A Hon, 1863. április (1. évfolyam, 74-98. szám)
1863-04-01 / 74. szám
pest, «Artius 3i Politikai szemle, Pest, márt. 31 (II.) A „Köln. Ztg“ azon hírt közölte pár nap előtt Bécsből, mart. 27-kéről, hogy a franczia kormány Lengyelország teljes függetlenségét akarja Leuchtenberg herczeg souverain királysága alatt, s már ezen uj programmot a nagyhatalmak párisi követei elé terjesztette. A nevezett lap párisi és berlini leveleket is idézett, ezen közleményének hiteles volta mellett, melyek nem csak megerősiték azt, hogy Francziaország souverain királysággá akarja emelni a mostani varsói nagyherczegséget, melynek Oroszországgal való összeköttetése nem állna egyébből, mint a két állam fejedelmeinek rokonságából, hanem azt is állíták, hogy Francziaország Poroszország birtokában akarja hagyni Posent, s Ausztriáéban Galicziát. A ma érkezett tudósítások határozottan megczáfolják a „Köln. Zig“ ezen tudósítását. A berlini „Alig. Ztg“ és az „Ind. beige“ kétségbe vonja annak hitelességét. Az utóbbi lap szerint az valószínüleg a közvélemény hajlamainak fürkészésére kísérlet. A félhivatalos bécsi „Gen. Corresp.“ szerint a „Köln. Ztg“ híre teljesen alaptalan. A „Dresdner Journal“-nak mart. 29-ről kelt párisi tudósítása is kétségbe vonja az idézett rajnai lap közleményét a lengyel kérdésben. E lap szerint csak az bizonyos, hogy" Francziaország véglegesen megtagadta közreműködését a mart. 2-áról keltezett Russel féle jegyzék értelmében, de új javaslatokat terjesztett Ausztria és Angolország elé , az orosz kormánynál teendő együttleges eljárás tárgyában. A „Köln. Ztg“ azonban „Francziaország és a lengyel kérdés“ czimű czikkében ismét hozzá szól a dologhoz, s megczáfolván a „Berlin. Alig. Ztg“ és az „Ind. berge“ állítását, a „Neue Preusz. Ztg“ és saját berlini levelezőjének tudósításával bizonyítja, hogy a franczia kormány javaslata, Lengyelországnak egy orosz secundogenitura alatti helyreállítását illetőleg létezik, de miután nem támogattatik sem Angolország sem Ausztria által, Francziaország lengyelországi politikájában fordulat történt, s felhagyott tervével, Lengyelország teljes függetlenségére nézve. A „Köln. Zig“ közleménye, mely távirdat , után még a múlt éjjel jeleztetett, alább „Esti posta“ rovatunk alatt olvasható. Miután Francziaország ezen eszmével felhagyott, az a kérdés mostan , hogy mit akar hát tenni a franczia kormány Lengyelország érdekében ? E kérdésre megfelel helyettünk az „Ind. beige“ párisi levelezője. „Langiewitz tbk bukása megváltoztatta a hatalmak állását, cselekvőleges interventio szempontjából. Lengyelország barátai, kiknek élén Napoleon hg áll, mint a senatusban tartott beszédeikből kitűnik, ez ország erejére támaszkodtak, mely jövendőre nézve tekintetet érdemelne. Langiewitz bukása nem vet ugyan rögtön véget a forradalomnak, de azt nagyon meggyengiti. Francziaország nem szűnik ugyan rokonszenvét tanusitani tovább is ezen népszerű ügy iránt, de nem használhatja azon eszközöket, egy csak nem legyőzött ügyre nézve, melyeket a győzelmes forradalom védelmére használhatott volna. Ausztria, mely Franczia- és Angolország lépéseihez akart csatlakozni, nem érzi magát elég erősnek, azon szerep játszására, melyet neki kijelöltek. Rechberg grófnak nem sok fáradságába került még Metternich herczeget is meggyőzni az iránt, hogy Ausztria nem bocsátkozhatik kalandos vállalatokba, ellenkezőleg kötelessége, a dolgok kifejlődését bevárni, mielőtt véglegesen valamire határozná el magát. Az alkudozások tehát most sokkal békésebb modorban folytattatnak, s Oroszországnak ideje van a lengyel fölkelés leverésére. Mindemellett azt hiszik bizonyos diplomatiai körökben, hogy a három hatalom egyetértene Lengyelország jövendő helyreállításának alapja iránt, s Oroszországot értekezletre szólítandják föl, ezen javaslatok fölötti alkudozás végett. A diplomatiai actiónak tehát a leghosszabb útja leend, s ha az események váratlan fordulatot nem vesznek, Francziaország aligha leend szerencsésebb Lengyelország érdekében kifejtett törekvéseiben III. Napóleon császár alatt, mint volt Lajos Fülöp uralkodása idejében. Vannak azonban, kik mégis azt hiszik, hogy III. Napóleon császárnak utoljára is sikerülni fog megnyerni Oroszországot a congressus eszméjének.“ A „Nation“ (Drouin de L’huys lapja) is még mindég jó reménnyel kecsegteti magát és olvasóit. Szerinte a lengyel kérdés diplomatiai phasisba lépett, Franczia és Angolország egyetértenek (?) az elérendő czél iránt; valószínű (?) hogy Ausztria nem késendik velők egy útra lépni. E közben sokat beszélnek ismét a franczia és orosz kormányok közti viszonyok meglazulásáról, sőt Montebello herczeg sz.-pétervári franczia követ visszahivatását bekövetkezendőnek állítják. Alig szükség megjegyezni , hogy mindezen hírek nem bírnak szilárd alappal, s csak a közvélemény óhajtásának viszhangjai. I. Fest, mart. 30 (T. K.) Mezei gazdák vagyunk, és mint mezei gazdák megtanultuk azt, hogy semmi körülmények között sem szabad elhanyagolnunk azon miveleteket, nem a magvetést, melytől a jövő jó termés függ. Amint meg lehetne ítélni azon gazdát, ki, mert rósz termése volt, felhagyna a vetéssel, épen úgy szigorú ítélet alá esnék azon honfi, ki felhagyna a közérdekű eszmék terjesztésével, mert eddigelé azokat a gyakorlatban alkalmaznia nem lehetett. Részünkről ezen hibába esni nem akarunk, és amennyire ezt az untatástóli félelmünk engedi, ismét és ismét visszatérünk azon eszmék fejtegetéséhez, melyeket hazánkra nézve fontosaknak és üdvöseknek tartunk. Említők mi is, de tevék ezt mások is ezen lap hasábjain, a nemzetgazdászati eszmék fontos voltát, ezen tárgyra térünk vissza ismét, nem ugyan azért, hogy emez oly fontos tudománynak bár csak főbb alapelveit is tüzetesen megvitassuk, mert erre kötetek kellenének, hanem azért, hogy jelezzük azon irányt, melyet nézetünk szerint hazánkban követni szükséges lenne. Mi a szabad kereskedés nagy elvének vagyunk ínvei, egyazon elv alapjára fektetett kereskedelmi politika az, mely által hazánk anyagi helyzetét emelni, javítani hisszük és reméljük, ily szellemben óhajtjuk tehát hazánk államgazdászati viszonyait rendezhetni, és épen ezért ezen elvnek kívánunk hazánkban mentül több híveket szerezni. Mielőtt azonban ebbeli nézetünket indokolni és röviden kifejteni igyekeznénk , félreértések és fölösleges aggodalmak elkerülése czéljából jelzeni akarjuk azt, mint gondolkozunk általában az ilyes nagy elvek és azoknak alkalmazásáról. Mi azt hisszük, hogy soha senki állandó befolyást hazája ügyeire nem gyakorolhat, ki előtt ideálként egy nagy elv nem lebeg mely felé, melynek életbeléptetésére törekszik, e nélkül lehet valaki ügyes alkalomcsináló, megkerülheti vagy távolabb tolhatja maga előtt a perez nehézségeit, de szépet, nagyot teremteni, s állandó megoldást előkészíteni soha sem fog A minő erős azonban eme hit bennünk, épen olyan erős az is, hogy a ki nem véve figyelembe az eddigi élet teremtette viszonyokat, azokra való tekintet nélkül a helyesnek fölismert elvet egyszerűen az eddig követett elv által létező iránti kímélet, s szükséges átmenetek nélkül akarna azonnal életbeléptetni, állandót építeni hasonlag nem fog. Mert vagy megbuktatja, évekre hátra veti a megsértett érdekek harczában helyes elvét, vagy ha erővel keresztül vihette azt, lerombolja az eddig létezett viszonyokat , de a felizgatott közérzület közepette nem bírja megszilárdítani, nem bírja meggyökereztetni és megörökítve mintegy az érdekharczokat, folytonos ingadozásnak tesz ki mindent. Folytonosan, következetesen kell a helyes elvek alkalmazására törekedni, de elkészíteni előre minden lépést, kímélni az útban álló érdekeket, és csak akkor áldozni föl, amennyiben elkerülhetetlen, midőn már mindenki meggyőződött arról, hogy csupán egy kicsiny, a lehetőségig óvott érdeknek kell, egy nagy általános érdek előtt hátrálnia. Ily nézettel vagyunk a szabad kereskedés elve irányában is. Na nem léteznének a prohibitio, a protectio által teremtett viszonyok, melyeknek az általuk érdeklettek nem közvetlen okozói, a szabad kereskedést tartanók alkalmazandónak legszélesebb értelemben és minden következményeivel, hogy ama természetien viszonyok elő neállhassanak. De mert nem tudunk, mint sok mások, tabula vasat látni ott, hol a századok kezének munkái állanak előttünk, úgy hisszük, hogy ha biztos üdvös sikert akarunk, tanulmányozni kell eme viszonyokat és mindig előre törve kíméletesen hárítani el azon akadályokat, melyeket elvünk életbeléptetésének elébe gördítenek. Szóval, úgy kell munkálnunk az egésznek javát, hogy a részeknek azzal ellenkező, de a mienkkel ellentétes elv folytán jogosan előállott érdekeit kíméljük sőt megóvjuk a lehetőség határáig. Román lapszemle. A „Telegraful Roman“ 20-dik számában, a „Hermst. Zig“ által „Wass wollen dem die Románen“ czek alatt irt czikkre, következő válasz közöltetik. A világ minden politikái között — mond nevezett lap — nincs kárhozatra méltóbb annál, mint midőn valaki, saját ügyességét és szellemiességét, mások gyanusítgatásain törekszik kitüntetni; ilyen a „Hermst. Zig“ nak a románok ellenében űzött politikája; az ugyanis, mióta csak fönnáll, csodálatos elhatározottsággal követve lépéseinket, mindent, amit ellenünk írnak vagy beszélnek, egy fontosabb ügyhöz méltó erélylyel, a nyilvánosság elébe hozni el nem mulasztja; kevéssel ezelőtt, a Dacoromania vala azon phantasma, mely őt éjjel nappal üldözve, egész nyugalmát elrabolta; ma már e szerencsétlen rémképektől némüleg megszabadulván , egy „Wass wollen denn die Románen“ föliratu, a méhfullánkhoz hasonló rövid czikkében, a románok sziveit afféle gyanusitgatásokkal mérgezi, mintha azok Erdélyország birtoklására vágynának , és azt markukból elszalasztatni nem is engedik. Megvalljuk — mond czikkíró — miszerint ily vád ellenében, mindaddig, mig a szász journalistika a rágalmazások szerepét játszandja, hasztalan minden védelem ; mi ugyanis, felnevezett lap gondolkozásmódját ismerjük, s jól tudjuk, hogy valamint a tövisfától olajfa-gyümölcsöt nem várhatunk, szintúgy részéről sem várhatunk többet; azonban mások, különösen pedig a haza és a többi társnemzetiségek színe előtt, magunkat tettek által igazoltaknak érezzük; ha egyébiránt Erdélyország román népe, mely az alkotmányosság kihirdetése óta saját képviselő testülettel nem bírva, még ekkorig, sem a jogfolytonosság, sem az ujóbbi alkotmányból született birodalomegység mellett nem nyilatkozott ; ha a nem igen olvasott, sem nem a legjobban értelmezett journalistikánk, romárainkat, az együttlakó két társnemzetiség ösvényeitől eltérő, saját ösvényein látszik vezetni (hol egy az érdek, t. i. a haza érdeke, mely minden mást háttérbe kell szoritnia, ott az ösvények sem lehetnének, igaz felfogás szerint, egymástól eltérők; azonban a „H. Zigu tendentiái sokkal ismeretesbbek, mintsem hogy annak méltatlan kifakadásai számba vétetnének, s ha végre —• mond továbbá czikkíró — a szász egyetem románajku tagjai, oly eljárás ellen, mely a román és a kibékülés politikáját felkarolt nemzetiségek érdekeinek sérelmével fizetik , felszólalni kötelességüknek tartják; azt sem kell felednünk hogy a román csak egy évtized óta vehet részt a haza politikai életében, hogy annak múltja, sem a magyarok, sem a szászok múltjával nem párvonalazható; s hogy, mielőtt csak észlelhetnők is az osztrák birodalom rendszereit, s politikai pártszínezeteit önmagunk s utódaink iránti kötelességből, a hazában minket illető álláspont biztosítását kell szemelőtt tartanunk; reánk nézve legkevésbbé sem lehet megnyugtató azon mondat, megélünk így vagy amúgy, nekünk a többi nemzetek társadalmában,szinte egy egészet, egy testületet, igenis, nemzetet kell képeznünk. A „Herrn. Zig“-nak nincs szüksége messze fáradni — folytatja czikkíró — megtudandó, mint tagadtatik meg mai napig is, a román politikai nemzetisége, a szebeni piaczon álló sárga nagy épületben, eziránt csakhamar meggyőződhetik. S vájjon — kérdi — meddig maradjanak a románok e helyzetben ? Meddig legyenek kényszerülve, őket illető jogtéren, minden lépésnyi területért, mintegy, úgymondva, ökölharczot folytatni? Ugye csak az összehívandó országgyűléséig? Avagy nem ugyanezt mondottuk-e mi is minduntalan? Ha tehát a kérdéses német lap őszintén óhajtja Erdélyország boldogságát (?) sokkal hűvösebb szolgálatot tehetne e tekintetben, ha az országgyűlés mentül hamarábbi összehívását sürgetné, hogy azután ott , a románok nemzetisége is a törvényes formaságok megtartása mellett kimondatnék; mert hitünk szerint, szavuk csak akkor fog érvénnyel bírni az országban s birodalomban, ha politikai nemzetiségüket senki többé kétségbe nem vonhatja; addig is pedig — mond végül czikkíró — alkalmat veszünk magunknak egész őszinteséggel a „Herrn. Ztg“nak azt tanácsolni, hogy inkább a közeledés előmozdításában igyekezzék érdemeket szerezni, mint oly gyanúsítások útján, melyeket különben is, mint koholmányokat, maholnap tettek által fogjuk a nagy közönség előtt meghazudtolni. (Várjuk, még pedig oly hitben, hogy e tettek semmi tekintetben nem leendőnek egy természetűek a szász egyetem lépéseivel.) (y) TARCZA. Politikai divatok. Regény, irta Jókai Mór. (Folytatás.) A „muszáj.“ Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mn: oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelő, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kérdezősködni nem volna illendő. Más részről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak a saját hadi tervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetene jutni. — Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyásföldére megérkezünk. (Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.) .... Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidat kerülnünk, ahol bizonyosan előőrsök állnak. nem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk mi: lőnek. Ott emberséges halászok laknak, akik „jó“ emberek. Éjfél után csónakon át szállítanak bennünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugye ? — Én nem félek. — Nem fél. Tudom. Se tűztől, se viztől. Hát menjünk Isten hírével. A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leánycselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy az valami úri asszony. Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dűlő utakon, szőlők, kertek alatt, amit ő vargabetűkkel vesztett, bőven igyekezve helyre pótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön , utbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot. Amint mondá, késő este lett, midőn a füzitői nyárfa-erdőhöz, és árvafűzfákhoz elérkeztek. Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni ; dél felöl terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-megvilágított egy-egy villámrobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik. — Nem tesz semmit : dörmögő a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk “ >de Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem, hiszen semmitől sem fél. Se tüztől, se viztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az ur megerősité az ő lelkét. Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz : — No Orzsi leányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, mig én benézek, hogy milyen odabenn a házban a „levegő ?“ Mingyárt itt termelt, semmit se félt. Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján. A mig a zápor kövér cseppei egyhangúan verik a szomjú földet, a mig a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának ; a mig András gazda odaben komájával tanakodik, — ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint ahogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével. Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, akit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismerő, szótár be nem törvényezik helyette, írók, szerzők tollukra nem fogadták, mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium, vagy interjectio , mint verbum nem tűr conjugatiót, mint substantivum nem declinatiot, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elöl, sem utól rag nem férhet hozzá. Ez a rendkívüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a „muszáj.“ Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebből a két szóból van összetéve : „musz seyn.“ Nem csak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására. „Debet, — oportet, — il faut, — dove, — stb.“ ez mind csak annyit jelent, hogy „kell— „soll.“ A „kell“ nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni, ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell ? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? — ha a rettenetes „muszáj“ előtt elenyészik minden emberi kifogás : ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség, ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapacitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: ami „muszáj“ — az muszáj! Hiába a nyelvújítók tisztítási hadjárata , e szó kineveti őket : „a muszáj soha sem fullad a Dunába,“ azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. — A muszáj halhatatlan ! .... András gazda azonban visszaérkezett. Az eső zuhogott kegyetlenül; a mennydörgő mennykő benyargalózta az eget; olyan idő volt, amikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból. Testének azon részét, melyet a szűz nem takart, a gyékény alá dugván, igy szólt András gazda Judithoz: — Hát a részhírektől fél-e tensasszonyom ? Judit összeborzadt. Megerősité szivét és felelt. — Nem félek semmitől. — Tehát a legelső újság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják. — Mind? Mind? — Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, amit felvitetett az eszterhasra, de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni. — Én is. — Azután, — folytatá András gazda. — a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van írva; holnap fogják átadni a várat. — Istenem! kiálta fel Judit. — Jó azoknak, a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.. — Oh Istenem ! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba. — Mondtam a komámnak , de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen. — Én magam fogok vele beszélni. Szólt Judit, hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről. Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, amíg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal. Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas ősz hajú embert látott maga előtt Judit: „itt a gazda“ monda András. — Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit kezeit összekulcsolva a halász előtt; nekem még ez éjjel a városban kell lennem. — Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Isten kisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet, de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is, a csónakomat elvitték. — De én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson. — Az a lélekvesztő ? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az ? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótót-lélek arra rá nem ül ma. — Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen keresztül. — Köszönöm, tensasszonyom, nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, ami még ki sincs ásva a földből, nékem ajánlaná is, mégsem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, aki be akar menni. — Oh de akkor már késő , akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy ahogy van. Istenem, én Istenem! Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halásszal valamit megértetni, amit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta , a tenyereivel mentegette keblét. — Hallja kegyelmed! szólt Judit, hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarná senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg, hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: — a férjemé, és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet, és keresztül visz rajta; de ha visszahagyom magamat rettenteni tőle, akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba ! E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval: — Hát nem érti kegyelmed , komám ? Az asszonyságnak „muszáj“ átmenni még ma ! Muszáj ! A halász nagyot sóhajtott lelkéből. * — Már hiszen ha „muszáj,“ akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is bennünket. (Folytatása következik.) Magyar tudományos Akadémia. (K.) A nyelv- és széptudományi osztály mart. 30-ki ülésében Mátyás Flórián 1. t. „Magyar ősnyelv tanulmányok“ czím alatt az összehasonlító nyelvészet ellen már azelőtt megkezdett hadjáratát folytatja. A nyelvtudomány a jelen és a régi nyelvállapotokra kell hogy figyelmét kiterjessze. Azzal, mi a jelent illetőleg történik, előadó meg van elégedve, de a régiek gyűjtése, vizsgálata, aknászata hiányos és fölületes. Fejtegeti a magyar nyelv történeti szótárának szükségét s példaképen a sirbeszédeknek általa készített kommentálásából kivonatokat idéz azon megjegyzéssel, hogy mindazok, kik Révay után e sirbeszédeket kommentálták, Révaynál hiányosabb munkát tudnak csak fölmutatni. A tsigerészesülés az ikesek bővebb elemzése után erősen kikel a hasonlító nyelvészet ellen, mely mai nyelvünket mai idegen nyelvekhez rokonítja; ez az eljárást szerinte tudományos játék, műkedvelészet csupán. Az Akadémia által nyelvtudományi kérdések megoldására kitűzött jutalmakat illetőleg nem azon csodálkozik, hogy három év alatt senki sem pályázott, hanem azt bámulja, hogy úgy, ahogyan történt, a pályakérdést kitűzték. Indítványozza végre, hogy a nagy szótárral párhuzamosan „Nyelvtörténeti szótár“ szerkesztessék az Akadémia ellenörködése mellett. Budenz József 1. t. „A magyar“ „meg“ „igekötöről és az áriás nyelvek némely állítólagos hatásáról a magyar nyelvre“ tart nyelvtudományi szempontból igen alapos és érdekes felolvasást. Bevezetésül kimutatja, hogy téves és elhamarkodott azok állítása, kik az „az“ mutatónévmásnak névelővé változtatásában a szomszédos áriás nyelvek utánzását akarják látni. A nyelv vesz át új fogalmaknak megfelelő kifejezéseket, de magában a nyelv elemeiben meglevő formák utánzására, illetőleg átvételére nincsen utalva. A legtöbb szomszéd áltái nyelv nem is használja névelőül a mutató névmást , másrészt a magyaron kívül más altáji nyelv is használja articulus minőségben. Amely nyelvnél a névelő keletkezett, magából a nyelv természetéből eredt, s ha a magyar nyelvről be lehetne is bizonyítani, hogy csak a nemzetnek Pannóniában megtelepedése után ejlődött ki névelője, ez csak azt mutatná, hogy ekkor érett meg rá a nyelvanyag, ekkor hozta magával a szükség, de nem azt, hogy idegen nyelvektől vette át. Ugyanazt állítja a „fog“ jövőmutatóról, melyet indokolatlanul származtatnak némelyek a Szláv „budu“-tól. Az igekötökre nézve bizonyos, hogy a magyar nyelv épen úgy használja azokat, mint az ártás nyelvek, de bizonyos az is, hogy sem a latintól, sem a szlávtól, sem a némettől ném vettük át igekötőinket. Egyrészt tanúskodik e mellett az, hogy a magyaron kívül más altáji nyelv is él igekötökkel ; másrészt az áliai és az altáji nyelvek igekötői közt azt a különbséget találjuk, hogy míg azok a fölismerhetlenségig összeforrasztották az igével, ezt a jelenséget a magyar nyelvben, hol másodfokú sz igekötök használata, alig találjuk. A magyar az igekötésnél saját észjárását követte. — Ezen állításokat értekező a „be, ki, föl, el, meg“ igekötökre nézve számos példával bizonyítja. Fogarassy János r. t. indítványozza: szólíttassék föl nyilvános lapok utján minden, a nyelvtudományt művelő hazafi, hogy a nagy szótárra nézve észrevételeit megtegye s ezek azután nevének aláírásával pótkötetben adassanak ki a nagy szótár kinyomatása után mellékletképen. Az indítvány elfogadtatott. Attól tartunk, e pótkötet majd meghaladja magát a szótári terjedelemben, kivált ha valakinek eszébe jut, hogy tulajdonképen tudományosan egy szó sincsen az eddig megjelent füzetekben tárgyalva egyéb tudományos szótárak métájára. Értjük azon eljárást, mellyel a halotti beszédektől kezdve máig a nevesebb irók idézendők lettek volna, kik e vagy ama szóval munkáikban éltek. Ez fáradságosabb, de tanulságosabb leendett, egy szónál ugyanazon népdal háromszori idézésénél.