A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)
1865-09-21 / 216. szám
ez az, amit Mocsáry Lajos urnak a „Hon“ sept. 12 ki számában közlött czikkében nem értek. Az 1848 ki képviselő választási törvények a szükséges előmunkálatokat a megyei közönséget képviselő bizottmányokra, a ezek által kebelükből egyik alispán elnöklete alatt kiküldendő választmányokra bízzák. — Igen — de a 48-ki s 61 ki gyakorlat szerint is e bizottmány kiegészítő része a tisztikar. S most kérdem, minő jogi fictio mellett ülhetne össze a 61-ik alkotmányos bizottmány a nem alkotmányos tisztikarral, s küldhetné ki az alkotmányos középponti választmány elnökéül a nem alkotmányos alispányt? Ez lenne aztán csak a természetellenes funi! S mi lenne az ezen közegek közbenjárásával összeállított országgyűlés tagjainak hazafiui első, s legszentebb kötelességük ? Mindegyiknek — saját választatását — mint törvénytelent — megsemmisíteni; — s megengedem, hogy ez demonstrationak igen jó lenne, de országgyűlést mégsem hozna létre. Biz ez circulus vitiosus, s habár saját megnyugtatásunkra el is mondhatjuk, hogy nem mi hoztuk bele magunkat, — de ha valaki, más által mély vízbe taszittatik, — feltéve hogy úszni nem tud , megmenekül-e a vizbe fulástól ünnepélyes óvása és nyilatkozata által, hogy balesetének nem önmaga az oka? s hányan találkoznak olyan — legalább is nagyon különcz-észjárásuak, kik a betaszitó által nyújtott mentő szert csupa daczból meg nem ragadnák ? Pedig — tekintve — név szerint a fehérmegyei újonnan kinevezett főispánynak eddig egyedül köztudomásra jutott eljárásában a canczellári körlevél szavainak értelmétőli eltéréseit; mint aki székfoglaló beszédében határozottan elismerte, hogy jelenlegi állása nem törvényes ; továbbá a tisztikar alakítása végett conferentiát tartott, melyben a megyei intelligenta igen nagy része, s a 61-ki tisztviselők (a mostaniakból pedig egyetlen egy sem) vettek részt, s melyben azon elv, hogy a tisztikar újjá alakítása egyedül a 61-ki alapon történhetik meg — ki lett nyilvánítva, s el is fogadva, mely elv azonnal — egyetértőleg — a lehető legnagyobb mérvben gyakorlatilag is életbeléptetett; — tekintve mondom mindezt, s feltéve még , hogy a kinevezett főispánoknak az őket kinevező kormány nézeteiről, s szándékairól tökéletesen kell értesülve lenniök : e főispáni nyilatkozatot és eljárást alig vehetem másnak, mint azon mentő szernek, melyet a körlevelével a nemzetet a törvényesség teréről leszorító kormány felénk gyújt. Valóban e visszás helyzetből én nem látok más menekülést, minthogy a főispán hívjon össze conferentiát, s ebben a tisztikar közös megegyezéssel alakíttassák meg, — vagy — hogy az eljárás rövidebb legyen — csak az alispánok tűzessenek ki, kik aztán, mint a conferentia választottak a főispánnal —mint a kormány közegével — együtt állitsák össze a tisztikart, melyre az annak idejében, az országgyűlési előmunkálatok végett összehívandó 61-ki bizottmány utólagos jóváhagyását reá adandván, ez által azt saját maga által választott tisztikarának elösmerendi, s így törvényesíti. Egy szóval : szóról szóra, betűről betűre aláírom a Hon szerkesztőjének sept. 10-ki számában e tárgy körül közlött nézeteit, melyeket a „Pesti Napló“ szerkesztőjéhez intézett nyílt levelében kifejtett; — de még óhajtanék valamit ehez hozzá kapcsolni. A cancellari körlevélben — engem legalább — semmi sem lepett meg oly fájdalmasan, mint a főispánoknak tulajdonított feltétlen fegyelmi hatóság a tisztikar felett, minőt még az adminisztratori rendszer sem igényelt magának , s valóban, ez leginkább képes lenne a megyei autonómiát aláásni. Tudom, hogy a netáni kihágásokat jótékonyan ellenőrző nyilvánosság hiánya mellett, — melyet a kormány tán túlságos aggodalomból mellőzendőnek hitt, — a tisztviselői működés ellenőrzésére más expediens nem létezik, — de mindkét részről őszinte, — jó szándék mellett ezen — a megyei autonómiára nézve oly kényes helyzetből is van menekülés. Ennélfogva óhajtanám, hogy: A főispánok az általuk tartandó bizottmányi ülésben nyilvánítsák ki, miszerint a cancellári körlevél által reájuk ruházott fegyelmi hatóságot, — melyet mint felső tagok az országgyűlés alatt tettlegesen különben is csak igen ritka időközökben gyakorolhatnának —a bizottmány által — utólagos jóváhagyásánál fogva — megválasztott alispányokkal, — mint a megyék törvényes szerkezete szerint — a főispánság országos méltósági állásánál fogva — a megye valóságos — reális — főnökeivel együtt kezelőnői. Ezen egyszerű nyilatkozat a kanczellári körlevélnek a fegyelmi hatóságra vonatkozó — s gyakorlatban — legalább az országgyűlés tartama alatt, — alig érvényesíthető pontját alakilag is szelidebb színezetűvé tenné, úgy hogy azt — ily modorban, bármely — az alkotmány túlságos élvezete által el nem rontott, vagy nem nagyon is finnyássá tett gyomor is — miről pedig mi magyarok már jó régóta nem igen panaszkodhatunk — veszély nélkül bevehetné. Hogy a corruptiot nem az egyén, hanem a rendszer okozza, — ebben M L. úrral teljesen egyetértek, de azt úgy hiszem viszont ő is meg fogja engedni, hogy — habár a Schmerlingféle hivatalnokokat, kiknek nagy része Bach rendszere alatt is szolgált, — azokkal, kik derűre borúra nem voltak hajlandók hivataloskodni, s 61 ben önérzettel visszavonulva, tehetségeiket jelenleg egy — ha minden egyebet elvitatnánk is tőle, mindenesetre nemzeti irányú kormány rendelkezése alá— de nem feltétlenül, ti nem mindenáron bocsátják, s kik tehát jogosan megvárhatják azon elővéleményt, hogy — ha a hivatalnokoskodás meggyőződésükkel nem férne össze — ismét visszavonulandanának ; — képesség, szorgalom, tapintat, és részrehajlatlan pártatlanság tekintetéből egy színvonalra helyezzük is; — mégis meg fogja engedni mondani, hogy ezekben, kiknek multjuk Pest felé gravitál a nyilvánosság hiánya mellett, nagyobb a garantia, mint amazokban, kiknek Meccájuk Bécs, s kik a sötétbeni működéshez szokva — ha elébb nem is, — de az országgyűlés rendezése következtében minden esetre életbe lépendő nyilvánosság sújtó hatalmától — mint a melyet nem ösmernek, — nem félnek annyira, mint a kik annak emlőin nevelkedtek. Fentebbi soraimban hivatkoztam a nép méltányos kívánalmaira. Igen, — a nép óhajtja nem csak hogy nyomasztó terhein könnyítve legyen, — mit országgyűlés eszközölhet, hanem hogy a közigazgatás és igazság kiszolgáltatás is jó és részrehajlatlan legyen,s e tekintetben — mennyire én tudom — jelenlegi tisztviselőiben— kivéve a tiszteletre méltó kivételeket — nem sok bizalma van. — Valóban, ha e pontra nézve minden erre vonatkozó tényeket az Üstökös számára beküldenénk — az elégnél is több lenne a ratio inversa-féle czikkek száma. Én tehát nemcsak ezen szempontból, hanem azért is, mert kötelesség minden kínálkozóért — ha azt meggyőződéssel tehetjük — elfoglalni : hazafias, s polgári kötelességnek tartom a megyei hivatalvállalást. Szabad legyen végül még egy szerény észrevételt tennem. M. L. úr idézett czikkére tett szerkesztői megjegyzés azokat, kik jelenleg megyei hivatalt vállalnak — a politicai factorságból kizárja. — Előre bocsátván hogy nekem a politicai factorkénti szereplési igényem még csak egy kis falura sem terjed ki, — e szerint itt nem Cicero pro domo sua beszél,— megvallom, én mint aféle buzgó hive a megyei autonómiának, s szenvedélyes kedvelője a megyei életnek — nem mertem volna a politicai factorok kinevezési, vagy restituálási jogát kizárólagosan a sajtónak, — melynek jogos hatalmát egyébaránt nálamnál jobban senki be nem ösmeri, — vindiálni. Magyarországon e mellett egy más hatalom is létezik : politikailag érett népünk bizalma, s e nép — ha józan, bárminemü centralisátiótól idegen, s önálláshoz, gondolkodáshoz szokott eszejárása után valakit— szeplőtlen hazafiúi jelleménél, — tiszta, gyakran több évtizedekre is visszamenő múltjánál fogva bizalmára méltat, — a parancsszót a candidatiora nézve bizonyára nem fogja máshonnan kérni, hanem kijelöli őt politicai factorul, hogy e kijelölést az az illetékes helyen érvényesíthesse; s mig e bizalom meg nem szűnik — semmiféle politicai algebra őt a factorok sorából ki nem fogja törölhetni. Horváth Imre: És már most midőn mindezeket elmondtátok tisztelt barátaim, mit constatáltatok vele? Azt, hogy milyen sajnálatra méltó helyzetet idézett elő az a felfogás, melynek következése lett, hogy oly kétségbe vonhatlan hazafisága és alkotmányos érzelmű férfiak, mint Ti, kénytelenek véleményeik felderítésére a közönség előtt védő szót emelni, holott ugyanazon véleményeket elejétől végig általános diadallal bevezethetni csak egy tollvonásba került volna. Azt pedig, mely e becsületes törekvésű irányzat alapja volna, hogy t. i. ily után a mostani provisorium calamitásaitól megszabaduljon a közönség, íme szépen kihúzza a hazafias jóakarat megnyugvó kedélye alól a „Sürgöny” mai száma , melyben categorice kijelentetik, hogy nem tény Fehérmegye tisztikarának gyökeres átalakítása, csupán két betöltendő alispáni állomásról van „szó“ competens helyeken. És így én valóban még mindig nem értem, hogy mi a közöttünk levő pörnek a substratuma ? Ti azt mondjátok : foglaljuk el a provisorium helyét, én azt mondom: ne foglaljuk el minden módon; a kormánylap pedig azt mondja, hogy hiszen nincs is itten mit elfoglalni, csupán egy egy alispáni székről „lehet“ — „illető helyeken“ — „szó.“ — Ebből csináljunk országos elvi kérdést ? J. M. Pest, sept. 16. (Vége.) A „P. N.“ által óhajtott nyilatkozat legfölebb oda mehetne ki, hogy az országgyűlés ajánlná a municipiumoknak, elégedjenek meg megszorított hatáskörrel s hajtsák be az országgyűlés mellőzésével kivetett adókat. A municipiumoknak a törvény értelmében vannak jogaik — s ezeket, mihelyt a fő hatalom által nem gátoltatnak, vagy el nem tiltatnak, gyakorolni fogják , és vannak kötelességeik, de ezek az országgyűlés mellőzésével kivetett adókra nem vonatkoznak, az ilyeneket tehát a hatalom behajtja külön közegei által, mint eddig. A municipiumok tehát e részben épen nem mulasztják el kötelességüket, mely ily esetben nem létezik; valamint pedig a kötelesség teher és nem jog, úgy tagadhatlanul semmis azon állítás — mellyel sokan a restitutio halogatását igazolni akarják — hogy a municipiumok visszaállítása csak úgy kívánatos, ha a municipiumok az országgyűlés által felhatalmaztatak a nem-törvényszerűen kivetett adók behajtására s más hasonlóra. Ilyen tanácsot az országgyűlés már csak azért sem adhat helyesen, mert azzal maga alatt vágná a fát, s maga irányában is mindenféle fictio használására hatalmazná fel a situatio urait. Valóban fájlalni kell, hogy az abnormis viszonyok miatt a municipiumok, visszaállításuk esetében, egy időre gátolva lesznek azon teher elvállalásában (értjük az adóbehajtást), mely teher reájuk nézve bizonyára igen kedves volna, ha azt valódi kötelesség róná reájuk, vagyis ha az országgyűlés által megszavazott adó behajtásáról volna szó. (Azt hisszük, hogy Kemény is épen ezt értette. Szerk.) De azért, hogy az amolyan teher viselésére nem vállalkozhatnak s hogy talán alkotmányos jogaikat sem gyakorolhatják egytől egyig — a kormány által vetett gátok miatt , azért a municipiumok visszaállítása lehetséges és szükséges is. Hiszen ha az állam — amit némely oldalról ellenvetni hallunk — hogy miután a megyék alkotmányos hatáskörüket tényleg, az akadályok miatt, minden legapróbb részletig nem gyakorolhatják, ezért csak úgy állíthatók vissza, ha előbb hatáskörüket az országgyűlés valami nyilatkozat-félével megszorítja, úgy ezen állítás , consequentiájában, oda vezetne, hogy az országgyűlés pláne össze sem ülhetne, s hogy a mostani viszonyok közt egyátalán nem is lehetne országgyűlésünk. Mert ugyan — kérjük szeretettel az illetőket — tagadhatni-e, hogy országgyűlésünktől onnan felülről (az úgynevezett közös ügyek szempontjából) épen előbbi legsarkalatosb jogait akarják elvitatni, értjük az adós újoncz megszavazási jogot. Itt nem szándékozunk e részben pártállásunk szempontjából nyilatkozni; de az kétségtelen, hogy országgyűlésünknek az érintettek miatt sokkal kevésbé lehetne összehivatnia, — ha az illetők állítását elfogadnék, — mint a municipiumoknak visszaállittatniok, mely utóbbira nézve valódi nehézség épen nem forog fenn. Ezt szükségesnek láttuk kifejteni, hogy kitűnjék , mennyire ad absurdum vezetne az, ha állana azon ellenvetés, hogy még szorosan vett házi ügyünk, a municipiumok visszaállítása is, az országgyűléstől teendő függővé. Ellenkezőleg áll az, hogy legalábbis a megyebizottmányok közreműködése nélkül — 1848-i törvényeink szerint — törvényes országgyűlés nem jöhet létre. Ezt legújabban bevallja a„P. N.“, s ezért is nyereménynek tartjuk azt a kis polémiát, melyet vele a „Hon” folytatott. De ezen eredmény felemlítése folytán a mostani magyar kormány férfiakhoz is van szónk, kiket hazafiaknak tartunk.Az úgynevezett közös ügyek iránti kiegyezés fontos és nagy, e mellett tagadhatlanul igen nehéz munkájában, melyre vállalkoztak, kétségkívül egyik legjelentékenyebb tényezőül tekintendő : a közbizalom. Az új kormányférfiakat, midőn az ügyeket átvették, a bizalom félreismeretlen jeleivel üdvözölte minden hazafias párt orlágszerte. E bizalom annyira ment, hogy alig akadt ember, aki kételkedett volna abban, hogy a rendszerváltoztatás közvetlenül meghozza legalább a municipális önkormányzat visszaállítását, az alkotmányos életnek nálunk ezen sine qua nonját. Eddig azonban fájdalom,az alkotmány visszaállításából még mit sem lát az ország, s azért bizalma máris megcsökkent; sőt, amint a vidékről érkező tudósításokból látjuk, sok helyütt a legszerényebb várakozásaikban is megcsalódottak érzékenyebbjei igen el vannak keseredve. A tünő bizalmat mielőbb visszaszerezni ■ ez a nagy aciónak, melyre kormányférfiaink vállalkoztak, mellőzhetlen előföltétele, hogy sikerre legyen kilátásuk — fölfelé is eléggé nehéz munkájukban. A bizalmat nem növelheti azon tapasztalat, hogy a nemzetnek az országra nézve oly drága független tagjaiból sokakat egy alkotmányellenes új rendszer kerekeiül állítanak össze, s ezzel tényleg a független értelmiség decompositióját kezdik meg. Ez ellenkezik az önkormányzathoz határtalanul ragaszkodó nemzet geniusával úgy, mint alkotmányunkkal általában. Még az is rész vért csinál, hogy — mialatt a rész emlékezetben álló administratori rendszer alatt a megyékbe küldött kormányzóknak legalább a meg nem illető czímet megadni tartózkodtak, most administratori állásba helyezett (bár különben tisztelt hazafiak) a főispánt, alkotmányosnak tekinteni megszokott czimmel ruháztatnak fel. Attól is tartanak sokan, hogy a most folytatásban levő s csak népszerűbb nevekkel ellátott provisorium rendszere, — mely a Bach-féle centralistico-bureaucraticus rendszer legtöbb árnyoldalát magában foglalja — mint rész rendszer nem egy gyarlóbb egyént elronthat, s azoktól a nemzetet a jövőre nézve mintegy megfoszthatja. És mégis, most még mindezen segíteni lehetne. Nem kell ahhoz más, mint a túlságos aggodalomból halogatott restitutiót az önkormányzat tekintetében elrendelni. Ha a „P. N.“ szerint az országgyűlés összehívásakor egybehívandó bizottmányok felhatalmaztanak törvényes hatáskörük gyakorlására, meglesz az alkotmányos tisztikar, megszűnik tényleg a provisorium s bizalom lesz mindenfelé. Még most könnyű a félrendszabályokkal szakítani. Vajha tehát megengedtetnék, az országgyűlés összehivásakor egybehívandó bizottmányoknak gyakorolni hatáskörüket s első sorban megválasztani a tiszti karokat! K. (t) A „Wiener Zig“ hivatalos részében csak röviden van jelentve, hogy ő Felségének sept. 17-iki határozatánál fogva a magyar országgyűlés dec. 10-re Pestre összehivatott. A leirat szövegét a „Wiener Zig“ nem hozza, a hiteles, fordítást hihetőleg utólagosan közlendi. Mindezt azonban távolról sem azért jegyezzük meg, mintha különös szerencsénknek tartanánk, ha a közönség hazánkat illető legfontosabb okmányokat, a „Wiener Zig“ban olvasná először. Sőt ellenkezőleg. — Ugyan a hivatalos lap szerint Hasner Lipót doctor, lemondott az „Unterrichtsrath“ elnökségéről s kineveztetett a politikai tudományok tanárává, a bécsi egyetemben. Ezen lemondás újabb jelként szolgál, hogy ezen centralistikus intézmény, mely az országok autonómiáját, közoktatási tekintetben, folyvást fenyegette, végkép feloszlik. — Az „Ost D. Post“ más egyébkor örvendve olvasta volna, ha a német-szláv tartományok gyűlései összehivattak. Ezúttal mint mondja, inkább a szűkebb Reichsrath összejövetelét óhajtotta volna, s most már tapasztalnia kell, hogy immár az idén sem a tágabb sem a szűkebb Reichsrath látásához nem lehet szerencséje. A „Debatte“ szerint a német-szláv tartományok gyűléseinek összehívása újabb biztosíték arra nézve, hogy a kormány nem vonandja meg a néptől azon alkotmányos jogokat sem, melyek a Landtagok illetőségén kívül esnek, s megadja azon tért is, mely a monarchiát a valóságos constitutionalismus jellegével fogja előtüntetni. A bécsi lapok szemléje. (1). „Ost-D. Post.“ Több ízben mondtuk, hogy az „Ost-D. Post“ legtávolabbról sem érdemli meg azon respectust, vagy legalább kiméletet, mellyel a lapok irányában viseltetnek. Kuranda reichsrath ur személyéről nem szólunk, de lapja minden számában csak azt bizonyítja, hogy az „Ost-D. Post“ csak apró hiúságoktól vezérlett szűkkeblű közlöny, telve a magyar nemzet iránti kiirthatlan gyűlölséggel, mely szenvedélyét minden nagy és apró alkalommal kimutatni el nem mulasztja, s ha néha felölti is a liberálisamé álarczát, mindjárt a második sorban kimutatja foga fehérít, hogy egykor Bach ur idejében a félhivatalos servilismusba nyakig merült, s egyebet nem akar, mint a monarchia minden népeinek jogait, szellemi és anyagi érdekeit a centralistico-bureaucrata párt számára felprédálni s abból lakmározni. Legújabban az „Ost D. Post“ a denuncians szerepében is bemutatja már magát. Először elmondja, hogy a kormány által sajtópörbe fogatott, s aztán mindjárt rá a „Debalte“-ból hoz hosszú idézeteket, ujjal mutatván rá, hogy inkább azon lapot kellene felségárulással vádolni, mint őt, a szabadság martyrját. A „Debatte“ ily czimű czikkét az „uj kormány hét fő bűne“ kivonatban közlöttük. Az „Ost D. Post“ ily észrevételeket tesz rá: „Ha olvassuk a „Debatte“-ban, hogy a midőn a leopoldi diplomát szétszakiták, a midőn a cseh koronát, mint ócska vasat a szűkebb Reichsrathban felolvasztották, a midőn Magyarországban a sanctio pragmatica érvényét megtagadták, akkor a koronát nemcsak compromittálták, hanem annak legitimitását megsemmisíteni, s a törvényes birtoklást a hódítási joggal akarták felcserélni: azon időben adtak az uralkodóháznak oly helyzetet, minővel az olasz király bir. — Tehát — írja erre az „Ost.D.Post“ itt száraz szavakkal ki van mondva, hogy a szabad teljhatalomból származó febr. alkotmány, s az abban megállapított szükebb Reichsrath, s a románokat is recipiáló erdélyi országgyűlés, nem volt egyéb, mint a hóditási jog egyik actája, mely által a korona legitim birtoklása megsemmisittetett, s helyébe a lázadás, mint szentelt jog állítatott fel. A létező alkotmány elleni ily vakmerő megtámadás nem fordulhat elő félhivatalos, vagy legalább a kormányhoz közel álló lapban. A lázadás, a „Debatte“ szerint szentelt jog. Vissza vagyunk vetve vagy két századdal. Béla, Lajos, Ulászló idejében élünk, hogy az arany bullának fegyveres ellenállást megengedő jogát dicsőíthessük? Hiszen e jogot I. Leopold boldog uralkodása elvette a mágnásoktól, s a koronát biztosította a jog leple alá rejtett lázadási kísérletek ellen. Tehát a lázadás a birodalmi alkotmány ellen szentelt jog? Tehát nem nyilváníttatott Kossuth felségárulónak? Pedig ezen ember sem tett mást, mint gyakorlatilag követte a „Debatte“ által ma felállított elvet! „A „Debatte“ azon állításával, hogy ha a szerződő felek közöl az egyik nem teljesíti kötelezettségeit, a másik föl van mentve, nem jutott-e már egészen a debreczeni országgyűlésig? Mi történnék, ha ezen jogelvet, mely sem a magán, sem a közjogban nem áll, megfordítanánk, és mondanánk : Magyarország megsértette a korona jogát, vétkezett az uralkodóház ellen, tehát a korona sem köteles a magyar alkotmányt föntarani. Ez esetben szépen belefutnánk a verbirkolás elméletébe, melytől a „Debatte“ annyira irtózik. Ezen argumentum kétélűsége mutatja, mennyire eszélytelen eljárás a lázadást, mint megszentelt jogot állítani fel, mert a lázadás néha ugyan erkölcsi és politikai szükség, de soha sem fog. — A „Debatte“ második czikke a kormány hét főbűneiről. Ezen czikkben a többi közt olvassuk : „Helyesen állítják a centralisták,hogy a nyilvános jogérzelem meg van ingatva. De épen a centralisták idézték elé e bajt. A birodalom és alkotmányának összegét a korona s azon országok történelmi jogai képezik, melyekben ezen államjog kifejezésre jutott. A midőn a centralisták ezen utóbbiak jogát szivaccsal eltörlik, már akkor megsérték a valódi és teljes érvényű birodalmi alkotmányt , akkor ingatták meg a nyilvános jogéielmet. Mert mit tartson többé a nép joguk, ha látja, hogy némely államférfi mint járhatik azon jogokkal s szerződésekkel, melyeken a trón legitimitása s a birodalom létezése alapszik. Nem lehet a jogérzelmet jobban megingatni, mint a jogfogalmak felforgatásával. — E tekintetben a Schmerlingpolitika nagy dolgokat hozott létre. Ellenben a február 26-diki pátens jelentősége Magyarországra nézve 0 Felségének Vay Miklós báróhoz intézett kéziratában van kifejezve. (A „Debatte“ itt idézi ezen legfelsőbb kéziratot, melyben az áll, hogy miután Magyarország követeinek küldetési módját alkotmányosan és végérvényesen meghatározni, azon ország alkotmányának belső szerkesztésétől függ, és hosszabb időt igényel. Vay bárónak kötelességül tétetik indítványt tenni, mi módon küldhetné Magyarország már most beköveteit a Reichsrathba, anélkül hogy a követküldés kérdésének definitiv szabályozása elhamarkodtassék.) „Tehát — folytatja okoskodását a „Debatte“ — (J Felsége kiemeli , hogy elhamarkodásnak nem szabad történni. Ugyanazon kéziratban kétszer fordul elő, hogy a követek küldésének definitiv szabályozása a magyar országgyűléssel való egyezkedés tárgyát képezi. És mégis Schmerling úr azon elvet állította fel, hogy Magyarország számára nem marad egyéb hátra, mint a febr. 26 -i pátenst acceptálni, s ha azt módosítani akarja, jöjjön be a Reichsrathba, s ott kísértse meg azt kétharmadrész többséggel végrehajtani. „Ő Felsége mindig az egyezkedési utat jelölte ki, Schmerling ur pedig ,,Unbedingte Unterwerfung“-ot követelt. Schmerling ur volt, aki a nyilvános jogérzelmet megzavarta, s ha a mostani kormány visszatér az egyezkedési útra, azt teszi, amit a Felség oct. 20-a óta tett ; de a mit Schmerling ur politikája elferditett és meghamisított. — A „Fremden b 1a 11“ írja: „A szükebb birodalmi tanács azon perczben teljesnek nyilvánittatott, a mint az erdélyi követek abban megjelentek. Centralista lapok azt állítják, hogy a teljes birodalmi tanács fictiója fönnáll ma is a szűkebb b. tanács keretében, habár abban ez erdélyiek nem lennének is képviselve. Megengedjük. De mi volna ezzel elérve ? Ki ül még a tágabb birodalmi tanácsban ? Csak képzeljük el annak lényeges alakulását ; a csehek, horvátok, velenczeiek hiányoznak , a galicziaiak elmaradnak , a hivatalnokok a mai viszonyok közt aligha le nem tennék mandátumaikat, a ruthenek aK ha jönnének, végre a német autonomisták ellei nyilatkozatai után föltehető, hogy alig van kedvök a teljes Reichsrath fictiójában még egyszer részt venni. Maradnak ott tehát a centralista szóvivők. Tagadhatlanul válogatott, de mégis csak kis csapat. „A tágabb birodalmi tanács tehát mihelyt a mai viszonyok közt egybeülne, a legszűkebb birodalmi tanácsnak fogna kitűnni, nem is volna határozatképes számmal, s csak azért jönne össze, hogy önmagának nem-lételét constatálja, és a világnak ellenmondhatlanul bebizonyítaná, ami most nyilvános titok. „A centralisták tehát saját érdekükben ne igyekezzenek a teljes Reichsrathot fölidézni azon sírból, melyet a Schmerling ficttóval önmaga ásott magának. Ma a tágabb birodalmi tanács még kedvező emlékben él, mint amely a pénzügyek s egyebekben sok jót ten, vagy legalább akart: nem volna helyes e jó benyomást eltörölni az által, hogy mint csontvázat ismét előállítanák, s a világban belrohadását mutassa. „Vannak szükséges dolgok, mik ellen hiába küzd az ész, és a tan. Ily szükségkép bukik meg azon gyülekezet, melyet egykor a Schmerlingminiszterium müvének első s legerősb támaszául alkotott volna. Az alkotó gyorsan fölhasználta erejét saját müvén. Vele müve is a semmiségbe sülyed vissza. Ez keserít de igaz.“ Vidéki levelezések. Szeged, sept. 16. Megdöbbenve olvastuk mi királyi városiakul a „Sürgöny“ tegnapi számában ama hírt, hogy a királyi városokra biztosok fognak küldetni, de még inkább megdöbbentett azon hatáskör, mellyel a királyi biztosok állítólag fölruházva lesznek; főleg az, hogy a kir. biztos, ha szükségesnek tartja, kültanácsot is alkothat. Mi, kik a jelen viszonyok üdvös átalakítását úgy a megyékben mint kir. városokban törvényszabta restauratio nélkül keresztülvihető ■ nek alig képzelhetjük, már azt is zokon vettük, hogy a vármegyékben a némi népszerűbb szinézettel a provisorium továbbra is fentartatik ; de beismerve azt, mikép az 1848-ik XVII-dik törv. czikk határozottan nem követel tisztújítóét, s más részről bízva az ismert jellemű kormány férfiak, s újabban kinevezett főispánok jellemében, s megengedve, hogy a színfalak mögött, hova mi parlagi emberek be nem tekinthetünk, oly nyomós érvek rejlenek, melyek tán nem annyira a tisztujítások, mint inkább a nyilvános közgyűlések életbeléptetését, a hazafias lelkületű kormányférfiak által kitűzött magas czélok elérésére nézve veszélyesekül tüntetik föl, — hazafias resignatioval nyugodtunk meg a kormány jelenlegi eljárásában. Ámde a kir. városokra nézve máskép áll a dolog. Az 1848- XXIII ik világosan rendelkezik. E szerint az idézett törvény megszegése nélkül a városokra bármi uj provisoriumot hozni lehetetlen, annál kevésbé pedig azokat kb. biztos hatalma alá helyezni. Megismerjük ugyan, mikép a lefolyt 16 év alatt történt experimentatiók a lehető legnagyobb bonyolultságba merítették viszonyainkat. Sőt nem akarjuk makacsul állítani, mikép provisorium nélkül is lehetséges lenne e chaosból kibontakozni, s ezért habár, mint fentebb mondok, a kormánynak a megyékre nézve követett eljárásában, a quid consilii alapján megnyugodt