A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)
2002-01-10 / 1. szám
Benkő Samu A klímateremtő igyekezet dicsérete Volt már egy-két alkalom a hátunk mögött hagyott években, amikor méltathattam Imreh Istvánnak az erdélyi magyar tudományos életben vállalt és híven betöltött szerepét és szólhattam azokról az időt álló kutatási eredményekről, melyek kizárólag az ő több évtizedes kitartó, soha célt nem tévesztő, forrásfeltáró és a nagy összefüggéseket következetesen szem előtt tartó, értelmező munkásságának köszönhetők. Ma itt a szaktudomány (gazdaságtörténet, történeti statisztika, a több oldalról megközelített székely múlt stb.) szűkebb világából kilépve, a közösségformáló ember különleges adottságairól és az ezekből fakadt, mindannyiunk javára szolgáló klímateremtő igyekezetről, illetőleg ebbe az irányba vágó teljesítményről kívánok szólni. Imreh Istvánnak az erdélyi magyar szellemi életben betöltött klímateremtő teljesítménye elsősorban nevelői adottságainak a folyománya. Beszéljünk hát e jeles alkalommal a nevelésről — mint minden idők nagy társadalmi feladatáról — és ejtsünk szót a nevelőről, akinek hathatós jelenléte a családban, minden rendű-rangú iskolában és a közéletben ma is olyan kívánatos közérdek, mint volt múltunk nagy fordulatokban és hosszan tartó pangásokban bővelkedő időszakaiban. Az erdélyi magyar művelődési életben régtől fogva — mondhatnám, hogy az emlékezetnek írásban rögzített kezdetei óta - jelen vannak azok a kútfők szolgáltatta bizonyságok, melyek nem csupán a nevelés puszta jelenlétét igazolják, hanem azt is, hogy a nevelési gyakorlat az egyházi és állami intézményesülési folyamatok révén elég korán kilépett a szülői ösztönösség magzatburkából. Gondoljunk csak a kereszténnyé válás folyamatában a liturgia élményt fakasztó nevelő hatására, az anyanyelvű igehirdetésre vagy az Apáczai Csere Jánosban kiteljesendő nevelői egyéniség máig kisugárzó teljesítményére. Különlegesen megnőtt a nevelés intézményei és a nevelés gyakorlata iránti közérdeklődés az első világháborút követő kisebbségi időben. Sajátos szerepet, köznevelési feladatot vállaltak magukra ekkoriban az erdélyi egyházfők a megörökölt intézményrendszer megóvása érdekében. Ismeretes, hogy a közhatalom változása után valamennyi, korábban magyar állami intézmény román állami intézménnyé változott át, következésképpen a köznevelés tartományában a magyarság számára csak a felekezeti iskolahálózat maradt meg. Az erdélyi katolikus, református és unitárius elemi és középiskolák megtartását vallotta elsőrendű korparancsnak Mailáth Gusztáv Károly katolikus, Nagy Károly református és Ferencz József unitárius püspök. Hármuknak viszont azt a kezdeményezését, hogy teológiai intézeteik mellé egyetemi rangú, felekezeti tanárképző intézetet hozzanak létre, a román állam rendészeti intézkedéssel fojtotta csírájába. Az elsőrendű oktatási intézmények megóvására összpontosító püspökök főpásztori székét nemsokára különleges adottságú nevelő egyéniségek örökölték. Erdély három új püspöke: Makkai Sándor, Varga Béla és Márton Áron nem csak születési idejüket tekintve voltak egyírásúak, hanem neveléstudományi felkészültségük okán is. Lelkipásztorokként, tanárokként és nevelési kérdésekről tárgyaló folyóiratok szerkesztői, illetőleg munkatársaiként szembesültek a korszerű nevelés kérdéseivel és egyházunk főpásztoraként mindhárman behatóan, szaktudományi készültséggel foglalkoztak nemcsak az ifjúság, hanem a kisebbségi sorba került egész nemzetrésznek a nevelésével, mégpedig a családra és valamennyi közintézményre kiterjeszkedően. A második világháborút követő évek elején a Bolyai Tudományegyetem háza táján találunk olyan nevelőket, akiknek puszta jelenléte kisugárzó erővel hatott a nyomukba lépő nemzedékre. Közülük való Imreh István. Ő egyébként tanulmányai során nem részesült pedagógiai szakképzésben. Sem a középiskolában, sem az egyetemen, lévén a közgazdaságtudományi kar hallgatója, nem szembesült neveléstűprofesszornak olvastuk a könyveit, szorgalmasan látogattuk a szabadegyetemen és az Erdélyi Múzeum-Egyesületben rendszeresen tartott előadásait. Imreh Istvánnak egyelőre csupán kitűnő kapcsolatteremtő készségéről voltak értesüléseink. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy bennünket, zöldfülű emberpalántákat intellektuális partnereknek tekint, így hát 1946 legelején (emlékszem, hogy a karácsonyfa még ott díszlett a Szondi utcai szűk lakásukban) bátran kopogtattam be hozzá azzal a kéréssel, hogy tartson nekünk előadást az erdélyi parasztság történetéről és a falu jövendőjének várható alakulásáról. Neki akkor még nem volt katedrál gyakorlata, de mi már első találkozásunkkor megkedveltük a mondandóját érdekfeszítően, de minden mesterkéltség nélkül megformáló előadót. Társadalmi jelenségek kutatására is megtanította a kollégistákat: bérkosarat szerkesztettünk; a kolozsvári piacokat járva kiszámítottuk, hogy egy munkás vagy egy tanár fizetéséből hány kiló krumplit vagy hány tojást lehet vásárolni és tudakoltuk egy szekér tűzifa árát, azt, hogy az étkezési költségek után még jut-e pénz egy pár cipő megtalpalására (természetesen a Dermatából kicsempészett talphulladékból). Számomra lenyűgöző volt a gyermekek irányában megmutatkozó barátkozó természete. A sétatéren vagy a bükki kirándulásokon, honnan, honnan nem, egyszer csak gyermeksereg gyűlt köréje és ő pillanatok alatt lett játszótársa a legkisebbeknek. De nagyszerűen értett a fegyelmezéshez is. Emlékszem, hogy a játékban nekivadult gyermekei az apai alakról elhangzó „pax” szó hallatára szempillantás alatt megjuhászodtak és nem engedték eluralkodni magukon a durvaságot. Sokoldalúsága, irodalmi és művészeti tájékozottsága, természetszeretete és érdeklődése az élő és élettelen világ tudományos kérdései iránt, mind-mind alkalmassá tették arra, hogy értő résztvevője legyen a fiatalok kezdeményezte diskurzusoknak. Számtalanszor haladtam el úgy mellette a Jókai utcai Történeti Intézet folyosóján azt látván, hogy egyetemi előadásai szünetében nem vonult vissza tanári szobájába, hanem érdekes beszélgetésbe elegyedett hallgatóival és volt mondanivalója a biológia legújabb vívmányairól éppen úgy, mint mondjuk a magasugrás akkortájt megdöntött világcsúcsáról. A szülői gondoskodást nemcsak gyermekeinek apjaként gyakorolta, hanem diákotthon tanárigazgatójaként is jókedvre és ízlésre nevelte a reá bízott fiatalokat. Tanúja voltam annak az utcai beszélgetésnek, amikor a képzőművészeti főiskolán textildíszítést tanító művész barátját arra kérte, hogy tanszékén ízléses mintával festessen meg egy tekercs sárgavásznat, hogy abból mutatós függönyt lehessen szabni a diákotthon szobáiba. Kriterion Koszorú átnyújtási ünnepségén illendő arról is szólanom, hogy ünnepeltünk esetében a nevelői talentumok miképpen kamatoztak a nyomtatott betűk világában. Itt sem a nagy példányszámban elkelt Imreh-kötetekről kívánok beszélni (A rendtartó székely falu impresszumában látom, hogy ez a könyv 4000 fűzött és 2500 kötött példányban jelent meg 1973- ban), hanem azokról a munka közben nyújtott támogatásokról (adatok közléséről, szakmai, módszertani tanácsokról), melyekkel egy-egy készülő kötet nyomdába kerülését segítette elő, vagy arról a sok kéziratról, melyekről kiadói felkérésre kimerítő szakmai véleményes jelentést írt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy milyen nagy hasznát látta tudományos közéletünk annak, hogy mifelénk senki sem követte kitartóbb figyelemmel és rendszerességgel a tudományos művek megjelenését, mint ő. Írásainak könyvészete bizonyítja, hogy volt mondanivalója nemcsak a maguknak már rangot kivívott szerzők munkáiról, hanem kezdő fiatalok írásairól vagy vidéki magányban, elszigeteltségben alkotásra vállalkozó szerzők könyveiről is. Bizonyos vagyok benne, hogy művelődéstörténeti emlékezete marad fenn azoknak a Kriterion-találkozóknak, ahol egy-egy erdélyi tájegységet bejárva, Domokos Géza vezérletével hírül adtuk olvasóinknak, hogy milyen könyvek jelentek meg akkortájt. Ezeken a találkozókon ismerte meg személyesen és zárta szívébe Erdély magyar olvasóközönsége azt a talpig nevelőnek mutatkozó történetkutatót, aki „a néptörténetben az önismeret forrását látja és fő feladatául írja elő a dolgosként jellemzett szürke hétköznapok társadalmi valóságának feltárását”. Emeljük poharunkat az ő egészségére! A Kriterion Alapítvány kuratóriuma a Kriterion Koszorúi 2001-ben Imreh István történésznek, nyugalmazott egyetemi tanárnak, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának ítélte. A tekintélyes díjat 2001. december 14-én adták át az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházának előadótermében. A Kriterion Koszorút Domokos Géza, a Kriterion Alapítvány elnöke nyújtotta át a jutalmazottnak. Laudációt Benkő Samu akadémikus, művelődéstörténész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke mondott. A Hét hagyományainak megfelelően közli a laudációt és társítja hozzá tiszteletteljes jókívánságait a magyar történelemírás kiemelkedő alkotójának, lapunk régi és nagyrabecsült munkatársának adományi kérdésekkel vagy éppen módszertani-didaktikai eligazítással. Ma sem tudom pontosan okát adni, hogy mi, nyolc-tíz évvel fiatalabbak (ne feledjük: ez nagy korkülönbség, amikor az egyik még csak érettségiző diák, a másik pedig már tanársegéd rangú tudományos intézeti kutató) milyen alapon döntöttünk úgy, hogy a Móricz Zsigmond Kollégiumban a tanárelnök mellé igazgatónak Imreh Istvánt kérjük fel. A tanárelnök László Gyula