A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)
2005-10-27 / 43. szám
a kritika SZABÓ RÓBERT CSABA Milyen is egy nőváros? Körösi Zoltán: Budapest, nőváros. Kalligram, Pozsony, 2004. ■ A Szabadság híd a Dunával, átellenben a Közgáz egyetem épületének felvétele szerepel Körösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben; érzékeny, de megfelelőképpen adagolja a rútságot, ha szükséges, Budapest, de felismerhetetlenül szép, mintha a kiküszöbölő, szelektív képzelet egy elkülönített, személyes, mégsem magán-, hanem közteret - a város egy darabját - illetné azzal a tulajdonnévvel, ami egy jóval nagyobb területen elhelyezkedő városhoz tartozik megcáfolhatatlanul Vagy mégsem? Körösi Zoltán azt a szűkebb teret lakja be írásával, azt a helyet tulajdonítja Budapestnek, ahol él, ahol mindennapos, ahol a hétköznapjai visszatekerednek és az észlelés írásba átfordított hatalmánál fogva egy közös történet részeivé válnak, Budapest, nőváros címen. Mert tulajdonképpen ez az egyetlen összetartó erő, ami kötetként működteti ezeket az írásokat, és ha kölcsönös viszonyt feltételeznénk, ne riadjunk vissza, valóban így működik ez: a történetek a városról szólnak, a város pedig a történetekről. Nem pusztán helyszín, hanem a történet egy része, bele van itatva a történet: a falakba, utcakövekbe, házakba, lakásbelsőkbe, és nem utolsósorban az emberek arcába. Akkor sem tévedünk, ha metonimikus viszonyt gyanítunk, hogy a város egy részét hívjuk Budapestnek; nem a város egy része, nem ezt a körülírást, hanem egyszerűen a Budapest elnevezést használja az elbeszélő. És az is igaz lehet, hogy nem csupán helyszín a helyszín, hanem a narráció része, mert különben mi végre lenne tele ez a könyv képekkel, mi végre simulnának a képek a szövegek alá, és ugyanúgy, ahogy a helyszín sem helyszín, hanem valami több: a kép sem illusztrációként van jelen, hanem a szövegek részeként. Ugyanúgy tagolódik is. Soha nem látjuk egészében a képet, hanem csak részletei villannak fel, nagyítódnak, töpörödnek, nyúlnak, torzulnak, közelítődnek, oldódnak. Mintegy leképezi az író munkáját, ahogy az megalkotja, epizódról epizódra felépíti a történetet, vagy csak egyszerűen leír... nem, nem ír le egyszerűen, hanem rég látott részletező kedvvel felépít, szinte fényképez egy-egy helyzetet, utcarészletet, arcot, vagyis mindazt, amit a képek is szállítanak, hoznak magukkal, ugyanolyan otthonossággal és idegenül egyszerre, ahogy Körösi Zoltán felépíti vagy rekonstruálja az egykor volt és mostani Budapestet. És tudjuk, mit jelent az, amikor azt mondjuk, Budapest. A cím: Budapest, főváros nem csak a főváros játékos fölülírását, majd egy utca és térdarab behelyettesítését végzi el, hanem a kijelentéssel kijelöl egy álló időt, egy olyan időt, amit elkülönítve, kiemelve kezel, amivel el lehet bíbelődni, megfigyelni, mi tartozik hozzá, milyen emberek lépnek be ebbe az időbe, vagyis milyen tér jön létre ezáltal. És amikor az idő térrel bővül, ott óhatatlanul pontos leírásra van szükség, körülírásra, ami milliméterről milliméterre köteles dokumentálni, hogyan jelennek meg a külföldi kirándulóbuszok a téren, miként söröznek késő délután a tér lakói, hogy milyen a bokrok közé magán könnyíteni elvonuló cigánylány felcsörrenő mobiltelefonjának Törökinduló is, és főként: miféle történeteket kell, ugyanolyan precizitással, mint ahogy fákat figyel meg például az ember, leírnia. Ennek megfelelően tárgyilagosak azok a közlések, amelyek egy-egy ember történetét vezetik fel: „Egy ember története, aki egy délutáni álomból felriadva félálomban vizelni botorkál..." (115.); „Egy férfi története, aki hat évvel ezelőtt egy viharos szerelem révén elcsábított egy nála valamivel idősebb, kisgyermekes anyát.” (117.); „Egy asszony, egy vidéken, a Tiszaparti város egyik lakótelepén élő nyugdíjas öregasszony, aki csaknem az egész napot szenderegve tölti.” (140.). Mindazonáltal legalább kétfajta megközelítését dolgozza ki Körösi Zoltán annak, miként írható le ez az egyszerre szűkre szabott, de mégis hihetetlenül tág hely. Az első az álló idő törvényei szerint alakul, mintegy szorosan hozzátartozik a címhez, a címben megfogható folytonosságot, időtlenséget, mozdulatlanságot követi, és ezt részletezéssel, precíz leírással szolgálja ki, mintegy az ismertetésben elmerülő lassú fuldoklással. Állandó, visszatérő szószerkezetek játszanak alá ennek a leírásnak, újra és újra nekifut, az elmondás nehézségével számol le az elbeszélés, a leírás: ,A mi környékünkön az is szép...”. Nem pusztán variációkról van szó, hanem leltárról, ami a képzelet és a konkrét tudás közötti vonalat mosva összesűrűsödik listává. Ez van egy másik fajta történetmondás, ami kifut az álló időből, ami elszakad és távolabbra iramlik, gyökerei és nyelvi megformáltsága azonban szintén a végtelen időhöz köti, ahhoz a síkhoz, ami konkrétan megfogható térrel egészül ki, lép szimbiózisba. Azokról a történetekről van szó, amelyek nem pusztán egy szituációt, és annak körülírását, aprólékos, szinte statikus ábrázolását hozzák, hanem azokról, amelyek megnyúlnak, formát öltenek, a narráció eszközeivel élnek, és általában egy egész emberöltőt, egy vagy több sorsot hurcolnak magukkal, vagyis szintén felsorolások: egy ember életének eseményeit számozzák be. Ezek az életek pedig Budapesthez vannak kötve, a nővároshoz. A város identitásának legfontosabb szempontja a nem kérdése: „Vannak női városok és vannak férfivárosok is, némelyikből csak hosszú tapasztalás révén derülhet ki, hová is tartozik, sőt, van olyan, hogy egy város az idő múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek. Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a Dunára néz, a Margitsziget bozontjára, a melleket formáló budai hegyekre...” (29.). És egy nővel való hosszú együttlét majdnem azt jelenti, innen tovább nem is érdemes másra emlékezni, mint amit a múlt és a jelen együttesen kínál fel Nem baj, ha olvasás közben tovább lapozol, és a képeket átléped, mert valójában nem zárod ki őket, mint ahogy a szöveg is benned marad, ha csupán a képek ritmusa szerint lapozod ezt a könyvet. Archív és napjainkban készült felvételeket (Czabán György fotói) találsz ebben a könyvben, hogy az elmondhatóvá váló történetek pontosságát a kép adta kézzelfoghatóság erősítse, vagy a képek idegenségét a szöveg otthonossága, a reggeli ébredés pillanatainak megannyi leírása egyengesse. A képek szorosan a szöveg testébe ékelve, sohasem teljesen, hanem csak egy-egy részletükkel mondják, bővítik a történet lehetséges elágazásait. A Ferenc József híd a Dunával — hogy a nevek, akárcsak a történetek, több feleségére hívjuk fel a figyelmet —, átellenben a Fővámház felvétele szerepel Körösi Zoltán Budapest, nőváros cimű könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben. Elbeszélések, novellák gyűjteménye, vagy képeskönyv ez a kötet, a megnevezések ugyanúgy fölcserélhetőek, mintha egy város, egy nőváros valamelyik történetét mesélné az ember, miközben valaki magában már ugyanennek a történetnek egy másik változatát készíti elő titokban, és még csoda, ha nem szakítja türelmetlenül félbe a nekihevült mesemondót. ■ DARABOS ENIKŐ 3. *Auf ha nem lettélgráufdy ne, máris? Míg nem akarod, még minden porcikád annak az utolsó álomnak a nyúlványain függeszkedik, húzod át magaddal, istenkém, mindjárt rád fog flattyanni, álomúszósapka, tessék... Kinyitod a szemed, laposakat pislogsz. Ha viszont már így alakult, meg kellene találni a helyes személyragot. A személyhez illő névmást. De nincs viszonyítási pont, ezen a grániln kívül, aki hát, nem lettél. Aztán van még valami, az anyád ágya felől érkező hang, az álmos cihelődés, reggeli mammogás, ami általában ezzel a mondatával teljesedik ki. Ezt viszont soha nem értetted. Fekszel a paplan alatt egyes szám második személyben, mély, reggeli identitásválságban. És nem értesz semmit. Általában a Holmárembernél kezdődik. Anyám titkos, másvilági démonai. Este, lefekvés előtt, a sötétben jelenik meg a Holmárember. Megjegyzem egyébként, hogy a Holmárember egy utolsó tróger, anyám legalábbis mindig úgy emlegeti halkan motyogva, igen, hiába van sötét, szinte látom: ott ül az ágya szélén, néz meredten maga elé, és mormolja ezeket a szavakat, amiket én sosem értek. Pedig minden este feszült figyelemmel követem lefekvés előtti szertartásainak kiszabott menetét. A redőny leeresztve, szaggatott fénycsíkok a falakon, mintha kötőjelek, érthetetlen szavakat láncolnak össze. Egy autó indul odakint az udvaron, a fénycsíkok hirtelen összekapják magukat, és lefutnak a falról, hova vezet mindez? A beálló csendben anyám felől eleinte csak azt hallani, hogy sss, sszzz, csk, ss, sk, zzz, sss, sst, ccs, különös, idegen ritmus, testes, fekete semmi. De én még itt vagyok, egyes szám első személyben, ráadásul, tudok is erről. Aztán anyám titkos éjszakai szavai alakot öltenek, és megjelenik Holmárember. Aki nem segíthet. Hirtelen, ott a sötétben előáll ez a félelmetes mondat, vagyis hogy Holmárember nem segíthet. Nem tudok ugyan semmit róla, de annyit érzek, hogy anyámnak fontos lenne, ha segítene. Mégis olyan kérdhetetlen szigorral tudja mindig kimondani, hogy Holmárember nem segíthet, hogy soha nincs merszem megkérdezni, mi a túrónak nem segít ez a csávó, és mi az egyáltalán, hogy nem segíthet, ki nem engedi, hogy segítsen? Mindig ott van a számon a kérdés, na, most, most kiderítem én, hogy mi van ezzel a Halmáremben, de mire kimondanám, a sötétség anyai túloldalán visszatér a sok sss, kkk, ccs, sk, zzz, sszz. Anyám visszatalált titkos, érthetetlen mondókájának ritmusához, amiből megint nem értem egy szót sem. Eleinte arra gondoltam, biztos, ez valahogy megnyugtatja. Mondogatja mágikus halandzsáját, és ha közben előjön a Holmárember, egy-kettő feldarabolódik ebben az embertelen ritmusban, és nincs vele több baj. Vagy talán bűvös átkokat szór a Holmáremberre, hogy pusztuljon el a föld száléról a gonosz. Aztán lassan beleszoktam. Megvártam, míg előjön a csávó, lefogadom, hogy nem is akar segíteni, de mindegy, anyám meg csak azt hiszi, hogy valami miatt nem segíthet, szóval, megvárom az ürgét, aztán szép lassan leereszkedem énem őrtornyából, alá, egyre mélyebben és mélyebben. Oda, ahol már nem kell ilyenekkel vacakolni. Holmár ember egy bérházban lakik, és nem köszön a folyosón a szomszédoknak. Mindig megpakolt cekkerekkel vonszolja magát felfelé a lépcsőn, és olyan komor az arca, hogy már nincs is. Annyit mind gyűlölködött, hogy ettől az arca beszippantódott a fejébe. A Holmárember arca egy nagy lyuk. Épp ezért senki nem szeret vele szembe menni. Nem is igen lehet, mert nincs szeme se. Holmárember kopottas, szürke öltönyben ténfereg ide-oda a bérház folyosóin. Őt magát nem is nagyon látni, inkább csak az árnyéka mozog. Meg ahogy esetleg lehúzza a vécét. Azt hallani. Túl a puszpángbokrokon, ahol a Holmárember lakik, fokokkal alacsonyabb a hőmérséklet, és a gyerekek soha nem mennek oda játszani, mert üde gyermekbőrük borzongani kezd a puszpángbokrok közelében. Azt mesélik, valamikor gróf volt, kastély, lovak, szeretők, minden. Az arca pufók és hamvas. A női is, mind. Aztán elveszítette mindenét. Jöttek, lefoglalták, számba vették, katalogizálták, összetörték, vagy nem, ő viszont mehetett. Sokáig a városban csavargódt, a park hideg padjain látták, éjszakánként ott húzta meg magát. Nappal meg kezében egy üveg borral rótta a város utcáit, és minden szembejövőnek az arcába üvöltötte, hogy földet vissza nem veszek. Volt egy lyukas úszósapkája, mindig azt húzta a fejére. Irtó viccesen nézett ki, mégse volt kedve nevetni senkinek, ha meglátták. Néha próbáltak vele szóba elegyedni, de ő csak fröcsögött a dühtől, és mindenkit letegetett. A város lakóinak ez sértette az önérzetét, meg nehéz is volt tőle aztán megszabadulni. Végül beköltözött abba a bérházba, és már senkivel sem akart beszélni. Néha hallani lehetett a csukott ajtón keresztül, hogy magával társalog. Mindenki felettébb különösnek találta, hogy tegezi magát. Úgy beszélt magához, mintha valaki más volna, aki érti őt, akivel nem kel gyűlölködni, aki ha kell, megsimogatja, és főz neki egy kávét. Van, hogy napokig ki se mozdul a lakásából. Magára zárja az ajtót, ablakot, és leeresztett redőnyök mögött végeérhetetlen eszmecseréket folytat testhez álló másikával. A szomszédok mind tudják, hogy Holmárember nem segíthet. Se magán, se másokon. Se másikán. Holmárember pedig csak ül az elsötétített szobában, és bámulja a redőnyök lésein beszüremkedő fénycsíkok játékát. Állítólag jókat heherészik ott magában, de ha valaki bekopogott volna hozzá, és jó hangosan azt mondja neki, hogy... Auf, ha nem lettélgráuf.Ide, ne, pont most, mikor már majdnem sikerült. Tessék, most akkor itt vagy, álomúszósapkával a fejeden, jól van, mondd ki minden további szarakodás nélkül azt, hogy én, mondd nekem azt, hogy én, és akkor beszélünk. ■ 12NEM w mmmhíres magyar mondat 2005.október 27. III/43