A Hon, 1863. október (1. évfolyam, 223-249. szám)

1863-10-10 / 231. szám

PEST, OCTOBlíR 9. Politicai szemle, Fest, ovf. 9. (II.) A „Pays,“ Drouyn de Lhuys fél­­hivatalos lapja, utánnyomtatja a frank­furti „V Europe“ azon tudósítását, melyet e lap Russell lordnak Pécsben előterjesz­tett jegyzéktervéről közölt. Ezen jegyzék­terv, tudomás szerint, Russell lord azon nyilatkozatára alapíttatott, mely szerint Oroszország nem teljesítvén azon feltéte­leket, melyek mellett az 1815-ki bécsi kötések Lengyelország birtokát reá ru­házták, a jogczímet Lengyelország iránt elvesztette. A ,Pays“ ugyan azt állítja, hogy Drouy de Lhuys semmit sem tud az angol jegyzéktervről, a felelősséget sem vállalja el a közlemény hitelességéért, de már azon tény is, hogy a ,,L’Europe“ tu­dósítása megjelent a ,Pays“-ben, fontos­sággá leír, s mi hajlandók vagyunk a „Pays"­ őszinteségét kétségbe vonni. Az angol jegyzékterv genesiséről ugyan­is nagyon részle­es tudósításokkal bí­runk, melyeket röviden összefoglalunk. Miután Francziaország a Gol’csakov­­féle vála­szjegyzéket megkapta, tudtul adta Bécsben, képviselője . Ital, hogy a bántalmat nem fogja visszatorlás nélkül hagyni. Erre Bécsben azt felelték, hogy a véleményezésnek csekély lenne a si­­kere. Francziaország ekkor kinyilatkoz­­tatá, hogy eshetőleg kész a közös ac­­s­tióra. Ezt jól megértették Bécsben, úgy feleltek Drouyn de Lhuys­­nek , hogy az nem igen lehetett ínyére. A bécsi kabinet na­gy súlyt helyzett a londoni és párisi kabinetek közti tökéletes egyetértésre. A párisi kabinet ennek folytán késztve érze magát alkudozásba lépni a londoni kabi­nettel, s az egyetértés állítólag sikerült Russell lord ismeretes nyilatkozatának alapján. A­mikor ezen eredmény el volt érve, előterjesztette Bloomfield lord a jegyzéktervet, s Francziaország s szóvál­tásba ereszkedett a bécsi kabinettel, kije­lentvén, hogy íme meg­van az, a­mit Ausz­tria kivánt : létre­jött a tökéletes egyetértés Franczia- és Angolország között! Angolországnak Francziaország által támogatott ezen jegyzék­ tervére Ausztria ugyan még nem felelt érdemle­gesen, mindazáltal kérdést intézett a meg­állapodás czélja iránt, a­melyet,míg a czél iránt tisztába nem jő, nem tart egyetértés­­nek, a­z általa hangnyomaiért értelemben, hanem csak közös nézetne­k."Ausztria tudni kíván­ja,hogy micsoda következtetést szándékoznak vonni a felállított nézetből, s váljon zen lényeges pontra nézve is egyetértés jött volna e létre Francziaor­szág és Angolország között. Ezen osztrák felelet vagyis elllenkérdés épúgy intézte­tést a londoni, mint a párisi kabinethez, s a viszfelel­itből kitűnik az első stádium­ban levő alkudozások vagy pourpar­­lers-k eredménye. Ez volna a bécsi „Presse“ párisi leve­lezője szerint az angol jegyzékterv gene­sise,s az alkudozások vagy pourparlere k állása. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a „Köln. Zrg“ általunk tegnap em­lített londoni tudósítása szerint Rechberg gr. nem oly értelmű kérdéssel felelt, mint a­minőt a „Presse“ tudósítója említ, ha­nem határozottan visszautasította az an­gol jegyzéktervet. De sőt már azt is hírlik , hogy Angolország felhagyott volna ezen jegyzéktervével, s egy más javaslattal lépett föl, tudniillik, hogy ultimátumot intézzenek Oroszországhoz, a­melyben a következő pontokat követel­jék : 1) A Lengyelország elleni ellen­ségeskedések megszüntetését; 2) Confe­­rentia összehívását, a lengyel kérdés szabályozására; 3) a hat pont rög­tön végrehajtását Lengyelországban; 4) a sz.­pétervári kabinet határozott válaszát, még­pedig kitűzött bizonyos ha­táridő alatt. Ha a felelet nem ütne ki ked­­vezőleg, akkor következnék be annak ki­mondása, hogy Oroszország elvesztette Lengyelország fölötti jogczü­k­ét. Elő­terjesztett­ük e angol részről e .en ultima­tum tervét Bécsben vagy az egész csak kósza hir? nem tudjuk megmondani. A talán a jelenlegi politikai helyzetre vo­natkozólag nem a legkönnyebb, határo­zott tájékozással szolgálni. Csak azt lát­juk, hogy Ausztria kissé kellemetlen helyzetbe jött, a nyugati hatalmak sür­getése miatt, mi által határozott nyilat­kozatra kényszeríttetik, a­mire pedig a bécsi kabinetnek — ma este érkezett tu­dósítások szerint — még semmi kedve. Már tegnap érintettük, hogy Ausztria más oldalról is, Oroszország által, hason­ló nyomással sürgettetik, sőt katonai tün­tetéssel fenyegettetik. Eddigelé még úgy állnak a dolgok, hogy­­ Ausztria semleges­ség!­­n marad azon esetre, ha netán há­borúra kerülne a sor. Ezen semlegesség azonban kétségbevonhatlan előny Orosz­országra nézve. Nagy kérdés, hogy meg­tarthatná-e sokáig Ausztria ezen állá­sát is ? A­mi a háború kérdését illeti, a „Vater­land“ azt állítja, hogy az kikerülhet­­len, s még csak idő kérdése. Azt nem tudja, váljon Ausztria résztveend­­ő a há­borúban, de azt tudja, hogy III. Napó­­leonnak háborúra van szüksége. Ezen eszmét fejezi ki a „Köln. Zig" egyik fe levelezője is. Napoleon császár érzi, hogy nem követheti sokáig Lajos Fülöp nyom­dokait , dynastiájának veszélyeztetése nélkül. A bécsi tapok szemléje „Az orosz demonstratio Ausztria ellen.“ Ezen czim alatt az „Ost. D. Post“ a következő czikket hozza: „A hírek , hogy Oroszország egy hadtestet állít fel a galicziai határszéle­­ken, mindinkább terjednek; az északné­­metországi lapok által oly bizonyosság­gal ismételtetnek, hogy fel kell tennünk, miszerint van valami a dologban. Való­szinütlenség nincs a dologban. Tény, mit fájdalom, többé tagadni nem lehet, hogy Gorcsakoff herczeg állása Oroszország­ban igen megerősödött. A daczos hang, melylyel az egyesült hatalmak követelé­seit visszautasitotta, nagyon tetszett az oroszoknak, s a miniszter népszerűvé lön. Ebben a szóbeli, mint az írásbeli tudósí­tások, mik Oroszország belsejéből érkez­nek, megegyeznek. A „brutalitás“ tetszik a mi muszka szomszédunknak, nyilat­kozzék ez a jegyzékek hangjában, vagy a tömeges kivégeztetésekben. Az orosz alkanczellár ezen erős alapon állva, mind­inkább merészebb lesz politikájában. Leg­újabb terve : „Ausztriát egy részről m­a­­gasrangu személyek közvetítése által ma­gához csatolni, más részről harczias de­monstrálók által megfélemlíteni. Egyik kezében mézeskalács, másikban vessző; ez az orosz politikának vázlata Ausztria ellenében. „Ausztriában e pillanatban három né­zet uralkodik a lengyel kérdésben. Egyik párt kívánja, hogy Ausztria a nyugati hatalmakkal egyetértsen, mert azt hiszi, ránk nézve csak az „igy vagy amúgy“ kérdése marad fönn; vagy szorosan An­gliával és Francziaország­al tartani, vagy újra feleleveníteni, ha modern formában is, a szent szövetséget. Az ingadozás a kettő között képtelen, s utoljára is a két szék között a pad alá juttat. A miniszté­riumban a minoritás e nézetben van, s a Reichsrath követháza a felírásban ezen eszmének adott kifejezést. „A második párt, s ehhez tartozik a mi­nisztérium majoritása, úgy hiszi, hogy Ausztria elég erős arra, hogy visszavo­­nultságba­n maradjon, s nyugat és kelet nagyszerű viszályai között fej­lege s hely­zetét megtarthassa. „A harmadik párt, mely azonban mi­nisztériumban nincs képviselve, egysze­rűen és teljesen az orosz szövetség hely­­reállítását akarja. E párt a régi Windisch­­grätz-párt romjaiból alakult, s társalmi helyzeténél fogva, jelentőségét nem lehet megtagadni , már csak azért is, mert e párt alapeszméje nem szenved a követke­zetesség oly hiányában, mint ezt a sem­legesség­­politika phantastáinál tap­sz­­taljuk. „Szerencsére, a közvetlen veszélyek, mikbe Ausztria kever­dhetnék az orosz szövetség helyreállításával, oly annyi­ra világosak, hogy épen nem kell aggódnunk, mintha ily politika a korona tanácsában érvényre emelkedhetnék. „Azonban Grorcsakov herczeg ezen pártot számosabbnak és erősebbnek véli, mint valóban van. „Balabine ur g­ondolattal megbarát­­koztatá őt; s mint látszik, más levelezé­sek csak megerősiték őt e hitében. A má­sodik orosz válasz, mely oly bizalmas hangon szól az ausztriai cabinethez , hogy Rechberg gróf méltán kompromittálta­­tástól félhetett, eléggé bizonyítja, hogy Gorcsakov herczeg előtt Bécs orosz ro­konszenveit élénkebben rajzolák, mint az igazság megengedte volna. „Hogy tehát ezen „orosz pártnak“ több befolyás", és argumentatióinak több nyomatékot szerezhessenek, terjesztik a hírt, hogy 50,000 ember központosíttatik a galicziai határszéleken. Gorcsakov hg igy okoskodik : Bécsben a nyugati szö­vetség pártja mindig azon veszélyekre hivatkozik, melyek Ausztriára súlyosod­nának, ha Angliát és Francziaországot ellenségévé tenné . siessünk tehát segít­ségül jönni a mi pártunk­ak is, demon­stráljunk kézzelfoghatólag, hadd lássák, mi következik belőle, ha Oroszországgal akarnak ellenségeskedni. Azonban Szentpétervárott bizonyos dolgot nem vesznek tekintetbe. Ausztri­a nem a nyílt ellenségtől fél, hanem ezen ellenség titkos szövetségesétől a nemze­tiségi fanatismussal. Azon szövetség, me­lyet e téren az orosz kormány köthet, már sokszor meg volt kísértve, de ered­ménytelenül. Lehet, hogy egy pár „cseh phantasta“ irodalmilag fellelkesedhetik rajta, de az orosz invasio Ausztriában se­hol sem találna kedvező fogadtatásra. Oroszország azonban tudja meg, hogy Ausztriának cs­k intést kell adni, s Gali­­cziából az önkénytesek toborzó piacza lesz, kik vágyva vágynak kardjaikat orosz vérbe mártani. „Óhajtjuk a humanitás érdekében, va­lamint azon állami czélok miatt is, miket Ausztria csak béke által érhet el, hogy Ausztria és Oroszország között a háború elkerültessék, vagy legalább messze idők­re halasztassék. De bizonyára nem az orosz haderő vett át minket vissza , saját védeszközeinkről nem is akarván beszélni. Hanem hogy oly háborúban, melyet mi Lengyelország javára viselnénk, helyze­tünk sokkal előnyösebb volna, ha mind­járt Galicziában váraink sincsenek, oly igazság, mely fölött Szentpétervárott csa­lódásban nem élhetnek. Ez okból az 50,000 szuronyból álló demonstratio, ha sértőnek tekintjük is , veszedelmesnek semmi esetre.“ Az „Oest. Ztg.“ melynek a bécsi mi­niszterium­­kázi viszonya ismeretes,a hely­zetet ilyeténképen jellemzi . A kormányoknál erélyesebben működ­nek — úgymond — a hirla­pok; a toll­­nyomás első vonalban Bécs ellen van in­tézve. Két részről nyomják Ausztriát, hogy nyilatkozzék, noha állása megkö­veteli, miszerint az elhatározó szót a nyu­gati hatalmaktól várja. A két csavar, melyeket alkalmaznak, oly hírek terjesztése, mintha Oroszország hadat készítene Ausztria ellen. Oro­szor­szág bizalmatlan s az initiativát akarja megkezdeni, sőt sereget gyűjt az osztrák határon. Ezzel oroszbarátságos részről a­zt akarják elérni, hogy Ausztria elha­markodott nyilatkozatot tegyen, mely a nyugati hatalmaktól elválas­sza, míg a hadi actio párthívei fegyverkezésre akar­ják ezzel sürgetni Ausztriát. Ha át ki van adva a pénz, egy lépéssel közelebb a háború Pénzügyeink állapota — folytatja igen naivul — elégséges biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a rendes költ­ségvetést meghaladó hadi rendszabályok­ra elhamarkodva nehezen ragadtatjuk magunkat. A közvélemény és párlamen­tünk pedig, ha meg volna is rá a hajlan­dóság, vissza fogja tartani a kormányt, hogy oly elhamarkodott lépést tegyen, mely a nyugati hatalmaktól elválas­sza s az orosz táborba hajtsa. Nincs mit félnünk Oroszországtól. Egy aránylag kis ország felkelését nem tudta 8 hónap alatt legyőzni, noha a lakosság­nak csak egy része, ez is nem a legna­gyobb és legerősebb, csatlakozott a felke­léshez. A nyugati országokban csak Ta­­merlan féle rendszabályokkal fojthatja el a mozgalmat, s Ukrajnában még nem lett ura a veszélyes törekvéseknek. Ily ele­mekkel a háttérben nem szokás támadó háborút­ viselni. Oroszország jól tudja, hogy azon pillanatban, melyben egy osztrák hadsereg a határt átlépi, meg­szűnt uralma Lengyelországban. Épen ily kevéssé engedhet Ausztria a nyugati nyomásnak. A nyugati hatalmak messze esnek a helyszínétől s időt enged­nek maguknak. A télen át szemlélik az eseményeket Oroszországban , mint Ame­rikában, s csak a tavaszon határoznak. Ausztria szomszédja az orosznak s magá­nak kellene harczolnia s megtámadtatva épen oly rettenetes ellenállásra képes Oroszország, a­mely gyenge, ha ő tá­madna. A háborúra egyéb oka nem volna Ausztriának, minthogy bizonyos, általa jogosadnak tartott javaslatokat ajánlt el­fogadásra , és hogy Parisban , hol to­vább mentek — zavarban vannak , ho­gyan szabaduljanak a hállóból , mely­be kerültek.­­ Igaz, a sajnai imperator sokkal jobb helyzetben volna, ha nov­­e­dikén kijelenthetné , hogy Oroszor­szág nyert válaszát megtorolhatja, s hogy egyelőre Ausztria megy elől a bosszú idő­ben; az osztrákok nem arra valók, hogy vért és vagyont áldozzanak, a franczia csá­szárt kellemetlenségekből kiszabaditan­­dók, ha saját érdekük nem készti a há­borúra. Fenyegetőleg Olasz­országra mutatnak s az olasz lapok vakmerőn írnak; ismer­jük ama hatalom erejét és értékét, mig egyedül áll. Tudjuk, hogy neki is van Lengyelországa, mely elveszett, mihelyt Ausztria ellenségesen áll szembe vele. A turini király utosó azon hatalmak között, kiktől aggódnunk kellene. Ausztria­ feladata tehát — zárja be czikkét nagy lelki megnyugvással, mint ha nagyon fontosokat mondott volna — hogy egyelőre állásában megmaradjon. Ausztria ne váljék el a nyugati hatal­maktól , de ha ezek odáig mennek, ho­vá nem követheti őket, maradjo­n vissza. An­gol- és Francziaország óvakodva járnaki; Ausztria annál óvatosabban követheti ő­et. Nem akarunk segédcsapatai lenni sem a c­árnak, sem az imperatornak. Ha valaha, ez esetben várhatunk és kell vár­nunk, mit tesznek mások ; azután majd önállólag határozunk. Erdélyi ügyek. Erdélyi tartományi gyűlés. Bizottsági jelentés, az Schlben 1863 gz.­­mihályhó 27-én kalt 1. kir. leiratban foglalt, a birod. ttuiácsba köve­­k küldését tárgyasja fel­szólításról ; As­­­ebiben 1863. szentmihályhó 27 én 4530. ez. a. kert l­. kir. leiratban I. a magas országgyűlés felazólittatik, hogy tekintetbe véve, miként Erdély részéről a birod. tanácsba küldendő követek választás­­nak az or­szágos törvényhozáshoz utasított szabályozása előrelát­ha­ólag huzamosb időt fog igénybe venni, — további tekintve, hogy az 1860. mindssenthe 20-ki és 1861. böjteiöhó 26 diki államalaptör­vé­nyek hitelért szövegének az országos törvények­be iktatása megkezdetett, illetőleg véghez vite­tett, — azon választások végleges szabály­zá­sáig is, a magas országgyűlést a birodalmi ta­nács közös ügyek feletti tárgyalásainál me­gillető befolyást a birodalmi tanácsba követek küldése által megóvja. A if. kir. leiratnak ezen felszólításra vonatko­zó része a következő előrebocsátá­t : „Az 1861. évi böjtek­ hava 26-ról kelt cs. kéz­iratunk által Erdély részéről a birodalmi tanács­ba küldendő követek választása módjának és rendjének megállapítását, alkotmányos szabályo­­z s végett, az o­rzágos törvényhozáshoz találtuk utasitandónak“; azon ha árazottan kimondott vá­rako­zásban , ho­gy az országgyűlés a c­ászári felszólításnak „annál is inkább mentől előbb meg fog felelni“, „minthogy ilyen közös ügyek­nek közelebbről kellene tárgyaltatniok és elha­tároz­tatniok“ amaz alapelv ismételt elismerővel hozza kapcsolatba, hogy Erdély Nagyfejeddel­ségének törvényes joga van, az őt hasonlóképen érdeklő ügyek és ezek között név szerint az adó­ügy és vasútkérdés stb. iránti tárgyalásokban és elhalálo­zásokban részt venni; mely jognak gyakorlatba vételére az ország saját érdekében is kell hogy magát indíttatva érezze. A bizottság sem tehette, hogy el ne ismerje ez okok győző erejét, minélfogva egy akarattal el is határo­zta, hogy a magas országyülésnek a császár­ f­iszólítás teljesítését a legmelegebben ajánlja, még pedig a­nyival is inkább, minthogy a birodalmi tanácsba követek küldésével tulaj­­donképen a válaszfeliratban már adott szó­tetté válik és ez egyébkint is az ok­tóberi diploma és februári pátens beczikkelyezésének magától ért­hető következé­se. A 1. f. f­eiratc magában foglalja: II. A f­őlszólítást, hogy a birodalmi tanácsba küldendő követek választása határozottan meg­jelölt módozat szerint eszközöltessék. nsC'jai» TARCZA. Politikai divatok. Regény, irta Jók­ai Mór. (Folytatás.) A két öreg, Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató jegyét találta Kolbay kimozdult fészkéből­ Ő, aki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek vak­mi nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön látogatni, a­kit még első férjévek­ menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez épen rendkí­vüli időket jelez. Nagy bajának kall lenni. Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve uj phantasmáival, hogy az öreg ember em­léke egészen felzavarta kedélyét. Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megválto­zott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal áb­rándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá? Azok is ámították. E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba. Most már az ifjúkori játszó­társ volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép: a biztatás, a csáb, a megelégedés, a családi nyugalom a szen­vedély, a féltés minden jeleneteiben. És Róbert rémképe végkép el­áradt. A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpi­ derülni. A herczeg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolt, hogy most festesse le arczképét s a ta­valyit másoltassa be, mert az lesz. Szerafine annyira beleélte magát egy határo­zatlan, semmiféle alakkal nem bíró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnok újra jelent­kező symptomát. Valjon miért jöhet Kolbay ? A komornyiknak azt ígérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha ígérte, hát bizonyosan itt is lesz. Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszók egy ember előtt, a­ki se­hogy sem illik bele megszokott környezete b­ab­­lonjaiba?Vig legyen, tréfás, enyelgő, hagyja játszani ötleteit, mint otthon kis­l­­ány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony tekinté­lyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint s­okott az ember rokonához lenni, a­kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasírt legyen, mint a kinek mindegy, akár ki jön megy ki s be kü­szöbén ? A nagybátya pontosan megérkezett Már a sa­­lonban halló Szerafine ismeretes rekedt torokkö­­szörülőjét; a komornyik utasitá­s; a nagyságos asszonyhoz, ki bondokrjában vér reá. Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltűnő­­ e­­z neki már typusa volt. Azért Szerafine fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki : „hozta Isten édes bácsi ! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk ?“ — Hozzátok? szólt megnyomva a végső szó­tagot az öreg. Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertöy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok. — Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, ná­lam. Szerafinét az lepte meg, hogy Kolbay öt első látásra tegessni kezdé, a­mit különben soha sem tett. — Köszönöm. Épen csak azért jövök, hogy megtudjam, miért váltok? — Ismeri ön Fertöyt ? — Ismerem. kkro­ tudhatja ön, hogy miért válunk, n semmivel sem ismerem jobban Fertöyt, mint te ismerted, mielőtt hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle, akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá. S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá menni, akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle. Szerafine elég szerencsétlen volt, a­helyett, hogy e dibmnából egy bon m t­val kivágja ma­gát, azt kérdezni nagy­bátyjától: hogyan ér­ti ezt. Megkapta azután, a­mit keresett. — Kedves Szerafine, ne vegye föleta rósz néven, (most már nem tegezte többé) nem is ve­heti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel te­kintem. Régóta nézem kritikai szemmel, egyéb dolgom bíncs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, a­mit kegyed saját életéből csinál. — Kérem, szólt bele Sserafine, a tárczaregé­nyeket nem szokás addig megbírálni, míg ha nincsenek végezve. — Kivéve azt az esetet, a­mikor a regény tár­gya oly régiókba száll alá, a­mik az olvasót azon nyilatkozatra bírják, hogy „erre a lapra tovább nem praenumerálok.“ — No, és az én regényemnél nz volna ez eset? Szólt Szerafine n­eeztelő hangulattal. — Tán nincs, Dt lehetne. S épen azért én, nem mint kritikus, de mint jó barát jövök, a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kri­tika veszi bonczkése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés­en ta­mille intézhető el; a törlés még most szabad Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi körülírásokat használjon. Ezzel nagy változás­nak kellett történni. — Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankod­­tam kegyednek azon észrevételeim unalmas elő­adásával, a­miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasz­tottak. Azt mondtam magamban : ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd men­jen a maga utján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de Bárba soha sem viszi. Szerafine ajkai vonaglottak a szavakra ; nem felelt, összeszok­ta ajkait. — Családunk minden tagja dölyfös volt : azt szerettem, folytatá az öreg ur, még keményeb­ben tartva fel nya­kát katonás nyakörvében. Az emberek nem szerettek bármünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kivántam tő­lük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak,bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak szüle­tési, de pénzaristocrata is volt ; nagyobbra tar­totta magát a főispánnál a vármegyében. E büsz­kesége sok pénzébe is került ; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf mi­att. — Milliomot hagyhatott volna, ha alá­zatos tud lenni , de kevély volt ; nem szóltam neki, mert én a büszke euy t>?reket szeretem. — Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam min­denki, hogy miután egy városban, ahol lakom, nem találok egynél több embert, a kihez szólni s a kinek szavát meghallani érdemesnek talál­nám, mikor azt az egyet nem látom, süket­néma vagyok. — De hát beszéljen ön rólam ! sürgető Sze­rafine, kit e hosszú praeambulum idegesített. — Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büsz­ke gyermek volt. Dh én azér soha meg nem szólítottam. Mikor kegy­i Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam , hogy ennek majd megosztatás lesz a vége. — Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva. — Nem beszélek húgom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, va­lami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze, de azon időkben, a­kik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büsz­kék. Kegyed nem volt rá büszke, mielőtt a gyászév letelt vo­na, leveté a fátyolt s felvevé a mennyasszonyruhát másodszor, és férjhez ment Fertöyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondol­tam : Fertöy fényes carriert fog csinálni, zárt útja van reá . Szerafine kevély, nagyravágyó , akar ragyogni. És én szeretem azokat az embe­reket, a­kik ragyogni szeretnek. Titulusért, ma­gas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának t­ök föfeötőt ? — Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt, szólt bele halk mentséggel Sze­rafine. — Én csak azt mondom, hogy „akkor“ hit­tem így, — de hogy nem így va­n arra, most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön is­merte Fertőy rész­ulajdonait, s e rész­tulajdo­naiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jöjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szeliden, nyájasan beszélhetünk egymással, még ez mind enyelgés. Majd nem­sokára jön olyan beszéd, a­mikor felugrálunk székeinkről, és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszé­dok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor ire­­gyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel. Szerafine remegve tette össze kezét, mintha kíméletért esdene. — Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tökével, a­mit egy semmirekellő férj elnézésé­nek hívok. Azt tehette miatta, a­mi tetszett. És kegyed tette azt, a mi tetszett. Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fény­nek veszi azt az árnyékot, mit egy herczegi korona vet rá : én nem tartom annak ; de a férj neve ezt is eltakarja. — Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám. — Dobasson ki, kérem , mert még kegyetle­nebb is leszek. — Hallgatni fogok. — Azt mondom : még idáig mindig büszke volt az asszony, ferde utat vett ugyan kevélysé­ge , ambitiója, de mégis ambitió volt az; rangviselő férj, herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most egy­szerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem em­lékei kötik. Ön elvesztő fejét. Szerafine remegett, mint egy gyermek, és el­halványult titkának felfedezése miatt. (Folytatása következik.)

Next