A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-21 / 216. szám

ez az, amit Mocsáry Lajos urnak a „Hon“ sept. 12 ki számában közlött czikkében nem értek. Az 1848 ki képviselő választási törvények a szükséges előmunkálatokat a megyei közönséget képviselő bizottmányokra, a ezek által kebelük­ből egyik alispán elnöklete alatt kiküldendő vá­lasztmányokra bízzák. — Igen — de a 48-ki s 61 ki gyakorlat szerint is e bizottmány kiegé­szítő része a tisztikar. S most kérdem, minő jogi fictio mellett ülhetne össze a 61-ik alkotmányos bizottmány a nem alkotmányos tisztikarral, s küldhetné ki az alkotmányos középponti vá­lasztmány elnökéül a nem alkotmányos alis­­pányt? Ez lenne aztán csak a természetellenes funi­! S mi lenne az ezen közegek közbenjárásával összeállított országgyűlés tagjainak hazafiui el­ső, s legszentebb kötelességük ? Mindegyiknek — saját választatását — mint törvénytelent — megsemmisíteni; — s megen­gedem, hogy ez demonstrationak igen jó lenne, de országgyűlést még­sem hozna létre. Biz ez circulus vitiosus, s habár saját meg­nyugtatásunkra el is mondhatjuk, hogy nem mi hoztuk bele magunkat, — de ha valaki, más által mély vízbe taszittatik, — feltéve hogy úszni nem tud , megmenekül-e a vizbe fulás­­tól ünnepélyes óvása és nyilatkozata által, hogy balesetének nem önmaga az oka? s há­nyan találkoznak olyan — legalább is nagyon különcz-észjárásuak, kik a betaszitó által nyúj­tott mentő szert csupa daczból meg nem ra­gadnák ? Pedig — tekintve — név szerint a fehérme­gyei újonnan kinevezett főispánynak eddig egyedül köztudomásra jutott eljárásában a can­­czellári körlevél szavainak értelmétőli eltéré­seit; mint a­ki székfoglaló beszédében határo­zottan elismerte, hogy jelenlegi állása nem tör­vényes ; továbbá a tisztikar alakítása végett con­­ferentiát tartott, melyben a megyei intelli­gent­a igen nagy része, s a 61-ki tisztvise­lők (a mostaniakból pedig egyetlen egy sem) vettek részt, s melyben azon elv, hogy a tisztikar újjá alakítása egyedül a 61-ki ala­pon történhetik meg — ki lett nyilvánít­va, s el is fogadva, mely elv azonnal — egyetértőleg — a lehető legnagyobb mérvben gyakorlatilag is életbeléptetett; — tekintve mondom mindezt, s feltéve még , hogy a kine­vezett főispánoknak az őket kinevező kormány nézeteiről, s szándékairól tökéletesen kell érte­sülve lenniök : e főispáni nyilatkozatot és eljá­rást alig vehetem másnak, mint azon mentő szernek, melyet a körlevelével a nemzetet a tör­vényesség teréről leszorító kormány felénk gyújt. Valóban e visszás helyzetből én nem látok más menekülést, minthogy a főispán hívjon ös­­­sze conferentiát, s ebben a tisztikar közös meg­egyezéssel alakíttassák meg, — vagy — hogy az eljárás rövidebb legyen — csak az alispánok tűzessenek ki, kik aztán, mint a conferentia vá­lasztottak a főispánnal —mint a kormány köze­gével — együtt állitsák össze a tisztikart, mely­re az annak idejében, az országgyűlési előmun­kálatok végett összehívandó 61-ki bizottmány utólagos jóváhagyását reá adandván, ez által azt saját maga által választott tisztikarának el­­ösmerendi, s így törvényesíti. Egy szóval : szó­ról szóra, betűről betűre aláírom a Hon szerkesz­tőjének sept. 10-ki számában e tárgy körül köz­lött nézeteit, melyeket a „Pesti Napló“ szerkesz­tőjéhez intézett nyílt levelében kifejtett; — de még óhajtanék valamit ehez hozzá kapcsolni. A cancellari körlevélben — engem legalább —­ semmi sem lepett meg oly fájdalmasan, mint a főispánoknak tulajdonított feltétlen fegyelmi hatóság a tisztikar felett, minőt még az adminisz­tratori rendszer sem igényelt magának , s való­ban, ez leginkább képes lenne a megyei autonó­miát aláásni. Tudom, hogy a netáni kihágásokat jótéko­nyan ellenőrző nyilvánosság hiánya mellett, — melyet a kormány tán túlságos aggodalomból mellőzendőnek hitt, — a tisztviselői működés ellenőrzésére más expediens nem létezik, — de mindkét részről­ őszinte, — jó szándék mel­lett ezen — a megyei autonómiára nézve oly kényes helyzetből is van menekülés. Ennélfog­va óhajtanám, hogy: A főispánok az általuk tartandó bizottmányi ülésben nyilvánítsák ki, miszerint a cancellári körlevél által reájuk ruházott fegyelmi hatósá­got, — melyet mint felső tagok az országgyűlés alatt tettlegesen különben is csak igen ritka időközökben gyakorolhatnának —a bizottmány által — utólagos jóváhagyásánál fogva — meg­választott alispányokkal, — mint a megyék törvényes szerkezete szerint — a főispánság országos méltósági állásánál fogva — a megye valóságos — reális — főnökeivel együtt keze­lőnői. Ezen egyszerű nyilatkozat a kanczellári kör­levélnek a fegyelmi hatóságra vonatkozó — s gyakorlatban — legalább az országgyűlés tar­tama alatt, — alig érvényesíthető pontját ala­kilag is szelidebb színezetűvé tenné, úgy hogy azt — ily modorban, bármely — az alkotmány túlságos élvezete által el nem rontott, vagy nem nagyon is finnyássá tett gyomor is — mi­ről pedig mi magyarok már jó régóta nem igen panaszkodhatunk — veszély nélkül be­­vehetné. Hogy a corruptiot nem az egyén, hanem a rendszer okozza, — ebben M L. úrral teljesen egyetértek, de azt úgy hiszem viszont ő is meg fogja engedni, hogy — habár a Schmerling­­féle hivatalnokokat, kiknek nagy része Bach rendszere alatt is szolgált, — azokkal, kik de­rűre borúra nem voltak hajlandók hivataloskod­­ni, s 61 ben önérzettel visszavonulva, tehetsé­geiket jelenleg egy — ha minden egyebet elvi­tatnánk is tőle, mindenesetre nemzeti irányú kor­mány rendelkezése alá— de nem feltétlenül, ti nem mindenáron bocsátják, s kik tehát jogo­san megvárhatják azon elővéleményt, hogy — ha a hivatalnokoskodás meggyőződésükkel nem férne össze — ismét visszavonulandanának ; — képesség, szorgalom, tapintat, és részrehajlat­­lan pártatlanság tekintetéből egy színvonalra helyezzük is; — mégis meg fogja engedni mon­dani, hogy ezekben, kiknek multjuk Pest felé gravitál a nyilvánosság hiánya mellett, na­gyobb a garantia, mint amazokban, kiknek Meccájuk Bécs, s kik a sötétbeni működéshez szokva — ha elébb nem is, — de az ország­gyűlés rendezése következtében minden esetre életbe lépendő nyilvánosság sújtó hatalmától — mint a melyet nem ösmernek, — nem félnek annyira, mint a kik annak emlőin nevelkedtek. Fentebbi soraimban hivatkoztam a nép mél­tányos kívánalmaira. Igen, — a nép óhajtja nem csak hogy nyomasztó terhein könnyítve legyen, — mit országgyűlés eszközölhet, ha­nem hogy a közigazgatás és igazság kiszolgál­tatás is jó és részrehajlatlan legyen,s e tekintet­ben — mennyire én tudom — jelenlegi tisztvise­lőiben— kivéve a tiszteletre méltó kivételeket — nem sok bizalma van. — Valóban, ha e pontra nézve minden erre vonatkozó tényeket az Üstö­kös számára beküldenénk — az elégnél is több lenne a ratio inversa-féle czikkek száma. Én tehát nemcsak ezen szempontból, hanem azért is, mert kötelesség minden kínálkozó­­ért — ha azt meggyőződéssel tehetjük — elfoglal­ni : hazafias, s polgári kötelességnek tartom a megyei hivatal­vállalást. Szabad legyen végül még egy szerény észre­vételt tennem. M. L. úr idézett czikkére tett szerkesztői meg­jegyzés azokat, kik jelenleg megyei hivatalt vál­lalnak — a politicai factorságból kizárja. — Előre bocsátván hogy nekem a politicai factor­­kénti szereplési igényem még csak egy kis fa­lura sem terjed ki, — e szerint itt nem Cicero pro domo sua beszél,— megvallom, én mint aféle buzgó hive a megyei autonómiának, s szenve­délyes kedvelője a megyei életnek — nem mer­tem volna a politicai factorok kinevezési, vagy restituálási jogát kizárólagosan a sajtónak, — melynek jogos hatalmát egyébaránt nálamnál jobban senki be nem ösmeri, — vindi­álni. Ma­gyarországon e mellett egy más hatalom is léte­zik : politikailag érett népünk bizalma, s e nép — ha józan, bárminemü centralisátiótól idegen, s önálláshoz, gondolkodáshoz szokott eszejárása után valakit— szeplőtlen hazafiúi jelleménél, — tiszta, gyakran több évtizedekre is visszamenő múltjánál fogva bizalmára méltat, — a parancs­szót a candidatiora nézve bizonyára nem fogja máshonnan kérni, hanem kijelöli őt politicai factorul, hogy e kijelölést az az illetékes helyen érvényesíthesse; s mig e bizalom meg nem szű­nik — semmiféle politicai algebra őt a factorok sorából ki nem fogja törölhetni. Horváth Imre: És már most midőn mindezeket elmond­­tátok tisztelt barátaim, mit constatáltatok vele? Azt, hogy milyen sajnálatra méltó helyzetet idézett elő az a felfogás, mely­nek következése lett, hogy oly kétségbe vonhatlan hazafisága és alkotmányos ér­zelmű férfiak, mint Ti, kénytelenek véle­ményeik felderítésére a közönség előtt védő szót emelni, holott ugyanazon véle­ményeket elejétől végig általános diadal­lal bevezethetni csak egy tollvonásba ke­­rü­lt volna. Azt pedig, mely e becsületes törekvésű irányzat alapja volna, hogy t. i. ily után a mostani provisorium calami­tásaitól megszabaduljon a közönség, íme szépen kihúzza a hazafias jóakarat meg­­nyugvó kedélye alól a „Sürgöny” mai száma , melyben categorice kijelentetik, hogy nem tény Fehérmegye tisztikarának gyökeres átalakítása, csupán két betöltendő alispáni állomásról van „szó“ competens he­lyeken. És így én valóban még mindig nem értem, hogy mi a közöttünk levő pör­­nek a substratuma ? Ti azt mondjátok : foglaljuk el a provisorium helyét, én azt mondom: ne foglaljuk el minden módon; a kormánylap pedig azt mondja, hogy hi­szen nincs is itten mit elfoglalni, csupán egy egy alispáni székről „lehet“ — „illető helyeken“ — „szó.“ — Ebből csináljunk országos elvi kérdést ? J. M. Pest, sept. 16. (Vége.) A „P. N.“ által óhajtott nyilatkozat legfölebb oda mehetne ki, hogy az or­­szággyűlés ajánlná a municipiumoknak, elégedjenek meg megszorított hatáskör­rel s hajtsák be az országgyűlés mellő­zésével kivetett adókat. A municipiumoknak a törvény értel­mében vannak jogaik — s ezeket, mi­helyt a fő hatalom által nem gátoltatnak, vagy el nem tiltatnak, gyakorolni fog­ják ,­­ és vannak kötelességeik, de ezek az országgyűlés mellőzésével kivetett adókra nem vonatkoznak, az ilyeneket tehát a hatalom behajtja külön közegei által, mint eddig. A municipiumok tehát e részben épen nem mul­a­sztják el köte­lességüket, mely ily esetben nem létezik; valamint pedig a kötelesség teher és nem jog, úgy tagadhatlanul semmis azon állí­tás — mel­lyel sokan a restitutio halo­gatását igazolni akarják — hogy a mu­­nicipiumok visszaállítása csak úgy kívá­natos, ha a municipiumok az országgyű­lés által felhatalmaztatak a nem-törvény­­szerűen kivetett adók behajtására s más hasonlóra. Ilyen tanácsot az országgyűlés már csak azért sem adhat helyesen, mert azzal maga alatt vágná a fát, s maga irá­nyában is mindenféle fictio használására hatalmazná fel a situatio urait. Valóban fájlalni kell, hogy az abnor­­mis viszonyok miatt a municipiumok, visszaállításuk esetében, egy időre gátol­va lesznek azon teher elvállalásában (ért­jük az adóbehajtást), mely teher reájuk nézve bizonyára igen kedves volna, ha azt valódi kötelesség róná reájuk, vagyis ha az országgyűlés által megszavazott adó behajtásáról volna szó. (Azt his­szük, hogy Kemény is épen ezt értette. Szerk.) De azért, hogy az amolyan teher viselésére nem vállalkozhatnak s hogy talán alkot­mányos jogaikat sem gyakorolhatják egy­től egyig — a kormány által vetett gátok miatt , azért a municipiumok visszaállí­tása lehetséges és szükséges is. Hiszen ha az állam­ — a­mit némely oldalról ellenvetni hallunk — hogy mi­után a megyék alkotmányos hatáskörü­ket tényleg, az akadályok miatt, minden legapróbb részletig nem gyakorolhatják, ezért csak úgy állíthatók vissza, ha előbb hatáskörüket az országgyűlés valami nyi­latkozat-félével megszorítja, úgy ezen ál­lítás , consequentiájában, oda vezetne, hogy az országgyűlés pláne össze sem ülhetne, s hogy a mostani viszonyok közt egyátalán nem is lehetne országgyűlé­sünk. Mert ugyan — kérjük szeretettel az illetőket — tagadhatni-e, hogy ország­gyűlésünktől onnan felülről (az úgyneve­zett közös ügyek szempontjából) épen előbbi legsarkalatosb jogait akarják elvi­tatni, értjük az adó­­s újoncz megszava­­zási jogot. Itt nem szándékozunk e rész­ben párt­állásunk szempontjából nyilat­kozni; de az kétségtelen, hogy ország­gyűlésünknek az érintettek miatt sokkal kevésbé lehetne összehivatnia, — ha az illetők állítását elfogadnék, — mint a municipiumoknak visszaállittatniok, mely utóbbira nézve valódi nehézség épen nem forog fenn. Ezt szükségesnek láttuk kifejteni, hogy kitűnjék , mennyire ad absurdum vezetne az, ha állana azon ellenvetés, hogy még szorosan vett házi ügyünk, a municipiu­mok visszaállítása is, az országgyűléstől teendő függővé. Ellenkezőleg áll az, hogy legalább­is a megyebizottmányok közre­működése nélkül — 1848-i törvényeink szerint — törvényes országgyűlés nem jöhet létre. Ezt legújabban bevallja a„P. N.“, s ezért is nyereménynek tartjuk azt a kis polémiát, melyet vele a „Hon” foly­tatott. De ezen eredmény felemlítése folytán a mostani magyar kormány férfiakhoz is van szónk, kiket hazafiaknak tartunk.­Az úgynevezett közös ügyek iránti kie­gyezés fontos és nagy, e mellett tagadhat­lanul igen nehéz munkájában, melyre vál­lalkoztak, kétségkívül egyik legjelentéke­nyebb tényezőül tekintendő : a közbiza­lom. Az új kormányférfiakat, midőn az ügyeket átvették, a bizalom félreismer­­­etlen jeleivel üdvözölte minden hazafias párt orlá­gszerte. E bizalom annyira ment, hogy alig akadt ember, a­ki ké­telkedett volna abban, hogy a rendszer­­változtatás közvetlenül meghozza legalább a municipális önkormányzat visszaállítá­­sát, az alkotmányos életnek nálunk ezen sine qua nonját. Eddig azonban fájdalom,az alkotmány visszaállításából még mit sem lát az ország, s azért bizalma már­is megcsökkent; sőt, a­mint a vidékről érkező tudósításokból látjuk, sok helyütt a legszerényebb vára­kozásaikban is megcsalódottak érzéke­­nyebbjei igen el vannak keseredve. A tünő bizalmat mielőbb visszaszerezni ■­ ez a nagy ac­iónak, melyre kormány­fér­­fiaink vállalkoztak, mellőzhetlen előfölté­­tele, hogy sikerre legyen kilátásuk — fölfelé is eléggé nehéz munkájukban. A bizalmat nem növelheti azon tapasz­talat, hogy a nemzetnek az országra néz­ve oly drága független tagjaiból sokakat egy alkotmány­ellenes új rendszer kere­keiül állítanak össze, s ezzel tényleg a független értelmiség decompositióját kez­­dik meg. Ez ellenkezik az önkormányzathoz ha­tártalanul ragaszkodó nemzet geniusával úgy, mint alkotmányunkkal általában. Még az is rész vért csinál, hogy — mi­alatt a rész emlékezetben álló administra­­tori rendszer alatt a megyékbe küldött kormányzóknak legalább a meg nem il­lető czímet megadni tartózkodtak, most administratori állásba helyezett (bár kü­lönben tisztelt hazafiak) a főispánt, alkot­mányosnak tekinteni megszokott czim­­mel ruháztatnak fel. Attól is tartanak sokan, hogy a most folytatásban levő s csak népszerűbb ne­vekkel ellátott provisorium rendszere, — mely a Bach-féle centralistico-bureaucra­­ticus rendszer legtöbb árnyoldalát ma­gában foglalja — mint rész rendszer nem egy gyarlóbb egyént elronthat, s azoktól a nemzetet a jövőre nézve mintegy meg­foszthatja. És mégis, most még mindezen segíteni lehetne. Nem kell ahhoz más, mint a túl­ságos aggodalomból halogatott restitutiót az önkormányzat tekintetében elrendelni. Ha a „P. N.“ szerint az országgyűlés összehívásakor egybehívandó bizottmá­nyok felhatalmaztanak törvényes hatás­körük gyakorlására, meglesz az alkot­mányos tisztikar, megszűnik tényleg a provisorium s bizalom lesz mindenfelé. Még most könnyű a félrendszabályokkal szakítani. Vajha tehát megengedtetnék, az or­­szággyűlés összehivásakor egybehívan­dó bizottmányoknak gyakorolni hatáskö­rüket s első sorban megválasztani a tiszti karokat! K. (t) A „Wiener Zig“ hivatalos részében csak röviden van jelentve, hogy ő Felségének sept. 17-iki határozatánál fogva a magyar országgyű­lés dec. 10-re Pestre összehivatott. A leirat szö­vegét a „Wiener Zig“ nem hozza, a hiteles, for­dítást hihetőleg utólagosan közlendi. Mindezt azonban távolról sem azért jegyezzük meg, mint­ha különös szerencsénknek tartanánk, ha a kö­zönség hazánkat illető legfontosabb okmányo­kat, a „Wiener Zig­“ban olvasná először. Sőt ellenkezőleg. — Ugyan a hivatalos lap szerint H­a­s­n­e­r Lipót doctor, lemondott az „Unterrichtsrath“ elnökségéről s kineveztetett a politikai tudomá­nyok tanárává, a bécsi egyetemben. Ezen le­mondás újabb jelként szolgál, hogy ezen centra­listikus intézmény, mely az országok autonó­miáját, közoktatási tekintetben, folyvást fenye­gette, végkép feloszlik. — Az „Ost D. Post“ más egyébkor örvendve olvasta volna, ha a német-szláv tartományok gyűlései összehivattak. Ezúttal mint mondja, inkább a szűkebb Reichsrath összejövetelét óhajtotta volna, s most már tapasztalnia kell, hogy immár az idén sem a tágabb sem a szű­kebb Reichsrath látásához nem lehet szeren­cséje.­­ A „Debatte“ szerint a német-szláv tarto­mányok gyűléseinek összehívása újabb biztosí­ték arra nézve, hogy a kormány nem vonandja meg a néptől azon alkotmányos jogokat sem, melyek a Landtagok illetőségén kívül esnek, s megadja azon tért is, mely a monarchiát a va­lóságos constitutionalismus jellegével fogja elő­tüntetni. A bécsi lapok szemléje. (1). „Ost-D. Post.“ Több ízben mondtuk, hogy az „Ost-D. Post“ legtá­volabbról sem érdemli meg azon respec­­tust, vagy legalább kiméletet, mel­lyel a lapok irányában viseltetnek. Kuranda reichsrath ur személyéről nem szólunk, de lapja minden számában csak azt bizo­nyítja, hogy az „Ost-D. Post“ csak apró hiúságoktól vezérlett szűkkeblű közlöny, telve a magyar nemzet iránti kiirthatlan gyűlölséggel, mely szenvedélyét minden nagy és apró alkalommal kimutatni el nem mulasztja, s ha néha felölti is a libe­rálisamé álarczát, mindjárt a második sorban kimutatja foga fehérít, hogy egy­kor Bach ur idejében a félhivatalos servi­­lismusba nyakig merült, s egyebet nem akar, mint a monarchia minden népeinek jogait, szellemi és anyagi érdekeit a cen­­tralistico-bureaucrata párt számára fel­prédálni s abból lakmározni. Legújabban az „Ost D. Post“ a denun­­cians szerepében is bemutatja már magát. Először elmondja, hogy a kormány által sajtópörbe fogatott, s aztán mindjárt rá a „Debalte“-ból hoz hosszú idézeteket, uj­jal mutatván rá, hogy inkább azon lapot kellene felségárulással vádolni, mint őt, a szabadság martyrját. A „Debatte“ ily czimű czikkét­ az „uj kormány hét fő bűne“ kivonatban közlöt­­tük. Az „Ost D. Post“ ily észrevételeket tesz rá: „Ha olvassuk a „Debatte“-ban, hogy a midőn a leopoldi diplomát szétszakiták, a midőn a cseh koronát, mint ócska vasat a szűkebb Reichsrathban felolvasztották, a midőn Magyarországban a sanctio pra­­gmatica érvényét megtagadták, akkor a koronát nemcsak compromittálták, hanem annak legitimitását megsemmisíteni, s a törvényes birtoklást a hódítási joggal akarták felcserélni: azon időben adtak az uralkodóháznak oly helyzetet, minővel az olasz király bir. — Tehát — írja erre az „Ost.D.Post“ itt száraz szavakkal ki van mondva, hogy a szabad teljhatalomból származó febr. al­kotmány, s az abban megállapított szü­kebb Reichsrath, s a románokat is reci­­piáló erdélyi országgyűlés, nem volt egyéb, mint a hóditási jog egyik actája, mely által a korona legitim birtoklása megsemmisittetett, s helyébe a lázadás, mint szentelt jog állítatott fel. A létező alkotmány elleni ily vakmerő megtáma­dás nem fordulhat elő félhivatalos, vagy legalább a kormányhoz közel álló lap­ban. A lázadás, a „Debatte“ szerint szen­telt jog. Vissza vagyunk vetve vagy két századdal. Béla, Lajos, Ulászló idejében élünk, hogy az arany bullának fegyveres ellenállást megengedő jogát dicsőíthessük? Hiszen e jogot I. Leopold boldog uralko­dása elvette a mágnásoktól, s a koronát biztosította a jog leple alá rejtett lázadási kísérletek ellen. Tehát a lázadás a biro­dalmi alkotmány ellen szentelt jog? Te­hát nem nyilváníttatott Kossuth felség­árulónak? Pedig ezen ember sem tett mást, mint gyakorlatilag követte a „De­batte“ által ma felállított elvet! „A „Debatte“ azon állításával, hogy ha a szerződő felek közöl az egyik nem teljesíti kötelezettségeit, a másik föl van mentve, nem jutott-e már egészen a de­­breczeni országgyűlésig? Mi történnék, ha ezen jogelvet, mely sem a magán, sem a közjogban nem áll, megfordítanánk, és mondanánk : Magyarország megsér­tette a korona jogát, vétkezett az uralko­dóház ellen, tehát a korona sem köteles a magyar alkotmányt föntar­ani. Ez eset­ben szépen belefutnánk a verbirkolás el­méletébe, melytől a „Debatte“ annyira irtózik. Ezen argumentum kétélűsége mu­tatja, mennyire eszélytelen eljárás a lá­zadást, mint megszentelt jogot állítani fel, mert a lázadás néha ugyan erkölcsi és politikai szükség, de soha sem fog. — A „Debatte“ második czikke a kor­mány hét főbűneiről. Ezen czikkben a töb­bi közt olvassuk : „Helyesen állítják a centralisták,hogy a nyilvános jogérzelem meg van ingatva. De épen a centralisták idézték elé e bajt. A birodalom és alkotmányának összegét a korona s azon országok történelmi jo­gai képezik, melyekben ezen államjog ki­fejezésre jutott. A midőn a centralisták ezen utóbbiak jogát szivac­csal eltörlik, már akkor megsérték a valódi és teljes érvényű birodalmi alkotmányt , akkor ingatták meg a nyilvános jogéi­elmet. Mert mit tartson többé a nép jog­uk, ha látja, hogy némely államférfi mint járha­­tik azon jogokkal s szerződésekkel, melye­ken a trón legitimitása s a birodalom lé­tezése alapszik. Nem lehet a jogérzelmet jobban meg­ingatni, mint a jogfogalmak felforga­­tásával. — E tekintetben a Schmerling­­politika nagy dolgokat hozott létre. El­lenben a február 26-diki pátens jelen­tősége Magyarországra nézve 0 Felsé­gének Vay Miklós báróhoz intézett kéz­iratában van kifejezve. (A „Debatte“ itt idézi ezen legfelsőbb kéziratot, melyben az áll, hogy miután Magyarország köve­teinek küldetési módját alkotmányosan és végérvényesen meghatározni, azon or­szág alkotmányának belső szerkesztésé­től függ, és hosszabb időt igényel. Vay bárónak kötelességül tétetik indítványt tenni, mi módon küldhetné Magyarország már most be­követeit a Reichsrathba, a­nélkül hogy a követküldés kérdésének definitiv szabályozása elhamarkodtassék.) „Tehát — folytatja okoskodását a „Debatte“ — (J Felsége kiemeli , hogy elhamarkodásnak nem szabad történni. Ugyanazon kéziratban kétszer fordul elő, hogy a követek küldésének definitiv sza­bályozása a magyar országgyűléssel való egyezkedés tárgyát képezi. És mégis Schmerling úr azon elvet állította fel, hogy Magyarország számára nem marad egyéb hátra, mint a febr. 26 -i pátenst acceptálni, s ha azt módosítani akarja, jöjjön be a Reichsrathba, s ott kísértse meg azt kétharmadrész többséggel vég­rehajtani. „Ő Felsége mindig az egyezkedési utat jelölte ki, Schmerling ur pedig ,,Unbe­dingte Unter­werfung“-ot követelt. Schmer­ling ur volt, a­ki a nyilvános jogérzelmet megzavarta, s ha a mostani kormány visszatér az egyezkedési útra, azt teszi, a­mit a Felség oct. 20-a óta tett ; de a mit Schmerling ur politikája elferditett és meghamisított. — A „F­r­e­m­d­e­n b 1­a 11“ írja: „A szükebb birodalmi tanács azon perczben teljesnek nyilvánittatott, a mint az erdélyi kö­vetek abban megjelentek. Centralista lapok azt állítják, hogy a teljes birodalmi tanács fictiója fönnáll ma is a szűkebb b. tanács keretében, habár abban ez erdélyiek nem lennének is kép­viselve. Megengedjük. De mi volna ezzel el­érve ? Ki ül még a tágabb birodalmi tanács­ban ? Csak képzeljük el annak lényeges ala­kulását ; a csehek, horvátok, velenczeiek hiá­nyoznak , a galicziaiak elmaradnak , a hi­vatalnokok a mai viszonyok közt aligha le nem tennék mandátumaikat, a ruthenek aK ha jönnének, végre a német autonomisták el­­lei nyilatkozatai után föltehető, hogy alig van k­ed­­vök a teljes Reichsrath fictiójában még egyszer részt venni. Maradnak ott tehát a centralista szóvivők. Tagadhatlanul válogatott, de mégis csak kis csapat. „A tágabb birodalmi tanács tehát mihelyt a mai viszonyok közt egybeü­lne, a legszűkebb bi­rodalmi tanácsnak fogna kitűnni, nem­ is volna határozatképes számmal, s csak azért jönne össze, hogy önmagának nem-lételét constatálja, és a világnak ellenmondhatlanul bebizonyítaná, ami most nyilvános titok. „A centralisták tehát saját érdekükben ne igyekezzenek a teljes Reichsrathot fölidézni azon sírból, melyet a Schmerling ficttóval önma­ga ásott magának. Ma a tágabb birodalmi ta­nács még kedvező emlékben él, mint a­mely a pénzügyek s egyebekben sok jót ten, vagy leg­alább akart: nem volna helyes e jó benyomást eltörölni az által, hogy mint csontvázat ismét előállítanák, s a világban bel­rohadását mutassa. „Vannak szükséges dolgok, mik ellen hiába küzd az ész, és a tan. Ily szükségkép bukik meg azon gyülekezet, melyet egykor a Schmerling­­miniszterium müvének első s legerősb támaszául alkotott volna. Az alkotó gyorsan fölhasználta erejét saját müvén. Vele müve is a semmi­­ségbe sülyed vissza. Ez keserít de igaz.“ Vidéki levelezések. Szeged, sept. 16. Megdöbbenve olvastuk mi királyi városiakul a „Sürgöny“ tegnapi számában ama hírt, hogy a királyi városokra biztosok fognak küldetni, de még inkább megdöbbentett azon hatáskör, mel­lyel a királyi biztosok állítólag fölruházva lesznek; főleg az, hogy a kir. biztos, ha szük­ségesnek tartja, kültanácsot is alkothat. Mi, kik a jelen viszonyok üdvös átalakítását úgy a megyékben mint kir. városokban tör­vényszabta restauratio nélkül keresztülvihető ■ nek alig képzelhetjük, már azt is zokon vettük, hogy a vármegyékben a némi népszerűbb szi­nézettel a provisorium továbbra is fentartatik ; de beismerve azt, mikép az 1848-ik XVII-dik törv. czikk határozottan nem követel tisztújítóét, s más részről bízva az ismert jellemű kormány férfiak, s újabban kinevezett főispánok jellemé­ben, s megengedve, hogy a színfalak mögött, hova mi parlagi emberek be nem tekinthetünk, oly nyomós érvek rejlenek, melyek tán nem annyira a tisztujítások, mint inkább a nyilvános közgyűlések életbeléptetését, a hazafias lelkü­letű kormányférfiak által kitűzött magas czélok elérésére nézve veszélyesekül tüntetik föl, — hazafias resignatioval nyugodtunk meg a kor­mány jelenlegi eljárásában. Ám­de a kir. városokra nézve máskép áll a dolog. Az 1848- XXIII ik világosan rendelkezik. E szerint az idézett törvény megszegése nélkül a városokra bármi uj provisoriumot hozni lehe­tetlen, annál kevésbé pedig azokat kb­. biztos hatalma alá helyezni. Megismerjük ugyan, mikép a lefolyt 16 év alatt történt experimentatiók a lehető legna­gyobb bonyolultságba merítették viszonyainkat. Sőt nem akarjuk makacsul állítani, mikép pro­visorium nélkül is lehetséges lenne e chaosból kibontakozni, s ezért habár, mint fentebb mon­dok, a kormánynak a megyékre nézve követett eljárásában, a quid consilii alapján megnyugodt

Next