A Hon, 1866. május (4. évfolyam, 99-123. szám)

1866-05-01 / 99. szám

99 ik­sz. Kedd, május 1. Elérhetési díj: Pentán k­üldve vagy Budapesten bázison hordva Egy hónapra....................... 1 frt 76 kr. 0 hónapra............................ 5 frt 25 kr. 6 hónapra........................... le frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik ma, raindenk­or a hó első napjától fog számíttatni Minden pánzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. cirikentési iroda : Perenearök tere 7-ik szám 1-ső em.let Szer­ensző lakása : Ország-az 18-ik szám 2-dik emelet Kisadósiivatal : Pest, Ferenciek terén, 7. sz. földszint. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Negyedik évfolyam Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit sora ... 7 Bélyegdíj minden beigtatásért . . 80 Terjedelmes hirdetések többszöri lesikla mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek f nyik­-téri 5 hasábos petit-sorért . .25 gy Az előfizetési díj a lap kiadó hívá­sához küldendő. (Ferencziek tere T. s foldsz int.) E lap szellemi részét illető minden k­­emény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezek fogadtatnak el május—júniusi 2 hóra május — septemberi 5 hóra Majushó 1-től kezdve új előfizetés nyittatik •fit 6 fiz­e­té­si díj 3 forint 50 kr. 8 forint 75 kr. „A HON“ szerke s kiadó hivatala. PEST, ÁPRILIS 30. Politikai Szemle. (U). A helyzet sokat változott 24 óra óta : az nem csak válságos, hanem való­ban fenyegető alakot öltött. Nem a le­fegy­verkezés kérdésében Ausztria és Po­roszország között folytatott szóharcz rög­töni fordulata, hanem Ausztriának Olasz­ország irányában kifejteni kezdett védel­mi intézkedései idézték elő a helyzet ezen fenyegető alakját. Ausztria — mint ezen helyen már meg­jegyezve volt — kijelentette az idegen kormányok előtt, hogy védelmi termé­szetű katonai intézkedéseket kellett ten­nie, mind Velenczében, mind az adriai partokon, miután a florenczi kormány nem képes a cselekvési párt visszatartóz­­tatására , sőt a bécsi kabinet ezen intéz­kedéseit előterjesztette a le­fegyverkezési kérdésben a berlini kabinetnek is. Ausztriának ezen, Olaszország irányá­ban kezdett katonai intézkedéseit — mint hasonlóképen tudvalevő dolog — a po­rosz kormány félhivatalos lapjai oda ma­gyarázzák , hogy azoknak Olaszország ellenében bevallott czélja csak ürügy s Ausztria ez által akarja azok valódi czél­­ját, Poroszország ellenében, elpalástolni. Ily értelemben nyilatkozott pár nap előtt az idézett lap regustía, s igy nyilatkozik Előadtuk, hogy ezen nyilatkozat akkor bírna nagy fontossággal, ha a berlini ka­binet, Ausztriához intézendő várt feleleté­ben, ily érvet használna a kért lefegyver­­kezés visszautasítására. Miután azonban még Werther báró nem nyújtotta át a po­rosz feleletet — ámbár az előadott érte­lemben még mindig várható — a Po­roszország által használható érv nem fő­­mozzanat e pillanatban a politicai hely­zetben. Sokkal fontosabb —­ mint már előbbi szemlénkben megjegyeztük — az, hogy a franczia kormány félhivatalos lapjai, főként a „Constitutionnel“ „Pays“ és „France“ úgy fogják föl Ausztria vé­delmi intézkedéseit, mint Olaszország fe­­nyegetését, s nyíltan követelik, hogy áll­jon a katonai status quora és úgy Olasz­ország mint Poroszország irányában. Ezen nagy jelentőséggel bíró követelés — mint látjuk — nem szorítkozik csupán a hírlapi térre. Az olasz kormány, mely magát Ausztria által fenyegetettnek te­kinti, körsürgönyt intéz diplomatiai kép­viselőihez, s abban kijelenti, hogy miután oly katonai intézkedéseket tesz, melyek az ellenségeskedések kitörését szokták megelőzni, a királyság biztonságára néz­ve mulaszthatlanná vált: eddig béke lá­bon állt szárazi és tengeri had­erejét haladéktalanul szaporí­tani s az ország védelmére ki­­vántató katonai intézkedése­ket megtenni. A kormány ez által csak azon helyzet követelményeinek fe­lel meg, melyet Ausztria készített elő. (Lásd az ápr. 29-ki florenczi sürgönyt.) Olaszország e szerint legnagyobb mér­vű katonai intézkedésekhez nyúl, Ausz­tria készületei következtében. E hó 26-án irtott miniszteri tanácsban elhatározta­tott mifidet korosztály zászló alá szólítá­­na. Egy florenczi, april 30-káról keltezett sürgöny szerint a bizonytalan időre sza­badságoltak hasonlóképen zászló alá szó­­líttatnak. Hogy mi történik most, katonai tekintetben, Olaszországban ? Ennek meg­­ítélhetése végett részint „Olaszország had­készületei“, részint „Táviratok“ czímű ro­vatunkra utasítjuk az olvasót, úgy lát­szik, hogy már e pillanatban a vasúti köz­lekedés is megszakadt Ausztria és Olasz­ország között, mintha a háború előestéjén állanánk. A kérdés már most úgy áll , hogy Ausztria vagy lefegyverkezik Olaszor­szág irányában is, mint megígérte a le­­fegyverkezést Poroszország irányában, különben előbb utóbb bekövetkezik a háború — minden veszélyével együtt. Páriából azt távírják apr. 30 áról, mi­ként Metternich herczeg kijelentette vol­na Drouyn de Lhuys előtt, a „Pays“ közleménye szerint, hogy Ausztria kész egészen lefegyverkezni Velenczében, ha biztosítja Francziaország aziránt, hogy Olaszország nem fog támadni Drouyn de Lhuys feleletét még nem tud­ják, de bizonyos, hogy Ausztria minden kitelhetőt elkövet a háború kikerülésére. A bécsi börzén tegnap oly hírek ke­ringtek, hogy Ausztria európai congres­­sus Ítélő bírósága elé terjesztené az ügyet ; továbbá, hogy Eszterházy Mór gróf veszi át a külügyi tárczát, s Mensdorff gróf pa­rancsnokságot kap Olaszországban. A prágai „Narod“ is emlegeti Mensdorff gróf visszalépését, még pedig azon ok­ból, mivel Berlin irányában inkább a tábornokot, mint a diplomatát játszotta, s utódául Eszterházy grófot, Metternich her­­czeget, Blome grófot és Apponyi grófot említi. Mindez azonban csak hir, s nem más okból említjük, mint a helyzet jellem­ző jelentését. Másfelől azt írják, hogy az ausztriai kormány folytatja hadkészületeit mind Velenczében, mind a tengerpartokon. Ez azt mutatná, hogy Metternich herczeg talán nem kormánya nézeteit tolmácsolta Drouyn de Lhuys előtt, s igy bekövet­­kezhetik azon végzetes eshetőség, mit ki­uv*M*uvwvMuva, ÆiVUUCtUCia---- «V JLACHUJUrU. Nem leszünk Epimetheusok. Válasz Légh barátomnak. Végszó. Elmondom a határokat, a­mik között a nemzetiségi kérdést megoldhatónak hi­szem. Jól tudom, hogy sokan lesznek, a­kik azt fogják erre mondani, hogy „nagyon sok“ ; ismét mások, a­kik azt mondand­­ják, hogy „nagyon kevés.“ Mindkét ellenvetésnek türelmes, hideg­vérű elhallgatva leszek, és természetes­nek találom a jutalmat, ami egyelőre min­den közvetítőnek ki szokott jutni, hogy t. i.­­ egyik fél sem elégszik meg vele. A közvetítésnek elvégre is meg kell történni, bár még ebben az évben s en­nek is, bár a lehető legközelebbi nap­jaiban. Jól tudom azt is, hogy ez sokakra néz­ve nem sürget­ős ; vannak egész vidékeink, a­miket e kérdés specifice nem terhel ; de terhel mindenkit mindazon égető politikai kérdések alakjában, a­mik csak azért nem mozdulnak előre, csak azért nem köny­­nyebbülnek meg vállainkon, mert a ma­gas politika intézőinek mindig kezükben van az utolsó húzás Magyarországnak sakkot adhatni , a nemzetiségi kérdés alakjában. Egyénileg e kérdés minket magyarokat nem igen nyugtalanít. A­ki nem akar egyéb maradni, mint jámbor, mindenkit szolgálni, s mindenki­nek fizetni kész magyar , az, az innenső táborban is, sokáig jól érezheti a nemze­tiségi kérdés felől magát, s viszont a­ki a túlsó táborban nem akar lenni más, mint jól fizetett szolga, azt se nyugtalanítsa na­gyon ez a kérdés,­ de a­ki szabad magyar akar lenni, annak csak e feladványon ke­resztül lehet oda eljutni. A jelen alkotmányos vitának diadalra jutásában alkotmányunk viszszaszerzésé­­nek nagy munkájában, s annak megszi­lárdulásában nagy tényező a különalkú nemzetiségeknek jó egyetértése. Mi megosztottuk velük azt, a­mi min­den ország polgárai előtt legdrágább, az alkotmányos szabadságot, a földbirtok szabadságát a politikai jogok élvezését,­­ mint polgárt, mint hazafit, polgártár­sai és az összes állam irányában, bizo­nyára oly szabaddá teszik 1848-iki tör­vényeink a szláv, román, német és min­den más ajkú lakóját Magyarországnak, a milyen szabadságot csak Angliában él­vezhetnek az angol hazafiak; a municipá­­lis önkormányzat elve még Anglia polgá­rain is túl­emeli őket politikai szabadság dolgában.­­ Az egyéni jog, a nyelv kér­dése pedig, (a­míg az egyéni, és nem diplomatiai nyelvkérdés) minden ország polgárai előtt a legolcsóbb jog, a­minek korlátlan élvezését, mivelését megakadá­lyozni nem szabad, előmozdítani szükség. Az a szempont, a­mitől legtöbben fél­nek, hogy a nemzetiségi kérdés, mint territoriális ügy fog kifejlődni, — szerin­tem — nem állhat elő. Épen ennek veszi elejét a minoritások joga. Nemzetiségi megyék elfogadására gon­dolni sem lehet. A­ki Magyarországot megy­énként osz­togatni akarná, az, nemcsak azt mondom, hogy hazaáruló volna, hanem még azt is, hogy rész geographus, és még ronzabb strategista. A megajándékozottakra nézve sem tá­madna belőle semmi haszon és különösen ne­m olyan haszon, a­mit huzamos ideig élvezhessenek. Akárki bírja Magyarországot, az min­dig tudni fogja, hogy az a Kárpátoktól az al-Duna partjáig egy ország. Territoriális kérdésben csupán Horvát­ország az, mely föltételeit megszabhatja. Valljuk meg őszintén mind­két rész­ről, hogy nekünk ép olyan szükségünk van arra, hogy Horvátország csatlakoz­zék hozzánk, mint Horvátországnak arra, hogy Magyarország csatolja őt magához. A producens Magyarország Horvátorszá­gon keresztül juthat, az egyedüli tenger partjához, mely őt a világgal összeköti, viszont a kicsiny és improductív Horvát­ország, ha Magyarországgal nem társul, s külön akar állni, egy olyan kincsnek jut zálogába, a­minek hasznát nem veheti, sőt terheket vállal, amiket meg nem győz. _0­6.roma'zovo« érd fit« van azonban ma­gának Ausztriának arra, hogy Horvátor­szág és Magyarország ismét kiegyezve összekapcsolódjanak, mert Dalmatia, a magyar tengerpart, mint Magyarország koronájának kiegészítő része szívesen és lelkesülten fog ragaszkodni az eddigi ál­lamszövetséghez , míg ha Magyarország­tól csak azért szakíttatnék el, hogy egy ki­csiny, nem gazdag, s önállónak lenni vá­gyó, de erre gyönge ország darabjául en­gedtessék oda , bizony bele fog esni Dal­matia is, a magyar tengerpart is — a ve­­lenczei kérdésbe. Tehát Horvátország és Magyarország között a legliberálisabb engedékenységre vannak utalva a két fél független állam­férfia. Vannak, a kik Erdélyből is támaszta­nak területi kérdést. Mondanom sem kell, hogy azokkal ez alapon alkuba nem bo­csátkozhatom. — Erdély magyar föld. — Más ajkú lakóinak jogos kívánalmait tör­vényesen kielégíteni szükségesnek látom, de hazám földéből egy hantot sem alku­szom le soha. Ha Erdély sajátszerű viszonyaihoz sa­­játszerű institutiók kellenek , azoknak létrejöttét lehetőnek tartom , de állami külön állására semmi indokot sem találok. Különben ez ügynél végtelen nagy türelem és higgadtság szükséges, miután nagyon közel van még az a múlt, mely Erdély sebeit támasztá. És nekünk itt Magyarországon nagyon sokszor készen kell arra lennünk, hogy józan engeszteléssel lépjünk oly vitatko­zó felek közé, ők maguk átélték a szen­vedélyesség indokául szolgáló eseménye­ket, s kiknek kibékítésére azóta sem az idő, sem a kormányok nem tettek semmit ; ellenkezőleg az utóbbiak mindent, hogy az együttlétet türhetlenné tegyék rájuk nézve, s kiknek kibékítésére most egy Is­ten és egy ország hatalma és jóságos gon­doskodása szükséges. Ott nagy sebek várnak begyógyítás­­ra, s nagy bölcsességet várnak a hoz­zájuk nyúlni akarótól. Pedig azon sebeknek is be kell gyó­gyulnak, mert Erdély nem csak a jelen politikájában egyik védvárunk, hanem a jövő politikájára nézve egyik legfonto­sabb positiónk. Erdély a keleti kérdés várnégyszöge. Minő szerepet foglaland el Magyaror­szág a jövő politikájában a keleti és egyéb európai kérdésekkel szemben ? az attól függ, minő irányban egyesülnek az or­szág nemzetiségei velünk. A magyar nemzetnek, mely bátor volt ide ékelni magát a szláv és román népek közé, a német nép szomszédságába, ama­zoknak egyesülését, emezeknek terjesz­kedését ezredéves erős lételével gátolva, a jövőben két szerep között van rá-A keleti kérdés előbb-utóbb fölmerül. Előidézik azt a szabadulni, és a hódítani akarók. A magyar nemzetnek lehet választa­nia : akar-e a szabadságért vágyók veze­tőjük, központjuk lenni, vagy pedig akar­­e a hódítani vágyók előcsapata lenni ? Mind múltja, mind helyzete, mind dy­­nastiájának eddigi politikája amaz elsőt tanácsolják neki ; e mellett van európai hivatása ; ezen az után lehet nagy, bol­dog és dicső. Ily nagy jövendő nem követelhet-e va­lamit a jelentől? Ne gondolkozzunk-e, mi szegény, tör­pe, boldogtalan jelenkor fiai, a nagy és boldog Magyarországról, melynek a ki egyszer polgára lehet, belőle ki nem kí­vánkozik többé, akármi hitben imádja Is­tenét, akármi nyelven vallja be honsze­relmét ? Én ily dicső Magyarországról álmodni meg nem szűlnék, még talán a halálban sem. Isten veled bujdosó honfitársam ! Jókai Mór. (1) A bécsi centralista lapok sok agya­fúrt állításai közöl, nevezetes azon fölfe­­dezés, hogy Bismarck urat mostani föl­lépésére egyedül azon körülmény báto­rító fel, mert az egyedüli üdvözítő Reichs­­rath siszírozva van. Ellenben a „Debatte“ úgy véli, hogy Bismarck gróf azért siet oly nagyon hadakozni, mert szeretné ezt a dolgot bevégezni, mielőtt a kiegyezke­dés MagyarorsH*ig«»t 16* ro j(f. V%ül írja a nevezett lap: „Reichsparlament! mely csak úgy jöhetne létre, ha előbb a magyar országgyűlés tagjait haza küldik. Ezen csonka parlament, melyből Magyarország zúgolódva marad távol, melytől a csehek és lengyelek is bizonyosan elbúcsúznának : ez azon parlament, melylyel Bismarck urat megijeszteni szándékoznak. Valóban ily rész életek épen nem válnak be a je­len idők komolyságába.“ — A magyar ügyekről. A „N. fr. Presse“ a többi közt irja : „Azalatt hogy Bismarck és Lamar­­mora felgyújtják fejünk fölött a ház te­tejét, s Napoleon császár a rejtekből „te­le pofával“ fújja a tüzet, a magyar or­szággyűlés folyvást az ősi alkotmányjog­folytonosságát emlegeti a legnagyobb lelki nyugalommal. „Más körülmények között az ily ingat­lanság imponálhatott volna. (Megjegy­zendő, hogy ama „más körülmények“ kö­zött is csak ez volt mindennapi imádsá­gunk.) Most azonban az ily beszéd oly melancholicus benyomást okoz, mint nürnbergi Szt.­Lőrincz templom tornyá­nak harangjátéka, mely akkor is rá kezdte bús énekét, a midőn a templom teteje égett és a torony falait nyaldosó. Azonban ha expedícióra indulunk, jó lesz elébb itthon is körültekinteni oly időben, a­midőn velenczei hadsergünk hadilábra állíttatik, a lefegyverkezés pedig északon ismét kétséges lett. „Nem ígérjük, hogy a magyar ügyek­ről szólva, kárpótlást adhatunk olvasó­inknak oly czikkért, mely a külügyi kér­dések megoldását fejtegetné. De utoljára is nagy vigasztalásul szolgálna, ha te­kintve Austria elszigetelt állását a kül­föld irányában, elmondhatnék, hogy ide benn az einheitliche Reichsgedanke oly erővel érvényre jutott, hogy a viribus unitis jelszó már nem csak katonai, de politikai értelemben is valósággá vált. „Azonban hazudnánk, ha állítani mér­nék, hogy ily bekövetkezett fordulat nyo­mait már tapasztaljuk. A német Landta­­gokat elnapolták, mielőtt a mostani viszá­lyok keletkeztek volna. A cseh tartomá­nyi gyűlés inkább el volt telve azon or­szág elcsebesítésének eszméjével, mint­sem a közeledő viharral sokat gondolt volna. Hasonló nyugalommal tanácskozik a galicziai tartományi gyűlés mai napig, a pesti országgyűlés rakásra nevezi ki a küldöttségeket, melyek „de rebus omni­bus et quibusdam ad huc aliis“ fognának tanácskozni. A jelen viszonyok között épen olyan időszerű munk­a ez, mint a tollfosztás aratáskor. „És semmit sem használna, ha tagadná is valaki, hogy a magyar kérdés ma­­ épen azon állapotban van, melyben Schmer­ling úr hagyta. Azaz: Magyarország kö­vetelése Erdélyt és Horvátországot illető­leg, már teljesítve volna, de még nincs tisztába hozva, mit követelhet a „Reich“ Magyarországtól.“ Ez azon szomorú, de elvitázhatlan igazság, melyet Ő Felsége, a feliratot átnyújtó küldöttséghez tartott be­szédben is érintett. Íme az ó-conservati­­vek egészen uszály vivői lettek a deakis­­tákn­ak, a mágnások elfogadták a felira­tot, és Andrássy gróf vitte a főszerepet, Sennyey bárónak pedig, a­ki tárnokmes­ter és a felső ház elnöke, a másodszerep jutott. Ha Andrássy Gyula gróf a magyar alkotmányos jogok gyors elismerését sür­geti, ezalatt csak az 1848-ki articulusokat értheti. Ha ellenben Ő Felsége a közös ügyek kérdésébe való egyezkedési mun­kálat gyorsítását sürgette, mert csak ez­zel lehet az új epochát inaugurálni , ak­kor bajos eligazodni: mi törté­n­t hat hó­nap (tulajdonkép négy és fél) alatt a köz­jogi kérdések megoldása tekintetében az országgyűlésen ? „Bécsben követelik : előbb az 1848-ks törvények revisiojik, azután a jogfolyto­nosság tényleges elismerése. Ellenben Pestről viszhangoztatják : előbb a jog­folytonosság tényleges bekövetkezése, az­után a revisio, így álltak az ügyek dec. 14-én,így állnak apr. végén. A trónbeszéd­­től kezdve a második felirat átnyújtásáig semmi sem változott, csak hogy a mágná­sok, kik kezdetben féligmeddig az ó-con­­servativ kormányhoz szítottak, most át­csaptak a deákistákhoz. A trónbeszéd ki­­mondá, hogy az oct. diploma értelmében a közös viszonyok közös tárgyalása oly szükség, melyet más tekintetnek alávetni nem lehet. Ellenben a felirat mondja : az octoberi diploma elfogadásával az ország megsemmisítené alkotmányát, önállását, és törvényes függetlenségét. „A mart. 3-ki leirat épen oly határo­zott volt mint a trónbeszéd, s az 1848-ki törvények előleges revisiója mellőzhetlen föltételül tűzetett ki. Erre a második fel­irat minisztérium kinevezését kéri, hogy a közös ügyek dolgában eredménynyel lehessen tanácskozni, ő Felsége válasza sejtetni engedi, hogy a második leiratban sem fog a kormány másként nyilatkozni, Pesten pedig beszélik, hogy a 67-es bi­zottmány addig nem kezdhet tanácskozni, míg az országos bizottmány, mely a hor­­vát ügyekben van kiküldve, eredményt nem mutat fel. „Mindebből úgy látja a „N.Fr. Presse, hogy a magyar kérdés ma is ott van, a­hol fél év előtt volt. Ausztria külföldön nem bir szövetségessel, ide benn pedig a sept, patens elvette tőlünk a parlamentet, mely a „Reichsgedanke“ megtestesülése volt, s a magyar országgyűlést még sem hozta közelebb.“ — (E czikk conclusió­­jára a válasz a „Debatte“-nak fönebb idézett soraiban már benfoglaltatik.) a Pest, april 30. Pár nap múlva az ország 3s városában, a ki­rályok koronázása és temetkezése, tehát az em­beri dicsőség, és múlandóság felszentelt földjén, honalkotó és fentartó atyáink küzdelmeinek és ezerneműi viszontagságainak, kevés öröm an­nál több vérkönynyekkel áztatott színhelyén, az ősi dicsőségben és jólétében feldúlt, de honsze­­relemben állhatatosan szilárd és felülmúlhatlak Székesfehérvár falai közt, a nemzet költő kirá­lyának emlékét fogjuk ünnepelni. E néhány szóban ezer év történelme vonul el szemeink előtt. E sorok egyszerű írója vala­hányszor e város falai közt múlt idők emlékeze­tébe elmereng, e vallásos sugalom rezgi át kebe­lét : szent a hely, hol állsz, szent a föld, melyen jársz. E lapok hasábjai nem arra valók, hogy ava­tatlan kézzel történelmünk szentélyéből magasz­tos képek rajzolására vállalkozzunk, a hagyo­mány, irodalom, s önkebleink hirdetik , hogy ezen föld az, „melyhez minden szent nevet egy ezred év csatolt.“ Elég legyen annyit mondanunk, hogy e he­­ven és napon múltúnk és jelenünk két geniusa összetalálkozik, s megcsókolja egymást. Amaz tiszteletet parancsoló ősz szakásával jelezi a régi idők bölcsességét, dicsőségét, gondjait, szenve­déseit, emez a kitartás, törekvés és örök élet remény és győzelem­­ koszorúját hordja homlo­kán. És buzgó imával és szeplőtlen kegyelettel te­kint a nép milliója e napon hazánk mekkája felé,é­s azon aránylag kevés, de valószínűleg mégis nagyszámú csoportban, mely e várost, s annak ünnepét személyes zarándokságával meg­tisztelni fogja, ott leszünk bizonyosan mindnyá­jan Kárpátoktól Adriáig, a kiket e föld hord, és egével betakar.“ Egy ország ünnepe ez, igénytelen városunk

Next