A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-06-08 / 23. szám

Emberek viharban (2.) A hangverseny Eljött a hangverseny estéje. A temesvári­ színház nézőtere zsúfolásig megtelt Az élményt váró izgalom forró hangulata töl­tötte be a termet. Amikor Kodály Zoltán megjelent a páholyban, a közönség fel­állva, hosszasan tapsolt, közöttük a ható­ságok képviselői is, többek között Oprescu hadosztályparancsnok, Emil Gradinariu városi kultúrtanácsos, továbbá román írók és újságírók. Nagy taps fogadta Radu Urleteanu karmestert, akinek intésére felcsendültek George Enescu I. Román rapszódiájának hangjai. „Szikár alakja — idézzük Cse­resznyés Sándort — a hatalmas zenekar fölé emelkedett. Széles, nyugodt mozdula­tokkal vezényelt, a jobb proszcéniumpá­holyban pedig ősz hajú férfi figyelte..." A zenekar és a kórus is nagyszerűen helytállott, és méltóképpen tolmácsolta Kodály Psalmusát is, amely lenyűgöző ha­tást keltett, utána tapsvihar zúgott fel. Urleteanu karmester Kodály Zoltán felé fordulva mélyen meghajolt. A zeneszerző felment a színpadra, átölelte Urláteanut, és csak ennyit mondott: „Nagyon szépen köszönöm". Majd melegen kezet szorítot­tak. A közönség szűnni nem akaró tapssal, felállva ünnepelte a Psalmus szerzőjét és tolmácsolóit. Ilyen ünnepi hangulatban folytatódott a hangverseny második ré­sze is. I. Alexandru Russo, a Zenebarátok Egye­sületének egykori évvel e hangverseny titkára — huszonnégy után, Kodály Zoltán 75 születésnapja alkalmából — a temes­vári Szabad Szó 1958. január 4-i számá­ban így emlékezik vissza a hangversenyre: „ . .. A nagyzenekarra, vegyeskórusra és tenorszólóra írt Psalmus Hungaricus mu­zsikája időszerű zenei nyelven szólaltatta meg Vég Mihály kecskeméti, XVI. század­beli költő archaikus fordítása nyomán — a külső és belső ellenségtől nyomorgatott magyar nép jajkiáltását. A Városi Színház proszceniumpáholyában helyet foglaló Ko­dály Zoltánt körülvették a bánsági zenei élet jelesei, élükön Sabin Dragoljat. A nézőtér zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó, békére és a népek egyetértésére vágyako­zó közönséggel, amely soha nem látott ünneplésben részesítette a nagy zeneszer­zőt. A műsor minden egyes száma, annak sajátosságait kidomborító tolmácsolásban, együttérzést ébresztett a hallgatóságban mindaz iránt, ami szép és emberi egy nép lelkületében. A Psalmus Hungaricus ki­emelkedett bámulatos újszerűségével. Mo­dern muzsika, amely ősi népdalok témái­ban gyökerezik. A kórus, akárcsak az an­tik görög tragédiában, maga a nép hang­ja, azzal a különbséggel, hogy szerkezete polifon. Mint az oratóriumban, itt is talál­koznak az epikai, lírai és drámai elemek. A mesteri hangszerelés egyforma meg­győző erővel fejezi ki a bánatot és a menekvés reményét. Kodály remekműve élményszerűen hatott a két világháború közötti évtizedek formalizmusától és de­­kadentizmusától megcsömörlött temesvári közönségre..." Kodály Zoltán a Psalmus Hungaricus átütő sikerű bemutatója után fogadta a 6 Órai Újság munkatársát, akinek a követ­kezőket mondotta: „Már sok helyen, szerte a világ nagy metropolisaiban hallottam a Psalmus Hun­­garicust, de őszintén ki kell jelentenem, hogy a temesvári előadás felülmúlta min­den várakozásomat. Külön dicséretes ez a nagy munka, amelyben fő érdeme Urlefea­­nu román karnagy úrnak van, hogy ezt a valóságosan nemzetközi — román, német és magyar tagokból összeállított zene- és énekkart — ilyen rövid idő alatt ennyire össze tudta fogni.“ Hangverseny után Emil Gradinariu vá­rosi kultúrtanácsos díszvacsorán látta ven­dégül Kodály Zoltánt, Laurisin Lajost meg egy szűk körű társaságot. Fennmaradt er­ről egy fényképfelvétel, amelyet Aurél Tomasiu, a hangverseny egyik szervezője készített. A vacsoráról a Déli Hírlapban (F. szignóval) a következőket olvassuk: „ ... A hűvösvölgyi aszkéta — így hív­ják Kodályt Budapesten, mert teljesen elvonulva él az emberek világától. És most itt ül az aszkéta az asztalnál, kissé zavar­tan a szeretetteljes arcok között, de máris valami meghitt vidámság ömlik el komoly arcán. Kellemes meglepetéssel látja, hogy magyarok és románok ennyien együtt vannak, és egyetértenek a kultúra megbe­csülésének gondolatában. Román beszé­dek hangzanak, magyar beszédek hangza­nak és mégis egyetlen harmóniában ol­vadnak a különböző idiomájú szavak. Kultúrharmóniába. (...) Igen, Kodálynak olyan széles lett a kedve — ez sem igen történt meg —, hogy még beszédet is mondott. Nem csiszolt szóvirágokat mon­dott, csak nagyvonalú igazságokat. Gránit­ból valót. Az erdélyi lélekről beszélt. És arról, hogy akik egy darab földön élnek, bármilyen is a nemzetiségük, kell hogy legyen egy összefogó kapcsuk, egy közös kultúrgondolatuk. És beszélt a kultúrtisz­­teletről, amely az embertisztelet és a gya­korlati megértés egyetlen biztos átmentő hídja. A megértés és egy tisztult szemlélet za­vartalan szimbóluma volt ez a szép est, akaratlanul is példázata annak, hogyan képzelhető el mélyebben, igazabban és őszintébben egy átértett és tisztelt sors­közösség.“ A banketten számos pohárköszöntő hangzott el. I. Alexandru Russo említett visszaemlékezésében ezeket írja: „A társaság poharat emelt a román—ma­gyar baráti közeledés alapján gyümölcsö­ző együttműködésre. Kodály Zoltán kije­lentette, hogy továbbra is hozzá óhajt járulni a két szomszéd nemzet közeledésé­hez, majd így szólt: »Most értem, miért hangoztatja Kós Károly író, hogy a ma­gyarországi magyarok kevésbé értik meg az erdélyi magyar lelket, mint a románok. Az a harmónia, amelyet itt láttam, nem­sokára általánossá fog válni a szomszédos országban is.«“ Asztalbontás után Kodály Zoltán, Lauri­sin Lajos, Radu Urlățeanu, Sabin Dragoi, dr. Emil Gradinariu — a házigazda —, Szegő Ferenc és Aurel Toma­șiu egy másik szobába vonult vissza, hogy megtárgyal­ják a Budapestre tervezett cserehangver­seny ügyét. Abban is megállapodtak, hogy ezen a budapesti hangversenyen mutat­ják be (ősbemutatóként) Sabin Dregoi legújabb művét. Kodály Zoltán rendkívül szükségesnek és fontosnak tartotta a bu­dapesti hangversenyt, közbenjárását ígérte annak érdekében, hogy — a temesvárihoz hasonlóan — a szándéknak megfelelő ün­nepi keretet kapjon. Sajnos, erre a hangversenyre már nem került sor. Azonban a más erdélyi váro­sokban megjelenő lapok is jelentős kultu­rális eseménynek nevezték a temesvári hangversenyt. TÁMADÁSOK LAVINÁJA Osztatlan volt a siker, de a jobboldali sajtó folytatta, sőt fokozta a támadást Radu Urlățeanu ellen. Ebben a hadjárat­ban a Vestul vezetett, követte a Țara, a Generația Nouă és más lapok. A temesvári Vestul című lap 1934. ja­nuár 6-i számában, közvetlenül az ünnepi hangverseny után, az első oldalon három­hasábos cikkben (Psalmus Hungaricus cí­men) foglalt állást. Bevezetőül — képmu­tatóan — a népek közti barátság ápolása mellett szól, majd váratlan fordulattal az­zal a váddal hozakodik elő, hogy Kodály Zoltán temesvári fogadtatása és meleg ünneplése nem a­natkozása volt, hanem zenekedvelők megnyi­a magyarországi soviniszta propaganda hatásának követ­kezménye. Majd így ír: „Egyetlen következtetést vonhatunk le: a románok, az igazi románok hirdessenek bojkottot... a kölcsönös megismerést szolgáló kapcsolatokat mi, bánságiak e­­zeréves távlatból mérjük fel... Nemzet­közi a művészet? Igen, tudjuk, de a ma­gyarok művészete soviniszta, öncélú lett, nem egyéb, mint eszköz. Ezért a koncerten elhangzott tapsokra csakis utólagos pfuj­­jal válaszolhatunk." Egy másik temesvári lap, a Tóra ugyan­aznap szintén az első oldalon közöl cikket, ugyancsak Psalmus Hungaricus címen, és felveti a kérdést: mesváron a Psalmus „Miért adták elő Te­Hungaricust? Hogy üvöltve ünnepeljék Laurisin Lajost, a bu­dapesti opera silány tenoristáját? Legyünk őszinték, összehasonlíthatjuk-e valaha is a Psalmus Hungaricust Enescu Román rap­szódiájával? (...) A temesvári kisebbségi közönség azon­ban kimutatta érzéseit. Nem a művészet­nek, hanem a magyar nemzetnek tap­solt... Nem sovinizmusból mondjuk mind­ezeket, távol áll tőlünk ilyesféle gondolat, de az embert fölháborítja már az effajta tüntetés is, ezért tehát a Psalmus Hunga­ricust törölni kellett volna a műsorból..." Ugyanez a lap a második oldalon „ze­nei krónikát" is közöl, amelyben dicséret­tel illeti a Radu Urlățeanu vezényelte szimfonikus hangverseny művészi értékét. Kifogásolja azonban, hogy a román hall­gatók számára csak Enescu Román rap­szódiáját tűzték műsorra, míg a többi szá­mot a magyar közönség igényeihez szab­ták. Miután megállapítja, hogy Radu Urlá­­țeanu kiváló karmester, és a hangverseny minden számát magas művészi szinten vezényelte, így fejezi be: „Szerettük volna, ha a közönség az igazi művészetet ün­nepli, nem pedig a nemzetiségét." Ezek az egyébként jelentéktelen és na­gyon kis példányszámban megjelenő, nagyrészt zsarolásból élő lapok egyszerűen nem vették, mert nem akarták észre­venni, hogy a roskadásig zsúfolt nézőtéren románok, magyarok, németek, szerbek egyforma lelkesedéssel tapsolták végig a hangversenyt, Enescu Rapszódiájától a Psalmusig. A Vestusnak és társainak elvakult táma­dásaira vezércikkben válaszolt a Déli Hír­lap (1934. január 7.) .......Programatikusan követtük a célt, hogy a népek közötti megértést szolgáljuk, ami különösen a Bánságban nem állított bennünket nehéz feladat elé, mert az itt századok óta a legnagyobb békességben együttélő tucatnyi különböző nemzet fiai között hagyományos volt a harmónia. (...) Csak aki igazán szereti nemzetét, tudja igazán megérteni és értékelni a faj­­szeretetet másban is. A fajához igazán ragaszkodó sohasem vetemedhetik arra, hogy más nemzetet akár önérzetében, be­csületében vagy érzésében megbántson, megsértsen. Ezt tartjuk szükségesnek és fontosnak ismételten kihangsúlyozni most, amikor kénytelenek vagyunk szomorúan megállapítani, hogy akaratlanul is újabb támadási területet mesterkedtek ki elle­nünk abból az alkalomból, hogy román rendezésben, román dirigens vezetése alatt, szimfonikus hangverseny keretében előadták Kodály Zoltán Psalmus Hungari­cus című nagy zenei művét. (...) Enescu Román Rapszódiája és német meg francia szerzők művei mellett. (...) A Vestul cikk­írója talán nem tudja, de mi tudjuk, hogy ezt a művet megtapsolta az angol közön­ség éppúgy, mint a svájci. A Vestul cikk­írója talán nem tudja, de mi tudjuk, hogy Enescunak milyen kivételesen lelkes fogad­tatást, rendeztek Budapesten, és éppo­lyan, az igazi művészetnek kijáró hódolat­tal fogadták Román rapszódiáját Buda­pesten, mint Kodály Psalmusát Temesvá­ron (...) Hittel hisszük, hogy ezen véle­ményével önmagára maradt. Ezért nekünk ez az ürügy nem is lehet alkalom általá­nosításra, mert tudva tudjuk, hogy nem a politika, hanem a kultúra minden egyes ága, amelyek között igen díszes hely il­leti meg a zeneművészetet, hozza közelebb az embereket egymáshoz, mert tudva tudjuk azt is, hogy aki szelet vet, vihart arat, és a természet bölcs rendelése folytán a dudva nem terem nemes gyümölcsöt. Ez a mérges mag, melyet a Vestül igyekezett elhinteni a lelkekben, nem fog kikelni, mert a Bánság népei évszázadok viharai­ban megtanulták egymást becsülni, belé­jük idegződött az data sokkal inkább, egymásrautaltság tu­semhogy a gyűlölet és kicsinyes áskálódás gyökeret verhetne nemesebb érzelmekben nevelkedett lelkü­letükben.“ NEMES VISSZAVÁGÁS Imponáló az a nyugalom, amellyel a támadás középpontjában álló Radu Ur­­láteanu a vádaskodásokat fogadta. Iga­zának tudatában, fölényes kulturáltsággal válaszolt a sértésekre. Néhány nappal a hangverseny után Köszönet címen nyílt le­velet tett közzé a Temesvári Hírlapban (1934. január 9.) „Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Kedves kollégám, engedje meg, hogy igénybe vegyem nagy becsű lapjának nyil­vánosságát, amikor köszönetet akarok mondani mindazoknak a személyeknek és intézményeknek, akiknek, illetve amelyek­nek érdeme elsősorban, hogy a január 3-i szimfonikus hangverseny annyira szépen sikerült és magas vendégemet, Kodály Zoltánt oly melegen fogadták és ünnepel­ték .__> Köszönetemet fejezem ki Te­mesvár városának, mert egy olyan kultu­rális tényezővel ajándékozta meg a pol­gárságot a városi szimfonikus zenekar révén, amely alkalmat adott arra, hogy a román zenei kultúra létjogosultságát be­bizonyítsa s elismerését vívja ki Európa egyik legnagyobb zenészének. Köszönöm Emil Gradinariu kultúrtanácsos úrnak azt a tényt, hogy azáltal, hogy vendéglátó asztala körül egybegyűjtötte a románokat, magyarokat és németeket egyaránt, ven­dégemnek, Kodály Zoltánnak a Bánság igazi képét mutatta meg, annak a Bánság­nak, ahol a testvériesség szelleme uralkodik az átkos gyűlölködés helyett. (...) Azok­nak pedig, akiknek a lelkében kétségek maradtak e hangverseny után, teljes elég­tételt ígérek február 26-ára, amikor a 8. szimfonikus hangversenyen, amelyet Őfel­sége Károly király védnöksége alatt a Román Zeneszerzők Egyesülete rendez a temesvári szimfonikus zenekarral, az egye­­sület tagjainak kompozíciói kerülnek előa­dásra, köztük természetesen Bartók Béla művei is, aki az egyesület alapító- és dísztag­ja. Szerény személyem, amíg a zenekar é­­lén vagyok, egy pillanatig sem fogok meg­szűnni a zene nemes eszközeivel valóra váltani Totörescu miniszterelnök szavait, amelyeket (...) eskütétele alkalmával mondott el: ... és szólok minden román lélekhez, szűnjék meg minden bujtogatás és fegyverezzék le a gyűlöletet ! Hiszem és remélem, hogy működésünk és jövőbeni munkánk az illetékes hatósá­goknak nemcsak jóváhagyását, de báto­rítását is eredményezni fogja. Kiváló tisztelettel: Radu Urleteanu, a Városi Szimfonikus Zenekar karnagya." PINTÉR LAJOS Díszvacsora hangverseny után Kodály Zoltán tiszteletére. A zeneszerző mögött Radu Urleteanu karmester. (Aurel Tomasiu egykori felvétele.) DOKUMENTUM

Next