A Hon, 1863. április (1. évfolyam, 74-98. szám)

1863-04-01 / 74. szám

pest, «Artius 3i Politikai szemle, Pest, márt. 31 (II.) A „Köln. Ztg“ azon hírt közölte pár nap előtt Bécsből, mart. 2­7-kéről, hogy a franczia kormány Lengyelország teljes függetlenségét akarja Leuchtenberg her­­czeg souverain királysága alatt, s már ezen uj programmot a nagyhatalmak párisi követei elé terjesztette. A nevezett lap pá­risi és berlini leveleket is idézett, ezen köz­leményének hiteles volta mellett, melyek nem csak megerősiték azt, hogy Franczia­­ország souverain királysággá akarja emelni a mostani varsói nagyherczegséget, mely­nek Oroszországgal való összeköttetése nem állna egyébből, mint a két állam feje­delmeinek rokonságából, hanem azt is állí­­ták, hogy Francziaország Poroszország birtokában akarja hagyni Posent, s Ausz­triáéban Galicziát. A ma érkezett tudósítások határozot­tan megczáfolják a „Köln. Zig“ ezen tudó­sítását. A berlini „Alig. Ztg“ és az „Ind. bei­ge“ kétségbe vonja annak hitelességét. Az utóbbi lap szerint az valószínüleg a közvé­lemény hajlamainak fürkészésére kísérlet. A félhivatalos bécsi „Gen. Corresp.“ sze­rint a „Köln. Ztg“ híre teljesen alaptalan. A „Dresdner Journal“-nak mart. 29-ről kelt párisi tudósítása is kétségbe vonja az idézett rajnai lap közleményét a lengyel kérdésben. E lap szerint csak az bizonyos, hogy" Francziaország véglegesen megtagad­ta közreműködését a mart. 2-áról keltezett Russel féle jegyzék értelmében, de új ja­vaslatokat terjesztett Ausztria és Angolor­szág elé , az orosz kormánynál teendő együttleges eljárás tárgyában. A „Köln. Ztg“ azonban „Francziaor­szág és a lengyel kérdés“ czimű czikké­­ben ismét hozzá szól a dologhoz, s megczá­­folván a „Berlin. Alig. Ztg“ és az „Ind. berge“ állítását, a „Neue Preusz. Ztg“ és saját berlini levelezőjének tudósításával bizonyítja, hogy a franczia kormány javaslata, Lengyelországnak egy orosz secundogenitura alatti helyreállítását il­letőleg létezik, de miután nem támogattatik sem Angolország sem Ausztria által, Fran­cziaország lengyelországi politikájában for­dulat történt, s felhagyott tervével, Len­gyelország teljes függetlenségére nézve. A­­ „Köln. Zig“ közleménye, mely távirdat , után még a múlt éjjel jeleztetett, alább „Esti posta“ rovatunk alatt olvasható.­­ Miután Francziaország ezen eszmével felhagyott, az a kérdés mostan , hogy mit akar hát tenni a franczia kormány Len­gyelország érdekében ? E kérdésre megfelel helyettünk az „Ind. beige“ párisi levelezője. „Langiewitz tbk bukása megváltoztat­ta a hatalmak állását, cselekvőleges inter­­ventio szempontjából. Lengyelország bará­tai, kiknek élén Napoleon hg áll, mint a senatusban tartott beszédeikből kitűnik, ez ország erejére támaszkodtak, mely jöven­­­dőre nézve tekintetet érdemelne. Langiewitz bukása nem vet ugyan rögtön véget a forradalomnak, de azt nagyon meggyen­­giti. Francziaország nem szűnik ugyan rokonszenvét tanusitani tovább is ezen népszerű ügy iránt, de nem használ­hatja azon eszközöket, egy csak nem legyőzött ügyre nézve, melyeket a győ­zelmes forradalom védelmére használhatott volna. Ausztria, mely Franczia- és Angol­ország lépéseihez akart csatlakozni, nem érzi magát elég erősnek, azon szerep ját­szására, melyet neki kijelöltek. Rechberg grófnak nem sok fáradságába került még Metternich herczeget is meggyőzni az iránt, hogy Ausztria nem bocsátkozhatik kalandos vállalatokba, ellenkezőleg köte­lessége, a dolgok kifejlődését bevárni, mie­lőtt véglegesen valamire határozná el ma­gát. Az alkudozások tehát most sokkal bé­késebb modorban folytattatnak, s Oroszor­szágnak ideje van a lengyel fölkelés leve­résére. Mindemellett azt hiszik bizonyos diplomatiai körökben, hogy a három ha­talom egyetértene Lengyelország jövendő helyreállításának alapja iránt, s Oroszorszá­got értekezletre szólítandják föl, ezen javas­latok fölötti alkudozás végett. A diplomatiai actiónak tehát a leghosszabb útja leend, s ha az események váratlan fordulatot nem vesz­nek, Francziaország aligha leend szeren­csésebb Lengyelország érdekében kifejtett törekvéseiben III. Napóleon császár alatt, mint volt Lajos Fülöp uralkodása idejében. Vannak azonban, kik mégis azt hiszik, hogy III. Napóleon császárnak utoljára is sike­rülni fog megnyerni Oroszországot a con­­gressus eszméjének.“ A „Nation“ (Drouin de L’huys lapja) is még mindég jó remén­nyel kecsegteti magát és olvasóit. Szerinte a lengyel kér­dés diplomatiai phasisba lépett, Franczia és Angolország egyetértenek (?) az eléren­dő czél iránt; valószínű (?) hogy Ausztria nem késendik velők egy útra lépni. E közben sokat beszélnek ismét a franczia és orosz kormányok közti viszo­nyok meglazulás­­áról, sőt Montebello her­­czeg sz.-pétervári franczia követ visszahi­­vatását bekövetkezendőnek állítják. Alig szükség meg­jegyezni , hogy mindezen hírek nem bírnak szilárd alappal, s csak a közvélemény óhajtásának viszhangjai. I. Fest, mart. 30 (T. K.) Mezei gazdák vagyunk, és mint mezei gazdák megtanultuk azt, hogy semmi körülmények között sem szabad el­hanyagolnunk azon miveleteket, nem a magvetést, melytől a jövő jó termés függ. A­mint meg lehetne ítélni azon gaz­dát, ki, mert rósz termése volt, felhagyna a vetéssel, épen úgy szigorú ítélet alá esnék azon honfi, ki felhagyna a közérdekű esz­mék terjesztésével, mert eddigelé azokat a gyakorlatban alkalmaznia nem lehetett. Részünkről ezen hibába esni nem aka­runk, és a­mennyire ezt az untatástóli fé­lelmünk engedi, ismét és ismét visszaté­rünk azon eszmék fejtegetéséhez, melyeket hazánkra nézve fontosaknak és üdvösek­nek tartunk. Említők mi is, de tevék ezt mások is ezen lap hasábjain, a nemzetgazdászati esz­mék fontos voltát, ezen tárgyra térünk vissza ismét, nem ugyan azért, hogy emez oly fontos tudománynak bár csak főbb alapelveit is tüzetesen megvitassuk, mert erre kötetek kellenének, hanem azért, hogy jelezzük azon irányt, melyet nézetünk sze­rint hazánkban követni szükséges lenne. Mi a szabad kereskedés nagy elvének vagyunk ín­vei, egyazon elv alapjára fekte­tett kereskedelmi politika az, mely által hazánk anyagi helyzetét emelni, javítani his­szük és reméljük, ily szellemben óhajt­juk tehát hazánk államgazdászati viszo­nyait rendezhetni, és épen ezért ezen elv­nek kívánunk hazánkban mentül több hí­veket szerezni. Mielőtt azonban ebbeli nézetünket indokolni és röviden kifejteni igyekez­nénk , félreértések és fölösleges aggo­dalmak elkerülése czéljából jelzeni akar­juk azt, mint gondolkozunk általában az ilyes nagy elvek és azoknak alkalmazá­sáról. Mi azt hisszük, hogy soha senki ál­landó befolyást hazája ügyeire nem gya­korolhat, ki előtt ideálként egy nagy elv nem lebeg mely felé, melynek életbelép­tetésére törekszik, e nélkül lehet valaki ügyes alkalom­csináló, megkerülheti vagy távolabb tolhatja maga előtt a perez nehéz­ségeit, de szépet, nagyot teremteni, s ál­landó megoldást előkészíteni soha sem fog A minő erős azonban eme hit ben­nünk, épen olyan erős az is, hogy a ki nem véve figyelembe az eddigi élet terem­tette viszonyokat, azokra való tekintet nél­kül a helyesnek fölismert elvet egyszerűen az eddig követett elv által létező iránti kí­mélet, s szükséges átmenetek nélkül akarna azonnal élet­beléptetni, állandót építeni h­a­­sonlag nem fog. Mert vagy megbuktatja, évekre hátra veti a megsértett érdekek harczában he­lyes elvét, vagy ha erővel keresztül vihette azt, lerombolja az eddig létezett viszonyo­kat , de a felizgatott közérzület közepette nem bírja megszilárdítani, nem bírja meg­gyökereztetni és megörökítve mintegy az érdekharczokat, folytonos ingadozásnak tesz ki mindent. Folytonosan, következetesen kell a helyes elvek alkalmazására törekedni, de elkészíteni előre minden lépést, kímélni az útban álló érdekeket, és csak akkor áldozni föl, a­mennyiben elkerülhetetlen, midőn már mindenki meggyőződött arról, hogy csupán egy kicsiny, a lehetőségig óvott érdeknek kell, egy nagy általános érdek előtt hátrálnia. Ily nézettel vagyunk a szabad keres­kedés elve irányában is. N­a nem léteznének a prohibitio, a protectio által teremtett viszonyok, melyek­nek az általuk érdeklettek nem közvetlen okozói, a szabad kereskedést tartanók al­kalmazandónak legszélesebb értelemben és minden következményeivel, hogy ama természetien viszonyok elő ne­­áll­hassanak. De mert nem tudunk, mint sok mások, tabula vasat látni ott, hol a századok ke­zének munkái állanak előttünk, úgy his­­szük, hogy ha biztos üdvös sikert akarunk, tanulmányozni kell eme viszonyokat és mindig előre törve kíméletesen hárítani el azon akadályokat, melyeket elvünk életbe­lépte­tésének elébe gördítenek. Szóval, úgy kell munkálnunk az egész­nek javát, hogy a részeknek azzal ellen­kező, de a mienkkel ellentétes elv folytán jogosan előállott érdekeit kíméljük sőt meg­óvjuk a lehetőség határáig. Román lapszemle. A „Tele­gr­aful R­oman“ 20-dik számában, a „Hermst. Zig“ által „Wass wollen dem­ die Románen“ czek­ alatt irt czikkre, következő válasz közöl­­tetik. A világ minden politikái között — mond nevezett lap — nincs kárhozatra méltóbb annál, mint midőn valaki, saját ügyességét és szellemiességét, mások gya­­nusítgatásain törekszik kitüntetni; ilyen a „Hermst. Zig“ nak a románok ellenében ű­zött politikája; az ugyanis, mióta csak fönnáll, csodálatos elhatározottsággal kö­vetve lépéseinket, mindent, a­mit ellenünk írnak vagy beszélnek, egy fontosabb ügy­höz méltó erélylyel, a nyilvánosság elébe hozni el nem mulasztja; kevéssel ezelőtt, a Dacoromania vala azon phantasma, mely őt éjjel nappal üldözve, egész nyugalmát elrabolta; ma már e szerencsétlen rémké­pektől némüleg megszabadulván , egy „Wass wollen denn die Romá­nen“ föliratu, a méhfullánkhoz hasonló rövid czikkében, a románok sziveit afféle gyanusitgatásokkal mérgezi, mintha azok Erdélyország birtoklására vágynának , és azt markukból elszalasztatni nem is engedik. Megvalljuk — mond czikkíró — miszerint ily vád ellenében, mindaddig, mig a szász journalistika a rágalmazások szerepét játszandja, hasztalan minden vé­delem ; mi ugyanis, felnevezett lap gondol­kozásmódját ismerjük, s jól tudjuk, hogy valamint a tövisfától olajfa-gyümölcsöt nem várhatunk, szintúgy részéről sem vár­hatunk többet; azonban mások, különösen pedig a haza és a többi társnemzetiségek színe előtt, magunkat tettek által igazol­taknak érezzük; ha egyébiránt Erdélyor­szág román népe, mely az alkotmányosság kihirdetése óta saját képviselő testülettel nem bírva, még ekkorig, sem a jogfolyto­nosság, sem az ujóbbi alkotmányból szü­letett birodalomegység mellett nem nyilat­kozott ; ha a nem igen olvasott, sem nem a legjobban értelmezett journalistikánk, ro­már­­ainkat, az együttlakó két társnemzeti­ség ösvényeitől eltérő, saját ösvényein lát­szik vezetni (hol egy az érdek, t. i. a haza érdeke, mely minden mást háttérbe kell szoritnia, ott az ösvények sem lehetnének, igaz felfo­gás szerint, egymástól eltérők; azonban a „H. Zigu tendentiái sokkal ismeretes­bbek, mintsem hogy annak méltatlan kifakadá­­sai számba vétetnének,­ s ha végre —• mond továbbá czikkíró — a szász egyetem románajku tagjai, oly eljárás ellen, mely a román és a kibékülés politikáját felkarolt nemzetiségek érdekeinek sérelmével fize­tik , felszólalni kötelességüknek tartják; azt sem kell felednünk hogy a román csak egy évtized óta vehet részt a haza politikai életében, hogy annak múltja, sem a magya­rok, sem a szászok múltjával nem párvo­­nalazható; s hogy, mielőtt csak észlelhe­t­­nők is az osztrák­ birodalom rendszereit, s politikai pártszínezeteit önmagunk s utó­daink iránti kötelességből, a hazában min­ket illető álláspont biztosítását kell szem­­előtt tartanunk; reánk nézve legkevésbbé sem lehet megnyugtató azon mondat, meg­élünk így vagy amúgy, nekünk a többi nemzetek társadalmában,szinte egy egészet, egy testületet, igen­is, nemzetet kell képez­nünk. A „Herrn. Zig“-nak nincs szüksége messze fáradni — folytatja czikkíró — megtudandó, mint tagadtatik meg mai napig is, a román politikai nemzetisége, a szebeni piaczon álló sárga nagy épületben, eziránt csakhamar meggyőződhetik. S vájjon — kérdi — meddig maradjanak a románok e helyzetben ? Meddig legyenek kényszerül­ve, őket illető jogtéren, minden lépésnyi területért, mintegy, úgymondva, ökölhar­­czot folytatni? Ugy­e csak az összehívan­dó országgyűléséig? Avagy nem ugyan­ezt mondottuk-e mi is minduntalan? Ha te­hát a kérdéses német lap őszintén óhajtja Erdélyország boldogságát (?) sokkal hű­vösebb szolgálatot tehetne e tekintetben, ha az országgyűlés mentül hamarábbi ös­­­szehívását sürgetné, hogy azután ott , a románok nemzetisége is a törvényes for­maságok megtartása mellett kimondatnék; mert hitünk szerint, szavuk csak akkor fog érvén­nyel bírni az országban s biroda­lomban, ha politikai nemzetiségüket senki többé kétségbe nem vonhatja; addig is pedig — mond végül czikkíró — alkalmat veszünk magunknak egész őszinteséggel a „Herrn. Ztg“nak azt tanácsolni, hogy in­kább a közeledés előmozdításában igyekez­zék érdemeket szerezni, mint oly gyanú­sítások útján, melyeket különben is, mint koholmányokat, maholnap tettek által fog­juk a nagy közönség előtt meghazudtolni. (Várjuk, még pedig oly hitben, hogy e tettek semmi tekintetben nem leendőnek egy természetű­ek a szász egyetem lépéseivel.) (y­) TARCZA. Politikai divatok. Regény, irta Jókai Mór. (Folytatás.) A „muszáj.“ Kapor András uram nem tudta ugyan kita­lálni, mn: oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelő, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kérdezősködni nem volna illendő. Más részről ő maga teljes bizalommal elmon­­dá Juditnak a saját hadi tervét, mely szerint egy min­den oldalról körülfogott városba be lehetene jutni. — Jóformán éjszaka lesz, mire a M­á­t­y­á­s­földére megérkezünk. (Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.) .... Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva ann­­yira ki van most apadva, hogy nem kell a hida­­­­t kerülnünk, a­hol bizonyosan előőrsök állnak. n­­em átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk mi: lőnek. Ott emberséges halászok laknak, a­kik „jó“ emberek. Éjfél után csónakon át szállí­tana­k bennünket szépen. Kocsi, ló ott marad a ta­nyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugye ? — Én nem félek. — Nem fél. Tudom. Se tűztől, se viztől. Hát menjünk Isten hírével. A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leánycselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy az valami úri asszony. Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dűlő utakon, szőlők, kertek alatt, amit ő vargabetűkkel vesztett, bőven igyekezve helyre pótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön , utbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot. Amint mondá, késő este lett, midőn a füzitői nyárfa-erdőhöz, és árvafűzfákhoz elérkeztek. Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni ; dél felöl terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg­vilá­gított egy-egy villámrobbanás, mely még a látha­táron alól czikázik. — Nem tesz semmit : dörmögő a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit za­varos lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk “ >de Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem, hiszen semmitől sem fél. Se tüztől, se viztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az ur megerősité az ő lelkét. Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt meg­állt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz : — No Orzsi leányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, mig én benézek, hogy milyen odabenn a házban a „levegő ?“ Mingyárt itt ter­melt, semmit se félt. Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján. A mig a zápor kövér cseppei egyhangúan verik a szomjú földet, a mig a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának ; a mig András gazda odaben komájával tanakodik, — rá­érünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunk­ban, mint ahogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével. Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indi­­genája, a­kit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismerő, szó­tár be nem törvényezik helyette, írók, szerzők tollukra nem fogadták, mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, substantivum, hol adjectivum, néha épen adver­­bium, vagy interjectio , mint verbum nem tűr con­­jugatiót, mint substantivum nem declinatiot, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elöl, sem utól rag nem férhet hozzá. Ez a rendkívüli, egyedül változhatatlan, min­denen felülemelkedett szó a „mu­száj.“ Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebből a két szóból van összetéve : „musz seyn.“ Nem csak a magyar nyelv, de minden ró­mai eredetű nyelv szegény e szónak teljes értel­­mébeni visszaadására. „Debet, — oportet, — il faut, — dove, — stb.“ ez mind csak annyit jelent, hogy „kell— „soll.“ A „kell“ nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni, ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell ? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? — ha a rettenetes „muszáj“ előtt elenyészik minden emberi kifogás : ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség, ezzel nem lehet fele­selni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapac­i­­tálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: ami „muszáj“ — az m­u­s­z­á­j! Hiába a nyelvújítók tisztítási hadjárata , e szó kineveti őket : „a muszáj soha sem fullad a Dunába,“ azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. — A muszáj halhatatlan ! .... András gazda azonban visszaérkezett. Az eső zuhogott kegyetlenül; a mennydörgő mennykő benyargalózta az eget; olyan idő volt, amikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból. Testének azon részét, melyet a szűz nem takart, a gyékény alá dugván, igy szólt András gazda Judithoz: — Hát a rész­hírektől fél-e tensasszonyom ? Judit összeborzadt. Megerősité szivét és felelt. — Nem félek semmitől. — Tehát a legelső újság az, hogy nem me­hetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereg­lyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják. — Mind? Mind? —­ Csak épen egy lélekvesztő maradt meg­­ a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkot­mány, a­mit felvitetett az eszterhasra, de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni. — Én is. — Azután, — folytatá András gazda. — a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van írva; holnap fogják átadni a várat. — Istenem! kiálta fel Judit. — Jó azoknak, a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.. — Oh Istenem ! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba. — Mondtam a komámnak , de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen. — Én magam fogok vele beszélni. Szólt Ju­dit, hirtelen elha­gyva helyét s leszállva a sze­kérről. Kapor uram aggodalmas tétovázással se­gített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a­míg a­­ házajtóig ér. Judit nem törődött azzal. Az alacsony ház konyhájából a lakó­szobá­ba nyitva, egy magas ősz hajú embert látott maga előtt Judit: „itt a gazda“ monda András. — Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Ju­dit kezeit összekulcsolva a halász előtt; nekem még ez éjjel a városban kell lennem. — Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Isten kisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet, de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is, a csóna­komat elvitték. — De én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson. — Az a lélekvesztő ? Jaj, az nem ilyen idő­höz való. Mi az ? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótót-lélek arra rá nem ül ma. — Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen ke­resztül. — Köszönöm, tensasszonyom, nem zsugori­ságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, a­mi még ki sincs ásva a földből, nékem ajánlaná is, még­sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özve­gye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyene­sen és szabadon, a­ki be akar menni. — Oh de akkor már késő , akkor már hasz­talan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy a­hogy van. Istenem, én Istenem! Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejté­sekkel iparkodott a halás­szal valamit megértetni, a­mit szóval elmondani nem szabad. A halász pe­dig csak a vállát vonogatta , a tenyereivel mente­gette keblét. — Hallja kegyelmed! szólt Judit, hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarná senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg, hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: — a fér­jemé, és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet, és keresz­tül visz rajta; de ha vissza­hagyom magamat rettenteni tőle, akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jut­nom a várba ! E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hang­ján voltak mondva; a vén halász leránczolta bo­zontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval: — Hát nem érti kegyelmed , komám ? Az asszonyságnak „muszáj“ átmenni még ma ! Muszáj ! A halász nagyot sóhajtott lelkéből. * — Már hiszen ha „muszáj,“ akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is bennünket. (Folytatása következik.) Magyar tudományos Akadémia. (K.) A nyelv- és széptudományi osztály mart. 30-ki ülésében Mátyás Flórián 1. t. „Ma­­gyar ősnyelv tanulmányok“ czím alatt az összehasonlító nyelvészet ellen már azelőtt meg­kezdett hadjáratát folytatja. A nyelvtudomány a jelen és a régi nyelvállapotokra kell hogy figyel­mét kiterjes­sze. Azzal, mi a jelent illetőleg törté­nik, előadó meg van elégedve, de a régiek gyűj­tése, vizsgálata, aknászata hiányos és fölületes. Fejtegeti a magyar nyelv történeti szótárának szükségét s példaképen a sirbeszédeknek általa készített kommentálásából kivonatokat idéz azon megjegyzéssel, hogy mindazok, kik Révay után e sirbeszédeket kommentálták, Révaynál hiányosabb munkát tudnak csak fölmutatni. A t­s­igerészesülé­s az ikesek bővebb elemzése után erősen kikel a hasonlító nyelvészet ellen, mely mai nyelvünket mai idegen nyelvek­hez rokonítja; ez az eljárást szerinte tudományos játék, műkedvelészet csupán. Az Akadémia által nyelvtudományi kérdé­sek megoldására kitűzött jutalmakat illetőleg nem azon csodálkozik, hogy három év alatt senki sem pályázott, hanem azt bámulja, hogy úgy, a­hogyan történt, a pályakérdést kitűzték. Indítványozza végre, hogy a nagy szótárral párhuzamosan „Nyelvtörténeti szótár“ szerkesztessék az Akadémia ellenörködése mellett. Budenz József 1. t. „A magyar“ „meg“ „igekötöről és az áriás nyel­vek némely állítólagos hatásáról a magyar nyelvre“ tart nyelvtudományi szem­pontból igen alapos és érdekes felolvasást. Beve­zetésül kimutatja, hogy téves és elhamarkodott azok állítása, kik az „az“ mutatónévmásnak név­elővé változtatásában a szomszédos áriás nyelvek utánzását akarják látni. A nyelv vesz át új fogal­maknak megfelelő kifejezéseket, de magában a nyelv elemeiben meglevő formák utánzására, ille­tőleg átvételére nincsen utalva. A legtöbb szom­széd áltái nyelv nem is használja névelőül a muta­tó névmást , másrészt a magyaron kívül más altáji nyelv is használja articulus minőségben. Amely nyelvnél a névelő keletkezett, magából a nyelv természetéből eredt, s ha a magyar nyelvről be lehetne is bizonyítani, hogy csak a nem­zetnek Pannóniában megtelepedése után ej­­lődött ki névelője, ez csak azt mutatná, hogy ekkor érett meg rá a nyelvanyag, ekkor hozta magával a szükség, de nem azt, hogy idegen nyel­vektől vette át. Ugyanazt állítja a „fog“ jövőmutatóról, me­lyet indokolatlanul származtatnak némelyek a Szláv „budu“-tól. Az igekötökre nézve bizonyos, hogy a ma­­gyar nyelv épen úgy használja azokat, mint az ártás nyelvek, de bizonyos az is, hogy sem a la­tintól, sem a szlávtól, sem a némettől ném vettük át igekötőinket. Egyrészt tanúskodik e mellett az, hogy a magyaron kívül más altáji nyelv is él ige­kötökkel ; más­részt az áliai és az altáji nyel­vek igekötői közt azt a különbséget találjuk, hogy míg azok a fölismerhetlenségig összeforrasztot­ták az igével, ezt a jelenséget a magyar nyelvben, hol másodfokú sz igekötök használata, alig talál­juk. A magyar az igekötésnél saját észjárását követte. — Ezen állításokat értekező a „be, ki, föl, el, m­e­g“ igekötökre nézve számos példával bizonyítja. Fogarassy János r. t. indítványozza: szólíttassék föl nyilvános lapok utján minden, a nyelvtudományt művelő hazafi, hogy a nagy szó­tárra nézve észrevételeit megtegye s ezek azután nevének aláírásával pótkötetben adassanak ki a nagy szótár kinyomatása után mellékletképen. Az indítvány elfogadtatott. Attól tartunk, e pótkötet majd megha­ladja magát a szótári terjedelemben, kivált ha va­lakinek eszébe jut, hogy tulajdonképen tudomá­nyosan egy szó sincsen az eddig megjelent füze­tekben tárgyalva egyéb tudományos szótárak mé­tájára. Értjük azon eljárást, mel­lyel a halotti beszédektől kezdve máig a nevesebb irók idézen­­dők lettek volna, kik e vagy ama szóval mun­káikban éltek. Ez fáradságosabb, de tanulságo­sabb leendett, egy szónál ugyanazon népdal há­romszori idézésénél.

Next