A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-01 / 250. szám

PEST, OCT­OBER 31. Politikai szemle. (II.) A béke tegnap végleg meg­köt­tetett Bécsben, egyfelől Dánország más­felől Ausztria és Poroszország között. Az illető okmányt Dánország részéről Quaa­­<te­ur és Kaufmann ezredes, Ausztria ré­széről Rechberg gróf és Brenner báró, Poroszország részéről Werther báró és Balán báró írták alá. Az osztrák külügymi­niszteri változás folyvást érdekes tárgya a napi sajtónak. Rechberg gróf visszalépésének tulaj­­donképeni indokaival még ma sem jöttek tisztába. A hamburgi „Börs. Halle“ bécsi levelezője — ki mint többször megje­gyeztük, jó forrásból szokott meríteni — azt hallja, hogy Rechberg gróf összeüt­közésbe jött miniszter­társaival a minisz­teri tanácsban, a gácsországi ostromál­lapot megszüntetése miatt. Míg a több­ség opportunitás szempontjából java­solta a megszüntetést, tekintettel a Reichs­­rath üléseinek megnyitására , Rech­berg gróf diplomatiai indokoknál fog­va szegült annak ellene. Ezen diplo­matiai indokok Rechberg grófnak Orosz­ország irányában vállalt erkölcsi kötele­zettségeire vonatkoztak, melyeknél fogva az ostromállapot még darab ideig fentar­­tandó volna Gácsorsz­ágban, Oroszország iránti tekintetből.­­ A „Polit. Corresp.“ pedig, ezen versióval ellenkezőleg, azt hall­ja, hogy Rechberg gróf visszalépését nem a gácsországi ostromállapot, sem a vám vagy a Francziaország felé hajlás kérdése idézte elő, sőt ez utóbbiba ő is beleegye­zett volna , habár meg volt győződve, hogy Ausztria ezen irányban sem lesz sze­rencsés.—A porosz Zeidl­er féle kőnyomatú lap— mint már közelebbről megjegyez­tük— egyenesen Schmerling úr működé­sének tulajdonítja Rechberg gróf visszalé­pését. Az idézett lap, valószínűleg felsőbb sug­allat folytán, a többi közt így ír : „Az uj miniszter, Mensdorff gróf, még egy tu­­­lajdon­ságot visz magával a minisztériumba a melynek cnk­iválását Rechberg gróf, fájdalom, elhanyagolta! Mensdorff gróf érteni fog ho­zzá, hogy a cselszövénye­­ket, melyeket a sajtó­gépezet a maga czéljaira használ , elzsibbas­sza , s az agitátorokkal szembe álljon. Rechberg grófnak a sajtó mozgalmaival való nem gondolása oda vitte a dolgot, hogy a bécsi kabinet hivatalos politicája na­­ponként mocskoltatott s Ausstria végrom­­lásail tüntettetett föl magukban az osz­trák kormány félhivatalos lapjaiban. Ezen feltűnő jelenség oka az volt, hogy Rech­­berg gróf oly államférfiú kezébe ereszté minden ellenzés nélkül a sajtóügyek ve­zetését és az irók sugalmazását, a ki az északi és déli német nagyhatalom közti ellentét szigorú keresztülvitelében látta Ausztria jövendőjét. A bécsi kabinet, tudomás szerint, évenkint oly összeget for­dít irodalmi czélokra, melyek jóval fölül­múlják a porosz kormány által ily dol­gokra határozott kiadást. Az osztrák mi­nisztérium 525,000 ft sajtó­alapot szavaz­tat meg a Reichsrath által, s ezenkívül ez alap még jelentékenyül szaporíttatik, min­denféle póthitel által. Mindezen eszközök Rechberg gróf vetély­társának kezében voltak, s azon munkát, hogy tájékozni senki se tudja magát, naponkint Ausz­tria és a külföld segélyezett sajtója eszkö­zölte. Ebből lehet azt megmagyarázni, hogy valahányszor a német hatalmak k­­özti egyetértés új biztosítékot nyert, a IV .hivatalos hangok Ausztriából úgy tün­tették fel a szövetséget, mint bomlásnak indulót, s valahányszor Ausztria és Po­roszország a Német szövetség ellen egye­sültek, a félhivatalos hangok azt állítgat­­ták, hogy Ausztria védelme alá veszi a közép államokat igényeikkel együtt. — Ezen mesterkedésnek most vége fo­g lenni.“ így ir a porosz kőnyomatú lap. A­mi egyébiránt Mensdorff gróf kineveztetését illeti, úgy látszik, hogy Berlinben nemi nagyon aggódnak az uj külügyminiszter Francziaország felé hajlása miatt, sőt azon meggyőződésben vannak, hogy a bécsi kabinet nem másutt csa­k Sz. Pé­­tervárott és Berlinben kereshet jó­indu­­latu szövetségeseket. Mensdorff grófról fölteszik, hogy határozottan Oroszország felé fog hajlani, ámbár ezen közeledés végeredménye iránt sem nagyon kecseg­tetik a bécsi kabinetet. Mensdorff gróf programmja felől kü­lönben bizonyost még nem mondhatni. Szó volt róla, miként közelebbről egy körsürgönyt intézne Ausztria külképvise­lőihez, a­melyben midőn őket a külügyek átvételéről értesíti, egyszersmind felszó­lítja, hogy ezt közöljék az illető udvarok­kal is. Mensdorff gróf, hit szerint, nem fogja határozott programmal kisérni kör­sürgönyét. Párisi tudósítások szerint a fr­anczia és orosz császárok tanácskozását udva­risági tekintetek idézték ugyan elő, s a szőnyegen levő politikai nagy kérdések tüzetes vitatása tán nem is volt tárgya tanácskozásuknak ; mindemellett fölte­szik, hogy általános egyetértés jött köz­tük létre, mely egyetértés azonban más hatalmakat sem zár ki a kibékítés nagy munkájának elősegítéséből. A bécsi lapok szemléje „A deficit.“ Ezen czím alatt az „O. D. Post“ a többi közt írja : „A budget vázlata már ismeretes. Kiadás: 550 millió. Bevétel 518 millió, a deficit tehát csak 31 millió volna. Azonban, tudva van, hogy a számadás tételeinek mesterkélt összerakása, az ausz­triai pénzügyminisztérium szokásaihoz tartozik. A bi­dget épületének homlokzata szép architectonical rendben áll, de az egyes részeket kell megvizsgálnunk, ha az egésznek szilárdságáról ítéletet aka­runk hozni. A mi eddig köztudomásra jutott, elég arra, hogy vérmes reményein­ket (a csak 31 millió deficitre nézve) alá­­szállítsuk. „Hogy a deficit látszólag kisebbnek mutatkozzék, a bevételek sorozatába ezt is beigtaták : „Államjavak eladásából : 33.806,270 ft! Minő türelmes a papír ! Minő alapon lehet ily bevételi positiot, mint bizonyost számadásba venni! Hol vannak az államjavak megvevői? Beszél­ték, hogy Langrand-Dumonceau úr tár­sasága alkudozik. Mendel úrról (a­ki most bukott meg Amsterdamban) hasonlót hí­­reszteltek , azonban ezen urak föltételeit a minisztérium sem fogadta még el, annál kevésbbé a Reichsrath, melynek ily fon­tos ügyben csakugyan lesz egy pár szava a dologhoz. „Fődolog azonban, hogy az ily tétel a rendes bevételek sorába nem tartozhatik, s magunkat csaljuk, ha ezzel a deficit mennyiségét kisebbíthetni véljük. „Ugyanezt mondhatni, egy másik 10 millióról szóló bevételi tételről. A kor­mány az 1859-ben Londonban nem sike­rült kölcsönpapírjait, melyek zálogként a banknál vannak letéve, eladni szándé­kozik. A még eddig el nem adott állam­kötelezvények vásárra vitele, nem egyéb, mint új kölcsön. Sokkal helyesebb volna tehát, ha Plener úr őszintén bevallaná, hogy a deficit legalább is 75 mil­liót fog tenni! „Soha sem volt sürgetőbb szükség az őszinteségre, mint most. Plener úr kénytelen leend a Reichsrath előtt eddi­gi operatioit védeni, s az utóbb nem sikerült kölcsön dolgáról felvilágosítást adni. Egy pár operatiojáról máris bí­runk felvilágosítással. A Reichsrath 20 milliót szavazott meg a jelzálog- utal­ványok megkevesbítésére, a pénzügymi­niszter azonban nagy szükségben lévén, mindent a régi állapotban hagyott. A Reichsrath 8 milliót szavazott meg a pénztári készlet gyarapítására, azonban ez más czélokra mehetett fel. A Reichs­rath 5 milliót szavazott meg mint szövet­ségi pótlékot a Schleswig holsteini execu­­tióra, de miután a háborút nem a szövet­séggel együtt viseltük, következik, hogy négy­ötöde a megajánlott összegnek más czím alatt adatott ki. „Lehet, hogy Plener úr ezen önkényes rendelkezéseit a február 26-ki patens is­mert 13.§-ának bő köpenyével takarand­­ja be, de nagy megpróbáltatás lesz reá nézve, csak operatioinak „indokait és eredményeit“ is előadni. „Mindenesetre a maga nemében külö­nös tünemény, hogy egy állam, mely 475 millió bevétellel bír, az adófizetők erőfe­szítése daczára, békeidején sem képes csak egy évet is felmutatni, melyben deficitje ne volna, s adóssága terhét ne szaporíta­ná! S mire csinálják ezen folytonos adós­ságot? Látunk uj vasutakat, melyek a birodalmat behálóznák ? látunk uj hajó­kat, csatornákat, kereskedelmi expeditió­­kat? — A hivatalnok, a tanító csak küzd­ve élhet meg sovány fizetéséből. A köz­oktatási intézetek a leggyengébben van­nak dotálva, s mégis évről évre találko­zunk ezen éhes deficittel, mely az ország zsírját fölemészti. Tehát nincs más mentő szer ezen cronicus nyavalya ellen ? A nép három év óta tekint a birodalmi képvise­let felé , kérdvén, van-e módja és ereje ezen testületnek a bajon segíteni. Ez lesz a főkérdés ma, a­midőn a Reichsrath úgy is csak azon ügyekben fog tanácskozni, melyek az alkotmány 10. § ában szám­­láltatnak elő.“ Nem igen biztató beszédek a galicziai ostromállapot meg­szüntetésére nézve. Az „Oesterr. Zig“ a következő, állítólag félhivata­los hangokat penget: „A miniszterváltozás a galicziai os­­tromálllapot kérdését is napirendre hozta. E fölött senki sem illetékesebb ítéletet mondani, mint Mensdorff-Pouill­y gróf, a­ki kormányzó és hadparancsnok volt Lembergben. „Részünkről — folytatja az „Oesterr­ Zig“ — semmit sem óhajtunk inkább, minthogy a kivételes állapot Galicziában és másutt is megszüntettessék. Azon­ban kivánatunkat összekötjük azzal, hogy az állapotok is olyanok legyenek, melyek ama rendszabály megszüntetését lehetővé teszik. Mi nem akarjuk, hogy Galiczia népei, megint a forradalmi adószedők, s az akasztó zsandárok hatalma alá essenek. Óhajtjuk a galicziai tartom­ány gyűlésé­­nek összejövetelét, de csak akkor, ha az olyan követ, a­kinek bátorsága van, a nap áradata ellen dúdolni, nem vettetik a titkos törvényszékek ítélete alá. Galiczia eddigi helytartója, a mostani külügyminiszter , ezen égető kérdések megoldásában, a legilletékesebb tekintély. És ha az ostromállapotot megszüntetni nem lehetett, akkor annak csak a leg­humánusabb okai voltak. Reméljük, hogy Galiczia állapota olyan lesz, hogy a polgári közigazgatás és az alkotmányos élet behozathatik. Túl gyöngéd figyelem a ma­gyar mágnás­ok természetes büszkesége irányában. Az „Oest. Ztg ma is ismétli azon argumentumát, hogy a magyarokat semmi sem riasztja inkább vissza a Reichsrathtól, mint azon körülmény, hogy a midőn stante sessio­­ne a teljes Reichsrathból a szükebb lesz, ezen derék embereknek össz­e kell pakol­ni írásaikat, s kimenni a teremből. Ho­gyan ! — kiált fel — felteszik a magya­rokról s azon ország mágnásairól, hogy ily kilátás (tudniillik, hogy nem lehet­nek még a szükebb Reichsrath tagjai is) kecsegtetni fogná őket a Reichsrathban megjelenésre ? Olyan szerepet akar az op­­positív a magyaroknak adni, mint a­hogy a kath. iskolákban, a protestáns tanulók mindannyiszor odahagyják a leczkét, a­hányszor a tanító a kath­ekismust kezdi magyarázni. A „Presse“ a dualismusról írja: „A kormány a Reichsrathot rögtön a vál­­utra helyezd : alkotmányos centralisatio a kérdés, vagy dualismus. Ha minden ki­­egyenlítési kísérlet eredménytelen marad­na, ha minden észszerű concessió vissza­­utasíttatnék , akkor más választás nem maradna hátra. Az összes állam föntartá­­sa fontosabb kérdés, mintsem azt bármely különben előnyös rendszerért feláldoz­hatnék. „Azonban kimerítettünk-e már minden eszközt ? Vagy inkább épen a legerőseb­bet, a közös szabadság eszközének alkal­mazását hanyagoltuk el. Nem élhetnének a nemzetiségek nálunk is oly boldogan, mint Sveiczban, a­hol a cantonok souve­­rainitása legyőzé a másutt uralkodó cen­­tralisatiot ? „Csak akkor, ha mindezen eszköz ered­mény nélkül maradna, volnánk képesek a dualismust elvben elfogadni. De elfogad­­hatnók-e azt tényleg is ? Bizonyos, hogy a jogfolytonosság pártját, a félszeg, lát­szólagos dualismus ki nem elégíti, a való­ságos pedig ki nem vihető. A dualismus alapeszméje, hogy két egyenjogú képvi­selőtest létezzék egymás mellett. Ha a két állam­hatalom valami fontos kérdés­ben különböző vátumot ad, a zavar kész.És ki hihetné, hogy e két parlament mindig egy véleményben fogna lenni? Ilyenkor az elhatározó bíró csak a kormány lehetne, s így kész a közös ügyekben az absolu­­tismus. Ez okból a „Presse“ a Reichsrathnak és a magyaroknak is azon tanácsot adja, hogy mindenekelőtt a közös szabadság­nak lehető legszélesebb kiterjesztését igyekezzenek megalapítani. E tekintet­ben a jelen nemzedék nagy felelősséget vesz magára az utódok előtt. Ám kössék a magyarok legsikeresebb biztosítékok­hoz csatlakozási föltételeiket mi (a „Pres­se“,) kés­zek vagyunk őket támogatni. A jogeljátszás elméletét föltétlenül félrevet­jük. Ha Magyarország a jogfolytonosság tervén oly kiegyenlítést ajánl, mely hely­hatósági autonómiáját biztosítja, a biro­dalmi egységet pedig nem sérti,hanem in­kább consolidálja, akkor ezen consolida­te formája ránk nézve annál kedvesebb lesz, mentül inkább szabadelvű lesz, és biztosítékot igér.“ nek fegyvere egy vizipuska volna. Foga­dok, hogy biztosan és dicsőségesen ural­kodnám egész életemben, s emlékemen nem sötétlenék egyetlen vércsepp is. Ha­nem én csak levelező vagyok, s így, sőt kötelességszerüleg, magam is azon kor­mányzottak közé tartozom, a­kik — ha az Úristen még elég korán nem önti őket nyakszirten —­ mindig oda mennek, a­hol semmi se volt, míg ők oda nem gyűl­tek, de a­hol „lehet valami“, mihelyt ők ott vannak. A kíváncsiság furcsa egy ál­lat, valóságos macska, mely szörnyen sze­reti a halat, de szörnyebben fél a meg­­ázástól. Hanem van ám felis tigris is, a­melyről tudva van, hogy merész kandi­­ságában vagyis bengáliai termetű kan­­dúrságában átus­sza néha a tengerszoro­sokat is. Gyermek­ kérdés az egész és sze­­lidültségi fokozat. A turini kíváncsiság csak egy közönséges házi cziczus volt, s igy a tegnapelőtti esőzés elvette minden kedvét a kimeneteltől Midőn az országos palotához értem, alig volt előtte húsz egyén, a Gioberti szobor körül, mely a kapuval szemben állt s hihetőleg szeretne néha megnonoskodni, hogy rákiálthas­son egyik vagy másik Peruzzira és Spa­­ventára, Susannra és Bonghira : takarod­jék az ur haza, mossa meg a kezét, mely piszkos és véres is, s ne viselje többé a mások becsületes képét. A kapu alatt s minden mellékbejárás­nál nemzetőrség álldogált,­fecsegett és szi­varozott. Jó kedvű volt minden csopor­­tozat, mert az áztató szép idő eloszlatott minden aggodalmat, s bár később kitisz­tult is, nem félt többé senki, mert érze mindenki, hogy a válságos perczen át­esett. Midőn a hírlapírók karzatán helyet foglalok, körülnéztem és fülelék, hogy mi foly, azonnal észrevettem, hogy eső van a kamrában, csendes , huzamos hűsítő esője az unalomnak. A bizottmányok sorsnevei huzattak ki egymásután, türe­lemgyakorló egyhangúsággal, közel két óráig. Ez a morális zápor mérséklőleg ha­tott az egész környezetre, fel a szélső bal oldal tetejéig. Csak nem látta az ember, miként párolog ki a szenvedély nem egy kopasz fejből. Hogy mennyi van ilyen jobbra is balra is, a középen is, az vala­mi bámulatos. Alig van itt ott egy egy ha­jas követ s alkalmasint az is csak küldői­nek fürtjeit viseli. A karzatból tekintve e látmány egyetlen a maga nemében s rendkívül sajátságos. Egyik szomszédom örvendett, hogy a „hegyre“ feljövő hon­atyák nem próféták, s hogy a gúnyoló gyermekcsapatot szétszaggató bibliai med­ve családja kihalt. A­mi engemet illet, én a koponya­ szemle után, nem tartok többé legkevésbbé attól, hogy a conventio fe­letti összeütközésekben egymás hajának essenek a tisztelt képviselők. Egyébiránt van itt is sáms­ni fő egy pár a balolda­lon, a­melynek nem ártana egy kis déli­­lai nyirbálás. Furcsa, hogy minden tör­vényhozó testületnek van borzasa: az ittenit D­e­p­r­e­t­i­s-nek hívják. Az osztályozási lottéria végre bezárat­ván, C­as­s­i­ni­­ elnök csengetett és jön hallgatás; aztán felesküdött a király és az alkotmány hűségére öt uj követ, köztük a republikánus N­i­c­o­t­e­r­a nápolyi báró s Mazzini egyik benső barátja. „Giuro!“ felelt erős hangon s az egész ház ráné­zett. Azt mondják, hogy Garibaldi azért nem jött el, mert nem akar— ujraválasz­­tatása folytán — ismét esküt tenni le. Ez a hit alaptalan.Garibaldi nem jött ide, mert ő verekedni s nem veszekedni szokott; s czélja az erők egyesitése, nem pedig vi­szály. ő ellene van a conventiónak — s ez előre látható volt — de a királylyal baráti viszonyban áll ismét — erről ne­kem biztos tudomásom van — s igy az eskületétel megtagadása vagy legalább kikerülése neki esze ágában se lehetett. Az ilyen fogás különben sem Italiába va­ló, a­hol a nemzet többségének alkotmá­nyos szabad akarata kormányoz s a ki­sebbség is képviselve van. Minden hely­zetnek és időnek megvan a maga fegyve­re. Absolut kormányok alatt van oka és értelme az eskü megtagadásának; de ha egy genuai, nápolyi vagy más olasz pat­rióta viselné úgy magát független honá­nak jogszerű intézményei irányában, azt sajnálni kellene mint egy szegény, be­csületes bolondot, a­ki gyalog siet czélja felé a vasút mellett, mert a mozdony nem megy oly sebesen mint ő akarná. Ilyen egy ügy ü nem volt Garibaldi soha, sőt nem volt Ni­co ter­a sem, és épen ezért hallottuk őt, bár republicanus elvei vannak, ismét letenni a hűség esküjét a monarchiai alkotmány s Victor Ema­nuel király iránt. Midőn ez megtörtént, ismét szólott az elnöki harang s a beál­lott mély csendben felkelt Lamarmora tá­bornagy s elmondá szárazán, hogy mikor bízatott meg a kormányzással s hogy kik a társai. Aztán leült. Utána szólott Lanza a belügyér, előadván a sept. 15-ki olasz­frank szerződést, s kérvén haladéktalan tárgyalást.Az elnök átvette az okmányo­kat kinyomatás és szétoszlatás végett— s aztán felolvas a három indítványt melyek­ben bizottmány kiküldése kéretik megvizs­gálni a múlt havi gyászos események okait. A belügyér ellenezni látszatván a ház három külön részéből tett egyirá­nyú indítványt, megkezdődött a vita. Részt vettek benne Brofferio,­­Haszhon legnagyobb szónoka, Mordini jeles és fia­­­talabb orator ; Petruccelli della Gat­ti­na, a legélczesebb tollú olasz kö­vet, (mert Guerazzi tolla magasabb röp­tű) ki jól is beszél, bár nem kitünőleg; Nicotera, kit már említettem; San Donato nápolyi herczeg és a ballerinák ura; s mások, de mind a baloldalról. A jobbon conticuere omnes s csak midőn a vizsgálati bizottmány végzéssé­lön (a bel­ügyér kijelentvén, hogy félreértetett s nem ellenzi sőt pártolja az indítványt) ál­lott fel Minghetti sápadttan, s kijelenté szelíden, hogy ő is örvend, volt társaival együtt a határozatnak. És ennyiből állott az első ülés, melyben feltűnő volt az áta­­lános bizonytalanság és bizonyos tartóz­kodás nagyon beszélni. Mindenki za­­vartnak látszik, senki se volt teljesen tisztában magával a mondandó és teendő iránt. Ezért nem is volt semmi tetszéssel, semmi ellenzaj. A conventio köde boron­gott az egész gyülekezetben s a ködből mint méla hold­ sereg fénylett elő 300 kopasz fej. Persze, hogy a hizelgők ezt „méltóságos magatartásnak“, a komoly helyzethez illő „ünnepélyes hangulatnak“ s több eféle szép históriának fogják ne­vezni. Én nem vagyok hízelgő s aztán kissé tovább is látok az orromnál. E­z az első ülés csendes, rendes s ha úgy tetszik hát méltóságos is volt egész az unalomig,­ kétségtelenül, de nagyon jámbor ítélet kell ahoz, hogy valaki e miatt dicsérő éneket zengjen s azt higgje, hogy „a kibékülés szelleme fog lebegni“ a többi ülés felett is. Aztán én nem is félek nagyon a zajos ülésektől. A­hol élet van, ott van néha zaj is. Csak a halál hallgat, meg a szol­gaság. Az olasz kamarában lesz lárma s tán botrány is, és a mostani nyugodtság dalnokai össze fogják csapni tintás kezei­ket a szörnyű következmények miatt, s elcsüggednek a nemzet jövőjéről. Én most nem ujjongok — ámbár magam is szere­tem a higgadtságot — de ígérem, hogy aztán, majd, ha a tisztelt házban egy kis zenebona talál is lenni, desperálni sem fogok. A kérdés válságos, s az olasz is csak ember, de az ügy jó s a nemzetnek 28 millió fia van. Ha mi ennyien lennénk! A napokban írok ismét sokféléről. Ez­úttal csak az első ülés képét akartam vonalozni. A friauli dolgokról beszéljenek a bécsi lapok. —y. Turin, oct. 26. (Ered. lévé 1.) Ha a félénkek és izga­­tók tudták volna előre, hogy October 24-kén, reggeli 6 órától kezdve délutáni kettőig esni fog folytonosan, sűrűn, kelle­metlenül : igen hihető, hogy sok aggoda­lom és ármánykodás lett volna meggaz­dálkodva jobb időre, s hogy a hatósági, társulati, irodalmi és egyéni mindenféle kiáltványok, intések, nyilatkozatok és szózatok változatos nyelvű és szinüi töme­ge is máskorra maradt volna. Annyi bi­zonyos, hogy felesleges volt minden re­megés és minden gonoszkodás. Jupiter pluvius gondoskodott róla, hogy ne le­gyen semmi zenebona. Bár­mennyire sze­resse is a tömeg m­agát meglövetni, a po­csolyába düléstől irtózik. A tüzet meg­állja, mint a mesés szalamander, s tolul azt élvezni a leghőbb pontokon, de a víz­től iszonyodik. Az ágyút néha megrohan­ja, de az ég csatornáitól elszalad. És ma­gam is azt mondom, hogy rendkívül rosz érzés lehet az, ha valakinek, midőn elvér­zőben van, a nyaka csigájába csurog va­lami. Ha én kormány volnék, szeretett népemre, kedves gyermekeimre, midőn fegyvertelen tüntetést csinálnának, min­dig egy fecskendő-üteget működtetnék a lehető legatyaibb szigorral s minden rend, csend és bármi néven nevezendő öröm­ Olasz kékkönyv. Visconti Venosta lovag külügy­miniszter, Nigra lovagnak, Olaszor­szág miniszterének Parisban. Turin, jun. 17. 1864. Miniszter ur ! Malaret ur ide jött, hogy egy sürgönyt olvasson föl előttem, melyben Drouyn de Llouys ő kegyelmessége felel azon különféle közleményekre, melyeket Ön a római kérdésre vonatkozólag nevemben tenni jónak látott. E sürgönyben elismeri a császári külügyér, hogy a király kormánya mindent elkövetett a kedélyek csillapítására s a fönnálló nehézségek eltávolítására. Midőn Drouyn úr igazságot szolgáltat szán­­dékainknak, kijelenti egyúttal, hogy a franczia kormány a maga részéröl is nagyon kívánja a közeledést a király kormánya s a római udvar között s hogy alig várja a perczet, melyben a viszonyok a római területnek a franczia helyőr­ség általi elhagyását megengedik azon érdekek veszélyeztetése nélkül, melyek megóvását föl­adatul tűzte ki Francziaország. Hozzáteszi, hogy a franczia kormány becsü­lete van lekötve, miszerint a foglalást föntartsa mindaddig, mig a sz­ atya függetlensége kellő­leg biztosítva nincsen. Ő kegyelmessége azon­ban joggal figyelmeztet arra, hogy korábbi sür­gönyeim semmi határozott javaslatot nem tar­talmaznak, s azzal végzi, hogy a franczia kor­mány mindig hajlandó lesz meghallgatni azon javaslatokat, melyek véleménye szerint alkal­masak a sz. szék viszonyának a többi Olaszor­szághoz való nagy feladatá­t megoldani. Siettem köszönetet mondani Malaret urnak közleményéért s fölhasználom Pepoli marchese jelenlétét Párisban, hogy megkérjem, miszerint törekvéseit egyesítse az Önéivel s szóval egé­szitse ki azon ajánlatokat, melyeket a király kormánya a császári kormányhoz juttatni kivár. 1863. jul. 9-iki sürgönyömben az elérhető megegyezés alapjául a be nem avatkozási elv alkalmazását jelöltem ki a római területre, s a többi Olaszországra. A be nem avatkozás érvé­­nyesítése valóban egyike azon politikai elvek­nek, melyek közösek Olasz- és Francziaország­­gal; ez elv annál inkább szolgálhat kiindulási pontul e kényes alkudozásnál, miután egyrész­ről a császár Thouvenelhez intézett levelében, másfelől Cavour gróf elismerték alkalmazható­ságát a római területre. Midőn a franczia csapatok visszah­ivatását tes­szük az egyezmény főtárgyává, mely fölött alkudozunk, nem szolgálunk dicsvágyó vagy érdekbeli tekinteteknek. Miként több alkalom­mal volt szerencsém kijelenteni, Olaszország még ma is a sz. székkel való egyetértésben látja a legjobb eszközt, hogy a nemzet tön­ke­véseinek megfeleljen. Ez egyetértésre, mely a császár politikájának magas czélja volt, s mely­ért Francziaország semmi áldozatot nem kímél, törekedni fogunk, s még nem mondtunk le a reményről, hogy elérjük. Készek vagyunk arra is, hogy kellő biztosítást adjunk a sz. széknek, hogy a csend és nyugalom azon föltételeibe lássa helyezve magát, melyek tanácskozásai méltóságához és függetlenségéhez elengedhet­­lenek, s majd az idő és körülmények segélyével hozzáférhetőbb legyen a kibékülés eszméje iránt, melyre mindenkor hivatkoztunk. E biztosításnak nézetem szerint azon köte­lezettségben kell állnia, melyet a király kormá­nya elvállalni kész, hogy tudniillik, a római terű-

Next