A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-12 / 19. szám
Lelouch Amerikában A beérés és a beérkezés a művészetben — különösen az anyagiaktól hatványozottan függő filmben — nem törvényszerűen egybeeső, de nem is törvényszerűen ellentétes. Az amerikai próba e tekintetben teszterejű lehet és szokott is lenni. Milos Forman a maga otthoni szemével tudta felfedezni Amerikát, s első, groteszk tragikomédiája után olyan művet alkotott Ken Kesey őrültek házi regénye nyomán, (Száll a kakukk fészkére), amely a kor Amerikai tragédiájának általánosító erejéig emelkedik. Julien Duvivier, kényszeremigrációban, Franciaország német megszállása után, magyar forgatókönyvírókkal, francia, román és néger főszereplőkkel, megteremtette az Egy frakk történetében a kisebbségi tudat, az osztálykirekesztettség egyik első amerikai filmjét. Georges Simenon és Marcel Carné olasz—francia koprodukcióban készített, de Amerikában játszódó filmje, a Három, szoba Manhattanban szorongó képet adott a nem csillogó New Yorkról, a kallódó emigránsok talajtalan, társtalan reménytelenségéről. Sordi és de Sica szomorú komédiája, az Egy olasz Amerikában ugyanezt az életérzést az önirónia fűszerével variálta. Olyan nagy színészek, mint Michéle Morgan, vagy Jean Gabin, vagy Danielle Darrieux, valahogy leírták életrajzukból az amerikai kényszeréveket. Európaiak maradtak, gyógyíthatatlanul. De Laurentiis, azonban kiment és újracsinálta a horrorfilmek ősét, a King-Kongot... Hát Lelouch, a fiatal európai, akit úgy ismertünk meg, mint az amerikanizálódó — pontosabban technicizálódó, száguldani kezdő —, modern világban emberien és líraian honos, s bizonyos érzelmi, stiláris meg asszociációs permanenciákat európai módra továbbéltető művészt? Másik férfi, másik nő a címe nálunk Lelouch amerikai filmjének — eredeti címe Más férfi, más esély. A befutás, vagy beérés esélye között választhatott, ha már olyan jó nevű művész lett idehaza, hogy meghívták oda, ahol Mississippit lehet rekeszteni a rendezőkkel ... A filmet természetesen végignézzük, bár éppen kétszer olyan hosszú, mint kellene. Tízezrével, százerével nézzük végig, a Lelouch nevéért, a cím,az emlékezetes első film címének nosztalgiájáért. Érdekes és élvezhető is, amit három órán át látunk. Csak éppen kijövünk három óra múlva a moziból és nem marad bennünk semmi. Mint minden, operatőrből lett rendező esetében, Lelouch több film után is a látvány művésze marad, s ha nincs színésze, aki drámát teremtsen a helyzetéből, akkor képeskönyvet látunk, s nem filmet. Már kísértett valami ebből az Élni az életértben is. A gyönyörűen fényképezett lakberendezői és divattervezői remeklések, a Grenoble-i téli olimpia inkább mondén, mint sportszerű riporteri képe mögött mégis feszült még valami: elsősorban a tévériporter férfihős vietnami frontélményei és tudósításai, másodsorban pedig Yves Montand és Annie Girardot. A riporter Lelouch most sem tagadja meg magát, s ha valami igazán bájos dolog van új filmjében, az a száz év előtti fotós kíváncsisága és szomjas tekintete, amellyel a kivándorló hajó s a korai Vadnyugat kuriózumait tettenéri; a ruhástul-kalapostul fürdő torzonborz úttörőt, a zsánerképeket a kisváros életéről, a naivan beállított portrékat, a „műtermet“ a három festett háttérrel — Párizzsal, New Orleansszal s a prérivel, s az utolsó jelenetben, a szerelmesek egymásra találását a réten, ami végül is bekeretezett régimódi fényképpé merevül. De ez csak néhány színfolt az Egy férfi és egy nő történetének más környezetben, más korban és sajnos más ritmusban való ismétlésén. Itt is mindketten viharosan özvegyültek meg, itt is a gyerekek internátusában kerülnek össze, itt is lekéste a nő a postakocsit s a férfi az egylovas bricskáján viszi haza, itt is a halott férj emléke kísért az első közös kiránduláson. Sőt, autóverseny helyett kombinált futó-, lovas- és kocsiversenyt látunk. Egy valami hiányzik csak: a belső égés Ami múlhat Anouk Aimée és Jean Louis Trintignant egyéniségének a hiányán. Geneviéve Bujöld és James Caan rendezőileg szándékolt antisztársága, szürke kisembersége a jelentéktelenségig sikerült. A mai időzítésű keretjátékban elhangzik egy mondat: „A dédanyám francia volt — de hát mit akarsz, nincs abban semmi!“ Pedig van, éppen ez az. Van valami európai plusz, a „mint minden ember, fenség“ hagyománya, ami egyáltalán nem azonos a Hollywoodban időnként előregyártott és reklámozott szupernővel és szuperverekedővel, aki Tennessee Williams szerint azok helyett él teljes életet a mozivásznon, akik lesötétített, fülledt nézőtereken nézik őket, s akik tulajdonképp, korlátoltságukban, vagy jelentéktelenségükben, egy öntudatlanná s szófogadóvá szürkítő hatalmi manipuláció áldozatai. Egyszerűen csak egyéniséget jelent az, nem helyzeti kiváltságot, vagy erőfölényt, hanem lelkek és arcok változatos tartalmasságát a közös hétköznapi sorsban. Ez a pozitív, demokratikus egyéniség-kultusz egyébként az amerikai haladó szellemiség egyik szép, új és életes felismerése. Kár volt hát róla épp Lelouch-nak, éppen ott és épp Európa képviseletében lemondani róla. „Gyilkos“ vagy áldozat Michel Bouguet és Pierre Richard Vendégünk volt Jankó Jankov Jankó Jankov bolgár filmrendező ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelylyel ismertük egymást karcsún és lobogón, de mára ki kopasz, ki kövér, ki komor, ki közönyös ... de nem mindenki. Jankov ősz és szemüveges, s a mosolya még kamaszmosoly, de a vaskos dioptriák mögött szomorkás tekintet bujkál. A bolgár kultúra napjai keretében bemutatott, s most műsoron levő filmje, az Adios, muchachos arról az időről szól, amikor el se hittük volna egymásról a kilókat, a tonzúrákat, a vérnyomásokat és a sóhajokat: egy KISZ-titkár napjait mutatja be egy kisvárosban a háború utáni őszön-tavaszon. Persze, akadt egy irigylésreméltóan hamvas kis kolléganő, aki azt kérdezte a sajtóértekezleten, miért nem mai filmet készít a mának, miért foglalkozik a régmúlttal, a történelemmel. Amiből érthetően adódott a választ meg sem váró kérdésem. — Elfogadja-e Jankov elvtárs azt a nézetet, hogy a mi ifjúkorunk már történelem? — Az utóbbi időben sok szó esik a retró-filmről. Én nem a divathullám miatt forgattam ezt a filmet. Nem tudom, máshogy van vele, de nekem ez nem régmúlt. S épp azért nyúltam ehhez a sztorihoz, mert van benne valami, amiről nem esett szó eddig. Mert vagy romantizálunk, ha az ifjúkorunkhoz visszatérünk, vagy pedig azt mondjuk, hogy bezzeg mi, meg bezzeg a mai fiatalok . . . Azt firtatom, hogy mi van azokkal, akik fiatalon rajban repültek, s mára kevesen maradtak. Az arany nem oxidálódik és továbbrepülni sokba kerül — de érdemes, ezt szeretném mondani a mai fiataloknak. A korszerűség lényege legyőzni a gravitációt, túllépni időnk, korunk korlátain — de hogyan? Ikarosz azért zuhant le, mert elszakadt az emberektől. Szállni és visszatérni — ezt próbáljuk! Sajnálom, hogy a díszbemutatón egyelőre hevenyészett mikrofonba fordítás nem tudta közvetíteni Valerij Petrov dalát, amelynek kulcsszerepe van a filmben. Arról van szó, hogy fiatalon könnyű repülni, de kérdés, hogy ki bírja végig, mert az évek múltával egyre nehezebb lesz, s természetes, hogy a nagy többség nem győzi, a földön marad — de hozzájuk fordulunk: legalább ne akadályozzák a mások repülését . . . — Hogyan fogadta a bolgár fiatalság s a bolgár kritika a filmet? — Sok találkozóm volt a fiatalokkal, hiszen a film a mi Komszomolunk 30. évfordulójára készült. Először abban a kerületi bizottságban vitatták meg, amelyhez a filmgyár tartozik. Nagyon szenvedélyesen szóltak hozzá a fiatalok, de sokat nevettünk is együtt, mert a filmem tulajdonképp a vígjáték. A mai huszonévesek, tizenévesek megértették, hogy a szereplők komoly magatartása s az általuk mondott, mai füllel bődületes szövegek akaratlan humora közt feszülő ellentétből fakad a film humoros hangvétele. Ami az én nemzedékemet illeti, főként azok illetődtek meg, akik így, vagy amúgy, de azóta bevonták a zászlót. „Nem a kozmoszból jöttek ők“ — mondja Petrov dalszövege —, „földiek ők is, mint mi vagyunk. / Nincs Fiatjuk, nem találkoztunk velük a teniszpályán, / de összeszorul a szívünk, ha arra gondolunk, / hogy egyformák voltunk és egyformák lehetnénk ma is“. — Ezt egy romániai magyar költő, Lászlóffy Aladár kegyetlenebbül fogalmazza meg: „Hányan rohadtak el húsz és harminc között“ ... — Hát igen . . . Hogy milyen az étel, az nemcsak a húson, hanem a mártáson is múlik. — ... ami nem — „szósz“ ... A lírai hozzáállás más húrt pendít meg, de ugyanoda hat. Hogyan fogadta a bolgár kritika a láthatólag ábrázolt Urai konvenciót, a főhős időnkénti repülését? — Megértették, egyetértettek és szakmai szempontból is elfogadták. Pedig nehéz mindvégig az abszolút reális lét és a konvenció — az irónia és a költészet határvonalán tartani egy filmet, hogy a kritikai szemlélet s a nosztalgia becsületesen kibéküljön egymással. De tudja, ki segített a legtöbbet? A színészeim — a diákjaim. (halász) 7 A HÉT A játékszer Adva van egy ember (a francia film legújabb nagy intrikusa, a sima és hűvös, de csöppet sem arisztokratikus, inkább tokásan nyárspolgári Michel Bouquet), akinek annyi pénze van, hogy — tapasztalta — mindent megvehet, s nem is tud egyebet, mint mindent megvenni. Megvette a válást, amikor úgy követelte a szeszélye és megvette az új, fiatal feleséget. Következésképp évente nála vakációzó kisfia szeretetét is pénzzel akarja megvenni. A gyerekben azonban inkább a bosszú s a keserűség dolgozik, s nyilván döbbenten vette észre, hogy követelésére az apai pénz nem ismer lehetetlent. Erre kísérletezni kezd, persze csak azért, hogy apját bosszantsa. De apjának ez az egyetlen, kereskedelmi egyenlegben meg nem oldható viszonya, s bosszankodás helyett szót fogad. Tán büszke is „a vér szavára“ ... A kisfiú egyik kísérlete pedig az, hogy az egyik apai vállalat rendezte játékkiállításon az ugyancsak apai tulajdonban levő újság kiküldött riporterét csomagoltassa be és küldesse haza. A több havi állástalanság után végre alkalmazotthoz jutott fiatalember panaszára főszerkesztője mindössze ezt feleli: sok ezer munkanélküli van a sajtóban, mit akar? A főszerkesztő anynyira tudatában van a helyzetnek, hogy mikor a tulaj kísérletképp, hogy megtudja, meddig terjed a hatalma és ráparancsol, hogy vetkőzzék le, azonnal, szófogadóan hozzáfog a szomorú sztriptízhez .. . Megkezdődik tehát a pokoljárás, a ’ melyben az áldozat makacsul nem képes hinni. Pierre Richard, mert ő az illető, teljesen chaplini helyzetbe kerül, minden óriáskockából épült játékvár és minden habostorta az ő fején csattan. Helyzete éppoly bizonytalan és felemás, mint a Charlie-é a nagyvárosi fényekben a milliomos mellett, aki részegen imádja, de józanul nem ismer rá. Mégis, megérzi, hogy a kisfiúnak nem annyira áldozat kell, mint inkább pajtás. Persze kénytelen részt venni a házbeli normális (?) felnőttek — szófogadó és alázatos inasok, nevelmek — ellen elkövetett zsarnoki csínyekben, de csak úgy, mint a labda, vagy a parittyakő, amellyel az ablakot bezúzták, s számolnia kell azzal, hogy a felnőttek, akikhez hozzávágtak, pontosan úgy fognak bánni vele, mint egy labdával, vagy egy darab kővel: belerúgnak. Meddig mehet ez — színészileg? Richard most nem viccesen ügyetlen, hanem kiszolgáltatott; olyan, aki nem nevettet, de nevetnek rajta, a megaláztatásain — de közben nemcsak önérzete van, hanem esze is és fogékonysága a szeretetre. Hogyan keresi meg a megfizethetőség dzsungelében az ösvényt egyetlen lehetséges szövetségese az ádáz kisfiú jóérzéséhez, korát meghaladó sebzettségéhez: ezt követjük nyomon a tragikus bohócakrobatika bukfencein, a harsány, illetlen tréfák, pl. az úri gardenparty langyos unalmát feldúló cowboyosdi —s a csendes, kesernyésen józan pillanatok szédítő váltakozásán át. A megcsúfolt ember nem áll romantikus bosszút, igazi fegyverrel a játékpisztoly helyett, hanem korához és mesterségéhez hűen — lapot kezd csinálni a gyerekkel, lapot, amelynek bélés külpolitikai rovata egyaránt a papa üzelmeivel foglalkozik. A gyerek ismeri a tényeket s a barátja megtanítja a tények nyilvánosságának a horderejére. Nem, nem alantas zsarolásról van itt szó. Csak arról, hogy a kisfiú megtanulja élő babájától-mackójától-paprikajancsijától az értelmes, célratörő cselekvés örömét. S bár nincs többé mindent jóvátevő, hat-hét számjegyű csekk, sem állás, se kilátás, se semmi, a kisfiú ismételten meglóg a papától a mozgó autóból ugrik ki, egyenesen a Pierre Richard nyakába. A hosszú, szőke legény pedig, a rakoncátlan sörényével, szomorkásan groteszk mosolyával ott áll, támasztalanul, ágrólszakadtan, a görcsösen kapaszkodó, nyakába búvó kisfiúval a karján. A másik, szabad karja-válla meg a dróton rángatott marionettek szögletes-vicces izgékonyságával moccan egyet, egy klasszikusan bohócosat, de konokat, mint aki azt mondja: itt állok, mást nem tehetek . . . HALÁSZ ANNA hírpótló Amikor április elején Lohinszky Loránd a díjjal hazajött Bukarestből, az udvarunkról levágtunk egy fél aranyesőbokrot, mert ugye, minden jelképes — és felköszöntöttük vele, megíva az áldomást is. És vártunk. Vártuk, hogy a művelődési sajtó bővebben foglalkozik az eseménynyel. Hiszen jelentős sikerek előzték meg. A nyugat-berlini 1978-as Filmfesztiválon az Apám néhány boldog éve című Simó Sándor-film elnyerte — más kisebb díjak mellett — a filmkritikusok nemzetközi díját. A film főszerepét Lohinszky Loránd játssza, s még a berlini bemutató előtt nívódíjban részesült alakítása Budapesten, ahol is a Népszabadság kritikusa többek között ezeket írta: „Lohinszky Loránd telitalálat az Apa alakjában. Ez a Tímár Józsefre emlékeztető nagy színész mindent tud a kispolgári erkölcsről, öntudatról, mentalitásról...“ stb. Mivel most már egy hónapnál több is eltelt — jelezzük legalább, hogy a romániai Színházművészeti Dolgozók Országos Szövetségének (ATM) Kritikai Osztálya az 1977-es legjobb férfialakítás díját (ex-aequo) Lohinszky Lorándnak ítélte oda Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjának Prédikás alakításáért. Azt hiszem, az olvasók vagy azok a színházlátogatók, akik láthatták ebben a szerepében, osztoznak az örömben, hogy a közönségsiker ezúttal a legszigorúbb szakmai elismeréssel is társult MAROSI ILDIKÓ FILM