogy a zsarolással szerzett pénzzel jó nevet és nyugodt életet biztosítson magának a vendég­látóiparban , amelyhez egyébként szintén nem értett. A bankszámlák titkát is véletlenül fedezte fel. Egészen más területen dolgozott. Szinte két esztendeje igyekezett megszerezni egy 200 ezer font sterlingre rúgó örökséget, bizonyos Josef Mayer vagyonát, aki 1860-ban halt meg Angliá­ban. Száz éven át a világ mindenféle mayerjei megkísérelték bebizonyítani, hogy közvetlen ro­konai a megboldogultnak. Mindeddig azonban ez senkinek sem sikerült, s az örökséget, meg a kamatos kamatokat ma is az angol hatóságok kezelik. Wilms úgy vélte, rá hárul a tömérdek pénz megkaparintásának a feladata, s felhaj­tott Bernben egy bizonyos Mayert, aki szintén a gazdag megboldogult hű rokonának vallotta ma­gát. Wilms vállalkozott rá, hogy 10 százalékos haszon ellenében utána jár a berni Mayer csa­ládfájának, s ha kell (s bizonyára kellett), kor­rigálja kissé üzlettársa szerencséjét. Minthogy pénze egyiküknek sem volt, a költségek fede­zésére Wilms más haszonlesőket is bevont az üzletbe és hála figyelemre méltó rábeszélő kész­ségének, másfél év alatt 75 000 márkát vett fel. Az örökösödési üzlet egyik optimista „részvé­nyese“, Marcel Venát, akinek már 30 000 frank­ja úszott, az SBG bankvállalat alkalmazottja volt. Wilms újabb sürgető pénzkéréseit nem tudta teljesíteni, de féltette befektetett tőkéjét, s ezért benyúlt a bank páncélszekrényébe. Nem pénzt emelt el, hanem lefényképezte a titkos iratok egy részét, amelyekből kiderült, milyen neveket takarnak a titkos bankszámlák rejtjelei. Vonát átadta a fényképeket Wilmsnek, aki el­képedve tapasztalta, hogy a néhány felderített bankszámlán több mint 400 millió svájci frank fekszik. A legnagyobb meglepetés azonban Pá­rizsban érte, ahol felkereste első „ügyfelét“, Leon Chertock orvost (titkos betétszám KAG 248485, öt és fél millió dollár értékben), s kide­rült, hogy a számlatulajdonosok mindannyian rokonok. Egyikük Antwerpen, másikuk New York leggazdagabb gyémántkereskedője. Mindannyian köztiszteletnek örvendő polgárok, lovagrendek tagjai, magas állami kitüntetések tulajdonosai. Wilms Antwerpenbe utazott, ahol a párizsi só­gor által értesített gyémántkereskedő titkára ösz­szehozta a cég ügyvédjével, a nagy tapasztala­té Walter Schiess-szel. Elkezdődött az alkudozás. A kis kaliberű ex-kárpitosnak meg kellett bir­kóznia a minden hájjal megkent, tekintélyes ügy­véddel, akinek a pénzügyi manipuláció trükkjei a kisujjában voltak. Wilmsnek mégis sikerült az évek során közel egymilliót kizsarolnia a nagy ügyvéd megbízóiból. Természetesen csak azért, mert fizetni még mindig olcsóbb volt... A ban­kot is értesítették a történtekről, de az SBG ve­zetőinek eszükbe sem jutott a rendőrségre tele­fonálni. A játék évekig folyt, s időközben Adolf Wilms, a kis kaliberű szélhámos és Schiess, a nagy ügyvéd, barátságot kötött, mint olyan emberek, akik tudatuk mélyén mégiscsak rokonlelkek. Wilms felkérte az ügyvédet: vállalja el a ke­resztapa megtisztelő szerepét. Wilms még most is vidáman inkasszálná a já­radékot, ha megszabadulhatott volna attól a mániájától, hogy ő egy nagy szálloda­vállalat elhivatott alapítója. A szállodái, a nyugat-németor­szági és a két franciaországi, egyszerre mentek tönkre. A hitelezők megrohanták, s a dunkerquei hatóságok „könnyelműségből előidézett csőd“ címen letartóztatták monsieur Adolfot, aki olyan büszke volt gasztronómusi hírére. Ezzel véget is ért a karrierje, mert a francia rendőrség nyil­vánosságra hozta azokat a körülményeket, a­­melyek felderítésétől a svájci hatóságok oly­annyira őrizkedtek: megtalálták Wilms feljegy­zéseit, a zsarolásból származó összegek porosz alapossággal vezetett könyvelését. E paksamé­­tával együtt átadták Wilmst a svájci hatóságok­nak, akik sokáig nem tudtak mit kezdeni ezzel a mérgezett ajándékkal. A baseli ügyészségnek pontosan egy esztendőre volt szüksége ennek a banális zsarolási pernek az előkészítésére. Ilyen hosszú procedúrára még nem volt példa ebben az országban. Végül kezdetét vette a gazdasági bűnperek történetének legfurcsább tárgyalása: a közönséget kizárták; egyetlen tanút sem hall­gattak ki; a bizonyító anyagot a vád képvise­lője rejtjelesen terjesztette elő; (például: „a vád­lott a városból telefonált a 3-as számú betét­tulajdonosnak“) a törvényszék a banktitkot ál­lami titoknak nyilvánította. Noha az egyedül­álló per iránt nemcsak a világsajtó legjobb ri­porterei érdeklődtek, hanem a különböző orszá­gok fináncai is, sohasem szivárogtak ki részle­tek a tárgyalásról, és nem hangzott el egyetlen egyszer sem azoknak az adócsalóknak és valu­taüzéreknek a neve, akiket Wilms a saját zse­bére éveken keresztül megadóztatott. A három hétig tartó tárgyalás során még Walter Schiess ügyvédet sem hallgatták ki, aki pedig elejétől fogva mindenről tudott. A vádlottat pedig figyel­meztették: jobban teszi, ha nem emel kifogást a perrendtartás ellen, mert ilyen módon meg­könnyíti helyzetét. A hivatalból kijelölt ügyvéd is hallgat. Védence hét évet kapott. A felét se ülte le. Múlt év novemberében „jó magavisele­tért“ szabadon bocsátották. Viszont folyamatban van Manfred Kuhn ügy­véd pere, aki a másfél milliót sikkasztott szél­hámost üldözve, közzétette annak „üzleti“ tit­kait. Ezzel súlyosan vétett a 273. paragrafus el­len. A vádat, a távolból, ügyvédje útján, a sik­kasztó képviseli. Felháborodását a csalással szerzett másfél millió sem enyhíti, s tántorítha­­tatlanul ragaszkodik a törvény szigorú alkal­mazásához ... TABÁK LÁSZLÓ A HÉT TÁRSADALMI—POLITIKAI—MŰVELŐDÉSI HETILAP III. évf., 25. (88.) szám Megjelenik pénteken Főszerkesztő HUSZÁR SÁNDOR Főszerkesztőhelyettes FÖLDES LÁSZLÓ Szerkesztőségi főtitkár : KOVÁCS ANDRÁS Szerkesztőség és kiadóhivatal : Bucureşti, Piaţa Scînteii nr. 1. Telefon : 17.60.20. Postafiók : 4138 Nyomda : Combinatul Poligrafic Casa Scînteii Grafikai szerkesztő : D. Varga Katalin

Next