A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-14 / 235. szám
PEST, OCTOBER 13. Politikai szemle. (II.) A jó lelkű „Constitutionnel“ nem fogy ki a vigasztalás balzsamából. Tegnap Rómát ma Ausztriát igyekszik megnyugtatni. A sept. 15-ki egyezmény — írja a „Constitutionnel“ — csupán Rómát illeti, s nem változtat a helyzeten Olaszország más részeiben. Velenczében támadhat kétségtelenül izgatottság, a bizottmányok bocsáthatnak ki kiáltványokat, beszélhetnek véd- és dadszövetségről, s tavasszal kitörendő háborúról, de a dolgok ezen állása nem uis az egyezménye miatt nem felelős. Okos embereknek úgy kell felfogni a dolgot — a „Constitutionnel szerint — hogy Francziaországnak nem lehet semmi kedve bebonyolítani a velenczei kérdést a római által, s akkor gyújtani tüzet a félsziget északi részén, a midőn azt délen eloltani igyekszik. Ily indokokkal akar a „Constitutionnel“ Ausztriára hatni, hogy ne nyugtalankodjék Velencze miatt. A távirda jelzi, hogy a franczia félhivatalos lap még egy czikket fog közölni Ausztria megnyugtatása végett. Nem tudjuk, hogy a bécsi kormány mennyire fog megnyugodni a „Constitutitutionnel“ ezen biztató szavai következtében; a bécsi lapok azonban, mint látszik, ép oly kevéssé érzik magukat megnyugtatva, mint a franczia cevicalis lapok az idézett közlönynek Roma irányában kifejezett nyilatkozatai által. A „Presse“ a többi közt ezt mondja : „Mindez igen szép dolog volna, ha 1858 és 1859-ben meg nem tanuljuk, hogy az ily syreni hangok mennyit érnek. Ki kezeskedik a párid félhivatalos lapok következetessége mellett a felől, hogy a „Constitutionnel“ hat hónap múlva is úgy fog beszélni mint ma? És mi történik akkor, ha a tűz, melyet a franczia kormány oly zavaros folyadékkal öntöz délen, mit sokan inkább olajnak mint viznek tartanak, nem volna eloltható, hanem még jobban föllobbanna s lángja körül csapdosna ? Mindemellett mi — végzi a „Presse“— békejelenségnek tekintjük — más támpontok hiányában — a „Constitutionnel“ czikkét, s csak a nagy bizalom által nem szabad álomba ringatni magunkat.“ Párisban különben úgy vannak meggyőződve, hogy a bécsi kormány még tovább is váró állásban fog maradni, s nem nyilatkozik sem egy sem más értelemben. Nem tulajdonítnak ugyan neki támadó czélokat, de azt sem hiszik, hogy lefegyverezné magát. A „Times“ párisi bécsi levelezője azt a tanácsot adja a kormánynak : jó volna a pénzügyeket rendbe hozni, s a nemzetiségek, különösen a magyarok kielégítésére törekedni. Ami Velenczét illeti, levelező nem hiszi, hogy engedményekkel is ki lehetne engesztelni az eddigi kormányrendszer miatt elkeseredett lakosságot. A fejedelmi találkozásokra vonatkozólag különböző híreket találunk a ma este érkezett tudósításokban. A bécsi „Presse“nek azt távírják Párisból, hogy már alig kételkedhetni a cár és III. Napóleon császár találkozása fölött. A „N. Fr. Pr.“ szerint a hó 21-kén indul az orosz császári pár Nizzába. A főudvarmester fogadja az udvari vonatot a határokon. 350 vadász fogja a díszőrséget képezni. Napóleon császár a czárnét meg fogja látogatni. Az „Ind. berge“ levelezője úgy hallja, hogy ha az orosz császár és neje Genfnek veszik utjokat, Napoleon császár Lyonig elitnek menend. A bécsi lapok szemléje. A miniszter-válsági hirekről. A „N. fr. Presse“ szerint a bécsi levegőt megint miniszter-válsági hirek terhelik. Máskor, a Reichsrath összejövetelének közeledtével Schmerling úr búcsúzó szándékáról beszéltek. „Jelenben úgy látszik — írja az idézett lap — hogy a külügyi politika utóbbi phasisa, a kereskedelmi politikában vallott csatavesztés, a porosz szövetség szomorú kifejlődése, s végre a franczia-olasz conventio feltűnése Schmerling urat arra tüzelte, hogy túlcsapva tárczája illetőségén, a külügyi politikára is megtevé észrevételeit. A béke, ilechberg gróf és Schmerling lovag között úgy is soha sem volt biztos, s meglehet, hogy az államminiszter tisztelt collegáját kissé szegletbe szorította. Hihetőleg elmondta, hogy a külügyi politika ily vezetése mellett, a belügyek terén nem boldogulhat, s e mellett Plener úr is, aki különben nem igen szokott az államminiszterrel fraternizálni, Rechberg gróf ellen nyilatkozott. Plener urnak egészen keze ügyébe esett azon argumentum, hogy a múltkori kölcsön tervével fiascot vallott. Az újabban felmerült kölcsön szüksége a hadügyminisztert is concessiokra bírhatta s igy a minisztériumban egészen uj helyzet alakult. Mindamellett a miniszterek hivatalban maradnak, mig ő Felsége Bécsbe nem érkezik. E közben Rechberg gróf igyekezni fog Grammont herczeget szép szóval eltartani: Franck tábornok végrehajtja a hadsergi reductiót, Schmerling ur összehívja a Reichsrathot; nemes Plener ur megköti a kölcsönt. És hogy a mérték megteljék, Zichy gróf is teend valamit, sőt tán a galicziai ostromállapot is barátságosabb metamorphosist váltana. Ez a helyzet, mely azonban csak mára szól. Beszélnek az „ultramontanok“ szövetkezéséről a„liberalisok“al Rechberg gr. megbuktatására. Az előbbiek a római követet Bach bárót óhajtanák a külügyi palotába juttatni, az utóbbiak jelöltje pedig hg Metternich Richard.“ Minő oknál fogva vakmerősködik a külföld Velencze átengedéséről csak szólani is? A ,,N. fr. Presse“ reggeli vezérczikkében hosszas történeti fejtegetésbe bocsátkozik, s elmondja, hogy Európában egyetlen egy állam sincs, melyről csak feltennék is, hogy képes volna birtokainak egy részét, béke idején, diplomatiai alkudozások folytán átengedni. A nevezett lapot, amidőn Ausztriát illetőleg a velenczei kérdésben az ellenkezőt kénytelen tapasztalni, e sajátszerü tünemény nagyon meglepi és igen elbusitja, végre azonban addig fürkész és tapogatózik, hogy a dolog okát a következő állapotokban véli feltalálhatni. A többi közt írja: „Azt mondják, 1859-ben Ausztria isolálva maradt, mert absolut állam volt és reactionarius politikát követelt. Ma Ausztria alkotmányos állammá lett, azonban háború esetében ezen alkotmány az elszigeteltség veszélye ellenében nem védné meg a birodalmat. Ismét egyedül állnánk, s úgynevezett jó barátaink (a poroszok) kedvtelve mosolyognának minden csapásra, mely minket érne. „Az a szégyen, hogy Velenczét illetőleg ilyesmit föltenni mernek rólunk, egyedül csak belállapotaink készületlenségéből magyarázható ki. Ez is áldja Ausztriát ma. Mert a négy évi időköz gyéren használtatott fel az alkotmánykérdés megoldására, s a pénzügyek rendezésére. Ha a magyar kérdés már megszűnt volna kérdés lenni; ha a birodalom önmagában s minden részében egy volna, nem kellett volna megérnünk, hogy a szomorú pénzügyi gazdálkodás által kölcsön-tervünk visszautasitásának megalázó tüneményét láthassuk. Ha a béke idejében erőnket kímérjük, ha erősen takarékoskodunk, ha külügyi politikánk a Metternich-féle stabilitási scablont levetkezi , akkor a sept. 15-iki conventio nem érdekelne minket, és senki sem merészkednék nekünk azt ajánlani, hogy roncsolt háztartásunk felsegélésére Velenczét eladjuk. Ezekben fekszik azon tünemény magyarázata, hogy Ausztriáról diplomatiailag és publicistailag ilyesmit föltenni mernek. Ez okból történik, hogy az ausztriai liberalismust a képmutatás gyanúja alá veszik, a midőn a szóban forgó föltevés ellen fellázad. Ebben fekszik a baj, és gyors orvosságot követel, nehogy az események meglepjenek, s a legjobb hazafiak várakozását szégyenbe hagyják. A kereskedelmi politikában vallott csatavesztésről az „Ost D. Post“ oct. 12-ki számában így vezérczikkezik: „Minket azon körülmény, hogy Hock báró és Hasselbach urak, Prágában, még megtarták a vendéglőben brit szállásaikat, s néhány hivatalnokot ott is hagytak, nem vezetett azon tévútra, hogy azon bohózatban, melyet Poroszország velünk Prágában végigjátszatott, higyjünk. Sőt ellenkezőleg állítottuk, hogy a prágai értekezlet megbukott. „Hihetőleg röstelték bevallani ezt az egész világ előtt, s két hétig még megfizették a napidíjat a Prágában maradt hivatalnokoknak, s az úgynevezett angol szállodában még megtartották a szobákat, mintha vissza szándékoznának térni. Most már kiderült, hogy e költség az ablakon kidobott pénz volt, s visszaadják az elfoglalt szobákat a vendéglő tulajdonosának szabad rendelkezésére. Ez utóbbi intézkedés, szerintünk, bölcsebb tett volt, mint sok más, mely ezen vámügyi alkudozásokban történt. „Csak egyre vagyunk kiváncsiak. Minő alakban fogja jelenteni a „Wiener Zig“, Rechberg gróf diplomátiai nagy hadjáratának ezen dicsőséges eredményét? Miután e lap a múltkor meg volt bízva, hogy minket meghazudtoljon, ma már hitele érdekében mégis kellene valamit mondania. Talán a „Wiener Zig“ reggeli száma, mint hivatalos lap, megczáfolandja a félhivatalos esti kiadást ? Vagy talán megelégszenek, ha csendesen félrehúzódnak, s épen nem szólnak a szomorú dologról ? Azonban utoljára is, bármely formában, de Ausztria népeit mégis hivatalosan kellene tudósítani az alkudozások eredménye felől. Most már értjük, mert ellenzi a külügyminiszter azt, hogy a Reichsrath elé az osztrák kék könyvet előterjesszék. Nem szeretik a népet a színfalak mögé bocsátani, ha ott nem sok szép van látni való. Azonban a strucz madarat, ha fejét szárnya alá is rejti, a világ mégis látja, s e közmondás helyessége ma újra jellemzőleg bebizonyodott. Egy félhivatalos orosz közlöny a pápa körleveléről. A „Russische Corr.“a pápa közelebbi körleveléről a következő czikket közli: „A pápa legutóbbi körlevele újabb bizonyítéka a szent szék megátalkodottságának. Ha dogmatikai kérdésekben elvként követi a változhatlanságot, az ellen senkinek se lehet kifogása, szabadságában áll eszközeit tetszése szerint választani, melyeknek következményeiért ő maga felelős.hanem egész más dolog ezen elvet a politikában érvényesíteni. Ha a pápa szünet nélkül panaszkodik a lengyelországi katholikusok üldöztetése felett, ha azt állítja, miszerint az orosz kormány az utolsó lengyelországi felkelést ürügyül használja ezen vallás elnyomására , azzal újra rágalmazza kormányunkat és meghamisítja a történelmet. Hogy katholikus papok és szerzetesek hadi törvény alá vettettek, az közönségesen ismert tény, amit senki se tagad, valamint azt sem, hogy a fegyveres kézzel elfogott pappal, mint felkelővel bánt el az igazságszolgáltatás. Ezt fölösleges volna bővebben fejtegetni. A legegyszerűbb mindennapi ész is átláthatja azt, ha úgy tekinti a dolgokat amint vannak, nem pedig pártos részrehajló szemmel nézi. A pápa körlevele továbbá nem alkalmas s hiányzik belőle a belátás, amennyiben ép azon pillanatban jelent meg, midőn a császár jóakaratának s békülékeny szellemének legcsalhatatlanabb jeleit adá. A királyságbeli minden alattvalóját, vallás és származási különbség nélkül részesítvén a császár oltalmában, legutóbbi ukázai által abbeli szabadságát szándékozik biztosítani minden alattvalójának, akár katholikus, akár lutheránus, akár zsidó avagy igazhitű legyen az, hogy gyermekeit apáinak vallásában és nyelvén neveltethesse. Az idevonatkozó szabályzatok oly türelmességet tanúsítnak, amilyet csak kíván hatni. Igaz ugyan, hogy ezen türelmesség épen nincs ínyére a szent atyának, és mi jól tudjuk azt is, hogy miért, hanem mi jó lélekkel soha sem fogunk másokat üldözni a pápa és a katholika anyaszentegyház dicsőségére. Enyhítetett továbbá a Lengyel Királyság számára érvényes büntető codexnek minden büntetése, sőt ami több, a testi büntetések egészen eltöröltettek, s mindamellett mégis találkoznak olyan emberek, kik kegyetlenség és embertelen bánás felett jajveszékelnek, és még nagyobb számmal vannak olyanok, akik szavuknak hisznek Annyi igaz, hogy Oroszország ugyan nincs elkényeztetve a közvélemény kedvezései által. Poroszország és Ausztria szó nélkül bezárathatják a hűségekben a dán iskolákat, megparancsolhatják, hogy német legyen az iskolai nyelv, fegyvereikkel joggal vagy jogtalanul alávetett népeket németesíthetnek, s mindezek miatt alig hallani egy két józan tiltakozó szót. Oroszországnak pedig zsarnokságot hánynak folyvást a szemére, habár felhasználva az első kedvező pillanatot, a viszálkodásnak még nyomát is kiirtandó, biztosítja a vallásfelekezetek szabadságát, és minden nemzetiségnek megengedi, hogy iskolai nyelvül megszokott anyanyelvét használja. — A Rómából szünetlenül kibocsátatni s terjesztetni szokott vádak eltévesztik czéljukat. A mi közönségünk nagyon érzi azt, hogy nagyon sokat veteményeznek azon magból, melynek csupa háladatlanság lesz a gyümölcse. Kiváltképen élénken taglaltatik azon concordatum, melyre támaszkodva ártja magát a pápa a mi belviszonyainkba. Az is tisztán áll, hogy a Franczia- és Olaszország közt kötött egyezmény közelebb — ha nem épen teljes bukását is a pápa világi hatalmának, — de minden esetre olyan komoly bonyodalmakat fog előidézni, hogy egyátalában nem kívánunk azokban szereppel bírni. Ezen concordátumoak, ama bonyodalmak bekövetkezése esetébeni félrevettetése által mi teljes cselekvési szabadságunkat visszanyernék.“ Marzini tiltakozása, a sept. löki egyezmény ellen. „A sept. 15ki egyezmény árulás a parlament nyilatkozatai ellen; árulás a Cavourt követett miniszterek ismételt nyilatkozatai ellen; árulás végre a népszavazás ellen, mely az olasz királyságot alapította. A népszavazás, a kormány, a parlament s a nemzet azt határozta, hogy Olaszország egy fővárosa Róma legyen. Az egyezmény megrontja ez egyetemleges kötést s a föltételeket elfogadva, elismeri az idegen országrabló jogát ránk és Rómára; ha a kormány valósítja, decretálja a feudálisomat, 2 év után Rómát végnélküli vad karcznak veti martalékul, kényszeríti Olaszországot, hogy ezt mozdulatlanul nézze s állandó Aspromonte legyen. Ha nem valósítja a kormány, a nemzet gyalázatát decretálja, a háborút Francziaországgal az önkénytesen elvállalt kötelezettségek meg nem tartása végett s Európa hitetlenségét Olaszország minden további ígéretével szemben. Szomorú politikai következményei sújtanak mindnyájunkat. Két év múlva a gyarapodott elégületlenség, a válság látható nyomai, a republicánusok kétségtelen fenyegetései újabb ürügyet fognak szolgáltatni Napóleonnak, hogy így szóljon a kormányhoz: „Változtak a körülmények; midőn ígértem, ön erős volt; most gyönge és határozatlan. Magára akartam hagyni Rómát; a forradalmi tömegeknek ki nem szolgáltathatom.“ Mazzini, Haynald Lajos, Isten s az apostoli Szent Szék kegyelméből ezelőtt Erdélyi Püspök, most Karthágói Érsek, stb. stb. Az erdélyi egyházmegyei Főtisztelendő és Tisztelendő Papságnak s kedves Híveknek áldás, és üdv &z Úrtól! Az isteni gondviselésnek sorsunkat elintéző rendeleteit nem fürkészni, hanem azok előtt kész engedelmességgel meghajolni, vallásos kötelmemnek ismervén, teljes megnyugvással hódolok Szentséges Atyánk IX. Pius Pápa azon apostoli határozatának, melylyel engemet az erdélyi egyház püspöki hivatalától fölmenteni s legmagasb kegyelme jeléül a pusztult állapotában is tiszteletre méltó karthágói egyház érseki czimével fölruházván, halhatatlan nevű püspökök, az örök igazság rendületlen jellemű bevallói utódjává rendelni méltóztatott. De bármily hálásan méltányolja is az egyházfői megelégedés ezen nyilatkozatát a Cypriánok utódjainak még czimék viselésére sem méltó érdemetlenségem: nem kevésbbé érzem azon fájdalmat, melyet a körülmények hatalma által előidézett távozásom körötökből, erdélymegyei tiszteletre méltó Papság és szeretettelvek 1 költ lelkemben. Nem ugyan mintha nehéz küzdelmektől, sűrű gondtól és fárasztó munkától menten, könnyen éltem volna éltemet. Volt részem bennök. Tapasztalásból tanultam újra szent Ágoston azon szavainak igazságát: „Lehetetlen, hogy e világban epekedve ne tűnődjünk, fájdalmaktól, szenvedésektől ne Bujtassunk, 8 veszedelmektől mentek legyünk“; s csak is az irgalmas Isten mindenkor segedelemkész malasztjának köszönhetem, ha kötelességemben meg nem tévedtem, s midőn Istennek és nektek, az apostoli Fejedelemnek és a Hazának hiven szolgálni igyekeztem, az igazság, jog s becsületesség útjáról le nem térvén, nyilvános pályámon nem szóltam szót, melyet most vissszavonnom, nem tettem lépést, mely fölött bánkódnom kellene. Azonban jóllehet aggodalmas és terhes volt hivatalkodásom, nehezemre esik mégis elválni tőletek, kikkel tizenkét évnél tovább, mint az általam még sírjában is mélyen tisztelt, nagyérdemű Kovács Miklós püspöknek előbb ugyan püspöksegédje, utóbb pedig püspöki utódja, jót és roszat hiven megosztottam, kiknek a világmegváltó kereszt religióját hirdettem, malasztszereit kiosztottam, ideiglenes jóvoltatokat, lelketek örök üdvösségét eszközleni igyekeztem — nehéz elválni tőletek, kik örvendező szeretettel és tanulékony lélekkel fogadtatok mindenkor, midőn a főpásztori szeretet szavaival szólítottalak Titeket az Isten és egyház, a fejedelem és haza iránti kötelmeitek vallásos teljesítésére ; szólván hozzátok püspöki tanításaimban s leveleimben, az egyházak és iskolák falai közt, az egyesekhez szintúgy mint az országos búcsú gyülekezetekre ezerekkint zarándokló ájtatoskodókhoz. Mely szavaim hangon nélkül el nem hangzottak, ha főpásztori látogatásaim s igyekezeteim sikeresek voltak: Isten után a Ti érdemetek, tisztelt Paptársak, a Ti érdemetek ez, jámbor keresztény Hívek! Készen állottatok Ti mindenkor, Isten fölkent szolgáinak fáradhatatlan serege! Ti az Iskolák lelkes Elöljárói és Tanítói! Ti a gyermekek nevelésében fáradozó szerzetes Szüzek ! buzgón építeni a gondozásomra bizott keresztény népet, vezetni őt az örök élet utjain, megszentelni erkölcseiben, istápolni fogyatkozásaiban; készen állottatok Ti mindenkor velem karöltve előmozdítani az egyház magasztos czéljait, szóval és tettel eszközleni közhasznú egyházi intézetek megalapítását, javadalmazását! Feledtétek, hogy szegények vagytok, midőn az oktatás, keresztény nevelés, testi vagy lelki alamizsna után sóvárgó szegény nép, szűkölködő agg papok és tanítók szükségei állottak szemeitek elé, s dicséretes önmegtagadással siettetek többnyire szűkre mért jövedelmetek filléreiből hozni áldozatot, nyújtani segedelmet. Ha tehát több új intézet máris virágzó állapotba jött , mások pedig még a kezdet nehézségeivel küzdve legalább egy jövendőbeli fölvirágzásnak és üdvös működésnek biztos alapját mutatják föl : ezt csak a Ti szellemi s anyagi közremunkálástok tette lehetővé. De egyébként is minden hivatalkodástokkal bőven tanúsítottátok, hogy magatokhoz intézetteknek tartjátok szent Pálnak a korinthiakhoz (I. 15,58.) irtó szavait: „Szeretett testvérek állhatatosak maradjatok és rendületlenek, bővelkedvén mindenkor az Ur dolgában, tudván hogy munkátok nem hiába való az Urban.“ Méltó tehát, hogy, mielőtt végbucsut veszek tőletek, az érdem iránti kellő elismerés és testvéri szeretet szavaival mondjak köszönetet irántam tanúsított hűségtek és ragaszkodástokért, hivatásunk kötelmeinek buzgó s áldozatkész betöltéséért ! Adja Isten ! hogy jövőre is dicsekedhessék evvel a nehéz körülmények közt élő erdélyi egyház ! Mi végre kérem a pásztorok Pásztorát, hogy az ő szent áldása nyugodjék mindenkor rajtatok, tanifástokon, példátokon, fáradalmaitokon, küzdelmetek minden jóért, igazért és jogért legyen kitartó s gyözelem koszoruzott, minden müködéstök Isten segítségével szent, sikerdus és Üdvösséges! Azonban nem szabad igazságtalannak lennem, hogy, midőn hála- és áldásszavakkal közeledem még egyszer hozzátok, különösen ne emlékezzem azokról közöttetek, kikre Ti is, mint én, mindenkor tisztelettel tekintetek, püspöki tanácsomnak nagy érdemű férfiairól, kik főpásztori munkámat megosztani, aggodalmaimban bátorítani, vállalataimban segíteni, bölcs tanácsukkal éltetni s minden körülmények között szeretetökkel ápolni siettek. Fogadják a nemeslelkü férfiak a sírig kisérendő hálámnak s tiszteletemnek ezennel ismételt hő kifejezését ! * Valamint pedig minden közös fáradozásunknak és imáinknak fő czélja szivünk szeretetének fő tárgya, Isten neve dicsőítése után, a kedves keresztény nép vala, úgy ezen bucsuszózatom is főpásztori szeretetem s legjobb kivánatim kifejezésével forduljon már most feléje. Hozzád szólok, Jézus szent nyája! kinek 12 évnél tovább igyekeztem hiven szolgálni, s kinek irántam való szeretete és ragaszkodása vala örömem, kedves jutalmam s boldogságom! Soha nem felejtendem, mily szívességgel fogadtad a látogatásodra szép hazád gyönyörű völgyeiben és égig nyúló hegyein megjelenő főpásztorodat, mint sorakoztál körülötte közös ájtatoskodásainkban, mily türelemmel hallgatád tanításait, mily buzgón járultál egyházunknak általa kiosztott szentségeihez, mint sietél fölszólitására szegénységedből áldozatot hozni hol Istennek templomokat, lelkészeidnek hajlékot, gyermekeidnek tanodákat emelni, a szegény egyházakat egyenkint vagy nőegyletileg ékesíteni, a lelki dolgokat anyagi segedelemmel előmozdítani kelle! Hálás szivemben hordandom ezek emlékezetét életemen keresztül, de kérendem is szent oltárainál az urat, hogy téged, ki eddig és napi gondjaim tárgya, szemem fénye valál, tartson meg Üdvözitő szent hitünk s egyházunk iránt hűségedben, lásson el erővel és türelemmel minden küzdelmeidben, öregbítsen minden jóban s különösen azon kölcsönös szeleteiben, mely annyiszor száműzve vagyon az emberek közöl, s melyről oly igazán mondja sz. Ágoston : „hol a szeretet vagyon, mi hiányozhatnék ott? hol pedig nincsen, mi szolgálhatna ott javunkra?“ Imádkozni fogok, hogy öregeid bővelkedjenek bölcsességben, férfiaid a becsületben s munkásságban, nőid a tiszta erkölcsökben s háziasszonyi szorgalomban, ifjaid a tisz- TÁRCZA. lire megbénuljink. Regény. Irta Jókai Mór. Dezső naplója. Harmadik szakasz. Én és a daemon. (Folytatás.) Mikor megállt a kocsi, a bérkocsis leugrott a bakról, s beszólt hozzám a kocsi ablakon. — Itt volnánk. Az udvar végén van egy kis szoba. Gyertya ég az ablakon. Ott van az urfi. — A nő is vele van ? Kérdezem én halkan. — Nincs. Az a „fehér farkas “-ban vár a gyors parasztfogattal, míg azt az urat elhozom, akivel előbb beszélni kell. — De az még nem jöhet, mert az előadásnak nincs vége. Móczli még jobban kimereszté szemeit. — Hát már azt is tudja ? Én siettem a hosszú sötét udvaron végig, s kinyitottam a mondott kis szobába. Egy fej látszott a világított ablakban. Loránd állt ott, lehelletével melengetve föl az ablak jegét, hogy kilásson rajta, mikor az érkezik, a kire vár ? Oh mint kell neki őt szeretni! Oh mily nehéz küzdés vár itt reám ! Amint engem meglátott az ablakból, eltűnt onnan , elém sietett. Az ajtónál szemközt találkozott velem, s bámulva kérdezé :— Hogy jösz te ide ? Én nem szóltam semmit, hanem átöleltem, s azt fogadtam magamban, hogy most már, ha darabokra vágnak, sem válok el tőle. — Miért jöttél utánam ? Hogy találtál ide ? Láttam jól, hogy boszus. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok. — Utánad igazítottak, akik láttak kocsira ülni. Láthatólag összerezzent. — Ki látott ? — Ne félj! Az, aki el nem árul. — De hát mit akarsz ? Miért jöttél utánam ? — Tudod, kedves Loránd, mikor hazulról eljöttünk, édesanyánk azt súgta fülembe: „vigyázz Lorándra.“ Mikor öreg anyánk itt hagyott bennünket, azt súgta fülembe: „vigyázz bátyádra.“ Ők számon fogják tőlem kérni: hogyan szerettelek? s mit mondjak nekik, ha azt kérdik, hol voltál, mikor Loránd legnagyobb veszélyben forgott? Loránd meg volt hatva. Magához szorított. — De hát mit segíthetsz te most rajtam ? — Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy ahová te mégy, oda én is megyek. E nagyon együgyünek látszó válasz Lorándot haragba hozta. — Pokolba jönnél velem! Kell én nekem ilyenkor a nyakamra még czölőnk, a mit czepeljek, mikor magam sem tudom, merre fussak. Magamat sem tudom oltalmazni, s még téged is oltalmazzalak! Loránd <erősen pattogott s iparkodott lerázni magáról. Én azonban nem tágítottam tőle. — Hátha én foglak oltalmazni téged ? — Te? szólt ő végig nézve rajtam, ökleit mély zsebeibe dugva Ugyan mit védelmezhetnél te én rajtam. — A becsületedet kedves bátyám, Loránd megdöbbent e szóra. — Az én becsületemet ? — És a magamét. — Tudod, hogy egyet hagyott ránk apánk, a min nem osztozhatunk meg; tiszta nevét. Ez az enyém egészen, úgy, mint egészen a tied. Loránd egykedvűen vállat vont. — Hát legyen egészen a tied, átengedem. E közöny a legszentebb eszmék irányában engem egészen elkeserített. Magamon kívül jöttem. Ki kelle törnöm. —• Igen, mert vándorszínész nevet akarsz felvenni! s szökni akarsz egy asszonnyal, akinek férje van! — Ki mondta ezt neked ? Kiálta rám Loránd, 8 elém állt összeszorított ököllel. Távol voltam attól, hogy most valakitől megijedjek ; hidegen feleltem neki. — Annak a nőnek a férje, Loránd erre elhallgatott s hevesen kezdett el alá s fel járkálni a szűk, rövid szobácskában. Egyszer megállt, s félvállról oda szólt hozzám, még mindig indulat zaklatta hangon: — Dezső! Te még gyerek vagy. — Tudom. — Vannak olyan dolgok, amiket még neked nem lehet megmagyarázni. — Azokat hallgasd el. — Te beszéltél annak a nőnek a férjével? — ő mondta, hogy feleségét elszöktetted. • — S te azért jöttél utánam. — Egyenesen azért. — És most mit akarsz ? — Azt akarom, hogy hagyd el ezt a nőt. — Elment az eszed ? — Az enyém? Még nem. — Azt akarod vele mondani, hogy talán az enyém ment el. Az meglehet. Az nagyon meglehet. Azzal leült az asztal mellé s arczát két tenyerébe fektetve, elkezde a gyertya-világba bámulni, mint egy valódi őrült. Én odaléptem hozzá s vállára hajtottam fejemet. — Kedves Loránd, te megharagudtál én rám. — Nem. Csak beszélj. Mit tudsz még? — Ha kívánod, itt hagylak és visszamegyek. — Tedd, amit akarsz. — S mit mondjak édes anyánknak, ha felőled kérdezősködik. , Loránd kedvetlenül fordította el tőlem fejét. — Azt írtad nekem, hogy vigasztaljam meg szüleinket. — mondd hát, mit írjak nekik, ha kérdezősködnek rólad. Loránd daczosan felelt. — írd azt, hogy Loránd meghalt. (Folytatása következik.) ,