A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1998-06-18 / 25. szám

Bakk Miklós Ssró és czb­otmiczny hagyományra­­ többet bízó amerikai (angolszász) megoldással. Persze, a szabadságjogok törvényhozási úton történő erőteljesebb szabályozása a kifejezés szabadságának egyes területein elengedhetetlen volt, így például fontos volt a forradalmi törvényhozásnak az a szabályozása, amely különválasztotta a képviselői parlamenti beszédek teljes szabadságát („felelőtlen­ségét”) a képviselők egyéb megnyilatkozásai miatt indítható esetleges eljárástól (ezt a megoldást fontolgatja jelenleg Valeriu Stoica igazságügy­miniszter a Vadim-jelenség megfékezése céljából). Azonban a törvényhozás ilyen időnkénti beavatkozási lehetősége az emberjogi szabályozásba a politikum szerepét értékelte fel, szemben az amerikai és angol jogalkalmazásban kialakult bíráskodási hagyománnyal. Találóan írja Dicey 1885-ös, Bevezetés az angol alkotmányjogba című könyvében, hogy az angol alkotmány- és jogfejlődés sajátossága egy p paradoxont eredményezett, miszerint bár a kor mind francia, mind belga alkotmányozási szabályozásai Angliától kölcsönözték a kifejezés szabadságának eszméjét, e szabadság mégis eltérő helyzetbe került ezekben az országokban: „Franciaországban a cenzúra, bár folyton megszüntették, folyton feléledt, mert a kormányzat diszkrecionális hatalma összhangban volt a francia törvényekkel és intézményekkel. Angliában a cenzúra eltörlése azért volt végleges, mert a korona diszkre­cionális hatalma ellenkezett közigazgatásunk rendsze­rével és az angol jog fogalmaival. A különbséget még feltűnőbbé teszi ama tény, hogy azon államférfiak, akik Franciaországban oly csekély sikerrel fáradoztak a sajtószabadság megvalósításán, valóban vélemény­­szabadságot akartak létesíteni, míg azon államférfiak, akik az engedélytörvényt mellőzték, s ezzel az angol sajtószabadságot megalapították, a toleranciáról oly nézeteket vallottak, amelyek távolról sem kedveztek a véleménymondás korlátlan szabadságának. Ez a különbség nemcsak meglepő, hanem a legjobb példák egyike is az angol joguralom (rule of law) értelmének megvilágítására”. A rule of law felsőbbsége pedig annyit jelent, hogy a „kormánynak vagy a bírósá­goknak oly kevéssé van joguk egy újság megjelenését, mint egy levél írását megelőzni vagy ellenőrizni". Azaz: „A véleménymondás szabadsága ... Angliában alig áll egyébből, mint hogy jogunk van írni és mondani mindazt, amit egy 12 szatócsból álló esküdtszék helyesnek tart”. A­z angolszász és a kontinentális szabályozás eltérő hagyományai eltérő joggyakorlathoz és a véleményszabadság eltérő értelmezéseihez vezettek. Az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) egyre nagyobb hatalmúvá vált, s a First Amendment folyamatos értelmezésével szabott irányt a véleményszabadságra vonatkozó bírás­kodásban. E változások fő iránya az - írja Halmai Gábor A véleményszabadság határai című könyvében -, hogy a „szabad kifejezésnek és új közvetítősnek növekvő szerepet tulajdonítanak a demokratikus akaratképzésben”. Ennek indoklását Alexander Meiklesohn politológus a következőképpen fogalmazza meg: „Egymásnak ellentmondó álláspontokat nem azért kell engedni kifejezésre jutni, mert igazak, hanem mert relevánsak. Ha bárki komolyan képviseli őket, akkor mint választóknak tudomásul kell vennünk ... Nézetektől félni, akármit is fejezzenek ki, annyit jelent, mint képtelennek lenni önmagunk irányítására”. Minthogy a szűkszavú alkotmányos szabályozást egyedül a joggyakorlat módosulásai igazították a kor adottságaihoz, a Supreme Court bírái valóságos jogalkotókká, az ítéletek indoklásában pedig igazi jogfilozófusokká váltak. A század elejének egyik - elméleti munkásságát tekintve - legjelentősebb bírája, Oliver Wendell Holmes szerint csakis a nézetek vitájából derülhet ki az igazság, mely a társadalom működésének alapja: ...... az igazság legjobb próbája a gondolatok piaca, a piac versenyében való elfoga­dottság ...”. Több legfelsőbb bírósági ítélet is hangsúlyozza, hogy a véleményszabadság az egyik legjobb fegyver a közhatalommal való visszaélés ellen. „Az autoritást kell a közvélemény által ellenőrizni, nem pedig a közvéleményt az autoritás által” - fogalamzódik meg 1943-ban. Mindazonáltal a legfelsőbb,,bírák sem térhettek ki az elől, hogy az írott és elektronikus sajtó - ha nem is alkotmányjogi, de metaforikus értelemben -„negyedik hatalommá” vált. Azaz: a szólás- és véleményszabadság funkcióinak gazdálkodása, a médiumok intézményi komplexumai­nak kialakulása óhatatlanul érintette az e jogok alanyaira vonatkozó felfogásokat, s az amerikai joggyakorlat sem kerülhette meg - írja Halmai előbb idézett művében - ama kérdés megválaszolását, hogy mennyiben köteles (és képes) a közhatalom jogintézményi eszközökkel gondoskodni arról, hogy a „gondolatok piaca" optimálisan működjék, hogy a gondolatok és vélemények azonos eséllyel jelenhes­senek meg médiumokban, és ezzel biztosított legyen a közönség kiegyensúlyozott tájékoztatása? Másképpen fogalmazva: indokolható-e a tömegtájékoztatás intézményeinek megkülönböztetett jogi helyzete? Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság a First Amendment nyomán kialakult hagyomány alapján abból indul ki, hogy a véleményszabadság joga az individuumokat­ és az intézményeket egyenértékűen illeti meg: az írott és az elektronikus sajtó területén tevékenykedők jogai nem mennek túl a magánszemélyeket megillető szabadságoknál. Amerikában e hagyomány folytán nincs is közszolgálati média. Azonban az első világhá­borút követően, amikor felmerült a rádiófrekvenciák engedélyezésének kérdése, a Supreme Court alkot­mányosan is legitimálta ennek szükségességét: „ez a szabályozás éppolyan életszükséglet, mint a közlekedés ellenőrzése az autók fejlődése miatt”. Eközben azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy egy hasonló engedélyezési rendszer az írott sajtó területén ellentétes az alkotmánnyal, a First Amendment szellemével. Az elektronikus médiumok engedélyezésével megnyílt a kapu további előírások érvényesítésére is, amelyek - a bírói érvelés szerint - azért szükségszerűek, mert az államnak „nem szabad tűrnie a (rádió)piac monopolizálását”. Az úgynevezett Fairness-doktrína révén ezek tartalmi szempontokra is kiterjedtek: egyrészt előírják az adásidő bizonyos részének közösségi célú kitöltését, másfelől - viták esetén - az összes érintett fél megszólalási lehetőségét. Szabály írta elő a helyi kérdésekre szánt idő mini­mumát, valamint az „obszcén” és „illetlen” tartalmú megnyilvánulások korlátozását. A nem korrekt módon megjelenített személyek vagy csoportok válaszadási joggal rendelkeznek. Ugyanakkor az írott sajtó vonatkozásában a Legfelsőbb Bíróság - összhangban a sajtószabadság klasszikus értelmezésével és a First Amendment ezt védő szellemével - alkotmányelle­nesnek minősítette azt a szabályt, amely egy meg­támadott jelöltnek válaszadási jogot írt elő, az újságoknak éppen az 1. alkotmánykiegészítésre hivatkozva áll jogukban egyoldalúan tájékoztatni vagy kizárólag nem politikai témákra korlátozódni. Az európai jogrendszerekre - eltérően az amerikaitól - általában az jellemző, hogy maguk az alkotmányos előírások is jelzik az új médiumok megjelenését. Az 1949-es német alkotmány, a Bonni Alaptörvény 5. cikkelye nemcsak a hagyományos véleményszabad­ságot szavatolja, hanem az információ és a rádió (implicit módon a televízió) szabadságát is. A német alkotmánybírósági joggyakorlat a vélemény- és sajtószabadságot ahhoz való jogként kezeli, hogy valaki „hallathassa szavát”, s ez - ellentétben az információs szabadsággal - nem a befogadó jogát jelenti a vélemények meghallgatásához, hanem a „beszélőét” arra, hogy az állam ne válassza el hallga­tóságától, anélkül azonban, hogy ez jogot jelentene a tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzáférésre. Ez az elhatárolási elv a gyakorlatban azonban még azáltal is bonyolódik, hogy a rádió- és televízióállo­mások mind magánállomásokként, mind pedig közjogi személyekként létrehozhatók, de eltérő feltételek mellett. 1981-ben az alkotmánybíróság megerősítette, hogy a belföldi programok kifejezzék a vélemények létező sokféleségét, s tartalmilag kiegyensúlyozottak legyenek. Ehhez - az alkotmánybírák­ szerint­­ a tartományi parlamenteknek (Landtagoknak) két modell áll a rendelkezésükre. Az első úgynevezett „belső plurális” modell­­ az elterjedtebb megoldás­­, amely minden egyes rádió- és tévétársaságtól megkívánja a kiegyensúlyozott programot. A második a „külső plurális” modell, amely a demokratikus kiegyensúlyo­zottságot a műsorok összessége révén valósítja meg. Halmai Gábor szerint ha összegezzük a német Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatát a rádióval és a tévével szemben, akkor meglehetősen ellentmondá­sos képet kapunk: a magánrádiók és -tévék esetében nem mond le a tartalmi követelmények támasztásáról, ami nem éppen egy liberális gyakorlat, másrészt viszont a kommunikációs szabadságok biztosításában eléggé messzire elmegy.­­­­ V­árható volt, hogy az eltérő jogértelmezési hagyományok ellentmondásai, valamint az elektronikus médiabirodalmak gyors terjeszkedése előbb-utóbb napirendre tűzi a kommunikációs jogok újszerű meghatározását, amit az is jelez, hogy a kommunikációs szabadságok gyűjtőfogalma ma már meghonosodott kategória az alapjogok vizsgálatával foglalkozó jogtudományokban. A pragmatikus amerikai jogtudomány a szólás (speech), a sajtó (press) és a rádió (broadcast - s ebbe, mint fennebb már utaltunk rá, beleértendő a televízió is) szabadságára a kifejezés szabadsága (freedom of expression) kategóriáját alkalmazza. A német tudományban e jogokat először a szociológia és a társadalomelmélet felől közelítették meg. Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (1971) című művében az alapjogok három fő csoportját különbözteti meg, köztük az egyik „az okoskodó közönség szférájára (a vélemény- és szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési szabadság stb.), valamint a magánembereknek a nyilvánosságban betöltött politikai szerepére (a petíció joga­, az egyenlő választó- és szavazati jog stb.) vonatkozik”. Mint látható, az okoskodó közönség szférájába tartozó jogok tartalmazzák a kommu­nikációs jogokat. Legátfogóbban ezt Niklas Luhmann foglalta össze: ő a gondolat- és véleményszabadságot, a sajtó, a művészetek, a tudomány, a kutatás és a tanítás szabadságát nemcsak a személyiség szabad kifejeződési lehetőségének, hanem egyben a politikai akaratképzés intézményének is tekinti, amelyek az egyesülési és gyülekezési joggal együtt alkotják a kommunikáció szabadságát. A német jogtudományban Scholz képviseli legmarkánsabban a „kommunikációs alapjogok” felfogását, melyek közé a véleménytetel kí­­vánírás, a művészet, a tudomány, az egyestt&S/SI' gyülekezés szabadságát sorolja. Ezen funkciója maga az emberek közötti közvetítési tehát a közvetlen kommunikáció, míg más alapjogok esetében a kommunikációs folyamat csak egyike a jog funkcióinak. A kommunikációs jogok általános definíciója azonban főleg egy új joggyakorlat lehetséges kiindulópontjaként lényeges, így például a kifejezés szabadságához hozzátartozik az a jog is, hogy valaki ne­ nyilvánítson véleményt, amelyet a német alkotmánybíróság „negatív véleménynyilvánítási szabadságként” állapított meg. Jóval nehezebben állapítható meg viszont - definíció alapján - a véle­ménynyilvánítás „felső” határa: az, ami a tolerancia kérdésével függ össze. A közép- és kelet-európai társa­dalmakban alighanem ez a határ az egyik legvitatottabb kérdése a közéletnek, hiszen nem csupán definíciók és technikák kérdése, hanem függvénye is az illető ország és társadalom történelmi és demokratikus hagyo­mányainak. Egy diktatúrából éppen kilábaló országban, nyilván, „kevesebb is elég" az „eredményes” uszí­táshoz, mint egy fejlett, több száz évre visszavezethető demokratikus hagyományokkal rendelkező társa­dalomban. Azonban toleranciára minden társadalom csak saját „intoleráns” múltja meghaladásával tehet szert, amihez­­ a kommunikációs szabadságok mellett­­ még hozzá kell tenni annak belátását is, hogy sokáig szükséges együttélni egy olyan korral, amelyben „túl sokat beszélnek az igazságról”.

Next