A Hon, 1864. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-02 / 26. szám
égni a könyvt, keblünkben roskadozni az önbizalmat : tekintsünk fel azon férfiakhoz, kik nagyok, mert hívek valának, a nyomokon, miket ők jelöltek, megszentesítettek, törve előre, mindig előre, mondván az írás : „a ki végiglen megáll, az tartatik meg.“ (Máté X. 22.) De azért a te akaratod legyen meg, ó Uram! És e férfiak, e pályatörő hivek Pantheonába helyzi a nemzeti hála Szemere Pált, most végre elfogadja a koronát. Szónok jó szerencsét, s mindenek fölött, bátorságot kivár neki, de nem akarja, hogy Francziaország kölcsönöket garantirozzon, vagy hogy seregét, Mexicóban hagyja. „Minő érdekünk s hasznunk lenne abban“ — kérdi. — „Vajjon csak költségeink is meg fognának-e téríttetni?“ Szórok nem kívánja a csapatok tüsténti visszavonását, hanem csak a legközelebbi visszavonás iránti önlekötelezést, mivel nem könnyű dolog, Mexicót megszállani, melynek a francziák még eddig 7,8-át sem birják. Az egész ország elfoglalására 100,000 ember, s több ezer millió kivántatnék. Beauverger védelmező az expeditiót, tengerészeti, kereskedelmi s más érdeket hozott föl állításának támogatására. Angolországot idézé, mely Indiát s Óceániát elfoglalta, s azt óhajtja, hogy a francziák mindaddig Mexicóban maradjanak, mig csak ezt érdekük kivánandja. A vita folytatása holnapra halasztatott. Holnap Thiers fog szót emelni, megmenthető: azoknak védelme alatt uj élethez, új munkához láta, mert nemzeti léteiének öntudatában föltalála mindent. Olvassátok meg; Demaratos beszédét Xerxes - hez (Herodot VI. k. 209. ez.), midőn hontársai kisded csoportjának diadalt jósol az ö ezrei fölött, mert azokat egy lélek, egy szív , a hazának nagy gondolata ihlé. És igaza volt, mert egy nemzet volt, mely belőle szóla. Kit a nemzetének szeretete fog, mint a vért, körül, s az ige, mely elcsendül ajkain, viszhangot ezer kebelben találva, mennydörgésként harsog tova, hogy majdan tett villámává gyuladjon; — mily magasan áll méltó, kevély önérzetében. Ki a harcz terén e bősz viadalban az élet s halál között, a támadás és védelem szélvészében lángoló kebellel áll, mint a fáklya, mely annál magasbra lobban, minél inkább sujtoltatik — s ha összeroskad, fenntartja a zászlót, hogy az utat jelölje teste fölött el, a diadal koszorúi felé, — mily boldog ő , egy óriás láncz szemének érezvén magát, gyöngét magában, de együtt megtörhetetlent. De kit hideg közöny, fájó bántalom, a gyilkoló félreismerés, „civium arctor prava judentium“, legjobb esetben az egyedülség érzete követ nehéz utában, de leteritni, megtántoritni nem bir semmi sem : — az a „nagy“ ember. Hisz a csatár nemes halála csak pillanatnyi bátorságot követel; ő hős maradt az egész életen át, s vajmi sokszor nagyobb bátorság kell élni, mint meghalni. És megmondá híveinek az Úr : „Boldogok a kik üldözést szenvednek, mert azoké a mennyeknek országa; boldogok lesztek, mikor titeket szidalmaznak, háborgatnak, és minden gonoszságot hazudván, reátek fognak én érettem.“ (Máté V. 20.) És : „hitnek általa oltjátok meg a tűznek erejét, hitnek általa menekedtek meg a fegyver élétől, s erőtlenekből erősek lesztek a viadalban.“ (Zsidók, XI. 33.) Az igazság, mint a szerelem — a megosztást nem ismeri; teljes, egész, föltétlen hűséget követel. Galileinek szemben a máglyával, nem volt, nem lehetett más válasza: „Minda mellett forog!“ Haec nobis arx invicta. Róma nagy népe, midőn Hannibal a kapuk előtt állt, tisztelegve ment a consul elibe, hálákat adván, hogy hite a köztársaságban nem ingadozott. Áruba bocsátja lelkét az, ki megtagadja Istent, lemondása hitevesztettek menedéke; megfosztja magát a küzdés becsületétől, a diadal koszorúitól, vagy legalább azon magasztos vigasztalástól, hogy ügyéért, mint győzelmének előharczosa, hullt el. „Hullnak a csillagok, mint az éretlen füge, mikor szélvész rázza,“ úgymond az irás. Hagyján az Urnák palástja, a menybolt, egyenlőn gazdag marad. És az „élet koronáját“ a hűségnek igéré a s Ur, mely sem bánatában meg nem törik, sem el nem lankad szeretetében, tudván, hogy a sebek az a barázda, mely az eltemetett magvat áratássá érleli, s keresztfán támadott föl az el nem halandó élet. Ha csatában a golyózápor közlegényt s vezérlőt elsöpörve, hézagokat szaggat a sorokban : az, aki élni marad, nem csüggedez, nem hátrál, nem hagyja el a zászlót gyáva, hűtlenül, mert tudja, hogy megbomlanék , szétszóratnék az egész sereg, hanem szívébe fojtja a könnyűt az elhullt társ után, megürült helyére tolul, s hűlt ajkairól átveszi az elhaló szót, és felriad : Sorakozz ! éljen a haza! előre! És ily csata az élet, mit nekünk, a föld szegény vándorainak, az örök sors kijelölt. E harcz, ki tudja, meddig fog tartani? és merre dől el, ki sejti azt ? De csatában s siker fölött a gyáva tűnődik, a hit azt teszi, a mi tartozása , delejtüje egy : a kötelesség. A többit istenére bízza. De azt igenis tudjuk, hogy e harczban sokan fognak elhullani, tehetség- s dicsőségben hasonlatlanok — hagyján ! csak a szív érzéseiben legyünk egyenlők mindannyian. Vezérbot, borostyán vagy a névtelen éj legyen osztályrészünk — hagyján ! de ugyanazon sorokban álltunk, vittünk mindannyian. Egyiknek életére fényes hímet sző a kedvező sors, dús ravatal pompáz a másik sírja fölött; oly sokunkra szemlödésként a jeltelen hant borul,spóráink eggyé olvadnak a haza szent földével Ésime, ki tudja, melyik hant alatt pihen a maga, mely virágba boruland, ha majd az „idők teljessége elérkezik ?“ És ha addig, a nehéz napok súlya alatt, lankadni éreznők az erőt karjainkban, szemeinkben a nyilvánosság elé, akkor a nyilvánosság orgánumai nem fognak semmit tudni azok felől. De ha oda hozzák, akkor épen én Brutus, kinek a lemondásban anyagi osztályrésze van, tartozom legelőször kimondani hogy meddig van a méltányosság határa? Végül azon nagyon örülünk, hogy a drámai tagok szerződése már rég megtörtént és alá is van írva, s ha Egressy mondja, hogy „egyen kívül,“ még azt sem hozzuk fel, hogy mi magunk két esetet tudunk; meglehet, hogy az egyik azóta már ki van egyenlítve; óhajtjuk, hogy az az egy is ki legyen mentül előbb. És e dologban ne tessék semmi roszul értesülést, vagy a mint a Színházi Látcső írja, épen bosszúállást tenni föl a journalistikáról. A hírlapirodalom a nemzeti Színháznak köteles ellenőre, annyival inkább, mert annak számadásai már 14 év óta nincsenek megvizsgálva. Ha lesz egy éve a színháznak, mely azon végződik, hogy a pénztárban plus marad, a hírlapok lesznek azok, akik sürgetni fogják, hogy a fölösleget a tagok között méltányosan ossza ki az igazgatóság, de amíg a szinházi év deficittel végződik, addig első axióma az, hogy „annyit adjunk ki,amennyit beveszünk.“ Ti legyetek rajta, (értjük minden osztályát a szinháznak,) hogy a közönség részvéte mentül képesebbé tegye a pénztárt bizonyosan méltányos igényeitek betöltésére, a hírlapirodalom csak a ti pártotokat foghatja majd. Azt elhiheted, hogy e sorok íróját nem fogja megkeseríteni, ha a tagok fizetését meg is duplázzák, csak legyen miből. Tehát várjuk be a jövő évet. Addig is pedig sokkal jobb lesz szép egyetértésben élni,s működni együtt, a tagoknak s az igazgatóságnak, mint ennek az ellenkezője. Múlt vasárnap voltunk a helybeli becses magyar csizmadia ezék gyűlésében, melyben két ünnepélyes tény hajtatott végre : egyik egy köszönő fölirat átnyujtása Albrecht főherczeg ő fenségéhez, melyben hálás elismerés szavaztatik a helybeli iparosok részéről ö Fenségének azon kegyéért, miszerint a vagyontalan iparosok számára Budapesten Válaszfelirati viták a franczia törv. testületben. Jan. 22-ik és 23-án. A jan. 22-ei ülésben Granier de Cassagnac, ki életében már jóformán mindent megtámadott és mindent védett, azt akarta mindenelőtt bebizonyítani, hogy a sajtószabadság nem természetes jog. Példákat idéz arra, hogy maga az 1848-i kormány is jónak látta annak túlcsapongásai következtében megszorízni a sajtót, pedig azt hirdeti, hogy a sajtó használása természeti jogon alapszik. Szónok e tant is tagadja. — A sajtó nem egyéb, mint ut arra, hogy a kedélyeket izgalomra, szenvedélyességre, forradalomra lehessen tüzelni. A sajtó útján befolyást gyakorolhatni a törvényhozásra, a választásokra, így tehát a sajtó egyenlő, sőt nagyobb hatáskörrel bír, mint a törvényhozó testület. Midőn a törvényhozó testületnek korlátok vannak vetve , korlátlan lehet-e akkor a sajtó ? Vagy a sajtó szabad, vagy a kormány erős. Hol a sajtó meg van szorítva, ott a kormány gyenge s megbukik , hol a kormány erős, korlátozza a sajtót. Példákat idéz a franczia történelemből annak megmutatására, hogy valamennyi kormány szigorúan kezelte a sajtót, s hogy jobb a mostani megintési rendszer, mint a rémuralom eljárása, mely nem használta a megintést, hanem egyszerre 25 szerkesztőt küldött vérpadra. Nézete szerint a sajtónak szabadnak kell lenni, de alárendelve a társadalom általános érdekeinek. Angla történetéből felhozza a sajtóügyi szigorú eljárásokat, az angol nemzet korábbi vallási türelmetlenségét, összehasonlítva Francziaország szabadságával, s azt mondja, hogy a franczia császárság 10 év alatt több szabadságot adott a nemzetnek, mint a korábbi két század alatt alattvalóinak Anglia kormánya-Hivatkozik az angol sajtótörvény szigorára, mely nem alkalmazható, s mely némely esetben gályára ítéli az irót, t. i. felségsértés esetén. Francziaországban nem akadna biró, ki gályára ítélne lapirót. De mások is a viszonyok Francziaországban, s mások az irók; mig az angol lapiró megelégszik azzal, hogy lapiró, Francziaországban mindenik hró kormányjelölt, kormányzásra tör. A vitatkozások közlését illetőleg nem tartja helyesnek, hogy a kormány megtűri, miután a törvény tiltja a lapoknak, hogy a vitatkozásról értekezzenek. Ki szabja meg így, hol van határa a jóakaratú s a részindulatú ismertetés és fejtegetésnek ? Végül óhajtja, hogy az intézmények a többség támogatása és biztosítéka alatt, s ne a kisebbség fenyegetéseinek engedve folytassák működésöket, s hogy az ország szabályos hatalmát ne rendeljék alá a sajtó szabálytalan, korlátlan csapongásának. Utánna Olivier szólt. Nem idézi például Angliát, melyet akár a haladás, akár a status quo barátai szüntelen idéznek. Francziaországnak nincs szüksége az angol kiváltsági rendszerre. Francziaországnak az 1789-iki egyenlőség és democratia alapján épített szabadság kell. Nincs ellenére, hogy az államfő felelős legyen, de emellett szükséges az, hogy a miniszterek is felelősek legyenek. Csodálkozik az előtte szóló okoskodásán, kinek beszédéből a következtetés oda megy ki, hogy az erős kormányok megszorították a sajtót, a gyengék ezt nem téve, megbuktak, és hogy mégis azok szilárdították meg és védték a sajtószabadságot leginkább, melyek azt tiltották. Kérdi, váljon azon kormányok, melyek erősek volának, s a sajtót megszorították, nem buktak- e meg szintén ? Joggal mondhatja tehát, hogy egyéb okok, nem pedig a sajtó buktatta meg ama gyengéket is. Előtte szóló okoskodása olyan, mint ama tudatlané, ki a jó vagy rész újságért a villanyt teszi felelőssé, mely azt odább szállítja. Csodálkozik az előtte szóló történelmi idézetén, hogy mind csak háborús belviszályt s más küzdelmi és fejetlenségi időszakokat vett ki a történelemből, kamattalan kölcsön pénztárt alapított , másik pedig egy tiszteletbeli tagnak, Jókai Mórnak mesterré lett beavattatása. A főherczegnek felküldött hálafelirat igen szép aquarellekkel díszített selyemkötésű album alakjában készült. A tiszteletbeli tagnak adott mester levél is igen díszes kiállítású kömetszvény, melyet a megtisztelt rámába fog tétetni. Ez alkalommal a fiatal ezéhmester, Komáromy Ignácz, jeles előadással, mely akármely politikai szónoknak becsületére vált volna, elmondá a pesti csizmadia ezéh rövid történetét, alapos okiratokkal és ereklyékkel igazolva, mely szerint ez érdemes ezéh legelső jegyzőkönyve 1724-ben kelt, még pergamenre írva és aranybetűkkel, a miken az arany még most is tartja magát. A ezéh pecsétje azonban sokkal régibb, 1693. évszámmal, rajta egy koronás alak, nagy félholddal, kezében kormánypalcta és országalma, kereszttel. Jellemzetes symboluma az akkori török-keresztyén állapotnak. Az említett jegyzőkönyv végén, akkor divó latin magyar stylban meghagyatik és decretáltatik „sub anathemate“ az utódoknak, hogy a megholt czéhbeli társak lelkeiért évenkint két misét szolgáltassanak, u. m. Mátyás napkor és István király nap után. Az utódok biz azt mind ekkorig teljesítetten hagyták ; a mostani gyűlés 140 év után a czéhmester indítványára vállalta fel e kegyes hagyománynak ezentúli rendes teljesítését. A czék rendes mestertagjai jelenleg vannak 177-n. Azután a szokott ügyek elintézése került napirendre, mely alkalommal az emberséges kézműves-osztály gyülekezete oly példás, valódi parlamentáris magaviseletet tanúsított, hogy bizony néha-néha magasabb spiaerákban ülők is tanulhatnának tőle. Pedig kenyérbevágó kérdések fordultak elő, s azokat illő komolysággal megvitatták , teljes igazságszeretettel határoztak bennök, s akik ellen történt a határozat, férfias nyíltsággal bevallák, hogy hibáztak,nem fogják többet tenni, így például egy rész azzal vádoltatott, hogy vidéken készült csizmákat árul a piaczon, mibe került volna ezeknek késő Hivatkozik I. Napóleonra, kif Szt. Ilonán így szólt a sajtó elnyomásáról: „Nem akarom, hogy e veszélyes fegyver utódaim kezeiben maradjon, mert visszaélhetnének vele.“ Példát idéz, hogy a korábbi kormányok emberei, kik előbb tilták, most szabadságát kívánják a sajtónak: Roger, Collard, Thiers, Guizot stb. Azon csodálkozik, hogy Roucher államügyér, ki egykor élesen támadá meg Buffet szabad kereskedési eszméjét, most e szabadságnak legmelegebb védője, s reméli, hogy a sajtószabadságra nézve is így lesz, s a miniszter védeni fogja, mit most megtámad. Miután elmondaná, hogy a sajtó üldözése mindig ártalmas az üldöző kormánynak, mert ha felmentés történik, a kormányt közegei az ellenzékkel egyetérteni látszanak, ha elitélik a vádlottat, az író vértanúvá válik, s a közvélemény melléje áll; elősorolja szónok, mit kíván, s mit tart teendőnek. Töröltessék el a lapengedélyezési egyedáruság. A napi közlemény, ha egyedáruvá válik, félelmes, mert egyedüli módja a közvélemény nyilvánulásának. Ezt meg kell szüntetni, s ekkor a lapok nagy száma egymást ellensúlyozni fogja. Szónok idézi Toqueville szavait, mely szerint a lapokat csak úgy lehet neutralizálni, ha számukat növelik. Különböztessék meg a hírlap szerepét, mely kétféle, de szorosan kapcsolatban lévő, t. i. a közvélemény nyilvánulása és a nyilvánosság. A viták ismertetésére térve, óhajtaná, hogy a lapok a „Moniteur“-ben megjelent teljes szöveget szó szerint ismertessék, nehogy a pártközlönyök csak saját feleik beszédeit ismertessék, s a többit vagy elhallgassák, vagy ferdítve közöljék, így alakulhat a valódi közvéleményt felvilágosító közlemény, mert a képviselőknek az áll érdekében, hogy szavaikat a lapok teljesen ismertessék. Végre, harmadszor, nyilván ittassék ki, hogy a közjog elleni vétségek az itélőszékek ítélete alá kerüljenek, még ha sajtóügyiek is, így könnyítve van azon nehézségen, mely akkor merül fel, midőn az Ítélő és fenyítő rendőrség közt kell választani. Ha e három dolog létrehozatik, nem lesz mit tartani a sajtóvétségtől. Végül hivatkozik arra, hogy a sajtószabadság mellett a kormánypárti többségből is nyilatkoztak, nem csak itt, hanem a senatusban is, Laguerroni és e marquis, ki hosszasan ellenpártot képezett az ellenzékkel. A jan. 23-ai ülésben a válaszfelirati tervnek Algírra vonatkozó fejezete tárgyaltatván, Picard s Favre emeltek szót az ellenzék nevében. Az előbbi annak szükségét igyekezett kimutatni, hogy Algír s a gyarmatok a törvényhozó testületbeni képviseltetés jogával ruháztassanak föl. Különösen kiemeli, hogy mig a kabulok, kik csak néhány év előtt hódittattak meg, — maguk választók meg községtanácsaikat — az algíri európai lakosság és a kormány által neveztetnek ki. Ez igen veszélyes következetlenség. Ha valamely gyarmat szereztetik meg, azzal a legnagyobb gondossággal kell bánni. Szónok azt is nagyon fájlalja, hogy Algírban a bírák nem elmozduthatlanok. Allard tábornok s államtanácsi osztályfőnök, a kormány nevében szólván úgy találja, hogy Algírban minden a legjobban van elrendezve, s hogy a község-tanácsokat illetőleg épen most egy uj törvény dolgoztatik ki. Ő ellenzi azon kivánatot, hogy Algír s a többi gyarmatok a törvényhozó-testületbe követeket küldjenek. Erre a kamra 217 szavazattal, 17 ellen elvete a módositványt. * Az ülés folytában egy heves esemény jött közbe. Ugyanis Miltőn, többségi tag szót emelt, hogy a módositvány ellen szólás ürügye alatt kijelentse, miszerint a kamra az ellenzék összes módositványait elvetendő „Hála Istennek — úgymond — hogy már a 4-ik fejezethez tett utolsó módositványhoz értünk el. Az első elvettetett, s mi az országnak oly látványt nyújtottunk, mit közelebbről kell földeríteni, t. i. azt, hogy egy átalános szavazatból eredt, s ezért szabadelvű gyűlés az ellenzék minden, a szabadság kifejlődésére irányzott módosítványát elveti.“ Szónok kérdi, honnan van az, hogy egy szabadelvű többség ezt teszi ? Erre azt válaszolja, hogy az elv és alkalmazás két különböző dolog , amazt ő a léleknek, s ezt a testnek nevezi. Az elv, a lélek iránt a többség egyetért a minoritással. Az előbbi szintén őszinte, s mély szeretettel viseltetik a szabadság irányában. Az alkalmazást illetőleg az egyetértés megszűnik, mivel a 'módosítványok, egyetemükben véve, oly programmot képeznek, mely egészen ellenkezik azzal , mit Francziaország 1852- ben ismert el. — Ezen módosítványok aláírói némi reactiót akarnak, mit a többség nem akar. „Önök“ — úgymond — »egyszerre minden törvényt megtámadnak.“ A módosítványoknak — szerinte — még más hibájuk is van. Azok mindig az ellenzék tagjai által vannak aláírva. Már ha szinte az látszólag bír is némi fegyelemmel, —amit a többség érdekében néha irigyelni lehet tőle — ez nem áll többé, ha mélyebb tekintetet vetünk azon elemekbe, mikből az össze van állítva. Az ellenzéknél semmi közös eszme sem létezik. Abban 3 csoportozat van; az egyik Berryer, a másik Thiers, s a harmadik Éavre körül csoportosul. Szónok tiszteli ezen neveket; először, mivel azok fényesen viseltetnek, s másodszor, mivel az általuk képviselt eszmék már halva vannak, s a holtakat mindig tisztelni kell, ha újra nem akarnak föltámadni. Ez utóbbi szavak igen heves zajt idéztek elő, s több oldalról a szónok rendreutasítása kivontatott. Picard néhány szóval fényesen megczáfolá Milton állításait, s szavai még inkább növelték a kamrábani izgatottságot. Még megjegyzendő, hogy Allard tábornok statistikai adatokkal elhalmozott beszédében több pontok iránt engedményeket tett az ellenzéknek, miket Favre ezen szavakkal üdvözölt : „Mégis csak van valami haszna az ellenzéknek.“ A törvényhozó testület f. hó 25-k i ülésében azon módosítvány tárgyaltatott, mit a baloldal az oktatásügy iránt terjesztett elő, s mely így hangzik : „Mi tetszéssel fogadjuk ama haladásokat, miket önök a közoktatás kifejlődésében jelöltek ki, azonban midőn constatrozzuk, hogy még több mint 600,000 gyermek meg van fosztva a közoktatástól, lehetetlen azon óhajtást nem fejeznünk ki, hogy az Európa más vidékein már huzamos idő óta szerencsésen szerzett tapasztalások értelmében, az elemi oktatás kötelezőlegessé tétessék. Mi nem feledjük, hogy az elemi oktatás az általános szavazatjog szükséges előfeltétele, s hogy egyedül az alapíthatja meg tartós alapon minden intézményeinknek ezen alaptörvényét.“ Havin — ki egykor lapjában, a „Siede“ben , maga mondá, hogy ő minden reggel egy millió olvasóhoz „szól“ — a mai kamrai ülésben a javítási ívről olvasó föl beszédét. Ugyanis beszédét tüstént kinyomata, hogy egy millió olvasói azt holnap mindjárt élvezhessék. Ezen beszéd épen semmi említésre méltót sem tartalmazott. Azonban mégis adott a kormánynak egy jó tanácsot. Azt ugyanis arra szólita föl, hogy az oktatásügyi minisztérium budgetét szaporítsa, hogy igen mielőbb lehessen elemi iskolákat s ingyenes oktatást nyerni meg. Nogentde St. Laurent, kitűnő ügyvéd, a módosítvány ellen szólt. Favre Gy. s Simon Gy. pedig a mellett. Ez utóbbi a tanítónőknek igen szomorú képet rajzolá. Parteu a kormány nevében szólt, s azt kívánta, hogy ezen kérdés a budget tárgyalására tartassák fen. Erre a módosítvány 222 szavazattal, 15 ellen elvettetett. Most a Mexicóra vonatkozó következő módosítvány került tárgyalás alá: „Sajnálattal látjuk, hogy a kormány ragaszkodik Mexicó elleni expeditiójához. Mi nem csatlakozhatunk ezen költséges vállalathoz, s a közvéleményt tolmácsoljuk, midőn azt kívánjuk, hogy annak tüstént véget kell vetni. Először is Guéroult emelvén szót, élénken bírálja az expeditiót, mely — szerinte — népszerűtlen, s melynek indokai kevéssé ismeretesek. Szónok vizsgálat alá veszi azon látszó, s azon valódi okokat, melyek az expeditiót előidézték. A látszó okok : az ottani francziák ellen elkövetett zsarolások, orgyilkosságok stb De ez tévedés. Ezen okok csak ürügyek voltak, mivel azok nem voltak elegendők. A valódi okok politikai jelleműek voltak. Erre szónok a császár egy levelének töredékét idézi, melyben az mondatik, hogy ezen expeditió által a latin fajt akarják a szász faj ellenébe állitni. Talán ehhez még némely vallási okok is csatlakoztak, még inkább, mint a gyapot sulyegyenének helyreállítása iránti óhajtás. Miután hosszasan előadá az expeditió irányzatait s eredményeit, szónok kijelenti, mikép a francziák azért mentek oda, hogy a szabadelvű párt ellen harczoljanak, a papi párt javára, mely a francziákéival ellenkező elveket védelmez. A főherczeg A jan. 28-dikai ülés egyszersmind tagválasztó ülés lévén, a társaság ezúttal Pálffy Albertet, a Veszélyirodalom terén szerzett érdemeiért, választotta be tagjai sorába. A balladai jutalomra a kitűzött határidőn túl még két pályamunka érkezett be: az egyiknek czime „Hunyady János é s jeligéje: külföld, Töröország: Konstantinápoly, jan. 21. (A kormány komoly fellépése az oláhországi dolgok irányában és fegyver rendelményei Ausztriában.) Marseillen át jelentik, hogy a török kormány erélyesen kérdőre vonta Kuzaliget a folyamatban levő fegyverkezések iránt, s Ausztria, Porosz-, Orosz-, és Angolorság biztatására a fejedelemségek megszállásával fenyegeti, ha a zárdajavak kérdését mielőbb tisztába nem hozzák. A török kormány jelentékeny mennyiségű fegyvereket rendelt meg ausztriai gyárakban, s az osztrák kormány helyben hagyta az idevonatkozó szerződéseket. Németország, Berlin, jan. 28. (Átkelnek-e az osztrák porosz hadak az Eideren a kitűzött időre) ez a napi kérdések egyik legérdekesbbke. Kielből ma érkezett jelentés szerint tegnap éjjel parancsot kapott volna az előcsapat, hogy mozogjon előre ; mindamellett mégis az is hallatszik ma itt, hogy talán némi elhalasztás fog történni. Mennyiben lenne ez az angol előterjesztéseknek, vagy fontolgatásoknak tulajdonítható, az csak később fog kiderülni. A „Weser- Ztg.-nak Hamburgból azt távirták tegnap , hogy Ausztria hajlandónak nyilatkozott volna a Dánia által indítványozott hatheti várakozásra, s de ezen jelentésnek, habár jó forrásból mentettnek állítják is, nem sok hitelt adnak Berlinben, s azt tartják, hogy Ausztria legfölebb néhány napi elhalasztásra lehetne hajlandó. Egy másik levelező kiemeli, hogy az angol kormány mennyire törekedik az Eider átlépését elhárítani, s a Dánország által indítványozott hatheti időközt kieszközölni. Azonban Palmerston aligha sikeretlenül nem fáradozik e téren, mert nem hiszik, hogy a dán kormány a novemberi alkotmány visszavételében munkálkodnék azért időközben, hanem felteszik róla, hogy harczi készülődésekre használná azt fel. Attól sem igen félnek itt, hogy Angolország segédhadcsapatok küldésével fenyegetőzik. A franczia kabinet eddigi magatartása sok figyelmet mutat. Schweiz. A franczia határról, jan. 28. (Thouvenel nyilatkozata; hogyan okoskodhatik a franczia kormány). Egy jelentékeny egyén előtt Thouvenel tegnap azt mondta volna, miszerint : „Az, hogy a császár visszautasitotta Angolország felszólítását, háboru óhajtásának kétségtelen jele, különben kezet fogott volna Angol és Oroszországgal a német nagyhatalmak fékezésére.“ Más párisi tudósítás szerint sokan úgy vélekednek, miszerint Francziaország be akarja várni, hogy Angolország hadd harczoljon maga erejéből Dánia mellett, s majd ő akkor avatkozik be, midőn eléggé megéretteknek találja a harczi eseményeket; vagy pedig visszaijed Angolország a háborúérti felelősségtől, ekkor Russellnek le kell lépni, s Francziaország új kilátást nyer congressus tervének kivitelére. E hét elejétől fogva ismét átalános hit kezd lenni, hogy utóbb is háború lesz a bonyodalmak vége. Svéd- ‘is Norvégország, Stockholm, jan. 18. (Hadi előkészületek; a sajtó és a közhangulat a scandináv párt elve.) Christianiából érkezett tudósítások szerint az államtanács felhatalmazta a hadseregi ügyvezetést , hogy azon egész összeget, meyet a storthing az egész költségvetés kielégítésére megszavazott volt, anyagok beszerzésére fordíthassa. Rendkívüli bevásárlásokról még tt tijin 11 ••U nrmi i ■ • rrrt ~r~unnninmii —un j estig eldisputálni azon, hogy azok nem vidéken készültek , de nem tették, nem mondták, hogy ez az útleírás természettudományi munka, bevallották őszintén, hogy nincs igazuk, s miután a statútumot felolvasták előttük, nem magyarázgatták erre arra, nem indítványozták, hogy változtassuk meg a statútumokat, hanem megígérték, hogy a szabályoknak alárendelik magukat. — Annyi bizonyos, hogy a magyar ember születve van a parlamentáris életre ; — ura, parasztja, kézművese. Az Isten tartsa meg őket sokáig ! Még egy kifecsegni valónk van. A napokban egyikéhez jótékonyságáról ismert főúrnőinknek, egy ismeretlen, diszes öltözetű hölgy egy csinos kosárkába takart holmit vitt egy kis levélke kíséretében, s a hozományt beküldte az inastól; a míg az úrnő a levelet felbontó , kiváncsi kis leánya a kosárka tartalmát kezdé fürkészni s egyszer csak felkiálta : „Ah, mama, egy szép kis babai“— Az bizony baba volt, még pedig eleven. A levél ismeretlen irónéja könyörögve köti szívére a nemes úrnőnek, hogy ápoltassa elhagyott gyermekét, egy évig, akkor el fog érte jőni és felfedezi kilétét. A rejtélyes adományozó ez alatt hirtelen nyomtalanul eltűnt. Kisfaludy-társaság. A Kisfaludy-társaság három évre választott elnökeinek és tisztviselőinek hivataloskodási ideje letelvén, ezek a jan. 28 -ikai ülésben lemondtak, a társaság azonban eddigi elnökeit és tisztviselőit kivétel nélkül újólag megválasztotta. Az elnökök s az igazgató választása, jóváhagyás végett, felterjesztett, s ha ez meglesz 1864-től 1867-iki febr. 6-dikáig a Kisfaludy - társaság elnöke ismét b. Eötvös József, alelnöke Toldy Ferencz, igazgatója Arany János lesz, pénztárnoka Szathmáry Lajos, titkára Greguss Ágost, segédtitkára Tóth Kálmán. Az enyészet dúló angyala Bár minden földit eltemet, Az összedült világ romain Ragyogtatja az érdemet; a másiknak czime „Erdélyország vértanúi“ s ez csak módosított párja egy kellő időben beküldött s pályázásra is bocsátott balladai pályamunkának. Az illető szerzők azt kívánták, hogy elkésve beküldött munkáik szintén bocsáttassanak pályázatra, az első különösen azon okból, minthogy ő, mint levelében állítja, munkáját még deczember elején küldte volt be postán a társaság titoknokához, kihez azonban azon pályamunka nem érkezett. A társaság azt határozta, hogy a kitűzött határidőn túl beküldött két pályamunka nem bocsátható pályázásra : az első nem, mert szerzője nem igazolhatja, hogy azt a határidő előtt a társasághoz elküldötte; a második nem, mert ennek szerzője maga is elismeri , hogy módosított pályamunkáját a határidőn túl küldi be. Az ismeretlen szerzők ennélfogva ezennel fölszólitatnak, hogy pályázatra nem bocsátott pályamunkáik iránt alulírottnál rendelkezzenek. A pályázatra bocsátott 35 balladai pályamunka megbírálásával megbízott választmány jelentése fölolvastatván, a társaság e jelentés alapján a tíz arany jutalmat a „Halvány Panna“ czimü, XIV-dik számú s „Minden pálya dicső“ jeligéjű pályamunkának, mint aránylag legjobbnak, kiadatni rendelé, egyszersmind azonban elhatározó, hogy az a febr. 6 dikai közgyűlésen nem lesz fölolvasandó. Ugyanekkor fog kihirdettetni a részletes jelentés is a balladai pályázat eredményéről. Az illető jeligés levélke fölbontatván, a jutalmat nyert ballada szerzőjéül Tóth Endre tűnt ki. A többi 34 jeligés levélke elégetésével Tóth Kálmán segédtitoknok bízatott meg. Ezután megállapitá a gyűlés az 1864-re kitűzendő pályadijakat, melyek a február 6 dikai közgyűlésen fognak kihirdettetni. Megállapittatott a febr. 6-kai közgyűlés tárgyainak sora is, mely legközelebb egész terjedelmében közzé fog tétetni. Bejelentetett, hogy Ruttkay Márton ur egy 100 ftos földtehermentesitési kötelezvénynyel a társaság alapitói közé állott, Hindy Mihály , kegyesrendi tanár ur pedig a könyvtárt gyarap pitotta „Római régiségtan“ és „Kézi szótár P. I Virgilius Maró müveihez“ czimü két munkájával. Az előadást ez ülésben egy mutatvány képezte Madách Imre tag „Tündérálom“ czimü, készülőben levő drámai költeményéből. Pesten, jan. 30-án 1864. Greguss Ágost, titkár. A Kisfaludy-társaság f. év február 6-dikán, mint dicső emlékezetű Kisfaludy Károly születése napján, délelőtti 10 órakor, a magyar nemzeti múzeumban tartja XIV-dik közgyűlését, hol a társaság alapítóit, pártolóit és a magyar szépirodalom minden barátját szívesen látja. A terembeli első sorok hölgyeknek tartatnak fenn. A közgyűlés tárgyai: 1. Elnöki megnyitó beszéd. 2. Titoknoki előadás a társaság munkálkodásáról a lefolyt 1863/4-dik évben. 3. Emlékbeszéd Vörösmarty Mihály fölött. b. Kemény Zsigmond tagtól. 4. „Uj biblia,“ szatíra, Székács József tagtól. 5. Jelentés az 1863-dik évi pályázatok eredményéről, s az uj pályadijak kihirdetése. 6. Elnöki zárszó. A titoknok.