A Hon, 1864. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-02 / 26. szám

égni a könyvt, keblünkben roskadozni az önbi­zalmat : tekintsünk fel azon férfiakhoz, kik na­gyok, mert hívek valának, a nyomokon, miket ők jelöltek, megszentesítettek, törve előre, min­dig előre, mondván az írás : „a ki végiglen meg­áll, az tartatik meg.“ (Máté X. 22.) De azért a te akaratod legyen meg, ó Uram! És e férfiak, e pályatörő hivek Pantheonába helyzi a nemzeti hála S­z­e­m­e­r­e Pált, most végre elfogadja a koronát. Szónok jó sze­rencsét, s mindenek fölött, bátorságot kivár ne­ki, de nem akarja, hogy Fr­ancziaország kölcsö­nöket garantirozzon, vagy hogy seregét, Mexi­­cóban hagyja. „Minő érdekünk s hasznunk len­ne abban“ — kérdi. — „Vajjon csak költsége­ink is meg fognának-e téríttetni?“ Szórok nem kívánja a csapatok tüsténti visszavonását, ha­nem csak a legközelebbi visszavonás iránti ön­­lekötelezést, mivel nem könnyű dolog, Mexicót megszállani, melynek a francziák még eddig 7,8-át sem birják. Az egész ország elfoglalására 100,000 ember, s több ezer millió kivántatnék. Beauverger védelmező az expeditiót, tengerészeti, kereskedelmi s más érdeket hozott föl állításának támogatására. Angolországot idézé, mely Indiát s Óceániát elfoglalta, s azt óhajtja, hogy a francziák mindaddig Mexicó­­ban maradjanak, mig csak ezt érdekük kivá­­nandja. A vita folytatása holnapra halasztatott. Hol­nap Thiers fog szót emelni, megmenthető: azoknak védelme alatt uj élethez, új munkához láta, mert nemzeti léteié­nek öntudatában föltalála mindent. Olvassátok meg; Demaratos beszédét Xerxes - hez (Herodot VI. k. 209. ez.), midőn hontársai kisded csoportjának diadalt jósol az ö ezrei fö­lött, mert azokat egy lélek, egy szív , a hazának nagy gondolata ihlé. És igaza volt, mert egy nemzet volt, mely belőle szóla. Kit a nemzetének szeretete fog, mint a vért, körül, s az ige, mely elcsendül ajkain, viszhan­­got ezer kebelben találva, mennydörgésként harsog tova, hogy majdan tett villámává gyu­­ladjon; — mily magasan áll méltó, ke­­vély önérzetében. Ki a harcz terén e bősz viadalban az élet s halál között, a támadás és védelem szélvészé­ben lángoló kebellel áll, mint a fáklya, mely annál magasbra lobban, minél inkább sujtolta­­tik — s ha összeroskad, fenntartja a zászlót, hogy az utat jelölje teste fölött el, a diadal ko­szorúi felé, — mily boldog ő , egy óriás láncz szemének érezvén magát, gyöngét m­a­­gában, de együtt megtörh­etetlent. De kit hideg közöny, fájó bántalom, a gyil­koló félreismerés, „civium arctor prava judenti­­um“, legjobb esetben az egyedülség érzete kö­vet nehéz utában, de leteritni, megtántoritni nem bir semmi sem : — az a „nagy“ ember. Hisz a csatár nemes halála csak pillanatnyi bátorságot követel; ő hős maradt az egész éle­ten át, s vajmi sokszor nagyobb bátorság kell élni, mint meghalni. És megmondá híveinek az Úr : „Boldogok a kik üldözést szenvednek, mert azoké a men­­­nyeknek országa; boldogok lesztek, mikor tite­ket szidalmaznak, háborgatnak, és minden go­noszságot hazudván, reátek fognak én érettem.“ (Máté V. 20.) És : „hitnek általa oltjátok meg a tűznek erejét, hitnek általa menekedtek meg a fegyver élétől, s erőtlenekből erősek lesztek a viadalban.“ (Zsidók, XI. 33.) Az igazság, mint a szerelem — a megosz­­t­á­s­t nem ismeri; teljes, egész, föltétlen hűsé­get követel. Galileinek szemben a máglyával, nem volt, nem lehetett más válasza: „Mind­­a mellett forog!“ Haec nobis arx invicta. Róma nagy népe, midőn Hannibal a kapuk előtt állt, tisztelegve ment a consul elibe, hálá­kat adván, hogy hite a köztársaságban nem in­gadozott. Áruba bocsátja lelkét az, ki megtagadja Istent, lemondása hitevesztettek menedéke; megfosztja magát a küzdés becsületétől, a dia­dal koszorúitól, vagy legalább azon magasztos vigasztalástól, hogy ügyéért, mint győzelmének előharczosa, hullt el. „Hullnak a csillagok, mint az éretlen füge, mikor szélvész rázza,“ úgymond az irás. Hagy­­ján­­ az Urnák palástja, a menybolt, egyenlőn gazdag marad. És az „élet koronáját“ a hűségnek igéré a s Ur, mely sem bánatában meg nem törik, sem el nem lankad szeretetében, tudván, hogy a se­bek az a barázda, mely az eltemetett magvat áratássá érleli, s keresztfán támadott föl az el nem halandó élet. Ha csatában a golyózápor közlegényt s ve­zérlőt elsöpörve, hézagokat szaggat a sorokban : az, a­ki élni marad, nem csüggedez, nem hátrál, nem hagyja el a zászlót gyáva, hűtlenül, mert tudja, hogy megbomlanék , szétszóratnék az egész sereg, hanem szívébe fojtja a kön­­­nyűt az elhullt társ után, megürült helyére tolul, s hűlt ajkairól átveszi az elhaló szót, és felriad : Sorakozz ! éljen a haza! előre! És ily csata az élet, mit nekünk, a föld sze­gény vándorainak, az örök sors kijelölt. E harcz, ki tudja, meddig fog tartani? és merre dől el, ki sejti azt ? De csatában s si­k­e­r fölött a gyáva tűnődik, a hit azt teszi, a mi tar­tozása , delejtüje egy : a kötelesség. A többit istenére bízza. De azt igenis tudjuk, hogy e harczban sokan fognak elhullani, tehetség- s dicsőségben ha­­sonlatlanok — hagyján ! csak a szív érzéseiben legyünk egyenlők mindannyian. Vezérbot, bo­rostyán vagy a névtelen éj legyen osztályré­szünk — hagyján ! de ugyanazon sorokban áll­tunk, vittünk mindannyian. Egyiknek életére fé­nyes hímet sző a kedvező sors, dús ravatal pom­­páz a másik sírja fölött; oly sokunkra szemlödés­ként a jeltelen hant borul,spóráink eggyé olvad­nak a haza szent földével Ésime, ki tudja, me­lyik hant alatt pihen a maga, mely virágba boru­­land, ha majd az „idők teljessége elérkezik ?“ És ha addig, a nehéz napok súlya alatt, lan­kadni éreznők az erőt karjainkban, szemeinkben a nyilvánosság elé, akkor a nyilvánosság orgá­numai nem fognak semmit tudni azok felől. De ha oda hozzák, akkor épen én Brutus, ki­nek a lemondásban anyagi osztály­része van, tartozom legelőször kimondani hogy meddig van a méltányosság határa? Végül azon nagyon örülünk, hogy a drámai tagok szerződése már rég megtörtént és alá is van írva, s ha Egressy mondja, hogy „egyen kívül,“ még azt sem hozzuk fel, hogy mi ma­gunk két esetet tudunk; meglehet, hogy az egyik azóta már ki van egyenlítve; óhajtjuk, hogy az az egy is ki legyen mentül előbb. És e dologban ne tessék semmi roszul érte­sülést, vagy a mint a Színházi Látcső írja, épen bosszúállást tenni föl a journalistikáról. A hír­lapirodalom a nemzeti Színháznak köteles ellen­őre, annyival inkább, mert annak számadásai már 14 év óta nincsenek megvizsgálva. Ha lesz egy éve a színháznak, mely azon végződik, hogy a pénztárban plus marad, a hírlapok lesznek azok, a­kik sürgetni fogják, hogy a f­ö­­l­ö­s­l­e­g­e­t a tagok között méltányosan ossza ki az igazgatóság, de a­míg a szinházi év de­ficittel végződik, addig első axióma az, hogy „annyit adjunk ki,a­mennyit beveszünk.“ Ti le­gyetek rajta, (értjük minden osztályát a szinháznak,) hogy a közönség részvéte mentül képesebbé tegye a pénztárt bizonyosan méltá­nyos igényeitek betöltésére, a hírlapirodalom csak a ti pártotokat foghatja majd. Azt elhihe­ted, hogy e sorok íróját nem fogja megkeseríte­ni, ha a tagok fizetését meg is duplázzák, csak legyen miből. Tehát várjuk be a jövő évet. Addig is pedig sokkal jobb lesz szép egyet­értésben élni,s működni együtt, a tagoknak s az igazgatóságnak, mint ennek az ellenkezője. Múlt vasárnap voltunk a helybeli becses m­a­­gyar csizmadia ezék gyűlésében, mely­ben két ünnepélyes tény hajtatott végre : egyik egy köszönő fölirat átnyujtása Al­brecht főherczeg ő fenségéhez, melyben hálás elismerés szavaztatik a helybeli iparosok részéről ö Fenségének azon kegyéért, miszerint a vagyontalan iparosok számára Budapesten V­álaszfelirati viták a franczia törv. tes­tületben. Jan. 22-ik és 23-án. A jan. 22-ei ülésben Granier de Cassagnac, ki életében már jóformán mindent megtámadott és mindent védett, azt akarta mindenelőtt bebi­zonyítani, hogy a sajtószabadság nem természe­tes jog. Példákat idéz arra, hogy maga az 1848-i kormány is jónak látta annak túlcsapongásai következtében megszorízni a sajtót, pedig azt hirdeti, hogy a sajtó használása természeti jogon alapszik. Szónok e tant is tagadja. — A sajtó nem egyéb, mint ut arra, hogy a kedélyeket izgalomra, szenvedélyességre, forradalomra le­hessen tüzelni. A sajtó útján befolyást gyakorol­hatni a törvényhozásra, a választásokra, így tehát a sajtó egyenlő, sőt nagyobb hatáskörrel bír, mint a törvényhozó testület. Midőn a tör­vényhozó­ testületnek korlátok vannak vetve , korlátlan lehet-e akkor a sajtó ? Vagy a sajtó szabad, vagy a kormány erős. Hol a sajtó meg van szorítva, ott a kormány gyenge s megbu­kik , hol a kormány erős, korlátozza a sajtót. Példákat idéz a franczia történelemből annak megmutatására, hogy valamennyi kormány szi­gorúan kezelte a sajtót, s hogy jobb a mostani megintési rendszer, mint a rémuralom eljárása, mely nem használta a megintést, hanem egy­szerre 25 szerkesztőt küldött vérpadra. Nézete szerint a sajtónak szabadnak kell len­ni, de alárendelve a társadalom általános érde­keinek. Ang­la történetéből felhozza a sajtóügyi szigorú eljárásokat, az angol nemzet korábbi vallási türelmetlenségét, összehasonlítva Fran­­cziaország szabadságával, s azt mondja, hogy a franczia császárság 10 év alatt több szabad­ságot adott a nemzetnek, mint a korábbi két század alatt alattvalóinak Anglia kormánya-Hivatkozik az angol sajtótörvény szigorára, mely nem alkalmazható, s mely némely esetben gályára ítéli az irót, t. i. felségsértés esetén. Francziaországban nem akadna biró, ki gályára ítélne lapirót. De mások is a viszonyok Fran­cziaországban, s mások az irók; mig az angol lapiró megelégszik azzal, hogy lapiró, Franczia­országban mindenik hró kormányjelölt, kormány­zásra tör. A vitatkozások közlését illetőleg nem tartja helyesnek, hogy a kormány megtűri, miután a törvény tiltja a lapoknak, hogy a vitatkozásról értekezzenek. Ki szabja meg így, hol van hatá­ra a jóakaratú s a részindulatú ismertetés és fejtegetésnek ? Végül óhajtja, hogy az intézmények a több­ség támogatása és biztosítéka alatt, s ne a ki­sebbség fenyegetéseinek engedve folytassák mű­ködésöket, s hogy az ország szabályos ha­talmát ne rendeljék alá a sajtó szabálytalan, korlátlan csapongásának. Utánna Olivier szólt. Nem idézi például Angliát, melyet akár a haladás, akár a status quo barátai szüntelen idéznek. Francziaország­­nak nincs szüksége az angol kiváltsági rend­szerre. Francziaországnak az 1789-iki egyenlőség és democratia alapján épített szabadság kell. Nincs ellenére, hogy az államfő felelős legyen, de e­mellett szükséges az, hogy a miniszterek is fele­lősek legyenek. Csodálkozik az előtte szóló okoskodásán, ki­nek beszédéből a következtetés oda megy ki, hogy az erős kormányok m­egszorították a saj­tót, a gyengék ezt nem téve, megbuktak, és hogy mégis azok szilárdították meg és védték a sajtószabadságot leginkább, melyek azt til­tották. Kérdi, váljon azon kormányok, melyek erő­sek volának, s a sajtót megszorították, nem buktak- e meg szintén ? Joggal mondhatja te­hát, hogy egyéb okok, nem pedig a sajtó buk­tatta meg ama gyengéket is. Előtte szóló okos­kodása olyan, mint ama tudatlané, ki a jó vagy rész újságért a villanyt teszi felelőssé, mely azt odább szállítja. Csodálkozik az előtte szóló tör­ténelmi idézetén, hogy mind csak háborús bel­­viszályt s más kü­zdelmi és fejetlenségi idősza­kokat vett ki a történelemből, kamattalan kölcs­ön pénztárt alapí­tott , másik pedig egy tiszteletbeli tagnak, Jó­kai Mórnak mesterré lett beavattatása. A főher­­czegnek felküldött hálafelirat igen szép aquarel­­lekkel díszített selyemkötésű album alakjában készült. A tiszteletbeli tagnak adott mester levél is igen díszes kiállítású kömetszvény, melyet a megtisztelt rámába fog tétetni. Ez al­kalommal a fiatal ezéhmester, Komáromy Ignácz, jeles előadással, mely akármely politi­kai szónoknak becsületére vált volna, elmondá a pesti csizmadia ezéh rövid törté­netét, alapos okiratokkal és ereklyék­kel igazolva, mely szerint ez érdemes ezéh legelső jegyzőkönyve 1724-ben kelt, még per­gamenre írva és aranybetű­kkel, a miken az arany még most is tartja magát. A ezéh pecsét­je azonban sokkal régibb, 1693. évszámmal, rajta egy koronás alak, nagy f­é­l­ho­l­ddal, kezében kormánypalcta és országalma, ke­reszttel. Jellemzetes symboluma az akkori török-keresztyén állapotnak. Az említett jegy­zőkönyv végén, akkor divó latin magyar styl­­ban meghagyatik és decretáltatik „sub anathe­­mate“ az utódoknak, hogy a megholt czéhbeli társak lelkeiért évenkint két misét szolgáltas­sanak, u. m. Mátyás napkor és István király nap után. Az utódok biz azt mind ekkorig telje­sítetten hagyták ; a mostani gyűlés 140 év után a czéhmester indítványára vállalta fel e kegyes hagyománynak ezentúli rendes teljesítését. A czék rendes mestertagjai jelenleg vannak 177-n. Azután a szokott ügyek elintézése került napi­rendre, mely alkalommal az emberséges kéz­műves-osztály gyülekezete oly példás, valódi parlamentáris magaviseletet tanúsított, hogy bizony néha-néha magasabb spiaerákban ülők is tanulhatnának tőle. Pedig kenyérbevágó kér­dések fordultak elő, s azokat illő komolysággal megvitatták , teljes igazságszeretettel határoz­tak bennök, s a­kik ellen történt a határozat, férfias nyíltsággal bevallák, hogy hibáztak,nem fogják többet tenni, így például egy rész azzal vádoltatott, hogy vidéken készült csizmákat árul a piaczon, mibe került volna ezeknek késő Hivatkozik I. Napóleonra, kif Szt. Ilonán így szólt a sajtó elnyomásáról: „Nem akarom, hogy e veszélyes fegyver utódaim kezeiben maradjon, mert visszaélhetnének vele.“ Példát idéz, hogy a korábbi kormányok em­berei, kik előbb tilták, most szabadságát kí­vánják a sajtónak: Roger, Collard, Thiers, Gui­zot stb. Azon csodálkozik, hogy Roucher állam­­ügyér, ki egykor élesen támadá meg Buffet sza­bad kereskedési eszméjét, most e szabadság­nak legmelegebb védője, s reméli, hogy a saj­tószabadságra nézve is így lesz, s a miniszter védeni fogja, mit most megtámad. Miután elmondaná, hogy a sajtó üldözése mindig ártalmas az üldöző kormánynak, mert ha felmentés történik, a kormányt közegei az ellenzékkel egyetérteni látszanak, ha elitélik a vádlottat, az író vértanúvá válik, s a közvéle­mény melléje áll; elősorolja szónok, mit kíván, s mit tart teendőnek. Töröltessék el a lapengedélyezési egyedáru­­ság. A napi közlemény, ha egyedáruvá válik, félelmes, mert egyedüli módja a közvélemény nyilvánulásának. Ezt meg kell szüntetni, s ek­kor a lapok nagy száma egymást ellensúlyozni fogja. Szónok idézi Toqueville szavait, mely szerint a lapokat csak úgy lehet neutralizálni, ha számukat növelik. Különböztessék meg a hírlap szerepét, mely kétféle, de szorosan kapcsolatban lévő, t. i. a közvélemény nyilvánulása és a nyilvánosság. A viták ismertetésére térve, óhajtaná, hogy a la­pok a „Moniteur“-ben megjelent teljes szöveget szó szerint ismertessék, nehogy a pártközlönyök csak saját feleik beszédeit ismertessék, s a töb­bit vagy elhallgassák, vagy ferdítve közöljék, így alakulhat a valódi közvéleményt felvilágo­sító közlemény, mert a képviselőknek az áll ér­dekében, hogy szavaikat a lapok teljesen ismer­tessék. Végre, harmadszor, nyilván ittassék ki, hogy a közjog elleni vétségek az itélőszékek ítélete alá kerüljenek, még ha sajtóü­gyiek is, így kön­­­nyítve van azon nehézségen, mely akkor merül fel, midőn az Ítélő és fenyítő rendőrség közt kell választani. Ha e három dolog létrehozatik, nem lesz mit tartani a sajtóvétségtől. Végül hivatkozik arra, hogy a sajtószabad­ság mellett a kormánypárti többségből is nyilat­koztak, nem csak itt, hanem a senatusban is, Laguerroni és e marquis, ki hosszasan ellenpártot képezett az ellenzékkel. A jan. 23-ai ülés­ben a válaszfelirati tervnek Algírra vonatkozó fejeze­­te tárgyaltatván, Picard s Favre emeltek szót az ellenzék nevében. Az előbbi annak szük­ségét igyekezett kimutatni, hogy Algír s a gyarmatok a törvényhozó­ testületbeni képvisel­­tetés jogával ruháztassanak föl. Különösen ki­­emeli, hogy mig a kabulok, kik csak néhány év előtt hódittattak meg, — maguk választók meg községtanácsaikat — az algíri európai lakosság és a kormány által neveztetnek ki. Ez igen veszélyes következetlenség. Ha valamely gyarmat szereztetik meg, azzal a legnagyobb gondossággal kell bánni. Szónok azt is nagyon fájlalja, hogy Algírban a bírák nem elmozdut­­hatlanok. Allard tábornok s állam­tanácsi osztály­főnök, a kormány nevében szólván úgy találja, hogy Algírban minden a legjobban van elren­dezve, s hogy a község-tanácsokat illetőleg épen most egy uj törvény dolgoztatik ki. Ő el­lenzi azon kivánatot, hogy Algír s a többi gyar­matok a törvényhozó-testületbe követeket küld­jenek. Erre a kamra 217 szavazattal, 17 ellen elvete a módositványt. * Az ülés folytában egy heves esemény jött közbe. Ugyanis Miltőn, többségi tag szót emelt, hogy a módositvány ellen szólás ürügye alatt kijelentse, miszerint a kamra az ellenzék összes módositványait elvetendő „Hála Isten­nek — úgymond — hogy már a 4-ik fejezethez tett utolsó módositványhoz értünk el. A­z első elvettetett, s mi az országnak oly látványt nyúj­tottunk, mit közelebbről kell földeríteni, t. i. azt, hogy egy átalános szavazatból eredt, s ezért szabadelvű gyűlés az ellenzék minden, a szabadság kifejlődésére irányzott módosítványát elveti.“ Szónok kérdi, honnan van az, hogy egy szabadelvű többség ezt teszi ? Erre azt vála­szolja, hogy az elv és alkalmazás két különbö­ző dolog , amazt ő a léleknek, s ezt a testnek nevezi. Az elv, a lélek iránt a többség egyetért a minoritással. Az előbbi szintén őszinte, s mély szeretettel viseltetik a szabadság irányában. Az alkalmazást illetőleg az egyetértés megszűnik, mivel a 'módosítványok, egyetemükben véve, oly programmot­­ képeznek, mely egészen el­lenkezik azzal , mit Francziaország 1852- ben ismert el. — Ezen módosítványok alá­írói némi reactiót akarnak, mit a többség nem akar. „Önök“ — úgymond — »egy­szerre minden törvényt megtámadnak.“ A mó­­dosítványoknak — szerinte — még más hibájuk is van. Azok mindig az ellenzék tagjai által van­nak aláírva. Már ha szinte az látszólag bír is némi fegyelemmel, —a­mit a többség érdekében néha irigyelni lehet tőle — ez nem áll többé, ha mélyebb tekintetet vetünk azon elemekbe, mik­ből az össze van állítva. Az ellenzéknél semmi közös eszme sem létezik. Abban 3 csoportozat van; az egyik Berryer, a másik Thiers, s a harmadik Éavre körül csoportosul. Szónok tisz­teli ezen neveket; először, mivel azok fényesen viseltetnek, s másodszor, mivel az általuk kép­viselt eszmék már halva vannak, s a holtakat mindig tisztelni kell, ha újra nem akarnak föl­támadni. Ez utóbbi szavak igen heves zajt idéz­tek elő, s több oldalról a szónok rendreutasítása kivontatott. Picard néhány szóval fényesen megczáfolá Milton állításait, s szavai még in­kább növelték a kamrábani izgatottságot. Még megjegyzendő, hogy Allard tábornok statistikai adatokkal elhalmozott beszédében több pontok iránt engedményeket tett az ellen­zéknek, miket Favre ezen szavakkal üdvö­zölt : „Mégis csak van valami haszna az ellen­zéknek.“ A törvényhozó testület f. hó 25-k i ülésében azon módosítvány tárgyal­­­tatott, mit a baloldal az oktatásügy iránt terjesztett elő, s mely így hangzik : „Mi tetszéssel fogadjuk ama haladásokat, mi­ket önök a közoktatás kifejlődésében jelöltek ki, azonban midőn constat­rozzuk, hogy még több mint 600,000 gyermek meg van fosztva a közoktatástól, lehetetlen azon óhajtást nem fejeznünk ki, hogy az Európa más vidékein már huzamos­ idő óta szerencsésen szerzett tapasz­talások értelmében, az elemi oktatás kötelező­legessé tétessék. Mi nem feledjük, hogy az ele­mi oktatás az általános szavazatjog szükséges előfeltétele, s hogy egyedül az alapíthatja meg tartós alapon minden intézményeinknek ezen alaptörvényét.“ Havin — ki egykor lapjában, a „Siede“­­ben , maga mondá, hogy ő minden reggel egy millió olvasóhoz „szól“ — a mai kam­rai ülésben a javítási ívről olvasó föl beszé­dét. Ugyanis beszédét tüstént kinyomata, hogy egy millió olvasói azt holnap mindjárt élvezhes­sék. Ezen beszéd épen semmi említésre méltót sem tartalmazott. Azonban mégis adott a kor­mánynak egy jó tanácsot. Azt ugyanis arra szólita föl, hogy az oktatásügyi minisztérium budgetét szaporítsa, hogy igen mielőbb lehessen elemi iskolákat s ingyenes oktatást nyerni meg. Nogentde St. Laurent, kitűnő ügy­véd, a módosítvány ellen szólt. Favre Gy. s Simon Gy. pedig a m­ellett. Ez utóbbi a taní­­tó­nőknek igen szomorú képet rajzolá. Parteu a kormány nevében szólt, s azt kívánta, hogy ezen kérdés a budget tárgyalá­sára tartassák fen. Erre a módosítvány 222 szavazattal, 15 ellen elvettetett. Most a Mexicóra vonatkozó következő módo­sítvány került tárgyalás alá: „Sajnálattal látjuk, hogy a kormány ragasz­kodik Mexicó elleni expeditiójához. Mi nem csatlakozhatunk ezen költséges vállalathoz, s a közvéleményt tolmácsoljuk, midőn azt kívánjuk, hogy annak tüstént véget kell vetni. Először is Guéroult emelvén szót, élénken bírálja az expeditiót, mely — szerinte — nép­szerűtlen, s melynek indokai kevéssé ismerete­sek. Szónok vizsgálat alá veszi azon látszó, s azon valódi okokat, melyek az expeditiót elő­idézték. A látszó okok : az ottani francziák el­len elkövetett zsarolások, orgyilkosságok stb De ez tévedés. Ezen okok csak ürügyek voltak, mivel azok nem voltak elegendők. A valódi okok politikai jellemű­ek voltak. Erre szónok a császár egy levelének töredékét idézi, melyben az mondatik, hogy ezen expeditió által a latin fajt akarják a szász faj ellenébe állitni. Talán ehhez még némely vallási okok is csatlakoztak, még inkább, mint a gyapot sulyegyenének helyreállítása iránti óhajtás. Miután hosszasan előadá az expeditió irányzatait s eredményeit, szónok kijelenti, mikép a francziák azért men­tek oda, hogy a szabadelvű párt ellen harczol­­janak, a papi párt javára, mely a francziákéi­­val ellenkező elveket védelmez. A főherczeg A jan. 28-dikai ülés egyszersmind tagválasz­tó ülés lévén, a társaság ezúttal P­ál­ffy Al­bertet, a Veszélyirodalom terén szerzett érde­meiért, választotta be tagjai sorába. A balladai jutalomra a kitűzött határidőn túl még két pályamunka érkezett be: az egyiknek czime „Hunyady János é s jeligéje: k­ü­l­f­ö­l­d, Töröország:­ Konstantinápoly, jan. 21. (A kormány komoly fellépése az oláhországi dolgok irányában és fegyver rendelményei Ausztri­ában.) Marseillen át jelentik, hogy a török kor­mány erélyesen kérdőre vonta Kuza­liget a folyamatban levő fegyverkezések iránt, s Ausz­tria, Porosz-, Orosz-, és Angolorság biztatására a fejedelemségek megszállásával fenyegeti, ha a zárdajavak kérdését mielőbb tisztába nem hozzák.­­ A török kormány jelentékeny mennyi­ségű fegyvereket rendelt meg ausztriai gyárak­ban, s az osztrák kormány helyben hagyta az idevonatkozó szerződéseket. Németország, Berlin, jan. 28. (Átkel­nek-e az osztrák porosz hadak az Eideren a kitű­zött időre) ez a napi kérdések egyik legérdekesbb­­ke. Kielből ma érkezett jelentés szerint tegnap éjjel parancsot kapott volna az előcsapat, hogy mozogjon előre ; mindamellett mégis az is hal­latszik ma itt, hogy talán némi elhalasztás fog történni. Mennyiben lenne ez az angol előter­jesztéseknek, vagy fontolgatásoknak tulajdonít­ható, az csak később fog kiderülni. A „Weser- Ztg.-nak Hamburgból azt távirták tegnap , hog­y Ausztria hajlandónak nyilatkozott volna a Dá­nia által indítványozott hatheti várakozásra, s de ezen jelentésnek, habár jó forrásból mentett­nek állítják is, nem sok hitelt adnak Berlinben, s azt tartják, hogy Ausztria legfölebb néhány napi elhalasztásra lehetne hajlandó. Egy másik levelező kiemeli, hogy az angol kormány mennyire törekedik az Eider átlépé­sét elhárítani, s a Dánország által indítványo­zott hatheti időközt kieszközölni. Azonban Pal­merston aligha sikeretlenül nem fáradozik e téren, mert nem hiszik, hogy a dán kormány a novemberi alkotmány visszavételében munkál­kodnék a­zért időközben, hanem felteszik róla, hogy harczi készülődésekre használná azt fel. Attól sem igen félnek itt, hogy Angolor­szág segéd­hadcsapatok küldésével fenyegető­zik.­­ A franczia kabinet eddigi magatartása sok figyelmet mutat. Schweiz. A franczia határról, jan. 28. (Thouvenel nyilatkozata; hogyan okoskodhatik a franczia kormán­y). Egy jelentékeny egyén előtt Thouvenel tegnap azt mondta volna, miszerint : „Az, hogy a csá­szár visszautasitotta Angolország felszólítását, háboru­ óhajtásának kétségtelen jele, különben kezet fogott volna Angol és Oroszországgal a német nagyhatalmak fékezésére.“ Más párisi tudósítás szerint sokan úgy vélekednek, misze­rint Francziaország be akarja várni, hogy An­golország hadd harczoljon maga erejéből Dánia mellett, s majd ő akkor avatkozik be, midőn eléggé megéretteknek találja a harczi esemé­nyeket; vagy pedig visszaijed Angolország a háborúérti felelősségtől, ekkor Russellnek le kell lépni, s Francziaország új kilátást nyer congressus tervének kivitelére. E hét elejétől fogva ismét átalános hit kezd lenni, hogy utóbb is háború lesz a bonyodalmak vége. Svéd- ‘is Norvég­ország­, Stockholm, jan. 18. (Hadi előkészületek; a sajtó és a közhangulat a scandináv párt e­l­v­e.) Christianiából érkezett tudósítások sze­rint az államtanács felhatalmazta a hadseregi ügyvezetést , hogy azon egész összeget, me­­yet a storthing az egész költségvetés kielégíté­sére megszavazott volt, anyagok beszerzésére fordíthassa. Rendkívüli bevásárlásokról még tt­ tijin­ 11 ••U­­ nrmi i ■ • rrr­t ~r~unnninmii —un j estig eldisputálni azon, hogy azok nem vidé­ken készültek , de nem tették, nem mondták, hogy ez az útleírás természettudományi munka, bevallották őszintén, hogy nincs igazuk, s mi­után a statútumot felolvasták előttük, nem ma­­gyarázgatták erre arra, nem indítványozták, hogy változtassuk meg a statútumokat, hanem megígérték, hogy a szabályoknak alárendelik magukat. — Annyi bizonyos, hogy a magyar ember születve van a parlamentáris életre ; — ura, parasztja, kézművese. Az Isten tartsa meg őket sokáig ! Még egy kifecsegni valónk van. A napokban egyikéhez jótékonyságáról is­mert főúrnőinknek, egy ismeretlen, diszes öltö­zetű hölgy egy csinos kosárkába takart holmit vitt egy kis levélke kíséretében, s a hozományt beküldte az inastól; a míg az úrnő a levelet felbontó , kiváncsi kis leánya a kosárka tartal­mát kezdé fürkészni s egyszer csak felkiálta : „Ah, mama, egy szép kis babai“— Az bizony baba volt, még pedig eleven. A levél ismeretlen irónéja könyörögve köti szívére a nemes úrnő­nek, hogy ápoltassa elhagyott gyermekét, egy évig, akkor el fog érte jőni és felfedezi kilétét. A rejtélyes adományozó ez alatt hirtelen nyom­talanul eltűnt. Kisfaludy-társaság. A Kisfaludy-társaság három évre választott elnökeinek és tisztviselőinek hivataloskodási ideje letelvén, ezek a jan. 28 -ikai ülésben le­mondtak, a társaság azonban eddigi elnökeit és tisztviselőit kivétel nélkül újólag megválasz­totta. Az elnökök s az igazgató választása, jó­váhagyás végett, felterjesztett, s ha ez meglesz 1864-től 1867-iki febr. 6-dikáig a Kisfaludy - társaság elnöke ismét b. E­ö­t­v­ö­s J­ó­z­s­e­f, al­­elnöke T­o­l­d­y F­e­r­e­n­c­z, igazgatója Arany János lesz, pénztárnoka Szathmáry La­jos, titkára Greguss Ágost, segédtitkára Tóth Kálmán. Az enyészet dúló angyala Bár minden földit eltemet, Az összedült világ romain Ragyogtatja az érdemet; a másiknak czime „Erdélyország vértanúi“ s ez csak módosított párja egy kellő időben bekül­dött s pályázásra is bocsátott balladai pálya­munkának. Az illető szerzők azt kívánták, hogy elkésve beküldött munkáik szintén bocsáttassa­nak pályázatra, az első különösen azon okból, minthogy ő, mint levelében állítja, munkáját még deczember elején küldte volt be postán a társaság titoknokához, kihez azonban azon pá­­lyamunka nem érkezett. A társaság azt hatá­rozta, hogy a kitűzött határidőn túl beküldött két pályamunka nem bocsátható pályázásra : az első nem, mert szerzője nem igazolhatja, hogy azt a határidő előtt a társasághoz elküldötte; a második nem, mert ennek szerzője maga is el­ismeri , hogy módosított pályamunkáját a határ­időn túl küldi be. Az ismeretlen szerzők ennél­fogva ezennel fölszólitatnak, hogy pályázatra nem bocsátott pályamunkáik iránt alulírottnál rendelkezzenek. A pályázatra bocsátott 35 balladai pálya­munka megbírálásával megbízott választmány jelentése fölolvastatván, a társaság e jelentés alapján a tíz arany jutalmat a „Halvány Panna“ czimü, XIV-dik számú s „Minden pálya dicső“ jeligéjű pályamunkának, mint aránylag leg­jobbnak, kiadatni rendelé, egyszersmind azon­ban elhatározó, hogy az a febr. 6­ dikai köz­gyűlésen nem lesz fölolvasandó. Ugyanekkor fog kihirdettetni a részletes­ jelentés is a bal­ladai pályázat eredményéről. Az illető jeligés levélke fölbontatván, a jutalmat nyert balla­­­­da szerzőjéül Tóth Endre tűnt ki. A több­i 34 jeligés levélke elégetésével Tóth Kál­mán segédtitoknok bízatott meg. Ezután megállapitá a gyűlés az 1864-re ki­tűzendő pályadijakat, melyek a február 6 dikai közgyűlésen fognak kihirdettetni. Megállapittatott a febr. 6-kai közgyűlés tár­gyainak sora is, mely legközelebb egész terje­delmében közzé fog tétetni. Bejelentetett, hogy R­u­tt­k­a­y Márton ur egy 100 ftos földtehermentesitési kötelezvénynyel a­­ társaság alapitói közé állott, Hindy Mihály , kegyesrendi tanár ur pedig a könyvtárt gyara­­p pitotta „Római régiségtan“ és „Kézi szótár P. I Virgilius Maró müveihez“ czimü két munká­­jával. Az előadást ez ülésben egy mutatvány ké­pezte Madách Imre tag „Tündérálom“ czi­­mü, készülőben levő drámai költeményéből. Pesten, jan. 30-án 1864. Greguss Ágost, titkár. A Kisfaludy-társaság f. év február 6-dikán, mint dicső emlékezetű Kisfaludy Ká­roly születése napján, délelőtti 10 órakor, a ma­gyar nemzeti múzeumban tartja XIV-dik köz­gyűlését, hol a társaság alapítóit, pártolóit és a magyar szépirodalom minden barátját szí­vesen látja. A terembeli első sorok hölgyeknek tartatnak fenn. A közgyűlés tárgyai: 1. Elnöki megnyitó beszéd. 2. Titoknoki előadás a társaság munkálkodá­sáról a lefolyt 1863/4-dik évben. 3. Emlékbeszéd Vörösmarty Mihály fölött. b. Kemény Zsigmond tagtól. 4. „Uj biblia,“ szatíra, Székács József tagtól. 5. Jelentés az 1863-dik évi pályázatok ered­ményéről, s az uj pályadijak kihirdetése. 6. Elnöki zárszó. A t­i­t­o­k­n­o­k.

Next