A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
NEMZETKÖZI »4 Az eszes kárpitos és a törvénytisztelő sikkasztó A svájci pénzügyi körökben nagy megbotránkozást okozott az immár beigazolódott hír: az angol kincstár magas rangú tisztviselői megvesztegették a Mirelis S. A. genfi bankház egyes alkalmazottait, hogy adatokat nyerjenek az Angliából törvénytelenül kicsempészett hatalmas pénzösszegekről. A konfliktus persze nem új. George Brown, az előző kormány külügyminisztere, a font sterling egyik válságának csúcspontján „zürichi gnómoknak“ nevezte a svájci bankárokat, akik lehetővé teszik az angol tőke külföldre csempészését. Az újabb botrány fellobbantotta a svájci gazdasági törvények körül folyó sok évtizedes vitát. A szenvedélyek hullámai a banktörvény 47. és a büntetőtörvénykönyv 273. paragrafusa körül csaptak fel. Adolf Wilms szélhámos és zsaroló szabadon bocsátása és Manfred Kuhn neves ügyvéd perbe fogása szintén hozzájárult a kedélyek felajzásához. A bankházak működését szabályozó törvény 38 évvel ezelőtt bevezetett és időközben megszigorított 47. cikkelye börtönnel, illetve ötvenezer svájci frankig terjedő pénzbüntetéssel sújt minden olyan bankalkalmazottat, aki bankügyletekkel kapcsolatos titkokat kiad. A büntetőtörvénykönyv 273. cikkelye pedig kimondja, hogy az üzleti titkok elárulását börtönnel, súlyos esetekben fegyházzal büntetik. A két törvénycikkely együttes alkalmazásával 20 esztendőre kiterjedő börtönbüntetésre lehet ítélni a vádlottat. Ennél nagyobb büntetést Svájcban csak gyilkosságért mondanak ki. A banktitok kiadását a büntetőtörvénykönyv egy szintre helyezi a katonai titok elárulásával (274. cikkely) és a politikai kémkedéssel (272. cikkely). Manfred Kuhn példája bizonyítja, hogy ezt a paragrafust nagyon komolyan veszik. Az ügyvéd perbe fogott egy külföldi szélhámost, aki egy svájci üzletembertől egy és fél millió frankot , csalt ki. Az ügyvéd bizonyító anyagként megküldte a szélhámos hazája rendőrségének az üzérkedést leleplező anyagokat. A vádlott, külföldi lakhelyéről, beperelte az ügyvédet a svájci törvényszéken üzleti titkok elárulásáért. Kuhnt az elmúlt esztendőben első fokon felmentették ugyan, de a svájci főügyészség megfellebbezte az ítéletet. Indoklásában az ügyészség „deviza denunciálással“ vádolja Kuhnt, és hangsúlyozza, hogy a 273. cikkely értelmében a gazdasági bűnöző üzleti dokumentumait sem szabad közzétenni. Az eljárás folyik és Kuhnt börtönbüntetés fenyegeti. A tőkésországok között egyedül Svájcban tekintik a banktitkot államtitoknak. A 273. cikkely világos magyarázat arra, hogy miért áramlanak a svájci bankok felé azok a pénzösszegek, amelyeket tulajdonosaik titokban akarnak tartani. Az ilyen pénz természetesen törvénytelen ügyletekből származik, a legjobb esetben adócsalásból. Olyan méretű adócsalásból, amely kihozhat a sodrából akár egy angol külügyminisztert is. Az elmúlt esztendőben három svájci bankvállalat, az SBG, a Schweizerischer Bankverein és a Schweizerische Kreditanstalt mérlegükben összesen 105 milliárd frank forgalmat mutattak ki. Svájc bruttó nemzeti termelése 1971- ben csak 101 milliárd svájci frank volt. Az összesen 41 288 négyzetkilométeres, 6,5 millió lakosú országban 1600, egymástól független bankvállalat és takarékpénztár működik, 4450 üzletházban. (Fogorvos kevesebb van.) Míg az ország bruttó nemzeti termelése 1966 és 1970 között 35 százalékkal növekedett, a legnagyobb bankház, az SBG üzleti forgalma 200 százalékkal nőtt. A befolyt milliárdok jó része külföldről származik, és a svájci pénzemberek nem titkolják, hogy mindezt a banktitoknak köszönhetik. Rolf Egli zürichi bankszakértő kijelentette: „Világos, hogy a banktitok nélkül Svájc tönkremenne.“ Az üzleti siker másik eleme- a svájci bankár nem néz utána, honnan származik a letétbe helyezett pénz. Igaz, hogy a nagy múltra visszatekintő bankházak vezérigazgatói időnként kijelentik, hogy alaposan ellenőrzik ügyfeleik jó hírét. A már említett SBG vezérigazgatója, Alfred Schaefer azonban nyíltan hangoztatja jelmondatát: „Avagy őrzője vagyok én Ábel öcsémnek?“ A számokkal jelzett titkos számlákra letétbe helyezett öszszeg néha az amerikai maffiától származik, nyugat-németországi adócsaló harácsolt vagyona, vagy dél-amerikai földesúr kincse. A bizalom betonalapja: a számok mögött rejtőzők nevét csak néhány, rendkívül megbízható banktisztviselő ismeri. Ezért tört ki a pánik, amikor Adolf Wilmst francia földön letartóztatták. Wilms, egy jelentéktelen külsejű lübecki (Németország Szövetségi Köztársasága) kárpitos, néhány év alatt közel egymillió svájci frankot zsarolt belga, angol, francia és amerikai adócsalóktól, s házakat, szállodákat vásároltatott magának a rossz lelkiismeretű milliomosokkal. Wilms meglovagolta a svájci banktörvények nyújtotta lehetőségeket s megkísérelte feltornászni magát a nagy cápák közé. Nem művésze volt a pénzügyi alvilágnak, szerencsétlen ripacs csupán, aki lelke mélyén mindig arra vágyott, hogy a zsarolással szerzett pénzzel jó nevet és nyugodt életet biztosítson magának a vendéglátóiparban , amelyhez egyébként szintén nem értett. A bankszámlák titkát is véletlenül fedezte fel. Egészen más területen dolgozott. Szinte két esztendeje igyekezett megszerezni egy 200 ezer font sterlingre rúgó örökséget, bizonyos Josef Mayer vagyonát, aki 1860-ban halt meg Angliában. Száz éven át a világ mindenféle mayerjei megkísérelték bebizonyítani, hogy közvetlen rokonai a megboldogultnak. Mindeddig azonban ez senkinek sem sikerült, s az örökséget, meg a kamatos kamatokat ma is az angol hatóságok kezelik. Wilms úgy vélte, rá hárul a tömérdek pénz megkaparintásának a feladata, s felhajtott Bernben egy bizonyos Mayert, aki szintén a gazdag megboldogult hű rokonának vallotta magát. Wilms vállalkozott rá, hogy 10 százalékos haszon ellenében utána jár a berni Mayer családfájának, s ha kell (s bizonyára kellett), korrigálja kissé üzlettársa szerencséjét. Minthogy pénze egyiküknek sem volt, a költségek fedezésére Wilms más haszonlesőket is bevont az üzletbe és hála figyelemre méltó rábeszélő készségének, másfél év alatt 75 000 márkát vett fel. Az örökösödési üzlet egyik optimista „részvényese“, Marcel Venát, akinek már 30 000 frankja úszott, az SBG bankvállalat alkalmazottja volt. Wilms újabb sürgető pénzkéréseit nem tudta teljesíteni, de féltette befektetett tőkéjét, s ezért benyúlt a bank páncélszekrényébe. Nem pénzt emelt el, hanem lefényképezte a titkos iratok egy részét, amelyekből kiderült, milyen neveket takarnak a titkos bankszámlák rejtjelei. Vonát átadta a fényképeket Wilmsnek, aki elképedve tapasztalta, hogy a néhány felderített bankszámlán több mint 400 millió svájci frank fekszik. A legnagyobb meglepetés azonban Párizsban érte, ahol felkereste első „ügyfelét“, Leon Chertock orvost (titkos betétszám KAG 248485, öt és fél millió dollár értékben), s kiderült, hogy a számlatulajdonosok mindannyian rokonok. Egyikük Antwerpen, másikuk New York leggazdagabb gyémántkereskedője. Mindannyian köztiszteletnek örvendő polgárok, lovagrendek tagjai, magas állami kitüntetések tulajdonosai. Wilms Antwerpenbe utazott, ahol a párizsi sógor által értesített gyémántkereskedő titkára öszszehozta a cég ügyvédjével, a nagy tapasztalaté Walter Schiess-szel. Elkezdődött az alkudozás. A kis kaliberű ex-kárpitosnak meg kellett birkóznia a minden hájjal megkent, tekintélyes ügyvéddel, akinek a pénzügyi manipuláció trükkjei a kisujjában voltak. Wilmsnek mégis sikerült az évek során közel egymilliót kizsarolnia a nagy ügyvéd megbízóiból. Természetesen csak azért, mert fizetni még mindig olcsóbb volt... A bankot is értesítették a történtekről, de az SBG vezetőinek eszükbe sem jutott a rendőrségre telefonálni. A játék évekig folyt, s időközben Adolf Wilms, a kis kaliberű szélhámos és Schiess, a nagy ügyvéd, barátságot kötött, mint olyan emberek, akik tudatuk mélyén mégiscsak rokonlelkek. Wilms felkérte az ügyvédet: vállalja el a keresztapa megtisztelő szerepét. Wilms még most is vidáman inkasszálná a járadékot, ha megszabadulhatott volna attól a mániájától, hogy ő egy nagy szállodavállalat elhivatott alapítója. A szállodái, a nyugat-németországi és a két franciaországi, egyszerre mentek tönkre. A hitelezők megrohanták, s a dunkerquei hatóságok „könnyelműségből előidézett csőd“ címen letartóztatták monsieur Adolfot, aki olyan büszke volt gasztronómusi hírére. Ezzel véget is ért a karrierje, mert a francia rendőrség nyilvánosságra hozta azokat a körülményeket, amelyek felderítésétől a svájci hatóságok olyannyira őrizkedtek: megtalálták Wilms feljegyzéseit, a zsarolásból származó összegek porosz alapossággal vezetett könyvelését. E paksamétával együtt átadták Wilmst a svájci hatóságoknak, akik sokáig nem tudtak mit kezdeni ezzel a mérgezett ajándékkal. A baseli ügyészségnek pontosan egy esztendőre volt szüksége ennek a banális zsarolási pernek az előkészítésére. Ilyen hosszú procedúrára még nem volt példa ebben az országban. Végül kezdetét vette a gazdasági bűnperek történetének legfurcsább tárgyalása: a közönséget kizárták; egyetlen tanút sem hallgattak ki; a bizonyító anyagot a vád képviselője rejtjelesen terjesztette elő; (például: „a vádlott a városból telefonált a 3-as számú betéttulajdonosnak“) a törvényszék a banktitkot állami titoknak nyilvánította. Noha az egyedülálló per iránt nemcsak a világsajtó legjobb riporterei érdeklődtek, hanem a különböző országok fináncai is, sohasem szivárogtak ki részletek a tárgyalásról, és nem hangzott el egyetlen egyszer sem azoknak az adócsalóknak és valutaüzéreknek a neve, akiket Wilms a saját zsebére éveken keresztül megadóztatott. A három hétig tartó tárgyalás során még Walter Schiess ügyvédet sem hallgatták ki, aki pedig elejétől fogva mindenről tudott. A vádlottat pedig figyelmeztették: jobban teszi, ha nem emel kifogást a perrendtartás ellen, mert ilyen módon megkönnyíti helyzetét. A hivatalból kijelölt ügyvéd is hallgat. Védence hét évet kapott. A felét se ülte le. Múlt év novemberében „jó magaviseletért“ szabadon bocsátották. Viszont folyamatban van Manfred Kuhn ügyvéd pere, aki a másfél milliót sikkasztott szélhámost üldözve, közzétette annak „üzleti“ titkait. Ezzel súlyosan vétett a 273. paragrafus ellen. A vádat, a távolból, ügyvédje útján, a sikkasztó képviseli. Felháborodását a csalással szerzett másfél millió sem enyhíti, s tántoríthatatlanul ragaszkodik a törvény szigorú alkalmazásához ... TABÁK LÁSZLÓ A HÉT TÁRSADALMI—POLITIKAI—MŰVELŐDÉSI HETILAP III. évf., 25. (88.) szám Megjelenik pénteken Főszerkesztő HUSZÁR SÁNDOR Főszerkesztőhelyettes FÖLDES LÁSZLÓ Szerkesztőségi főtitkár : KOVÁCS ANDRÁS Szerkesztőség és kiadóhivatal : Bucureşti, Piaţa Scînteii nr. 1. Telefon : 17.60.20. Postafiók : 4138 Nyomda : Combinatul Poligrafic Casa Scînteii Grafikai szerkesztő : D. Varga Katalin