A Hon, 1866. március (4. évfolyam, 48-74. szám)

1866-03-01 / 48. szám

kább megszereztem magamnak azon meggyő­ződést február 10-dikén és a mai napon. Egyébiránt én t. hát, azon régi igazságok kö­zött, melyeket a t. képviselő úr 61-ben elmondott, és az opportunitás tana között öszhangzást nem tudtam feltalálni, — bár ezt a legnagyobb figye­lemmel kerestem is — nem tudom, a t. képvise­lő urak szerencsésebb helyzetben voltak-e? Mi­után azonban t. ház, úgy tudom, hogy igen ke­vés kivétellel a t. ház minden tagja, az opportu­nitás védműveit nemcsak vontcsövű ütegekkel hanem bárminő csekély fegyverrel is védeni nem kívánja, mert a törvény és a jog oly erős véd­­mű, melyről az opportunitás bárminő lövegei is lepattannak, ezen a 31. szakaszra vonatkozó mó­dos­ít­vány­t elvetendőnek, és az eredeti szerkeze­tét változatlanul megtartandónak vélem. (He­lyeslés.) A­mi a 32-ik szakaszra vonatkozó mó­­dosítványt illeti, ezen módosítás t. képviselő­ház­ részint szükségtelen, részint pedig annak czélja nem érthető, legalább előttem nem ; szükségtelen ezen módosítvány t. ház azért, mert a 29 ik sza­kaszban ez — bár más szavakkal benfog­­laltatik : „Fogunk igyekezni, hogy oly javas­latot terjesszünk Fölséged elé, mely alkotmányos önállásunkat is megóvja, s a birodalom életfelté­teleinek is megfelel.“ — Én ezt, a birodalom ha­talmi­ állásával szintén azonosnak tekintem­ ; egyébiránt te­hát­­ ezen kifejezés: „a birodalom hatalmi állása,“ előttem most érthetetlen, mert ha ezt indítványozta volna a t. képviselő úr: „a bi­rodalom nagyhatalmi állása“ bár ezt sem pártol­nám — ezt legalább megértettem volna. Ezen kifejezés : „a birodalom hatalmi állása“ oly gyön­ge, oly tág kiterjedésű, miszerint Lichtenstein, vagy bármely kisebb herczegségre éppen igy al­kalmazhatni, mert, azoknak is van bizonyos ha­talmi állásuk (Helyes). Az ily tág, mondhatni üres kifejezésekkel, sem a birodalom hatalmi állásának, sem ő cs. kir. Felségének szolgálatot nem teszünk. Ő Fel­sége a jogeljátszás elméletét elvetette, a jogfolya­to­nosság elvét visszaállította , kegyeskedjék . Feltéve helyreállítani a törvényt is, és ekkor nem leend szükséges puszta szavakkal biztosí­tani a birodalom nagyhatalmi állását, mert a nemzetnek nemcsak vére és pénze, hanem mi mindezeknél több, a nemzet szelleme és lelkese­dése is a király rendelkezésére álland. (Helyes.) A­mi a „fejedelem jogainak épségére“ vonat­kozó passusát illeti a módosítványnak : ez a pragmatica sanctio által biztosítva van, de kü­lönben is benn van ez a felirati javaslat 45-ik szakaszában, midőn ez mondatik : „nem kérünk mi politikai lehetetlenséget, nem szándékunk a birodalom biztonságát veszélyeztetni vagy feje­delmünk törvényes jogait csorbítani , s méltá­nyolni fogjuk mindig a társországok jogos igé­nyeit.“— Nekem te­hát! ezen módosítvány el­len különösen még azon észrevételem is van,hogy midőn az 1848-iki törvények revisioját, illetőleg a vizsgálat alá veendő pontokat már most kije­löli — a minek én most még helyét nem lá­tom — más részről az 1848-diki törvényekben és a képviselőháznak épen felirati javaslatában foglalt legszentebb elveket sért meg. Mellőzve azokat, miket itt az indítvá­nyozó­­. képviselő úr az átalános vita alkalmáva­li beszé­dében mintegy variálva elmondott, és melyek elvi kérdéseket tartalmaznak, melyekre itt felel­ni szükségtelennek látom, csak arra teszek meg­jegyzést, midőn az 1861-iki megyéket csonkák­nak nevezte : „a miért nem szerezhették vissza ■— úgymond — a megyék régi fényeket.“ Ez ellen semmi különös észrevételem. De az igen t. képviselő úr 1861-ben a canczelláriára és a hely­tartó-tanácsra is azt mondta, hogy azok tehetet­len régi intézményeinknek csonka feleleveníté­sei (helyes) , s nekem úgy látszik, hogy most azok ellen semmi észrevétele nincsen. Én tehát t. képviselőház ! a módosítványnak ezen részét is elvetendőnek és a felirat szerkezetét változat­lanul meghagyandónak vélem. (Helyes.) A képviselőház féb. 20-iki üléséből. Kerkapolyi Károly: Tisztelt ház ! (Nagy zaj.) Maga azon tény, hogy ez alkalommal csak t. képviselőtársunk, Ghiczy Ignácz úr szívességéből emelhetek szót, azt bizonyítja, hogy azok közé tartozom, kik az általános vita alkalmával szólni nem kívántak, s ha most még szólok, ennek oka azokban kere­sendő, mik e teremben az előttem szólók részé­ről mondva voltak. Ezek folytán én is szándé­kom megváltoztatásával felhíva érzem magamat elmondani nézeteim, azon hazafias törekvéssel, hogy a helyzet beható tisztázására részemről is megtegyem azon keveset, a­mi tőlem telik, és ennek folytán a követendő útnak lehető kijelö­lésére. Az előttünk fekvő felirati javaslat a töb­bek közt így szól : „Tudjuk és őszinte hálaérzet­tel ismerjük el, hogy Felségednek atyai szándé­ka : eloszlatni azon aggodalmakat, melyek függő közjogi kérdéseink elintézését eddig gátolták. Muttat és jelent összehasonlítva, örömmel látj­uk, hogy a kiindulási pont, czél és eszközök, e kettő­ben különbözők.“ Az általa is egész kiterjedésé­ben elfogadott felirati javaslat e kitételével szem­ben Komárom városa igen­­, képviselője mégis indíttatva érzi magát a következő tételnek el­mondására : „A mód és eszközök, a kiindulási pont, az indokok, melyekkel a kitűzött czélok eléretni szándékoltatnak, változtak. De e czélok maguk nem változtak, ugyanazok most is, me­lyek 1861-ben és korábban is már kitűzve valá­­nak.“ A felirati javaslat azon helye, melyet fel­olvasni bátor valék, tehát a czélokat is változot­­taknak mondja, Komárom városa 1. követének épen most elmondottam szavai pedig a czélokat is ugyanazoknak lenni mondják, és mégis, bár ő azt így látja, a felirati javaslatot egész kiterjedé­sében a maga részéről is elfogadta. E két tétel kétségkívül ellentétben áll egymással, és így mindkettőnek együttes elfogadása ellenmondásba hozza önmagával azt, ki mindkettőt elfogadja ; ez, úgy hiszem, kétségtelen. Azonban, uraim, az ellenmondás oka nem Komárom város a t. képvi­selője. Hogy ily ellenmondásba kell­ magával jönnie, annak oka, szerény vélekedésem szerint, magában a helyzetben és az azt nagyrészben teremtett magas trónbeszédben van. Mert, ha nem csalódom, egyike úgy, mint a másika, abban gyökerezik, s nem lehet azt minden részleteiben felfogni és érvényesíteni a­nélkül, hogy épen ez­által részesei, osztályosai ne legyünk a bennlevő ellenmondásnak. Ez ellenmondás kiderítése az többek között, a­mire ezérzek, úgy levén meggyőződve, hogy ha csak az ellenmondásnak valódisága egyszer ki­derítve fog lenni, lehetetlen az ellenmondó hatá­­rozmányok egyikéhez úgy, mint másikához ra­gaszkodni akarni, és pedig lehetetlen azért, mi­után az ellenmondó ezt épen kizárja. Hogy ezt felderíthessem, legyen szabad a magas trónbe­szédnek csak azon tételére hivatkoznom egyelő­re, a­mely az ellentétes kiindulási pontokkal, t. i. a jogvesztéssel és a merevnek mondott jogfoly­tonossággal szemben, a pragmatica sanctiót úgy fogadja el alapul, mint a­mely a két ellentétes határozmánynak, mint egy magasabb valami, fe­lette áll.­­ Innen van azután, hogy a jogfolyto­nosság elvének ugyanazon mértékkel mér, mely­­lyel mér a jogvesztésnek, és viszont. Pedig épen mivel e két elv, jogfolytonosság és jogvesztés, el­lentételesen, úgy vagyok meggyőződve, hogy egyiket feladni lehetetlen a nélkül, hogy el ne ismerjük a másikat, viszont ezt elismerni nem lehet a­nélkül, hogy teljesen fel ne adjuk amazt, s valóban is, minthogy a jogfolytonosság elvének elismertetése helyett csak az lett beismerve, hogy az alaki törvényesség tekintetében 1848-iki tör­vényeink sem eshetnek kifogás alá, tettleg és a valóságban a beismerés után is csak ott va­gyunk, a­hová bennünket a jogvesztés elmélete juttatott volt. Ennélfogva igaz, hogy a pragmatica sanctio álláspontjára nem lehet jutni a nélkül, hogy a jogfolytonosság elvét el ne fogadjuk, míg viszont ennek elfogadása nélkül nem lehet feladni a jog­vesztést. Ki határozott akaratot tanúsít, mint tanúsított Felséges urunk az iránt, hogy kiindulási pontul a pragmatica sanctio vézessék, annak lehetetlen egyúttal a jogfolytonosság elvét is egész teljes­ségében nemcsak elvileg és elméletben, de egy­szersmind tettleg és gyakorlatban el nem fo­gadni. Ám vizsgáljuk , hiszen a pragmatica sanctio bennünket nem arról biztosit,hogy egyik vagy má­sik törvényünk,mint péld. az 1848-kiaknak alaki törvényessége kifogástalannak leszen majd elis­merve, hanem arról biztosit, hogy kormányoz­tatni nem fogunk másként, mint törvényeink, és pedig nemcsak az akkorig már meghozattak, ha­nem, mint nyíltan mondja, az azután hozandók rendelendik. Én tehát nem osztom azok nézetét, kik ezen törvények alaki törvényességének elismerésével már a jogfolytonosság elvét is elismerve látják sőt úgy vagyok meggyőződve, hogy annak taga­dása épen ezen elismeréssel veszi kezdetét. Igen, kérem , mert addig, míg egy bizonyos törvény­nek alaki törvényessége kérdésben van, addig annak végre nem hajtása e törvény el nem isme­résének sérelme ugyan, de nem a jogfolytonosság elvéé. A jogfolytonosság sérelme csak ott kezdődik, a­hol a kérdéses törvénynek végrehajtása megta­gadta­­k, bár kifogástalan törvényül elismerve van.. (Helyeslés.) Épen azért tehát, mert a jogvesztés elvét a­nélkül, hogy a jogfolytonosság de­veve elfogad­va legyen, feladni nem lehet, épen azért, mivel Urunk királyunk ezen elvet — mint mindnyájan hálás köszönettel elismerjük —feladni akarja; úgy vélem, a logikai következés hozza magával a jogfolytonosság elve teljes és tökéletes elis­merésének szükségét. E szükség hason világos­sággal tűnik ki akkor is, ha meggondoljuk, hogy Urunk királyunknak határozott akarata, a prag­matica sanctió alapjára helyezkedni ; mi pedig a jogfolytonosság elvének tényleges és gyakorlati elismertetése nélkül szintén lehetetlen, mivelhogy — mint mondom — hazánknak az addig hozott és az ezután hozandó törvényeink szerint leendő kormányoztatást biztosította. De van még egy más pont is, melyre figyelmeztetni kívánok. Urunk királyunk magas trónbeszédében azt mondja,a közös ügyeknek és miként kezeltetésük­nek kérdése nem az anyagi vagy erkölcsi kény­szer fegyverével, hanem a kölcsönös értesülés és a szükség érzetéből folyó meggyőződés alapján oldassék meg. Ámde az erkölcsi kényszer teljes nyomasztó súlyával nehezednék ránk, ha­csak a között lenne választásunk, hogy fogadjunk el netalán oly módozatokat is, a­melyek pedig nekünk megnyugvást nem adnak, vagy ha ezt tenni nem akarjuk, lássuk alkotmányunkat fel­függesztve. — Hiszen ez a legnagyobb erkölcsi kényszer, melyet reánk gyakorolni nem lehet. Pedig ezt Ő Felsége határozottan mellőzni kí­vánja, s azért, úgy hiszem, csak helyesen járua el, ha a magas trónbeszéd egyes tételei közt kü­lönböztetünk, elválasztván azokat, melyek félre­ismerhetlenül felséges Urunk akaratául vannak felállítva, azoktól, melyek egyet vagy mást ezen akarat érvényesítésének úgy vélt feltételei és eszközei gyanánt követelnek. Amazok közé számítom azon nemes elhatáro­zást, alkotmányosságot biztosítani a birodalom egészének, tehát a Lajthán túli félnek is, valamint azon legmagasb akarat kifejezését is, hogy a pragmatica sanctió alapjáról rendeztessenek el a vitás kérdések. Ellenben minden egyebet úgy tekintek, mint ezen czélokra szükségeseknek vélt eszközöket. Épen azért, hogy az ellenmondás kikerülhető legyen, amazokhoz kell magunkat tartani, ezeket, mint ama czélokra nézve nemcsak nem szüksé­geseket, de sőt velük ütközőket, feladván. Ezen, a megállapított czélokkal összeütközésben levő eszközökhöz számítom mindenekelőtt a biroda­lom egységes államal alakíttatásának kérdését, mint a­mi szükségtelen, s ezentúl egyáltalában jogosulatlan is ; jogosulatlan mind a positív tör­vények alapjáról tekintve, mind önmagában.­­ Azok után, miket e tárgyban Komárom városa érdemes képviselője mondott, feleslegesnek tar­tom csak egy szót is vesztegetni a felett, hogy a birodalom egységes voltának eszméje, a positív törvények alapjáról tekintve, egyáltalán jogosu­latlan.­­ Ellenben azt hiszem, ahhoz még fér szó e házban, hogy ugyanazon birodalmi egység azon értelemben, melyben a Lajthán túl vétetik, magában is jogosulatlan, mivel hogy hiányzanak azon elemek, melyek egy egységes állam szerve­zéséhez múlhatlanul szükségesek, hiányzanak, mivel hogy Ausztria oly elemekből alakult egy­be, melyek nem olyanok, a­minőknek kellene lenniök arra nézve, hogy egy egységes birodal­mat képezzenek, nem olyanok, akár tekintsük múltjuk emlékeit, akár jelenük törekvéseit, akár jövőjük reményeit. De ezeket sem akarom fejtegetni, csak érin­teni kívántam. Hanem igenis czélom, a tegnapi napon két képviselőtársam által elmondottakra némelyeket válaszolni (halljuk), még­pedig egyáltalában tár­gyilagosan, a békülékenység szellemében. Egyike azon képviselőtársaimnak, Wlad úr, beszédében többek között azt mondá, hogy ő mert nem né­met, nem barátja a centralisatiónak, mert nem a magyar fajhoz tartozik, nem is dualista, de foe­­deralista. Én ezen foederalismusban, ha azt hi­szi, hogy e rendszerrel a birodalmat boldoggá lehet tenni, megnyugszom , de szó nélkül nem hagyhatom indokát, úgy lévén meggyőződve, hogy midőn nem a nemzetiségi ügyek, nem az odatartozó kérdések tisztázása van napirenden, hanem az állomkormányzati formának megálla­pítása, a közjogi kérdések kibonyolítása, akkor egyáltalában nem szabad, és helytelen a nemze­tiségi — értem a nemzetiséget faji értelemben­­— álláspontra helyezkednünk , hanem azon kell lennünk, hogy állampolgári állására helyezked­jünk, melynek értelmében, tekintve a nemzetisé­get, ő ép oly magyar, mint közülünk bárki. (Úgy van.) A másik, mit mondandó vagyok, összefügg azzal, a­mit az utána szólott Dobránszky úrnak kívántam mondani, azért megjegyzéseimet ösz­­szefoglalom. A t. képviselő úr kifogásokat tett a parlamenti kormányrendszer ellen. Én az általa e részben elmondottakra nem kívánok felelni, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy e kér­désről szólani nagyon helyén volna ott és ak­kor, a­hol és a­mikor arról volna szó , hogy ezen kérdéses forma törvény által fogadtas­­sék-e el, de helyén kívül van ott és akkor, a­hol, és midőn csak arról van szó, hogy ez elfo­gadott törvény érvényesíttessék ! (Helyeslés.) Beszédének további folyamában abbeli kívánal­mát formulázta, hogy a magyar trónbeszédre adandó felirat ne intéztessék a magyar nemzet nevében, a­mi által mellőzve vélné látni azon népiségeket, melyek bár nem magyarok, törvé­nyeinkben nemzetül szintén elismerték. Nem ta­gadom, hogy az általa idézett helyeken a magya­roktól különböző nemzetekről is van, mint or­szágunkban lakókról, törvénykönyveinkben em­lékezet. De ama helyeken a nemzet szó csak is etymologiai értelmében használtatik, melyben, mint a nemzettől vett s a nemzetiséggel rokon, az egy vérből származottak összeségét akarja jelezni. Nem igy a felirati javaslat, mely azon értelemben veszi a nemzet szót, melyben vette például az 1741-iki törvényhozás, mely az azon évi 61-ik törvényczikkben nyilván kifejezi, hogy Dalmátia, Croatia és Slavonia társországok bennszülött fiai a magyar nevezet alatt egyszer­smind értetődnek. „Nomine Hungarorum complec­­tantur.“ Ezt teszi maga a t. képviselő ur által idézett 1608-iki X. t.-czikk is. Legtöbbször ép azon értelemben használják a n­a t­­­o szót, melyben ez az állampolgárokat általában jelenti, tekintet nélkül a nyelv és fajkülönbségre. Különben várjon hogy akarhatta volna a feje­zetében kitűzött azon czélt, hogy jövőre a főbb hivatalok csupán született magyarok, s a társult vagy meghódított nemzetbeliek által töltessenek be , annak elrendelésével biztosítani , hogy „Cavent sua majestas regia ne in rebus hunga­­ricis aliorum quam hungarorum (et omnibus par­­tibus regni Hungáriae atque etiam Slavoniae) utatur.“ Ha ezen, maga a t. képviselő úr által idézett törvény im­e rendeletével nem sértené, a minthogy nem is sértette hazánk nem magyar ajkú nemzetiségeit , ugyan miként sérthetné őket az, ha a magyar nemzet nevében szól a ház felirata, midőn úgy vélem, nincs e házban senki, ki ne a politikai nemzetiséget értené, és kívánná ér­tetni azon, azt, mely a populussal, az országnak állampolgárilag jogosult népességével egyértelmű. Kétségtelen, hogy e szónak nemzet, na­tio, ez ambiguitásából lehet csinálni nehézsé­get, ha akarunk, de ne akarjunk, hisz annak bizony böviben vagyunk a nélkül is. Ezeket akartam itt elmondani, részint meg­nyugtatás, részint azon gyanúnak eloszlatása vé­gett, mintha mi a testvér nemzetiségeket mel­lőzni vagy háttérbe szorítni kívánnak. Hisz ezt, ha különben is képtelenség nem volna, saját ér­dekünk is megtiltaná, mivel hogy a felirat súlya az által, ha csak a magyar faj nevében nyújtat­­nék be, bizonnyal nem növekednék, de igen­is növeli az, hogy benne az egész politikai nem­zet szól, fajkülönbség nélkül. Moldva-oláhországi mozgalmak. Az a A. A. Ztg-­nak írják Páriából: Úgy látszik a franczia kormányt is meglepte a Dunafejedelemségekben felmerült események hí­re, mely nem számított a válság oly gyors bekö­vetkezésére. A romániai ellenzék egyik itt tar­tózkodó tagjához tegnap este f. h. 23-án távirati jelentés érkezett, melynek lényeges tartalma következő : „Oly jól valának a rendszabályok megtéve , hogy Kuza messziről sem gyani­­tá a készülőben levő dolgokat ; s hogy annál jobban elámitsák biztonság érzetében, a kamara délután egyhangúlag megszavazta az általa kí­vánt kölcsönt. Esti 9 órakor megjelent nála Galenko (talán Golesco ?) ezredes s tudtára ad­ta, hogy köszönjön le, mert nincs mihez fognia, a katonaság mind meg van nyerve a mozgalom részére. Egy csepp vér sem fog folyni, mert meg kell a hatalmaknak mutatni, hogy itt nem r­e­­v­o­l­u t i­o, hanem e v o­l­u t i­o forog kér­désben. Ezalatt a szoba megtelt katonákkal. A herczeg megadta magát elkerülhetlen sorsának, aláírta leköszönését és saját biztossága végett a palota más szobájába kisértetett. Ezenközben ideiglenes kormány kiáltatott ki, élén a nevezett Golenkoval, s ennek indítványa folytán a kamara azonnal kikiálta fejedelemmé a flandriai grófot. Megjegyzendő, hogy a forra­dalmi pártnak egy Párisban tartózkodó ügynöke mintegy három hét előtt, a Dunafejedelemségek állapotát rajzoló emlékiratot adatott át a császár­nak, melyben kéri a császárt, hogy jelölné ki azon hget, akinek bekövetkezhető válság eseté­­beni megválasztatása kedves lenne előtte. Magá­tól érthető, hogy választ nem kapott, s feltehetni, hogy nem is várt az emlékirat szerzője, mert pártjával együtt csak azon czék­ tarthatók ma­guk előtt ezen lépésnél, hogy annak idejében ezen „kérelemre“ hivatkozni lehessen. A „P. Lt.“ egy neki használatul átadott magán­levelet tesz közzé, melyben ezek mondatnak : Mintegy 20 férfiú, az itteni aristocraţia virá­gaiból összeesküdött Kuza és kormánya ellen, s arra esküdtek meg, hogy vagy letaszítják az or­szág nadályát az uralkodói székből, vagy meg­halnak. Az egész hadsereg főnökeit megnyerték az összeesküvők, hármon kívül, a­kiket teg­nap este Haralampi ezredes meghívott magához préferance partiéra, jól megvendégelő borral, s éjfél után két óra tájban tudatta velük, hogy fog­lyai. Ezután Haralampi, Golescu (szabadelvű bo­jár) és Leca őrnagy (a fejedelem kegyencze) egy kocsiban mentek el a fejedelmi palotába ; a többi összeesküvők és tizenöt lengyel nyomban követték, mindnyájan talpig fölfegyverkezve. Ott egy Leca ezredéből való vadász század tette az őrszolgálatot, s akadály nélkül bo­csátották be az összeesküvőket.­­ A feje­delem közelében egy ajtót kénytelenek vol­tak betörni, s Kuza­bű hadsegédét megkö­tötték, s benyomultak háló­szobájába, röviden felszól­ták, hogy öltözzék fel, de nem engedték meg hogy egyenruháját öltse fel,amelyet beszeny­­nyezett, hanem kényszeriték azon ruha felvéte­lére, amit magukkal hoztak számára. Ezután egy lemondási iratot tettek eléje (Lásd alább) s pisz­tolyt szegeztek feléje midőn vonakodott azt alá­írni. Leca őrnagy így szólt hozzá röviden : „Alá­írni vagy meghalni !“ Erre aláírta az okmányt, s a tiszteknek árulást vetvén szemére Leca őrnagy ezt felelte neki : „Nem árultunk mi tégedet el, hanem az országot szabadítottuk meg egy gaz­embertől.“ Azután bevezették a fejedelemnét, a ki eléggé kedvelt nő s így szól­nak hozzá : „íme a férjed, akit rimája mellett találtunk ágyában mire a fejedelemné ezt válaszolá: „Tudom én azt, hisz én kezdettől fogva vértanú voltam ! “ A fejedelem megkötöztetett egy altiszt által, akinek e szavakkal adatott erra a parancs : „le­gaţi pe câinele“ (kötözze meg a kutyát) s elvi­tetett, nem tudni hová ; de úgy hallani, hogy Bukarestben tartják és számadásra fogják vonni. A fejedelemné a cotrocenii nyári palotába kísér­tetett, Ruza kedvese pedig a maga palotájába szállíttatott. Amig ezek a palotában történtek, három óra körül éjjel, a fejedelemhez ragaszko­dó katonák a laktanyákban őriztettek, ágyukkal körülfogva; a fejedelem barátai elfogattak, ne­vezetesen meghitt embere Liebrecht őrnagy, a posta- és távirdaügy igazgatója (egy belga szü­letésű volt pinezér), továbbá Florescu tbb mi­niszter, a rendőrfőnök stb., s ezzel minden leg­kisebb vérontá­s nélkül szerencsésen végre lett h­ajtva a palota­forradalom. Reggeli 6 órakor már kiáltványok hirdették a nagy változást, s véget nem ismerő örömriadallal járt kelt nagy tömegekben a nép az utczákon a katonákkal összebarátkozva, beláthatatlan tömegekben tó­dulván a metropolis felé, ahová tizenkét óra táján az ülésező kamara összegyülekezett, szin­tén kijelentendő véleményét ezen állami válto­zás felett. Tizenkét órakor lépett be Ghika-Dömötör­ig a képviselők közé, bejelenté az ideiglenes kor­mányt, mely szintén csakhamar megjelent s rend­kívüli örömzajjal fogadtatott.­­ A kamara tö­kéletesen helyeselte a történteket, a katonaság­nak köszönetet mondott a bi ragaszkodásért, s ezután az új miniszterelnök Ghika Joan emelt szót. Indítványozta, hogy választassék meg feje­delemmé Fülöp, a flandriai gróf, s miután a ház dörgő felkiáltással megválasztotta Fülöpöt a nép roppant helyeslő kikiáltása kíséretében, Ghika kijelentette, hogy az újonnan választott rövid idő múlva itt lesz a fővárosban. Amióta ez meg­történt, még egész óra se telt el s én e sorokat az átalános örömet hirdető ágyudörgés közt s annak szükségétől sürgettetve irom röviden összevonva, hogy a postát el ne mulaszszam. Tudósításomat hiteles forrásból merítettem. Az alább következő két okmányt már a „Monitorului is közli. A leg­jobbat reméljük, roszabb dolgunk semmi esetre se lehetne, mint az eddigi kormány alatt volt. A „N. Zt“-nak Brüsselből ezt írják: Azért siettek annyira a flandriai grófnak Mold­­va-Oláhország hoszpodárjául megválasztásával, hogy más hoszpodár oo­rogáltatását megelőzzék. I. Lipót király idejében volt szóba hozva a he­­­löltetése. A bukaresti belga consul, ki egyszer­smind az ottani banknak igazgatója, megtette jóformán a magáét ama trónjelölésnél. Azonban a király halála után a herczegnek szánt oláh hoszpodár czim aligha elfogadhatónak fog talál­tatni. A flandriai gróf szereti a dolce far m­ente­t, nem igen fog reá az oláh hiúság hatni, fagyot hall, kerüli a fényűzést, a szűkmarkúsá­gig gazdálkodó, nagy gazdagsága mellett nem igen fog kísértetbe jönni, hogy török hospodár­­rá lenni vágyakozzék, alig lévén egyéb kilátá­sa annál, hogy Oláhország üres pénztárait a saját reáljaival töltse meg. A „Patrie“ az ideigl. kormány tagjai­ról írja : Mindnyájan viseltek már magas hivatalokat, csak Haralambi ezredes neve nem igen ismere­tes. Ellenben Golesco az ország politikai férfiai legbecsületesbike, a szabadelvű párt vezére, s egykori tagja az 1848-diki ideiglenes kor­mánynak . Catargi Lascar azon kamara egy­kori elnöke, mely az 1864 iki államcsíny után feloszlattatok, rokona az 1862-ben meggyilkolt miniszternek. A minisztérium legnagyobb részt oly férfiakból van összeszerkesztve, akik nagy szerepeket játszottak hazájukban. Ghika János a miniszterelnök ezelőtt a minisztertanács elnöke, s volt kamara­elnök, ügyes közigazgatási képes­ség. Ghika Dömötör a belügyminiszter Buka­restben bizonyos népszerűséggel bír . Kantacu­­zeni igazságügyminiszter már ezelőtt is volt mi­niszter ; Rosetti kultusminiszter a haladási párt egyik legkitűnőbb embere ; Mavrogeni a pénz­ügyér nagy becsületességéért köztiszteletben álló hajdani miniszter ; Sturdza Dömötör a közmun­kaügyi miniszter igen értelmes ember . Lecca őrnagy a hadügyminiszter még most nagyon ke­véssé ismert egyéniség. A „Patrie“ vélekedése szerint egyedül Rosetti túlságosan szabadelvű tagja ezen minisztériumnak , de az ideiglenes kormány képviseltetni kívánt a kormányban minden elemet. Kuza lemondó írásbeli nyilatkozata*­­gy szól: Mi I. Sándor János az összes nemzet kívánsá­gához , a trónralépéskor vállalt kötelezettségek­hez képest leteszszük ma 1866-ik évi február 11/23-dikán az állam kormányát egy fejedelmi helytartóság és a nép által választott miniszté­rium kezébe. Az ideiglenes kormánynak a néphez in­tézett kiáltványa így szól : „Románok ! Most hét éve megmutattátok Európának, mire képes a hazafi­ság és polgári erény. Szerencsét­lenségre megcsalattatok a nemzet élére meg­hívott uralkodó választásában Az anarchia és fejlettség, "a törvények tiprása, az ország te­kintélyének aláásása bent és a külföld előtt, és a nemzet vagyonának elfecsérlése, voltak e bűnös kormány által fentartott elvek. Ma már ez nincs többé ! Románok! ti tűrtetek, hogy megmutassátok a világnak , meddig terjed türelmetek. Hanem most már e pohár csordultig megtelt. — Eljött az idő, és ti őseitekhez méltóknak mutattátok magatokat. Katonák ! A ti hazafiságtok a situatio magas­latán volt ! Tisztelet nektek ! Mindnyájan, a nép és katonaság együtt fogjuk fentar­tani az ország jogait, törvényeit és minden közszabadságait, a­mint azok minden műveit országban és különö­sen Belgiumban gyakoroltatnak. Románok ! A fejedelem helytartósága fentar­­tartandja az alkotmányos országlást teljes épsé­gében , ő képes leend a hon oltárától eltávolítani minden személyes nagyravágyást és fentartandja a köz­rendet. Románok ! Az idegen herczegnek a romá­nok uralkodójává lett megválasztása által, be­végzett ténynyé válnak az ad hoc­ divánok sza­vazatai. Románok ! Legyen erős bizalmatok az Isten­ben, és Románia jövője biztosítva van. Költ Bukarestben, febr. 23. 1866. A fejedelmi helytartóság : Golescu Miklós ez­redes. Catargiu Lascar távollétében ideiglenesen, Sturza Demeter, Haralamb őrnagy. A tanács elnöke, Ghika János. Ghica Demeter belügyi, Cantacuseno János igazságügyi, Mavrogheni pénzügyi, Rosetti C. A. tanügyi, Sturza Demeter közügyi, és Leca had­ügyi miniszterek.“ A bukaresti eseményekről a következő távirati tudósítások érkeztek : A „Presse “-nek távirják: Brüssel, febr. 27. A félh. „Echo du Parla­ment" ‘ bizonyossággal véli állíthatni, hogy a flan­driai gróf visszautasítja a reá esett választást. Vasárnap elutazott Olaszországba, mely utazás már el volt határozva a legújabb események előtt. Bukarest, febr. 26. A 23 elfogott egyén, az egy Liebrechtet kivéve, szabadlábra bocsáto­tok. A csend és rend nem zavartatott meg. A „Wanderer“-nek távírják. Brassó, febr. 26. Éjjel. Kuza hg ma, a ro­mániai hadsereg több főrangú tisztje, s a nem­zetgyűlés egy tagjának kíséretében ideérkezett. Kuza azon szándékát fejezi ki, hogy előbb Flo­­renczbe, s később Párisba kiván elutazni. A „N. Fremdenblatt“-nak távírják. Szucsava, febr. 27. A moldva-orosz határ­ról érkező biztos tudósítások szerint visszafelé tettek mozdulást a Pruth mellett az orosz csapa­tok. A főhadiszállás Kischenewbe fogna visszatéretni. A határnál a Pruth mellett kozá­kokból alakított erős ötvonal vigyáz. Hivatalos közlemények: Ó császári és Apostoli királyi Felsége folyó évi február 10-én 1866. sz. a kelt kir. udv. ren­delet szerint Namesztik Lajos bucsi római kath. lelkész vezeték nevének Helyettesy-re kért átváltoztatását legkegyelmesebben megen­gedte. A cs. kir. Apostoli Felsége, Budán f. évi febr. 8-kán kelt legfelsőbb elhatározásával F­e­c­h­er György községi birót Felső-Schönbornban , Be­­regh megyében, sikeres és közhasznú működésé­nek elismeréséül koronás ezüst érdemkereszttel legkegyelmesebben földisziteni méltóztatott. Külföld, Olaszország. Előrenéz, febr. 25. (A képviselők kamarája) tegnapi ülésében Lamarmora felelt terjedelmes beszédében a mi­nisztérium irányában tett több szemrehányásra. Ratazzi azon szemrehányására, hogy a mostani minisztériumnak nincs programmja, azt feleli Lamarmora, hogy ő nem barátja a Ratazzi szel­­lemébeni programmoknak, soha se csinált s nem is fog olyakat csinálni. „Nem szükséges — úgymond — programmot előterjesztenünk ; tudja mindenki hogy állnak, s hogyan kell hogy álljanak a dolgok . Olaszországban nem létezhe­tik két különböző programm.“ Hogy a puszta „forradalom“ szóra borsódzik a bőre, ezen vádra ezt mondja Lamarmora : „Ha szabadság és haladás értetik a forradalom alatta, akkor én olyan forradalmár vagyok mint bárki más , de ha rendetlenséget, rombolást (mert a rom­bolás most divat) értenek alatta, akkor nekem a forradalommal semmi dolgom.“ A Fran­­cziaország irányábani servilismusi vádjára azt feleli, hogy a Francziaországgal a szövetség tar­tóztatja vissza Ausztriát a támadástól. Olaszor­szágnak nagy szolgálatokat tett Francziaország, s állandó jóindulattal viseltetik iránta.­­ A septemberi conventiot mind akét­ fél pontosan vég­­rehajtandja.Hogy mi fog azután történni,ki ki gon­dolhatja magának szabad tetszése szerint. A fran­czia kormány azt hiszi, hogy a pápa világi hatal­ma egyházi hatalmának fentartására elkerülhet­­lenül szükséges, s hogy a pápa a franczia katonák elvonulása után ki fog egyezkedni alattvalóival és Olaszországgal. Az olaszok ellenben azon meg­győződésben vannak, hogy a pápai hatalomnak le­hetőleg menekülnie kellene a világi uralomtól. „Hiszszük továbbá, — mondá Lamarmora— mi­szerint, ha a pápaság föntartani kívánja tekinté­lyét és függetlenségét, vissza kell magától utasí­tania ama dühös rajongó felekezetet,amely ultra­­montánnak neveztetik,a­mely nem ismer hazát, s a családi szentélyekbe is betolakodik s zavart és szakadást idéz elő. . . A pápaságnak ezen felekezetet el kell magától utasítania, a vallás érdekében. A vallás érdekében mondom, mivel én a vallást szeretem, mint bárki szeretni képes, és mivel Olaszország katholikus ország s az is akar maradni-A római légióra nézve, mely Fran­­cziaországban alakíttatik, Minghetti által emelt kételyeket Lamarmora egy hivatalos okmány fel­olvasásával egészen eloszlatta. Hogy Ausztriával alkudozások folynak, ezen szemrehányásra fel­­világosítólag elmondta a miniszterelnök, misze­rint a svéd követ közbenjárásával pusztán keres­kedelmi, sőt csakis vámügyi dolgokban küldetett Bécsből Florenczbe egy jegyzék. A hadseregről azt mondá, hogy ha nem oly erős is az, mint háború előestéjén kellene lennie, de nem is oly gyenge, hogy aggódni lehetne Ausztria hirtelen váratlan megtámadására vonatkozólag. Ausztria — úgymond — erős a maga vár­négyszögében , de gyenge az ő politikai cir­­culus vitiosásában.­­ Igaz, hogy az or­szág helyzete aggasztó, de nem kétségbeejtő, csak a kamara akarjon komoly és elszánt hatá­rozatot hozni. Pettinengo hadügyminiszter a had­sereg részletezésébe bocsátkozva­ előadásából az tűnik ki, hogy a fegyver alatt jelenleg levő ka­tonaság létszáma 204.000 emberből áll, 148 eze­­ret rögtön fegyver alá lehet állítani, s így min­den eshetőségre 353 ezer jól begyakorlott ka­­tonát állíthat ki Olaszország,­­ sőt szükség esetére a közelebbi újonczok és második kor­osztálybeliek betudásával 500 ezer katonát ké­pes Olaszország fegyver alá állítani. Esti posta. Berlin, febr. 26. (A mozgósítási hirek: a hangulat változásai az udvarnál és a minisztérium­ba­n.) A „P. Lloydsnak írják : A mozgósítási hirek ma már bizonytalan jelekre szállíthatók le, két hadtest készen tartására vonatkozó előké­születüket illetőleg, s azon további nyugtalanító

Next