A Hon, 1864. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1864-04-01 / 75. szám

PEST, MARTH S 31 Politikai szemle. Pent, mart. 31. (II.) A conferentia kérdése még­sem éli oly kedvezőleg, mint ezt a félhivatalos „General Corresp.“ tegnapi közleménye után következtetni lehetett. Több távirati tudósítás fekszik előttünk, melyek annak nem csak eshetőleges eredményét, de még egyhamar leendő összejövetelét is kétségessé teszik. Először endítjük az „Ind. belge“nek az alkudozások állására vonatkozó következő sürgönyét : „Poroszország é Ausztria elfogadták a conferentiát. Francziaor­­szág beleegyezik. Dán-és Svéd­ország még nem feleltek. A Né­met-szövetség bizottmányhoz utasította a felszólítást, a­mely ápr. 1-je felé vé­leményez. Oroszország az 1851—1852-ki alapok elfogadását kivánja.“ Londonban tehát még 28-ban csak Ausztria, Poroszország és Francziaország elfogadás­a iránt voltak bizonyosak. Orosz­ország, s különösen Dán- és Svédország s a Német-szövetség szándéklatai iránt semmit sem tudtak határozottan. Megál­lapodásról e szerint még szó sem volt a hatalmak között. Egy második és harmadik távirati je­lentés azon föltevésr­e jogosít, miként még azon esetben is, ha a hatalmak mind meg­egyeznének elvileg a conferentia hasznos volta iránt, oly nehézségek merülhetnek föl , melyek nem csak akadályozhat­ják, de lehetlenné is tehetik annak össze­jövetelét. Ily akadály a többi közt épen a Német­ szövetség megállapodása a con­­ferentiában leendő részvéte iránt. „A szö­vetségi gyűlés — írja a„L’Europe“— csak akkor határozand a conferentiában leendő részvéte fölött, ha közölték a német nagy­hatalmak a szövetségi kormányokkal azon alapokat, a­melyek szerint a né­met nagyhatalmak hajlandók békét köt­ni Dánországgal a conferenciában.“ A Né­met-szövetség ezen megállapodása igen érthetően azt jelenti , hogy ez állam­csoport először tudni akarja: váljon Ausz­tria és Poroszország most is az 1851— 52-ki szerződvények alapján állanak-e— mint ezt már többször állították — vagy pedig azokat már most nem létezőknek tekintik-e , s a német nagyhatalmak határozott nyilatkozatától föltételezik a conferenciában leendő részvételeket. Gon­dolni lehet, hogy nem kevés gondot okoz majd a bécsi és berlini kabineteknek megfelelni a Német-szövetség kérdésére. A Német-szövetség ugyanis nem kívánna többet, mint a német nagy­hatalmak kár­tyáinak láthatását, mielőtt a zöld asztal mellett játékot kezdenének. De föltéve, hogy azon nehézség, mely a Német-szövetség részéről fenyegeti a conferentiát, egy vagy más után módon elenyésztetnék ; föltéve azt, hogy Dán-, Svéd- és Oroszország végleg elfogadják a javaslatot, a távirda még egy újabb és igen komoly nehézség fölmerülhetését jelzi Francziaország részéről. A tegnapi „Wei­marer I.“ ugyanis ezt jelenti: „Franczia­ország biztos tudósítás szerint kijelentet­te Londonban, miként ő ajánlja a nem ra­gaszkodást a londoni szerződés alapjá­hoz. A népség megszavaz­ta­t­á­s­a egyetlen eszköz a megoldásra. Francziaország emellett nyilatkozik a conferenti­ban. Más kor­mányok is hasonló közlést kaptak­ Fran­­­­cziaországtól. III. Napóleon császár előre tudatja eszerint a conferentiázni akaró ha­talmakkal , miként igen szívesen részt vesz a conferentiában, de az ő vélemé­nye szerint nincs más eszköz a megol­dásra, mint­­­ az át­a­lá­nos szava­zás. Ha a „Weim. Zig“ közlése alapos , nem annyit tenne-e a franczia kormány ezen nyilatkozata, mint előre elijeszteni a conferentiától az átalános szavazás által azon hatalmakat, melyek ezen uj közjogi alap ellen teljes erővel küzdenek ? De ha elenyésznének mindezen nehéz­ségek, melyek a conferentia összeillését akadályozzák, magában a conferentia ke­belében fognak az ellentétes nézetek leg­makacsabb harczra kelni egymás ellen. Angolorország és Ausztria Dánország ép­sége, s tán az alkotmány változtatása, Poroszország a személyi unió mellett nyi­latkozik; Oroszország az 1851—52-iki szerződvények szigorú fentartását követe­­lendi; Francziaország (s alkalmasint Svéd­ország is) a megszavaztatást sürgetendik: kérdés, miként lehet ezen ellenkező nézete­ket összeegyeztetni, s összeegyeztetve a Schleswig-holsteini kérdés megoldásának megállapitott módját formulázni ?... Ma ismét fölmerült a Franczia- és Oroszország közti közeledés hire. Beszél­nek Constantin nagyherczeg Párisba utazásáról. (Lásd „Esti posta“ rovatun­kat). A bécsi lapok szemléje. „Főherczeg Ferdinand Miksa.“ Ezen czim alatt az „Ost, D. Post“ mart. 30-ki számában a többi közt irja: „Bármennyire gyöngéden kell e tár­gyat érintenünk, mégis leheslen a vitát mellőzni. Ez nem csak családi, de biro­dalmi ügy, s beláthatlan következmények vannak hozzá csatolva. Nincs Európá­ban oly állam, melynek együvé tartozása oly szoros kapcsolatban volna azzal, hogy az uralkodói jog mindig egy személyben egyesüljön. Gondosan óvakodni kell te­hát a később netán előfordulható örökö­södési viszálytól, mely a birodalmat pár­tokra szakíthatná. „Nyílt titok, a mennyiben ezt még ti­toknak is lehetne nevezni, hogy a csá­szári Főherczeg, a ki bátran elhatározta, hogy a távol világ részében új hivatását el­fogadja, s a sok veszél­lyel körül­vett trónt megállapitani szándékozik, e pillanatig még nem írta alá azon okmányt, melyben az ausztriai öröködési jogról lemondana. „Meg kell vallanunk, hogy nem ismer­jük azon oklevelet, mely a császári csa­lád házi törvényeit foglalja magában. Ezen oklevél nem fordul elő az állam alaptörvényei között, s hihetőleg a leg­­hiresebb jogtudósok előtt is ismeret­len: miután ezen statútum 1838-ban újra alakittatott, s a családi és állami levéltár­ba tétetvén, ahhoz tán még a történeti bú­várok sem juthatnak. „Azonban ezen családi törvénynek alapvonalai valószínüleg megegyeznek más örökösödési monarchiák rendszabá­lyaival, s ebben is előfordulnak azon esetek, melyekben az uralkodó család valamely tagjának akár az örökösödési, akár a családi vagyon, vagy a panage jo­gairól való lemondása kívántatik. A két utolsó pont a magánjog körébe tartozván, e helyütt legyen mellőzve. Azonban az örökösödési jogról való lemondás a köz­jogi kérdések közé tartozik, s azt hisszük, helyesebb, ha erről idején beszélünk, s mintsem egykor netán a Lajthán innen­­ és túl, azt a parlamenti viták tárgyává tesszük. „Az ügyet gyakorlati részéről fogjuk fel, az elméletet mellőzzük, elhagyjuk, a közelebbről felötlő történeti paralellák említését is. Csak azon kérdést tesszük fel: Megállhat-e azon eszme, hogy oly herczegek, a kik a világ egy másik ré­szében születtek és neveltettek, a kö­rülmények kapcsolatánál fogva egy­­kor Maria Ter­ezia trónjára léphesse­nek , hogy egy mexikói császári herczeg, Magy­arország és Csehország királyja, Ty­rol herczegesített grófja, s a Német-szö­vetség tagja legyen? Ezen esetleg ha va­­lószinütlen is, mégis nem mellőzendő. Az osztrák önérzetnek és méltóságnak, vala­mint a XIX. század szellemének megfe­lelne-e, hogy a mexikói császár egyik utó­da, rokona, a régi tisztes császári állam uralkodója legyen? „Megszakitjuk itt okoskodásunkat. A tartózkodás, melyet kötelességünkké tet­tünk, eltilt bennünket a további fejtege­tésektől. De megfordítjuk a kérdést: vál­jon a kívánt lemondási oklevél, nem egy­szersmind a mexikói trón érdekében volna? „Őszinte sajnálattal látjuk, hogy egy nagy tehetséggel megáldott főherczeg, ha­záját elhagyja. Mig ez ügy el nem volt döntve, igyekeztünk a mexicói trónkér­dés árnyoldalait is előtüntetni, s felvilá­gosítást adni azon ellenmondásokról és veszélyekről, melyekbe Mexicó jövendő­beli uralkodója merülhet. Óhajtottuk vol­na, hogy a Császár testvére, Ferdinánd Miksa főherczeg, ezen szándékától elállott volna. De miután határozata mellett szi­lárdan áll, kivánjuk, hogy vállalata sze­rencsésen sikerüljön, s aggodalmaink meg­­czáfoltassanak. De feltehető-e, hogy a me­xicói nép azon teljes bizalmát, mely a trón támogatására szükséges, odaajándékozza, ha az ellenpárt arra hivatkozhatik, hogy a távol országból bejött monarcha, otthoni öröködési jogairól le nem mondott, s e szerint nem vált meg a gondolattól, hogy oda ismét visszatérjen, s így nincs e ha­tározva teljesen és egészen ezen uj haza fiává lenni ? „Mint halljuk, Ferdinánd Miksa főher­czeg ur ezen nehéz alternatívában még egyszer apósa, Lipót belgák királyának tanácsát akarja meghallgatni. Tehát a mexicói küldöttség hivatalos elfogadása Miramareban, e válasz megérkeztére ha­­lasztatik. Más hirek szerint Napoleon császártól is levél váratik. Vajjon szabad ebből következtetni, hogy a főherczeg ur a helyett hogy ausztriai öröködési jo­gáról lemondana, inkább az ajánlott ko­ronát fogná visszautasitani ? Ez volna valóban a legkivánatosabb, azonban a dolgok már messzebbre mentek, mintsem ezen esetet lehetne várni. A­mi Napóleont illeti, őt bizonyára jobban érdekli, hogy a főherczeg Mexikóba menjen, mintsem öröködési jogait föntartsa.“ Az általános szavazás kérdése Schleswig- Holsteinban. (f) A „Hamburger Börzenhalle“ írja: „Co­burg Ernő hg múltkori párisi utjának czélja vilá­gosodni kezd. A „Courrier du Dimanche“ is megerősíti, hogy Coburg herczeg a herczegsé­­gek ügyét népszerű értelemben pártoló kisebb államok megbízásából járt Párisban, Napoleon császári tervük párt­fogolására megnyerendő. A herczeg m­egbízói az előbb utóbb bekövetkező időre számítanak, a midőn fegyverszünetnek kell beállni, s indítványaik előmozdítására Fran­cziaország közbenjárását igénylik. Ez esetben Francziaország előterjesztené, hogy az osztrák­porosz hadak egyelőre Schleswiget és Jütlan­­dot hagyják el; a dánok vonuljanak ki Alsen­­ből és a düppeli sánczokból ; a szövetségi csa­patok hagyják el Holsteint, hogy igy a nép minden nyomástól felszabadulva, az átalános s­z­a­v­a­z­á­s e­l­vé­n­él f­o­g­v­a maga hatá­rozhasson sorsa, jövendője, kormánya és nemzetisége felett. VIII. Frigyes Schles­wig-Holstein Augustenburg herczeg, hir szerint kinyilatkoztatta, hogy az ország határozatát, minden esetben, tiszteletben tartandja.“ Ezen közleményre a bécsi „Presse“ meg­jegyzi : „Ezen közlemény oly színben tűnik fel, mint­ha tényleges tudósítás helyett csak bonapartista kísérlet volna a közvélemény kipuhatolására. Helyén volna, hogy a koburgi hivatalos lap e tekintetben felvilágosítást hozna. Annyi igaz mégis, hogy Frigyes herczeg lapja, „Schleswig- Holsteinische Blätter“ egy idő óta folyvást ezen themát variálja : „Reményünk csak Francziaor­szág pártolásába fektethetjük.“ „A nevezett lap ugyanis írja :­­ „„Ha a né­met nép és a kormányok cserben hagynak, nem marad egyéb hátra, mint Francziaország elé föllebbezni ügyünket. Németországnak ily „fize­tési képtelensége“ fájdalmas érzést gerjeszt ugyan, s minket csak­is Németország ily politi­kai teljes banquerourtja vezethet e lépésre. Fő­­feladatunk Schleswig - Holstein megmentése: azért dac­ára azon igyekezetnek, hogy bennün­ket elaltatni akarnak, legyünk készek a végsősé­gekre. Ha a mi „nagy küldöttségünk, Frankfurt­ban és Münchenben, s a mi „kis deputationk“ Bécsben és Berlinben,gyü­mölcstelenül maradtak, akkor a legszámosabb tagból álló küldöttséggel Párisba kell indulnunk. Egész Schleswigholstein az Elbétől a Königsauig készüljön útra; min­den 2000 lélektől egy követ, tehát vagy 500 ember. Kezdjünk hozzá azonn­al a választáshoz, hogy megbízottjaink az első intésre indulhassa­nak. Nem örömest tesszük, de a szükség tör­vényt ront. A küldöttség ejtse útba Brüsselt, s mondja el a királynak, hogy mi épen azt akar­juk, a­mit Belgium 1830-ban akart, és valósí­tott, s oly boldogok kívánunk lenni, mint a bel­gák Lipót király alatt. — Innen utazzunk to­vább Párisba. Ott az úgynevezett hagyományos dán barátság csak botor beszéd. Francziaország ma skandinávi politikát folytat, a németek fé­lelme azonban ettől, nem más, mint dajka mese. Tehát Párisba! A nyolcz millió vá­lasztottja, Napoleon császár, szivesen fogad minket, és megtiszteltetésnek veendi, ha egy német tartomány függetlenségét megadja, mig mások ezt könnyen teheték vala, de nem akarták. Nemde Francziaország azon egyedüli állam, mely eszmékért is harczra száll? És ha az olaszoknak adott segítségért jól megfizet­teté magát, nem a mi dolgunk, ki fogja újabb költségeit megtéríteni. Ily kérdést a kétségbee­séssel küzdők azok elé utasitnak, a­kik a né­met politika nyomorúságának okozói.“ — A „Presse“ csak ennyit mond e czikkre . Ez bizonyára csak a kétségbeesés beszéde, s az mentheti ki. A „Wiener Loyd“ részéről hozzá­teszi: „Ma­gától érthető, hogy az átalános szavazat alkal­mazására vonatkozó nditvány a conferentiában, oly hatást idézne elő, mintha a zöld asztalra bombát vetnének, s ott pattanna el.“ Angol jegyzékek a Német-szövetséghez. (K.) A mart. 26-ki rendknüli szövet­ségülés elé terjesztett két angol jegyzék szószerinti szövegét már közlik a frank­furti lapok. A Malet angol követ által Kübeck b. elnökségi követhez intézett első jegyzék mart. 23-ki kelettel igy szól: „Alulirt rendkivü­li követe nagybritt ő felsé­gének stb. kormánya nevében Kübeck b. elnök­ségi követ ő kegyelmességéhez az alábbi közle­ményt szerencsés áttenni oly kérelemmel, hogy azon magas gyűlés elé terjeszsze, melyben el­nököl. Ő felsége nagy sajnálattal értesült az ellensé­geskedések kitörése felől Északeurópában. Azon mély részvétnél fogva, mel­lyel Hol­stein, Lauenburg és Schleswig lakóinak jóléte iránt viseltetik, sajnálja ö felsége a viszály foly­tatását, mely fenyegeti területi épségét egy az általános európai rendszer részét képező s a ha­talmak egyensúlyához járuló államnak. Ő felsége emberségi szempontból is sajnál­koznék az emberélet­ veszteségen, melyet a hábo­rú folytatása igénylene. Ennek folytán fölszólította ő felsége az osz­trák, porosz és dán kormányokat, hogy képvi­selőket hatalmazzanak meg, kik egy London­ban tartandó conferentián megjelenjenek, mely­­nek czélja, hogy a béke áldásainak visszaállítá­sára vezető eszközök fölött tanácskozzék. Az osztrák és porosz kormány készségüket nyilvánították, hogy képviselőiket a conferen­­tiára küldik. A dán kormány is megígérte a conferentia elfogadását, föltéve, hogy a tanácskozások az 1851—2-diki alkudozások alapján történnek. Miután azon tárgyalások Ausztria és Porosz­­ország kezdeményezésével történtek s a létre­hozott intézkedések Dánia és a német szövetség jóváhagyását megnyerték, ö föls. kormánya haj­landó lenne ezen tárgyalásokat és intézkedése­ket tenni az 1864-diki conferentia kiindulá­sául. Miután azonban kívánatos, hogy minden fél­reértés és a belőle származható késleltetés el­­kerültessék, ő föls. kormánya egyszerűen kö­vetkező alapját indítványozza a conferentiának: kerestessenek eszközök, melyek Éjszakeuropá­­nak a béke áldásait visszaadják. Alulirt fölhasználja ez alkalmat stb. Ma­let S. Három nappal későbben 26-án követ­kezett Malet második, a formaszerinti meghívást tartalmazó jegyzéke, mely így szól : „Vonatkozva a 23-diki jegyzékre van szeren­cséje nagy britt ö föls. rendkívüli miniszterének tudatni a szöv. gyűlés elnökével, ö kegyelmes­­ségével, hogy britt ö föls. kormányának kivá­­nata , miszerint a conferentiák Londonban, április 12-dikén nyíljanak meg, s midőn ő fel­sége kormányának meghívását hozza meg a magas szövetségi ülésnek, miszerint ezen , Észak-Európa békéjének helyreállítását czé­­lozó törekvésben egy a conferentiára küldendő követ kinevezése által részt vegyen, alulírt azon kérdés tételére utasíttatott, váljon az ö fök­-kor­mánya által kitűzött időpont azon magas gyű­lésnek, melyben kegyelmességed elnököl, tet­szésére van e. Alulirt megragadja az alkalmat sat. „Malet S.“ E két jegyzékből nem vehető ki, hogy Dánia az alap nélküli conferenciát már határozottan elfogadta. A bécsi „Presse“ ez ügyben tudni akarja, hogy Dánia forma szerinti nyilatkozata mart. 27 — 28 ka előtt nem fog Londonba érkezni. Ed­dig csak Quaade távirata van ott, mely szerint a táviratilag közlött angol javaslatot a dán kor­mány komolyan megfontolandja s hogy ő (Qua­­de) azt hiszi, miszerint tanácsolhatja a minisz­tertanácsnak, hogy ez a királyt az elfogadásra bírja, ha ugyanazon föltevés, melyhez a dán kormány minden körülmény közt ragaszkodik, igazoltnak mutatkozik, hogy t. i. a conferentia, ha előlegesen meghatározott alap nélkül lép is egybe, mindjárt az előtanácskozmányokban ha­tározand aziránt, hogy feladata leginkább az 1851—2-ki egyezmények nemzetjogi revisiójá­­ban állandó“ Dán körsürgöny. A dán kormány a „L'Europe“ szerint a következő körsürgönyt intézte e hó lö­kéről külképviselőihez : „Gróf (báró) ur ? „Azon események, melyek Schleswigben most az osztrák porosz hadtest ott­létében véghez mennek, napról napra mindinkább fenyegetik a király és a monarchia jövőjének érdekeit. Szük­séges, hogy a dán kormány iránt barátságos kormányok figyelmüket fordítsák a Németor­szág által Dánia irányában követett politika következményeire. Lehetséges , hogy Európa talán inkább át fogja látni a germán invázió valódi indokait, s hogy minő sorsot szántak az európai hatalmak Európa egyik legrégibb mo­narchiájának. Az osztrák-po­­osz hatóságok Schleswigben való eljárásának és tetteinek rö­vid vázlata, melyet a következő sorokban ön elé terjesztendek, alkalmat fog adni önnek arra nézve, hogy mily módon szándékozik a két né­met nagy­hatalom megőrizni azon „zálogot,“ melyet az egyedül törvényes uralkodó kezei kö­zül kiszakítottak. nnwurni'n­'Fmnr^i nu TÁRCZA. Regény. Irta Jókai Mór. I. Szakasz. Egy nő, a­kinek nem vehetni szavát. Fekete, szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra gömbölyű vállá­ról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két mutató ujjánál fogva, mint egy iánczszem összefogva, áll a magas góth­ives ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy szobor, lélekzetvételét sem látni; finom voná­sairól nem hiányzik más, csak az indulat, ne­mes arczáról más, csak a s­zín, nagy sötét sze­meiből más, csak a tény, hogy azt higyje vala­ki : ez alak él. A­mit az ablakon át i­­rga előtt lát, az a ten­ger; a hal­ám a skót j. .tok valamelyikének szikláit veri, ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a­hova hajók járnak, a tenger messze te­leszórva kinyúló sziklákkal, miken sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halász­bárka vitorlája sem leng; zátony ez itt: megát­kozott hely. Jó nyugalmas menedék egy olyan kéjlak számára, a­melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás útjába essék. Különben a part magaslatán már pompás és égerfák csoportjai kezdődnek, mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tengerfelöli ol­dala nincs fedve szem elől. S ezen a tengeren nem látni semmit. Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azok­kal a fénytelen szemekkel olyan sokáig el tudja azt nézni. A terem hátterében két cseléd suttog ingyo­n, s taszigálja egymást könyökkel, hogy melyik szólítsa meg elébb a hallgató nőt, az egyik férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theás asztallal van dolga, melyen roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állnak készen, a másik a toilett-asztallal bajlódik , melyen egyetlen jaspis darabból faragott szerecsenfiú tart két kézzel egy gömbölyű tükröt. — Asszonyom, szól a férfi cseléd, tanult alázatossággal. A b­eás katlanban már el is főtt a víz. A nő nem hallgatott rá. — Asszonyom, szól a komorna , nem pa­rancsolja, hogy haját rendbehozzam ? A nő nem felel rá. A két cseléd megint suttog ■ a leány megint szól : „Asszonyom.“ Itt elkapja szavát a nevetés , mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket, hogy az­t elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mind­egyik a másikat okolná, a­zért megnevettető. A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi : min nevetnek ? Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az „uraság.“ Termete gyöngéd, arcza sima, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít egy koránért fiú­hoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint férfihoz, ki sokáig megtartja gyermek arczát. A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az ura­ság int nekik kezével, hogy elmehetnek. Azután ketten maradnak a szobában , az uraság és a hölgy, a­kinek nem lehet szavát venni. Az uraság odalép csendesen a hallgató alak­hoz, megfogja annak egyik kezét, fölemeli és megcsókolja. — Jó reggelt! A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol. Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a sima vállra egy csókot nyom, s édeskén suttogja (lilébe : — Jó reggelt! ! A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol. Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék karján keresztül lóbálja, s kezével helyreiga­­zítva nyakkendőjét, tenyerébe könyököl s szúró hangon szól : ■— Jó reggelt kisasszony! E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé. Ajka nem szólt, de a szemek, az azok voltak felruházva a min­dent kimondás csodálatos erejével; a szemek elég világosan felelték : „meg van ez tébo­­lyodva ?“ — Nem vagyok megtébolyodva kisasszony, szólt az uraság, hanyatt dűlve karszékében. Egé­szen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön ne­hezen akarja megérteni, a­min nem csodálko­zom. A hölgyek ilyesmiben nagyon érzékeny­­kedök. Pedig az utoljára is mindegy : akár azt mondják önnek, hogy „miss“, akár azt, hogy „mylady.“ A hallgató nő szimei feleltek : „nem lehet engem megbántani.“ — Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megígérte, mikor erőszakkal az oltárhoz hur­­czoltam, s ott kényszeritettem velem megesküd­ni, hogy azon percztől fogva egy szavát sem fogom hallani, hanem én is megígértem önnek, hogy minden bizon­nyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én nagyon goromba módon ju­tottam önnek bírásához. Más valakit tán meg is büntetnének érte Angliában. Valóságos „rapt.“ Nőrablás. Hanem az az én dolgom, aziránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt kocsiban, árkon bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk, sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján akkora foll volt, mint egy gálya­ablak , s az imaköny­véből hiányzott a czimlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó sze­relmeseket minden kellemetlen előlegen kérde­­zősködés nélkül összeeskessenek, nemde ? A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő. — Ön emlékezik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek választani hagytam. Vagy ? — vagy ? Tetszik velem megesküdni, vagy nem tetszik ? Ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem, feleségemmé lett. Nemde így volt, kisasszony? A néma nő vállat vont, — értelmetlen sza­vakra ki felelne ? — Hát liz az megtörtént, s a bevégzett té­­­­nyek előtt az egész világon mindenütt ajtót­­ nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van­­ a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a­­ felől, hogy az az ember, a ki bennünket össze­esketett , valósággal pap volt-e ? Nem vette ön észre, hogy annak a tisztelt urnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a kom­or­­nokéhoz ? A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek. — Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a­miből az esküformát felmondó, nem Robin zsiványballada gyűjteménye volt-e, s a matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az állítólagos templom oly erősen bűzlött p­éter és gin után, mintha néha napján ott tartanák a falusi lakozásokat. A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és gyűlölettel terhes gondolato­kat beszéltek megrontója szemeinek. Az pedig nevetve ugrott fel helyéről, s tréfás hangon folytatá : — Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de ez nem vál­toztat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok, mintha az oxfordi érsek adta vol­na ránk az áldását; kegyed föltétlenül úrnője^ házamnak, cselédeimnek, szivemnek és erszé­nyemnek. Mindenkivel úgy hivathatja magát, hogy „mylady,“ mások előtt én is úgy fogom czimezni, kocsijára oda festetheti czimeremet, zsebkendői szegletére odahi­néztetheti a koro­nát : nem bánom. Választhat magának ékszer­árust és piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy fogom szeretni, tisztelni, mint a lordkanczellár a mylady can­­czellárnét. A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt. — Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri, mindennel bőven ellá­tott kastély. A hely egy félsziget a nyugati skót tengerparton, kilenczvenhat mértföldnyire Lon­dontól, a földszorosnál; mint vehette ön észre, hídon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tengerfelöli oldal pedig nem hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, ho­vá menne, mit csinálna? Hogy szerezne magá­nak elégtételt ? A perviseléshez sok pénz kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt érhetné el, hogy a hír­lapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy napig szörnyűködnek rajta minden ember, két napig nevetgélve változatokat játszanának felőle, s azután mindenki elfeledné. London messze van, s a törvény pallosa magasan. A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang­os ajkait, de szemei lázasan égtek, de ke­zei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekin­tete valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott visszasugárzani. — Tudom , tudom. Szólt nyugodtan az ura­ság. Az a bizonyos fiatal ember. Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony , nem fog ő nyo­munkba találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a legénységet. Lyonés — ez volt a neve, ugy­e ? — e derék férfiak kezébe került , ezóta Gibraltár felé jár. Keletindiába viszik, a­honnan négy esztendeig nem fog visszajönni. A néma hölgy megtört fájdalommal hajta le csüggedt fejét, s szemei n m szóltak többé sem­mit, lezárta azokat szempilláival, mintha gyász­fátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszut. (Folytatása következik.)

Next