A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-01 / 250. szám
PEST, OCTOBER 31. Politikai szemle. (II.) A béke tegnap végleg megköttetett Bécsben, egyfelől Dánország másfelől Ausztria és Poroszország között. Az illető okmányt Dánország részéről Quaa<teur és Kaufmann ezredes, Ausztria részéről Rechberg gróf és Brenner báró, Poroszország részéről Werther báró és Balán báró írták alá. Az osztrák külügyminiszteri változás folyvást érdekes tárgya a napi sajtónak. Rechberg gróf visszalépésének tulajdonképeni indokaival még ma sem jöttek tisztába. A hamburgi „Börs. Halle“ bécsi levelezője — ki mint többször megjegyeztük, jó forrásból szokott meríteni — azt hallja, hogy Rechberg gróf összeütközésbe jött minisztertársaival a miniszteri tanácsban, a gácsországi ostromállapot megszüntetése miatt. Míg a többség opportunitás szempontjából javasolta a megszüntetést, tekintettel a Reichsrath üléseinek megnyitására , Rechberg gróf diplomatiai indokoknál fogva szegült annak ellene. Ezen diplomatiai indokok Rechberg grófnak Oroszország irányában vállalt erkölcsi kötelezettségeire vonatkoztak, melyeknél fogva az ostromállapot még darab ideig fentartandó volna Gácsországban, Oroszország iránti tekintetből. A „Polit. Corresp.“ pedig, ezen versióval ellenkezőleg, azt hallja, hogy Rechberg gróf visszalépését nem a gácsországi ostromállapot, sem a vám vagy a Francziaország felé hajlás kérdése idézte elő, sőt ez utóbbiba ő is beleegyezett volna , habár meg volt győződve, hogy Ausztria ezen irányban sem lesz szerencsés.—A porosz Zeidler féle kőnyomatú lap— mint már közelebbről megjegyeztük— egyenesen Schmerling úr működésének tulajdonítja Rechberg gróf visszalépését. Az idézett lap, valószínűleg felsőbb sugallat folytán, a többi közt így ír : „Az uj miniszter, Mensdorff gróf, még egy tulajdonságot visz magával a minisztériumba a melynek cnkiválását Rechberg gróf, fájdalom, elhanyagolta! Mensdorff gróf érteni fog hozzá, hogy a cselszövényeket, melyeket a sajtógépezet a maga czéljaira használ , elzsibbassza , s az agitátorokkal szembe álljon. Rechberg grófnak a sajtó mozgalmaival való nem gondolása oda vitte a dolgot, hogy a bécsi kabinet hivatalos politicája naponként mocskoltatott s Ausstria végromlásail tüntettetett föl magukban az osztrák kormány félhivatalos lapjaiban. Ezen feltűnő jelenség oka az volt, hogy Rechberg gróf oly államférfiú kezébe ereszté minden ellenzés nélkül a sajtóügyek vezetését és az irók sugalmazását, a ki az északi és déli német nagyhatalom közti ellentét szigorú keresztülvitelében látta Ausztria jövendőjét. A bécsi kabinet, tudomás szerint, évenkint oly összeget fordít irodalmi czélokra, melyek jóval fölülmúlják a porosz kormány által ily dolgokra határozott kiadást. Az osztrák minisztérium 525,000 ft sajtóalapot szavaztat meg a Reichsrath által, s ezenkívül ez alap még jelentékenyül szaporíttatik, mindenféle póthitel által. Mindezen eszközök Rechberg gróf vetélytársának kezében voltak, s azon munkát, hogy tájékozni senki se tudja magát, naponkint Ausztria és a külföld segélyezett sajtója eszközölte. Ebből lehet azt megmagyarázni, hogy valahányszor a német hatalmak közti egyetértés új biztosítékot nyert, a IV .hivatalos hangok Ausztriából úgy tüntették fel a szövetséget, mint bomlásnak indulót, s valahányszor Ausztria és Poroszország a Német szövetség ellen egyesültek, a félhivatalos hangok azt állítgatták, hogy Ausztria védelme alá veszi a közép államokat igényeikkel együtt. — Ezen mesterkedésnek most vége fog lenni.“ így ir a porosz kőnyomatú lap. Ami egyébiránt Mensdorff gróf kineveztetését illeti, úgy látszik, hogy Berlinben nemi nagyon aggódnak az uj külügyminiszter Francziaország felé hajlása miatt, sőt azon meggyőződésben vannak, hogy a bécsi kabinet nem másutt csak Sz. Pétervárott és Berlinben kereshet jóindulatu szövetségeseket. Mensdorff grófról fölteszik, hogy határozottan Oroszország felé fog hajlani, ámbár ezen közeledés végeredménye iránt sem nagyon kecsegtetik a bécsi kabinetet. Mensdorff gróf programmja felől különben bizonyost még nem mondhatni. Szó volt róla, miként közelebbről egy körsürgönyt intézne Ausztria külképviselőihez, amelyben midőn őket a külügyek átvételéről értesíti, egyszersmind felszólítja, hogy ezt közöljék az illető udvarokkal is. Mensdorff gróf, hit szerint, nem fogja határozott programmal kisérni körsürgönyét. Párisi tudósítások szerint a franczia és orosz császárok tanácskozását udvarisági tekintetek idézték ugyan elő, s a szőnyegen levő politikai nagy kérdések tüzetes vitatása tán nem is volt tárgya tanácskozásuknak ; mindemellett fölteszik, hogy általános egyetértés jött köztük létre, mely egyetértés azonban más hatalmakat sem zár ki a kibékítés nagy munkájának elősegítéséből. A bécsi lapok szemléje „A deficit.“ Ezen czím alatt az „O. D. Post“ a többi közt írja : „A budget vázlata már ismeretes. Kiadás: 550 millió. Bevétel 518 millió, a deficit tehát csak 31 millió volna. Azonban, tudva van, hogy a számadás tételeinek mesterkélt összerakása, az ausztriai pénzügyminisztérium szokásaihoz tartozik. A bidget épületének homlokzata szép architectonical rendben áll, de az egyes részeket kell megvizsgálnunk, ha az egésznek szilárdságáról ítéletet akarunk hozni. A mi eddig köztudomásra jutott, elég arra, hogy vérmes reményeinket (a csak 31 millió deficitre nézve) alászállítsuk. „Hogy a deficit látszólag kisebbnek mutatkozzék, a bevételek sorozatába ezt is beigtaták : „Államjavak eladásából : 33.806,270 ft! Minő türelmes a papír ! Minő alapon lehet ily bevételi positiot, mint bizonyost számadásba venni! Hol vannak az államjavak megvevői? Beszélték, hogy Langrand-Dumonceau úr társasága alkudozik. Mendel úrról (aki most bukott meg Amsterdamban) hasonlót híreszteltek , azonban ezen urak föltételeit a minisztérium sem fogadta még el, annál kevésbbé a Reichsrath, melynek ily fontos ügyben csakugyan lesz egy pár szava a dologhoz. „Fődolog azonban, hogy az ily tétel a rendes bevételek sorába nem tartozhatik, s magunkat csaljuk, ha ezzel a deficit mennyiségét kisebbíthetni véljük. „Ugyanezt mondhatni, egy másik 10 millióról szóló bevételi tételről. A kormány az 1859-ben Londonban nem sikerült kölcsönpapírjait, melyek zálogként a banknál vannak letéve, eladni szándékozik. A még eddig el nem adott államkötelezvények vásárra vitele, nem egyéb, mint új kölcsön. Sokkal helyesebb volna tehát, ha Plener úr őszintén bevallaná, hogy a deficit legalább is 75 milliót fog tenni! „Soha sem volt sürgetőbb szükség az őszinteségre, mint most. Plener úr kénytelen leend a Reichsrath előtt eddigi operatioit védeni, s az utóbb nem sikerült kölcsön dolgáról felvilágosítást adni. Egy pár operatiojáról máris bírunk felvilágosítással. A Reichsrath 20 milliót szavazott meg a jelzálog- utalványok megkevesbítésére, a pénzügyminiszter azonban nagy szükségben lévén, mindent a régi állapotban hagyott. A Reichsrath 8 milliót szavazott meg a pénztári készlet gyarapítására, azonban ez más czélokra mehetett fel. A Reichsrath 5 milliót szavazott meg mint szövetségi pótlékot a Schleswig holsteini executióra, de miután a háborút nem a szövetséggel együtt viseltük, következik, hogy négyötöde a megajánlott összegnek más czím alatt adatott ki. „Lehet, hogy Plener úr ezen önkényes rendelkezéseit a február 26-ki patens ismert 13.§-ának bő köpenyével takarandja be, de nagy megpróbáltatás lesz reá nézve, csak operatioinak „indokait és eredményeit“ is előadni. „Mindenesetre a maga nemében különös tünemény, hogy egy állam, mely 475 millió bevétellel bír, az adófizetők erőfeszítése daczára, békeidején sem képes csak egy évet is felmutatni, melyben deficitje ne volna, s adóssága terhét ne szaporítaná! S mire csinálják ezen folytonos adósságot? Látunk uj vasutakat, melyek a birodalmat behálóznák ? látunk uj hajókat, csatornákat, kereskedelmi expeditiókat? — A hivatalnok, a tanító csak küzdve élhet meg sovány fizetéséből. A közoktatási intézetek a leggyengébben vannak dotálva, s mégis évről évre találkozunk ezen éhes deficittel, mely az ország zsírját fölemészti. Tehát nincs más mentő szer ezen cronicus nyavalya ellen ? A nép három év óta tekint a birodalmi képviselet felé , kérdvén, van-e módja és ereje ezen testületnek a bajon segíteni. Ez lesz a főkérdés ma, amidőn a Reichsrath úgy is csak azon ügyekben fog tanácskozni, melyek az alkotmány 10. § ában számláltatnak elő.“ Nem igen biztató beszédek a galicziai ostromállapot megszüntetésére nézve. Az „Oesterr. Zig“ a következő, állítólag félhivatalos hangokat penget: „A miniszterváltozás a galicziai ostromálllapot kérdését is napirendre hozta. E fölött senki sem illetékesebb ítéletet mondani, mint Mensdorff-Pouilly gróf, aki kormányzó és hadparancsnok volt Lembergben. „Részünkről — folytatja az „Oesterr Zig“ — semmit sem óhajtunk inkább, minthogy a kivételes állapot Galicziában és másutt is megszüntettessék. Azonban kivánatunkat összekötjük azzal, hogy az állapotok is olyanok legyenek, melyek ama rendszabály megszüntetését lehetővé teszik. Mi nem akarjuk, hogy Galiczia népei, megint a forradalmi adószedők, s az akasztó zsandárok hatalma alá essenek. Óhajtjuk a galicziai tartomány gyűlésének összejövetelét, de csak akkor, ha az olyan követ, akinek bátorsága van, a nap áradata ellen dúdolni, nem vettetik a titkos törvényszékek ítélete alá. Galiczia eddigi helytartója, a mostani külügyminiszter , ezen égető kérdések megoldásában, a legilletékesebb tekintély. És ha az ostromállapotot megszüntetni nem lehetett, akkor annak csak a leghumánusabb okai voltak. Reméljük, hogy Galiczia állapota olyan lesz, hogy a polgári közigazgatás és az alkotmányos élet behozathatik. Túl gyöngéd figyelem a magyar mágnások természetes büszkesége irányában. Az „Oest. Ztg ma is ismétli azon argumentumát, hogy a magyarokat semmi sem riasztja inkább vissza a Reichsrathtól, mint azon körülmény, hogy a midőn stante sessione a teljes Reichsrathból a szükebb lesz, ezen derék embereknek össze kell pakolni írásaikat, s kimenni a teremből. Hogyan ! — kiált fel — felteszik a magyarokról s azon ország mágnásairól, hogy ily kilátás (tudniillik, hogy nem lehetnek még a szükebb Reichsrath tagjai is) kecsegtetni fogná őket a Reichsrathban megjelenésre ? Olyan szerepet akar az oppositív a magyaroknak adni, mint ahogy a kath. iskolákban, a protestáns tanulók mindannyiszor odahagyják a leczkét, ahányszor a tanító a kathekismust kezdi magyarázni. A „Presse“ a dualismusról írja: „A kormány a Reichsrathot rögtön a válutra helyezd : alkotmányos centralisatio a kérdés, vagy dualismus. Ha minden kiegyenlítési kísérlet eredménytelen maradna, ha minden észszerű concessió visszautasíttatnék , akkor más választás nem maradna hátra. Az összes állam föntartása fontosabb kérdés, mintsem azt bármely különben előnyös rendszerért feláldozhatnék. „Azonban kimerítettünk-e már minden eszközt ? Vagy inkább épen a legerősebbet, a közös szabadság eszközének alkalmazását hanyagoltuk el. Nem élhetnének a nemzetiségek nálunk is oly boldogan, mint Sveiczban, ahol a cantonok souverainitása legyőzé a másutt uralkodó centralisatiot ? „Csak akkor, ha mindezen eszköz eredmény nélkül maradna, volnánk képesek a dualismust elvben elfogadni. De elfogadhatnók-e azt tényleg is ? Bizonyos, hogy a jogfolytonosság pártját, a félszeg, látszólagos dualismus ki nem elégíti, a valóságos pedig ki nem vihető. A dualismus alapeszméje, hogy két egyenjogú képviselőtest létezzék egymás mellett. Ha a két államhatalom valami fontos kérdésben különböző vátumot ad, a zavar kész.És ki hihetné, hogy e két parlament mindig egy véleményben fogna lenni? Ilyenkor az elhatározó bíró csak a kormány lehetne, s így kész a közös ügyekben az absolutismus. Ez okból a „Presse“ a Reichsrathnak és a magyaroknak is azon tanácsot adja, hogy mindenekelőtt a közös szabadságnak lehető legszélesebb kiterjesztését igyekezzenek megalapítani. E tekintetben a jelen nemzedék nagy felelősséget vesz magára az utódok előtt. Ám kössék a magyarok legsikeresebb biztosítékokhoz csatlakozási föltételeiket mi (a „Presse“,) készek vagyunk őket támogatni. A jogeljátszás elméletét föltétlenül félrevetjük. Ha Magyarország a jogfolytonosság tervén oly kiegyenlítést ajánl, mely helyhatósági autonómiáját biztosítja, a birodalmi egységet pedig nem sérti,hanem inkább consolidálja, akkor ezen consolidate formája ránk nézve annál kedvesebb lesz, mentül inkább szabadelvű lesz, és biztosítékot igér.“ nek fegyvere egy vizipuska volna. Fogadok, hogy biztosan és dicsőségesen uralkodnám egész életemben, s emlékemen nem sötétlenék egyetlen vércsepp is. Hanem én csak levelező vagyok, s így, sőt kötelességszerüleg, magam is azon kormányzottak közé tartozom, akik — ha az Úristen még elég korán nem önti őket nyakszirten — mindig oda mennek, ahol semmi se volt, míg ők oda nem gyűltek, de ahol „lehet valami“, mihelyt ők ott vannak. A kíváncsiság furcsa egy állat, valóságos macska, mely szörnyen szereti a halat, de szörnyebben fél a megázástól. Hanem van ám felis tigris is, amelyről tudva van, hogy merész kandiságában vagyis bengáliai termetű kandúrságában átussza néha a tengerszorosokat is. Gyermek kérdés az egész és szelidültségi fokozat. A turini kíváncsiság csak egy közönséges házi cziczus volt, s igy a tegnapelőtti esőzés elvette minden kedvét a kimeneteltől Midőn az országos palotához értem, alig volt előtte húsz egyén, a Gioberti szobor körül, mely a kapuval szemben állt s hihetőleg szeretne néha megnonoskodni, hogy rákiálthasson egyik vagy másik Peruzzira és Spaventára, Susannra és Bonghira : takarodjék az ur haza, mossa meg a kezét, mely piszkos és véres is, s ne viselje többé a mások becsületes képét. A kapu alatt s minden mellékbejárásnál nemzetőrség álldogált,fecsegett és szivarozott. Jó kedvű volt minden csoportozat, mert az áztató szép idő eloszlatott minden aggodalmat, s bár később kitisztult is, nem félt többé senki, mert érze mindenki, hogy a válságos perczen átesett. Midőn a hírlapírók karzatán helyet foglalok, körülnéztem és fülelék, hogy mi foly, azonnal észrevettem, hogy eső van a kamrában, csendes , huzamos hűsítő esője az unalomnak. A bizottmányok sorsnevei huzattak ki egymásután, türelemgyakorló egyhangúsággal, közel két óráig. Ez a morális zápor mérséklőleg hatott az egész környezetre, fel a szélső bal oldal tetejéig. Csak nem látta az ember, miként párolog ki a szenvedély nem egy kopasz fejből. Hogy mennyi van ilyen jobbra is balra is, a középen is, az valami bámulatos. Alig van itt ott egy egy hajas követ s alkalmasint az is csak küldőinek fürtjeit viseli. A karzatból tekintve e látmány egyetlen a maga nemében s rendkívül sajátságos. Egyik szomszédom örvendett, hogy a „hegyre“ feljövő honatyák nem próféták, s hogy a gúnyoló gyermekcsapatot szétszaggató bibliai medve családja kihalt. Ami engemet illet, én a koponya szemle után, nem tartok többé legkevésbbé attól, hogy a conventio feletti összeütközésekben egymás hajának essenek a tisztelt képviselők. Egyébiránt van itt is sámsni fő egy pár a baloldalon, amelynek nem ártana egy kis délilai nyirbálás. Furcsa, hogy minden törvényhozó testületnek van borzasa: az ittenit Depretis-nek hívják. Az osztályozási lottéria végre bezáratván, Cassini elnök csengetett és jön hallgatás; aztán felesküdött a király és az alkotmány hűségére öt uj követ, köztük a republikánus Nicotera nápolyi báró s Mazzini egyik benső barátja. „Giuro!“ felelt erős hangon s az egész ház ránézett. Azt mondják, hogy Garibaldi azért nem jött el, mert nem akar— ujraválasztatása folytán — ismét esküt tenni le. Ez a hit alaptalan.Garibaldi nem jött ide, mert ő verekedni s nem veszekedni szokott; s czélja az erők egyesitése, nem pedig viszály. ő ellene van a conventiónak — s ez előre látható volt — de a királylyal baráti viszonyban áll ismét — erről nekem biztos tudomásom van — s igy az eskületétel megtagadása vagy legalább kikerülése neki esze ágában se lehetett. Az ilyen fogás különben sem Italiába való, ahol a nemzet többségének alkotmányos szabad akarata kormányoz s a kisebbség is képviselve van. Minden helyzetnek és időnek megvan a maga fegyvere. Absolut kormányok alatt van oka és értelme az eskü megtagadásának; de ha egy genuai, nápolyi vagy más olasz patrióta viselné úgy magát független honának jogszerű intézményei irányában, azt sajnálni kellene mint egy szegény, becsületes bolondot, aki gyalog siet czélja felé a vasút mellett, mert a mozdony nem megy oly sebesen mint ő akarná. Ilyen egy ügy ü nem volt Garibaldi soha, sőt nem volt Nico tera sem, és épen ezért hallottuk őt, bár republicanus elvei vannak, ismét letenni a hűség esküjét a monarchiai alkotmány s Victor Emanuel király iránt. Midőn ez megtörtént, ismét szólott az elnöki harang s a beállott mély csendben felkelt Lamarmora tábornagy s elmondá szárazán, hogy mikor bízatott meg a kormányzással s hogy kik a társai. Aztán leült. Utána szólott Lanza a belügyér, előadván a sept. 15-ki olaszfrank szerződést, s kérvén haladéktalan tárgyalást.Az elnök átvette az okmányokat kinyomatás és szétoszlatás végett— s aztán felolvas a három indítványt melyekben bizottmány kiküldése kéretik megvizsgálni a múlt havi gyászos események okait. A belügyér ellenezni látszatván a ház három külön részéből tett egyirányú indítványt, megkezdődött a vita. Részt vettek benne Brofferio,Haszhon legnagyobb szónoka, Mordini jeles és fiatalabb orator ; Petruccelli della Gattina, a legélczesebb tollú olasz követ, (mert Guerazzi tolla magasabb röptű) ki jól is beszél, bár nem kitünőleg; Nicotera, kit már említettem; San Donato nápolyi herczeg és a ballerinák ura; s mások, de mind a baloldalról. A jobbon conticuere omnes s csak midőn a vizsgálati bizottmány végzéssélön (a belügyér kijelentvén, hogy félreértetett s nem ellenzi sőt pártolja az indítványt) állott fel Minghetti sápadttan, s kijelenté szelíden, hogy ő is örvend, volt társaival együtt a határozatnak. És ennyiből állott az első ülés, melyben feltűnő volt az átalános bizonytalanság és bizonyos tartózkodás nagyon beszélni. Mindenki zavartnak látszik, senki se volt teljesen tisztában magával a mondandó és teendő iránt. Ezért nem is volt semmi tetszéssel, semmi ellenzaj. A conventio köde borongott az egész gyülekezetben s a ködből mint méla hold sereg fénylett elő 300 kopasz fej. Persze, hogy a hizelgők ezt „méltóságos magatartásnak“, a komoly helyzethez illő „ünnepélyes hangulatnak“ s több eféle szép históriának fogják nevezni. Én nem vagyok hízelgő s aztán kissé tovább is látok az orromnál. Ez az első ülés csendes, rendes s ha úgy tetszik hát méltóságos is volt egész az unalomig, kétségtelenül, de nagyon jámbor ítélet kell ahoz, hogy valaki e miatt dicsérő éneket zengjen s azt higgje, hogy „a kibékülés szelleme fog lebegni“ a többi ülés felett is. Aztán én nem is félek nagyon a zajos ülésektől. Ahol élet van, ott van néha zaj is. Csak a halál hallgat, meg a szolgaság. Az olasz kamarában lesz lárma s tán botrány is, és a mostani nyugodtság dalnokai össze fogják csapni tintás kezeiket a szörnyű következmények miatt, s elcsüggednek a nemzet jövőjéről. Én most nem ujjongok — ámbár magam is szeretem a higgadtságot — de ígérem, hogy aztán, majd, ha a tisztelt házban egy kis zenebona talál is lenni, desperálni sem fogok. A kérdés válságos, s az olasz is csak ember, de az ügy jó s a nemzetnek 28 millió fia van. Ha mi ennyien lennénk! A napokban írok ismét sokféléről. Ezúttal csak az első ülés képét akartam vonalozni. A friauli dolgokról beszéljenek a bécsi lapok. —y. Turin, oct. 26. (Ered. lévé 1.) Ha a félénkek és izgatók tudták volna előre, hogy October 24-kén, reggeli 6 órától kezdve délutáni kettőig esni fog folytonosan, sűrűn, kellemetlenül : igen hihető, hogy sok aggodalom és ármánykodás lett volna meggazdálkodva jobb időre, s hogy a hatósági, társulati, irodalmi és egyéni mindenféle kiáltványok, intések, nyilatkozatok és szózatok változatos nyelvű és szinüi tömege is máskorra maradt volna. Annyi bizonyos, hogy felesleges volt minden remegés és minden gonoszkodás. Jupiter pluvius gondoskodott róla, hogy ne legyen semmi zenebona. Bármennyire szeresse is a tömeg magát meglövetni, a pocsolyába düléstől irtózik. A tüzet megállja, mint a mesés szalamander, s tolul azt élvezni a leghőbb pontokon, de a víztől iszonyodik. Az ágyút néha megrohanja, de az ég csatornáitól elszalad. És magam is azt mondom, hogy rendkívül rosz érzés lehet az, ha valakinek, midőn elvérzőben van, a nyaka csigájába csurog valami. Ha én kormány volnék, szeretett népemre, kedves gyermekeimre, midőn fegyvertelen tüntetést csinálnának, mindig egy fecskendő-üteget működtetnék a lehető legatyaibb szigorral s minden rend, csend és bármi néven nevezendő öröm Olasz kékkönyv. Visconti Venosta lovag külügyminiszter, Nigra lovagnak, Olaszország miniszterének Parisban. Turin, jun. 17. 1864. Miniszter ur ! Malaret ur ide jött, hogy egy sürgönyt olvasson föl előttem, melyben Drouyn de Llouys ő kegyelmessége felel azon különféle közleményekre, melyeket Ön a római kérdésre vonatkozólag nevemben tenni jónak látott. E sürgönyben elismeri a császári külügyér, hogy a király kormánya mindent elkövetett a kedélyek csillapítására s a fönnálló nehézségek eltávolítására. Midőn Drouyn úr igazságot szolgáltat szándékainknak, kijelenti egyúttal, hogy a franczia kormány a maga részéröl is nagyon kívánja a közeledést a király kormánya s a római udvar között s hogy alig várja a perczet, melyben a viszonyok a római területnek a franczia helyőrség általi elhagyását megengedik azon érdekek veszélyeztetése nélkül, melyek megóvását föladatul tűzte ki Francziaország. Hozzáteszi, hogy a franczia kormány becsülete van lekötve, miszerint a foglalást föntartsa mindaddig, mig a sz atya függetlensége kellőleg biztosítva nincsen. Ő kegyelmessége azonban joggal figyelmeztet arra, hogy korábbi sürgönyeim semmi határozott javaslatot nem tartalmaznak, s azzal végzi, hogy a franczia kormány mindig hajlandó lesz meghallgatni azon javaslatokat, melyek véleménye szerint alkalmasak a sz. szék viszonyának a többi Olaszországhoz való nagy feladatát megoldani. Siettem köszönetet mondani Malaret urnak közleményéért s fölhasználom Pepoli marchese jelenlétét Párisban, hogy megkérjem, miszerint törekvéseit egyesítse az Önéivel s szóval egészitse ki azon ajánlatokat, melyeket a király kormánya a császári kormányhoz juttatni kivár. 1863. jul. 9-iki sürgönyömben az elérhető megegyezés alapjául a be nem avatkozási elv alkalmazását jelöltem ki a római területre, s a többi Olaszországra. A be nem avatkozás érvényesítése valóban egyike azon politikai elveknek, melyek közösek Olasz- és Francziaországgal; ez elv annál inkább szolgálhat kiindulási pontul e kényes alkudozásnál, miután egyrészről a császár Thouvenelhez intézett levelében, másfelől Cavour gróf elismerték alkalmazhatóságát a római területre. Midőn a franczia csapatok visszahivatását tesszük az egyezmény főtárgyává, mely fölött alkudozunk, nem szolgálunk dicsvágyó vagy érdekbeli tekinteteknek. Miként több alkalommal volt szerencsém kijelenteni, Olaszország még ma is a sz. székkel való egyetértésben látja a legjobb eszközt, hogy a nemzet tönkevéseinek megfeleljen. Ez egyetértésre, mely a császár politikájának magas czélja volt, s melyért Francziaország semmi áldozatot nem kímél, törekedni fogunk, s még nem mondtunk le a reményről, hogy elérjük. Készek vagyunk arra is, hogy kellő biztosítást adjunk a sz. széknek, hogy a csend és nyugalom azon föltételeibe lássa helyezve magát, melyek tanácskozásai méltóságához és függetlenségéhez elengedhetlenek, s majd az idő és körülmények segélyével hozzáférhetőbb legyen a kibékülés eszméje iránt, melyre mindenkor hivatkoztunk. E biztosításnak nézetem szerint azon kötelezettségben kell állnia, melyet a király kormánya elvállalni kész, hogy tudniillik, a római terű-