A Hét, 2002. január-szeptember (32. [33.] évfolyam, 1-36. szám)

2002-01-10 / 1. szám

Benkő Samu A klímateremtő igyekezet dicsérete Volt már egy-két alkalom a hátunk mögött hagyott években, amikor mél­tathattam Imreh Istvánnak az erdélyi magyar tudományos életben vállalt és híven betöltött szerepét és szólhattam azokról az időt álló kutatási eredmé­nyekről, melyek kizárólag az ő több év­tizedes kitartó, soha célt nem tévesztő, forrásfeltáró és a nagy összefüggéseket következetesen szem előtt tartó, értel­mező munkásságának köszönhetők. Ma itt a szaktudomány (gazdaságtör­ténet, történeti statisztika, a több ol­dalról megközelített székely múlt stb.) szűkebb világából kilépve, a közösség­­formáló ember különleges adottságairól és az ezekből fakadt, mindannyiunk javára szolgáló klímateremtő igyekezet­ről, illetőleg ebbe az irányba vágó tel­jesítményről kívánok szólni. Imreh Istvánnak az erdélyi magyar szellemi életben betöltött klímateremtő teljesítménye elsősorban nevelői adott­ságainak a folyománya. Beszéljünk hát e jeles alkalommal a nevelésről — mint minden idők nagy társadalmi feladatáról — és ejtsünk szót a nevelőről, akinek hathatós jelenléte a családban, minden rendű-rangú iskolá­ban és a közéletben ma is olyan kívá­natos közérdek, mint volt múltunk nagy fordulatokban és hosszan tartó pangásokban bővelkedő időszakaiban. Az erdélyi magyar művelődési életben régtől fogva — mondhatnám, hogy az emlékezetnek írásban rögzített kezde­tei óta - jelen vannak azok a kútfők szolgáltatta bizonyságok, melyek nem csupán a nevelés puszta jelenlétét igazolják, hanem azt is, hogy a nevelési gyakorlat az egyházi és állami intéz­ményesülési folyamatok révén elég korán kilépett a szülői ösztönösség magzatburkából. Gondoljunk csak a kereszténnyé válás folyamatában a liturgia élményt fakasztó nevelő hatására, az anyanyel­vű igehirdetésre vagy az Apáczai Csere Jánosban kitelj­esendő nevelői egyéni­ség máig kisugárzó teljesítményére. Különlegesen megnőtt a nevelés intézményei és a nevelés gyakorlata iránti közérdeklődés az első világ­háborút követő kisebbségi időben. Sajátos szerepet, köznevelési feladatot vállaltak magukra ekkoriban az erdélyi egyházfők a megörökölt intézmény­­rendszer megóvása érdekében. Ismeretes, hogy a közhatalom válto­zása után valamennyi, korábban ma­gyar állami intézmény román állami intézménnyé változott át, következés­képpen a köznevelés tartományában a magyarság számára csak a felekezeti iskolahálózat maradt meg. Az erdélyi katolikus, református és unitárius elemi és középiskolák megtartását vallotta elsőrendű korparancsnak Mailáth Gusztáv Károly katolikus, Nagy Károly református és Ferencz József unitárius püspök. Hármuknak viszont azt a kezdeményezését, hogy teológiai intézeteik mellé egyetemi rangú, felekezeti tanárképző intézetet hozzanak létre, a román állam rendé­szeti intézkedéssel fojtotta csírájába. Az elsőrendű oktatási intézmények megóvására összpontosító püspökök főpásztori székét nemsokára különleges adottságú nevelő egyéniségek örököl­ték. Erdély három új püspöke: Makkai Sándor, Varga Béla és Márton Áron nem csak születési idejüket tekintve voltak egyírásúak, hanem neveléstudo­mányi felkészültségük okán is. Lelki­­pásztorokként, tanárokként és nevelési kérdésekről tárgyaló folyóiratok szer­kesztői­, illetőleg munkatársaiként szembesültek a korszerű nevelés kérdéseivel és egyházunk főpásztora­ként mindhárman behatóan, szaktudo­mányi készültséggel foglalkoztak nem­csak az ifjúság, hanem a kisebbségi sorba került egész nemzetrésznek a nevelésével, mégpedig a családra és valamennyi közintézményre kiterjesz­­kedően. A második világháborút követő évek elején a Bolyai Tudományegyetem háza táján találunk olyan nevelőket, akiknek puszta jelenléte kisugárzó erővel hatott a nyomukba lépő nemzedékre. Közülük való Imreh István. Ő egyéb­ként tanulmányai során nem részesült pedagógiai szakképzésben. Sem a középiskolában, sem az egyetemen, lévén a közgazdaságtudományi kar hallgatója, nem szembesült neveléstű­professzornak olvastuk a könyveit, szorgalmasan látogattuk a szabadegye­temen és az Erdélyi Múzeum-Egye­sületben rendszeresen tartott előadá­sait. Imreh Istvánnak egyelőre csupán kitűnő kapcsolatteremtő készségéről voltak értesüléseink. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy bennünket, zöldfülű emberpalántákat intellektuális partne­reknek tekint, így hát 1946 legelején (emlékszem, hogy a karácsonyfa még ott díszlett a Szondi utcai szűk la­kásukban) bátran kopogtattam be hozzá azzal a kéréssel, hogy tartson nekünk előadást az erdélyi parasztság történetéről és a falu jövendőjének várható alakulásáról. Neki akkor még nem volt katedrál gyakorlata, de mi már első találkozá­sunkkor megkedveltük a mondandóját érdekfeszítően, de minden mesterkélt­ség nélkül megformáló előadót. Társa­dalmi jelenségek kutatására is megta­nította a kollégistákat: bérkosarat szerkesztettünk; a kolozsvári piacokat járva kiszámítottuk, hogy egy munkás vagy egy tanár fizetéséből hány kiló krumplit vagy hány tojást lehet vásárolni és tudakoltuk egy szekér tűzi­fa árát, azt, hogy az étkezési költségek után még jut-e pénz egy pár cipő meg­­talpalására (természetesen a Dermatá­­ból kicsempészett talphulladékból). Számomra lenyűgöző volt a gyerme­kek irányában megmutatkozó barátko­zó természete. A sétatéren vagy a bükki kirándulásokon, honnan, honnan nem, egyszer csak gyermeksereg gyűlt köréje és ő pillanatok alatt lett játszótársa a legkisebbeknek. De nagyszerűen értett a fegyelmezéshez is. Emlékszem, hogy a játékban nekivadult gyermekei az apai alakról elhangzó „pax” szó halla­tára szempillantás alatt megjuhászod­­tak és nem engedték eluralkodni ma­gukon a durvaságot. Sokoldalúsága, irodalmi és művészeti tájékozottsága, természetszeretete és érdeklődése az élő és élettelen világ tudományos kérdései iránt, mind-mind alkalmassá tették arra, hogy értő részt­vevője legyen a fiatalok kezdeményezte diskurzusoknak. Számtalanszor halad­tam el úgy mellette a Jókai utcai Tör­téneti Intézet folyosóján azt látván, hogy egyetemi előadásai szünetében nem vonult vissza tanári szobájába, hanem érdekes beszélgetésbe elegye­dett hallgatóival és volt mondanivalója a biológia legújabb vívmányairól éppen úgy, mint mondjuk a magasugrás akkortájt megdöntött világcsúcsáról. A szülői gondoskodást nemcsak gyer­mekeinek apjaként gyakorolta, hanem diákotthon tanárigazgatójaként is jókedvre és ízlésre nevelte a reá bízott fiatalokat. Tanúja voltam annak az ut­cai beszélgetésnek, amikor a képző­­művészeti főiskolán textildíszítést tanító művész barátját arra kérte, hogy tanszékén ízléses mintával festessen meg egy tekercs sárgavásznat, hogy abból mutatós függönyt lehessen szabni a diákotthon szobáiba. Kriterion Koszorú átnyújtási ünnep­ségén illendő arról is szólanom, hogy ünnepeltünk esetében a nevelői talen­tumok miképpen kamatoztak a nyom­tatott betűk világában. Itt sem a nagy példányszámban elkelt Imreh-kötetek­­ről kívánok beszélni (A rendtartó székely falu impresszumában látom, hogy ez a könyv 4000 fűzött és 2500 kötött példányban jelent meg 1973- ban), hanem azokról a munka közben nyújtott támogatásokról (adatok közlé­séről, szakmai, módszertani tanácsok­ról), melyekkel egy-egy készülő kötet nyomdába kerülését segítette elő, vagy arról a sok kéziratról, melyekről kiadói felkérésre kimerítő szakmai vélemé­­nyes jelentést írt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy milyen nagy hasznát látta tudományos közéletünk annak, hogy mifelénk senki sem követte kitartóbb figyelemmel és rendszerességgel a tudományos művek megjelenését, mint ő. Írásainak könyvé­­szete bizonyítja, hogy volt mondaniva­lója nemcsak a maguknak már rangot kivívott szerzők munkáiról, hanem kezdő fiatalok írásairól vagy vidéki magányban, elszigeteltségben alkotásra vállalkozó szerzők könyveiről is. Bizonyos vagyok benne, hogy műve­lődéstörténeti emlékezete marad fenn azoknak a Kriterion-találkozóknak, ahol egy-egy erdélyi tájegységet be­járva, Domokos Géza vezérletével hírül adtuk olvasóinknak, hogy milyen köny­vek jelentek meg akkortájt. Ezeken a találkozókon ismerte meg személyesen és zárta szívébe Erdély magyar olva­sóközönsége azt a talpig nevelőnek mutatkozó történetkutatót, aki „a nép­történetben az önismeret forrását látja és fő feladatául írja elő a dolgosként jellemzett szürke hétköznapok társa­dalmi valóságának feltárását”. Emeljük poharunkat az ő egészsé­gére! A Kriterion Alapítvány kuratóriuma a Kriterion Koszorúi 2001-ben Imreh István történésznek, nyugalmazott egyetemi tanárnak, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának ítélte. A tekintélyes díjat 2001. december 14-én adták át az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházának előadótermében. A Kriterion Koszorút Domokos Géza, a Kriterion Alapítvány elnöke nyújtotta át a jutalmazottnak. Laudációt Benkő Samu akadémikus, művelődéstörténész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke mondott. A Hét hagyományainak megfelelően közli a laudációt és társítja hozzá tiszteletteljes jókívánságait a magyar történelemírás kiemelkedő alkotójának, lapunk régi és nagyrabecsült munkatársának a­dományi kérdésekkel vagy éppen mód­szertani-didaktikai eligazítással. Ma sem tudom pontosan okát adni, hogy mi, nyolc-tíz évvel fiatalabbak (ne feledjük: ez nagy korkülönbség, amikor az egyik még csak érettségiző diák, a másik pedig már tanársegéd rangú tu­dományos intézeti kutató) milyen alapon döntöttünk úgy, hogy a Móricz Zsigmond Kollégiumban a tanárelnök mellé igazgatónak Imreh Istvánt kérjük fel. A tanárelnök László Gyula

Next