A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-19 / 241. szám
Kiadóhivatal , Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint 241-ik sz. Péntek, oetoer 19. Előfizetési díj : Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva figy hónapra ........................ 1 írt 76 kr 9 hónapra ....... 6 frt 25 kr, fi hínapra....................................10 írt 60 kr. Az előfizetés az év folytán mind hónapban megkezdhető , a ennek bármely történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittattni. I minden pánzjámlék bementesitv, béreti beküldetni. Szerkesztési Iroda: rerenomek tere 7 ik szám 1-ső emelet. 8xerkesstő lakása : Országút 18-ik szám 2-dik emelet. . POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Negyedik évfolyam 1861. Beigtatás! dij, 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr. Süyegdij minden beigtatásért ... S0 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — Myilt-téri 6 hasábos botit sorért . . 26 kr. Az előfizetési dl, a lap kiadó Skrafali. kéz kUM$. (Foranealelt ter® sa» földszint-Sí lap szellemi részét illető tăind«» SsS*» lent 'eg a szerkesztőnéglse» intésendő. Bár a fentetlen tavolok es*k Ismerik«z«'ktlSJogadtatnek el. Előfizetési felhívás IV. ‘14 éves folyamára. Mftfiazetési díj : October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala igen meggyőződhetik a felől, hogy Lengyelország e tekintetben nem csekélyebb ellenállástfejt ki, mint minden más tekintetben. Talán hajlékonyabb, ügyesebb, inkább veszi számba az esély érveit, megszokja a parlamenti formákat, de azért nem kevésbbé lengyel, s mi meg vagyunk győződve, hogy a legerélyesebben s legállandóbban fog tiltakozni. A németté létel dicsősége : soha sem fogja a közös haza elárulására csábítni őt.“ Budberg báró, párisi orosz követ, viszszatért állomására. A krétai eseményekről — mint némely párisi tudósítók tudni akarják — nagyon tárgyilagosan beszél. Ezen magatartásból azt következtetik, hogy Oroszország óvatos visszavonulásra határozta el magát. tőt legszebb kötelességét teljesiték, egyszersmind atyai szivemnek, mély szomorodottságában, valódi vigasztalást nyújtottak. Bécs, oct. 17. 1866. Ferencz József, s. k. PB8T, OCTOBER 18. Politikai Szemle. (II). Olaszország hivatalos lapja jelenti, hogy Franzini tábornok oct. 11-kén esteli 7 órakor ment be Mantuába, négy zászlóaljjal. Ezen hadcsapatok a nemzetőrség és önkénytesek által fogadtattak, kik a csapatok elé mentek. Ugyanaznap este 7 órakor ment be a 61-ik ezred két zászlóalja Peschierába, s egy más zászlóalja Legnanoba. Egy ma érkezett távirat szerint az olasz hadcsapatok oct. 16-ikán délután mentek be Veronába, Medici fátábornok vezénylete alatt. A népszavazás Velenczében oct. 21-re van kitűzve, s a szavazati szekrények két napig lesznek nyitva a „Nazione“ szerint. A velenczei felebbviteli törvényszék oct. 27-dikén rendkívüli ülésre gyűl össze s ünnepélyesen megszámítja a szavazatokat. A királyság más tartományaiban lakó velenczeiek szavazata távirdai után küldetik Velenczébe. Remélik, hogy a végleges eredmény oct. 28 -án közölhető lesz. A népszavazás mintája következő : „Akarjuk e Velencze egyesülését az olasz királysággal, Victor Emmanuel és utódai monarchiája alatt ? „Igen. Nem.“ A Franz. Corresp.a magán értesülések nyomán megerősíti, hogy a római kérdés közelebbről diplomatiai alkudozások tárgya lett. Talán már Bécsben sem maradt érintetlen, a Menabreával folytatott békealkudozások alkalmává; Annyi bizonyosnak látszik, hogy a franczia kormány újólag s egészen önkéntesen szóba hozta azt a kath. udvaroknál. A Tuilleriák kabinetje azt hiszi, vagy mutatja, miként hiszi , hogy az olasz kormány loyale módon hajtandja végre az 1864. sept. 15-diki szerződést, s hogy a status quo tovább fog tartani a francziáknak Rómából leendő elvonulása után. Ha ez nem úgy történnék, s ha a florenczi kormány nem volna képes a Rómában levő és Roma elleni forradalmi izgatást meggátolni , csak akkor kellene a kath. hatalmaknak a Szentszék függelenségének védelmezésére szolgáló más eszközt szemügyre venni. Úgy látszik azonban, hogy Francziaország mostanáig tisztán föltételesen tette az utóbbi nyilatkozatot, melynek fontossága szembeötlő , mert, mint mondva volt, mindig abból indulnak ki, hogy elvileg hiszik a jelenlegi helyzet tovább tartását Rómában. IX. Pius tanácsában, mint hallatszik, igen nyomott hangulat uralkodik, s bizonyos, hogy a föltétlen non possumus pártja jelentékenyül veszített befolyásából. A „Corresp. Bullier“-nek oct. 10-kéről írják Romából, miként a franczia táborkar utasításokat kapott, melyek Roma kiürítésének részleteit tartalmazzák. Egészen felhagytak azon eszmével — föltéve, hogy az valaha létezett — hogy Civita- Vecchiában figyelő hadtestet állítsanak, az események szemmel tartása végett. A „Siècle“ politikai heti szemléje, különösen Lengyelország jövőjével foglalkozik. Emlékeztet Sándor czárnak a lengyelekhez intézett szavaira : „mindenek előtt semmi álmodozás !“ s utal az olaszokra, kiknek még nem rég így feleltek, ha egységről beszéltek, mi pedig most minden oldalról elismert valósággá lön. Leon Plée azon véleményben van, hogy ily előzet után nem sokára ütni fog Lengyelország feltámadásának órája is, s helytelenség volna ezt be nem látni. „Németország — mondja — midőn lassan lassan végrehajtja egységét, logikátlanságot követne el, ha idegen elemeket akarna magánál megtartani. Azokat szükségkép ki fogja vetni, azon törvény következtében, mely a politkai assimilatiokat szabályozza. Poroszország hasztalan lépteti be a poseni nagyherczegséget az észak-németországi szövetségbe , azon ürügy adott, hogy a lengyelek minden csatában hősbátorsággal küzdöttek az osztrákok ellen. Posen soha sem lesz német. A lengyelek megfizetik adójukat, a véradót úgy, mint egyebet, de soha sem lesznek egységes németek, s mi meg vagyunk győződve, miként Németország első végrehajtandó jogos ténye abból álland, hogy emancipálandja őket. Egy egységes német szövetségnek nem szabad idegen elemeket magában tartania. Másfelől, ha valaki tanulmányozta Lengyelország történetét, nagyon köny(f). Egy legfelsőbb pátens s egy legfelsőbb kézirat. A „Wiener Zig“ hivatalos része egy császári pátenst hoz, melynek erejénél fogva a nyugati tartományok Landtagjai f. évi nov. 19-kére összehivatnak. fr — O cs. Jár. Felsége a magyar udvari kanczellárhoz a következő legfelsőbb kéziratot méltóztatott intézni : „Kedves üdv. kanczellár, Majláth ! „Azon áldozatok között, miket a legközelebb lefolyt végzetes háboruidőszak rám sulyosított, a magyar országgyűlés elnapolása volt egyike a legnehezebbeknek, mert ez által Magyarországom alkotmányos viszonyainak végleges megállapítása, s ez által összes birodalmam alkotmányos működésének újra felelevenítése határozatlan időre elhalasztatott. „Annál élénkebb örömmel látom, a békekötés után azon lehetőséget, hogy jan. 24-én a háború befejezéséig elnapolt országgyűlést újra összehívhassam. „Azon sajnos terjedelemnél fogva, melyet nagy szomorúságomra az uralkodó járvány kedvelt magyar királyságom nagy részében, s különösen annak fővárosaiban, mostanában felvett, aggodalmasnak kell Ugyan találnom, az összehívás határnapját már most meghatározni, de azért megbízom önt a szükséges intézkedéseket haladéktalanul megtenni, hogy azon esetre, ha az egészségi viszonyok kedvező fordulatot vennének, az országgyűlés tevékenysége a legrövidebb idő alatt újra kezdetét vehesse. „Megbízom önt továbbá, hogy magyar királyságom minden lakóinak, akik a létezésében megtámadott birodalmam védelmére önkéntesen fegyvert ragadtak, a legőszintébb köszönetemmet kijelentse. Egyszersmind legmelegebb elismerésemet fejezze ki azon áldozatkész számtalan oly bizonyítékokért, melyek vitéz hadseregem és szövetségeseim sebesültjeinek szeretetteljes ápolásában nyilvánultak. „Az illetők legyenek az iránt biztosítva, hogy amidőn ezzel a felebaráti szere© A bécsi „Presse“ azt táviratoztatja magának Gesztről, hogy f. hó 13—14-ken Tisza Kálmánnál pártértekezlet lett volna, állítólag Ghyczy, Nyáry és Várady G. részvétele mellett. E hírt határozottan megcáfolhatjuk. F. hó 13 kán Tisza Kálmánnak nevenapja volt, s a „Presse“ hiteles tudósítója láthatta ugyanakkor a szokásos névünnepi üdvözlésre érkező rokonait, szomszédjait s legközelebbi jó barátait Tisza Kálmánnak, de hogy azok között sem Ghyczy, sem Nyáry, sem Várady nem voltak jeen, s igy a családi ünnepély nem is lehetett párt-diiferentia, arról a „Presse“ tudósítója természetesen nem tehet. ——— ... —».. . Ausztria és is igazi alkotmányos praxis. H. Tagadtuk a pénz és bankügy közösségének hasznos voltát. A ki ismeri az emberi szenvedélyeket s tudja, hogy amor incipit ab ego, soha sem követelheti józanul Magyarországtól, hogy utolsó erejét feszítse meg, hogyjel nappal véres verítéket izzadjon, s netán megtakarított obolusait csak azért dobja be az osztrák „közös financzia” feneketlen hordójába, hogy egy két évig, vagyis valamelyik legközelebbi európai bábomig, ha abban Ausztria egyenes részt nem is vesz, az állampapírok birtokosai, a kezüknél levő értéket megkétszerezzék. Névleges értelemben közel négyezer millió forintról szóló kötelezvény van a külföld s a német urak kezében, azért kelljen éjjel nappal dolgoznunk és keresményünket feláldoznunk, hogy az állampapír tulajdonosai, akik e pillanatban valóságos értékben (kerek számmal beszélve) kétezer millió forintot bírnak, országunk megerőtetett áldozatai által a négyezer milliót valóságos értékben is sajátoknak nevezhessék? A tőkepénzes az utóbbi években ötven hatvan forinton vette egyenesen az államtól, vagy egyes eladóktól a papírokat, s most mi, akik csak a kamatok fizetésére vagyunk kárhoztatva, kezünkkel tárjuk a földet, azért hogy az állam uzsorásainak minden ötven hatvan forintját alparira, vagyis száz forintra felcsigázzuk. Minő képtelenség tehát érdekegységet keresni oly tervezett törvényhozási testben, melyben a padok egyik részét az állampapírok birtokosai, a másik részét a kamatfizetők foglalnák el! Igaz, hogy ezen különböztetés a képviselők között kisebb mértékben más parlamentekben is előtűnik , azon boldog országokban azonban az ingó vagyon már régóta kedvezőbb arányban van felosztva ; míg az osztrák Reichsrathban egy egész külön oly ország foglalna helyet, mely csak rarilásból mutathat fel egy-egy példányt a másutt rakásra halmozott értékpapírokból, s ez okból e tekintetben az érdekegységet a monarchia keleti és nyugati tartományai között hiába igyekeznénk felkeresni. Térjünk át a hadügyre. A centralisták felfogása szerint a hadügy több mint közös ügy, ez már a valóságos ne nyúlj hozzám világ. Tudjuk, hogy igen kényes tárgy ez hírlapi vitára, de szomorú volna, ha nem szabadna megírni még azt sem, amit mindenki tud, mindenki lát. Az osztrák hadsereg egészen német lábon van szervezve. Tehát a monarchia 7 millió németre roppant befolyást biztosító privilégiummal bír, a 28 millió nemnémet népség ellenében. Az ily jogmonopólium következménye, hogy a valóságot és gyakorlatot tekintve, a német elem s azok a kik ezen elemhez csatlakoznak, képezik a tisztikart, míg más nemzetbelieknek főkötelessége abban áll, hogy az ezrediket ujonczokkal, azaz közemberekkel kiegészítse. Nagyon jól tudjuk, hogy a császári hadseregben, a tiszti rang elnyerése távolról sincs nemzetiséghez vagy valláshoz kötve , mi csak az életben és gyakorlatban feltűnő azon körülményre utalunk, hogy a német születésűeknek, már a hadsereg német szervezése, a katonai alsóbb és felsőbb iskolák tannyelve folytán oly előnyök vannak nyújtva, melyek ellenében a más nemzetbeliek concurrentiája a legnagyobb mértékben megnehezíttetik. Bizonyos, hogy meglehetős számmal vannak az osztrák hadseregben magyarországi születésű tisztek, aránylag többen vannak horvátok, még többen csehek , de mindezek daczára még senkinek sem jutott eszébe kételkedni a fölött, hogy az ausztriai hadsereg tiszti karát nagyban és egészben német szellem lengi át. Szóljunk a hadsereg alkalmazásáról. A belügyekre nézve kevés mondásunk van, a hadsereg Ausztriában és másutt is, amióta csak állandósítva van, a kormány végrehajtó eszközét képezi. És biztosítja azon helyzetet, melyet a kormányok különböző idők szerint, rendnek s törvényes állapotnak neveznek. Ily biztosítékot nyújtott, a hadsereg egykor az ostromállapot, később a definitiv or parisatio, ismét később az alkotmányos , s legutóbb a siszkozások politikájának tiszteletben tartására. Nem terjeszkedünk ki annak vitatására, hogy az előszámlált állapotok közöl egyik vagy másik sérelmes is lehetett az összes monarchia, vagy valamelyik ország vagy királyság részére, mert meg vagyunk győződve, hogy azon várva várt időkben, a midőn egykor majd közös béke és megelégedés fog mindnyájunk között uralkodni, a nép képviselőinek többsgéből származó kormányzás szintoly biztosan fog számítani a hadsereg erélyére, mint TÁRCZA. Mészáros Lázár önéletiratáról. (A most még kéziratban levő munka nyomán ) III. (VK.) Az önéletirat második fejezete Mészáros Lázár iskolai életét tünteti elénk. Humoros leírásai világot vetnek amaz idők ferde tanítási rendszerére, midőn a gyermekek fejébe mintegy beverték a hitbölcseimet és a régi klassikusokat, melyeknek megértésére pedig az emberi elme fejlettebb állapota szükséges. Ma már e tanítási mód is változott, de nem változott meg egészen. Többé nem verik be, hanem csak erőszakolják e tantárgyakat, melyeket néhány évvel később meg is kedveltethetnének növendékeikkel. — Ennélfogva Mészáros Lázárnak az e század elejére vonatkozó bírálata némileg még ma is időszerű, s nem fölösleges elolvasni azoknak sem, kik a köznevelés ügyére döntő befolyással bírnak. Továbbá e lapok egyszersmind kulcsot adnak ahoz is, hogy Mészáros Lázár a volt hadügyminiszter, miért nem érezé magát megalázva, mi’ ön a becsületes ehitchel-családnál Amerikában nei ( !"«’ ödnie kellett. Azért nem , mert a gyermekek nevelését a legnagyobb fontosságúnak tartá a jövendőre nézve. Nem bölcselkedik ugyan e tárgyról hosszú száraz képpel, hanem a hála szavai, melyekkel legelső tanítójáról emlékezik, s a derült gúnyor, melylyel az akkori szerzetesek tanításmódját feltünteti, jobban kifejezék az ő gondolkozását e tárgyban, mint akár egy vastag paedagogiai iránykönyv. De haladjunk magának az önéletiratnak fonalán» Árvaságra jutván, a kis Lázit beteges anyja bátyjához, Piukovics János tisztelendő plébánoshoz, Katymárra vitték. „Ha ő — írja róla — kevésbé lett volna is oly jó és felebarátját szerető férfi, mint amilyen volt, papi méltóságában még az is emelte, hogy a szomszéd mateovicsi nemes birtokos Piukovics családhoz tartozott, mely akkor még vagyonban elég tekintélyes volt, továbbá sógorság, komaság és barátság utján viszonyban állt a szomszéd nemes birtokos Latinovicsokkal, — számos családdal Borsodon, — meg az Antunovicsokkal Almáson, és végre a leghíresebb, legbirtokosabb és legizmosabb Vojnicsokkal Szabadkán.“ így a papiakban volt vendég elég. „De legbecsesebb kincs volt a háznál — még a jó szakácsné fölött is — a kis házira nézve a káplán, a derék, a becsületes, a felséges, a jó, az emberszerető Ve r ta- 1 ics.“ „Az isten áldja meg őt sirjában, — fohászkodik föl az egykori hálás növendék — s boldogítsa a más világon, mert, ha az egész papság ily lelkülettel birt, bir, vagy bizand, akkor az írott vagy nyomtatott erkölcsi szabályokra kevésbbé lenne szükség, mert ők maguk testesített erkölcsök s ezek példányai lennének, s akkor a világra el lehetne mondani, a mit T acitus a régi germánokról mondott : ibi pins valent boni mores, quam bonae leges.“ 1853. augustusában irá le Mészáros a hála e nemes szavait Jerseyben, a hol nem írhatott többet. Indult Amerikába Katona Miklóssal, az „Arábia“ gőzösön, melyen az arigol külügyminisztérium szabadjegyet adatott neki a második helyre. Mielőtt azonban félbehagyta volna munkáját, ezt jegyezte oda : „Eddig ment vagy íratott a história. Itt félbeszakadt, mert Európát elveivel, elveivel, eszméivel, vágyaival s törekvéseivel, vagyis helyesebben : várakozásai-a odahagytam, s pedig épen akkor, midőn csaknem szemrehányásokkal illettek, hogy futok a harcz elől s kerülöm a közelgő háborút, melyből születnék, vagy melyből következnék a Haza fölszabadulása, így politikusaink, igy jóbarátaim, így ismerőseim. De Lázi bácsi, vagy máskép „az öreg úr“ — jellemének sok gyöngesége mellett — bir annyi önfejűséggel, hogy kire vagy mire sem hallgat, ha egyszer elhatározta magát. A török-muszka zagyvalékot, mit „Keleti kérdésinek szeretnek nevezni, semmibe sem veszem, s csak annyiban tulajdonítok neki (persze magyar szempontból) fontosságot, a mennyiben az háborúvá nőheti ki magát, melyből zavar keletkezhetnék; ennek következményét azonban, — minden tudóssal együttvéve — a magam tudatlansága kitalálni nem birja, stb.“ E sorok után tizenegyedfél hóra, midőn fővágya szerint egy kis amerikai farm és ezzel a „maga ura“ jön, kezdett írni ismét, visszatérve hálája tárgyához, a jó Vertalics káplánhoz. E jó „pap bácsi“ magyarázgatta neki a növények, a ház körüli tárgyak és állatok nevét és hasznait. „A kertben—úgymond — gyakran ülünk le az út mellé, s kis vesszőkkel betűket csinálunk a homokba, s azokat az apró írásbelivel vagy nyomtatottakkal összehasonlítgattuk. Ily után rövid idő alatt írástudóvá lettem, sőt homokbabró is. Mikép vezetett a jó káplán a homokból az asztalhoz, s vessző helyett mikép adta a tollat kis kezembe, azt ő tudná ; én csak annyira emlékszem, hogy alig múltam el négy éves, s már tudtam írni, olvasni.“ Szóval, játszva tanita, amint a gyermekeket mindig és mindenütt kellene. A káplán sok mulattató történetkét mondott el. Ösztönileg érezte ő, amit Jean Paul mondott . A gyermekeknek történetecskéket a történelemből kell beszélni, pedig nem bizonyos előre meghatározott órákban, hanem alkalmilag.“ „S így a kis Lázi a magyar történelem előkelőbb szereplőivel és eseményeivel annyira ismeretes jen , hogy a káplán neveltjét és kedvenezét valami csoda kis fiúnak tartották.“ De „ez édeni időszak“ (amint nevezi) nem tartott sokáig. A lelkész nagybátya meghalt, s a még nem egészen öt éves fiút fölvitték Pestre, mivel beteges édesanyja is a budai fürdőkben gyógyittatá magát. Pesten a két Bóbics kisasszonyhoz (Sibilla és Rozáliához) adták, a kik becsületben megöregedvén a roppant számú rokonok gyermekeinek nevelésével foglalkoztak, nem lehetvén oly szerencsések saját szülöttjeiket nevelhetni.“ Nagyon eredeti s életképies elevenséggel bir a leirás, melyet önéletbónk e két kisasszonyról nyújt : „A két nagynéne — úgymond — oly nemzedékhez tartozott, mely a XIX-dik században már kihalt, s ha netalán még léteznék, az újabb idők átalakulása és haladása szerint módosult. Fő sajátságuk volt, hogy a régi jobb időket szerették dicsérni ; magasztalták az akkor éltek áhitatosságát, jóságát, udvariasságát; szerették felebarátaikat, de előbb megszólták ; kiváncsiak voltak a szomszédok tetteire, szavaira, vagy az „ismerősök közt történt eseményekre, szerettek kérdezősködni, ismertek minden családi viszony ! Sőt az apró és nagyobb botrányok nem valának előttük ismeretlenek, s igy szép aggastyánságot ért nagynéneink bő és változatos élvezetet nyertek a biblia, imádság s prédikációkon kívül leginkább azon párbeszédekben, melyek a náluk rokonokból, ismerősükből s hozzájuk hasonló korú és állapotú hölgyekből gyűlt társaságokban fejlődtek ki. Nem tudom, szent Basilius mondás, vagy más, hogy az asszonyok a szülés és gyermekágy alatti szenvedések kárpótlásául feljogosítvák a mértékletes rágalomra, megszólásra ; ha ez igaz, ez esetben Sibilla és Rozália óhajadonságaik — némely más társnőikkel együtt — bűnösek valának, amit igen sajnálnék.“ A rococo kiasszonyoknál is divatban valának az akkori humánus büntetések, de „ha az erélyesebb Rozália által rendeltettek, a lágyabb szivü Sibilla enyhítette azokat, vagy ellenkező esetben — csupán csak ellenzékből — enyhítette a másik. Itt történt, hogy egyik nagyobb nevelt lány iránt a kis Lázi — a harmadéves normális iskola gondjai mellett is — vonzalmat kezdett érezni, s dicsvára a viszonhajlamban elégtételt is kapott. De a rococo-nének gúnyja e szerelmet csak hamar kiverték fejéből, annak tárgya pedig maga is zárdába vitetett. Egy év múlva egy másik nagynénjéhez , Adamovicsnéhoz Bajára vitték. Beteges jó anyja ez időben (a fiú serdülő korában) halt meg. „Lelki tünemény az — úgy mond, — hogy atyjáról, aki ugyan szerette gyermekeit, s természet szerint legjobban szerette a legkisebbiket, de ezen szeretetét a szigorral követelt s gyakori büntetésekkel kicsikart engedelmességgel mérsékelte, — mondom, hogy atyja mégis mélyebben megmaradt a kisházi emlékezetében, mint jó, szeretetteljes, s az atyai büntetéseket mindig enyhítő anyja.“ „Baján fogták be hősünket, a szegény Lázit, — folytatja ez önéletirat, — az Alvarez jezsuita által alkotott „Quae maribus“ igájába, s az ájtatos szent Ferencz rendbeli szerzetesek nem annyira nevelték, mint inkább itt ütlegelték belé a tudományt, s mivel ez a tudomány magában véve elég híg volt, s mivel ezt felülről töltötték be, hogy ki ne jöjjön belőle, tehát azt alulról beléje kellett vesszözni. Ha a tanító ideges volt, „csalán“-nal verte kis növendékeit, hogy a mechanikus szer által okozott fájdalom elmúltával a hátramaradt sebek gyógyítása alatt is megemlékezzenek a büntetésről, annyira, hogy még vén korukban se legyen gyermekkori örömeikre való visszaemlékezésükben élvezetük. Nem tudom, váljon a magyar sz. Ferencziek szerzete egy , a franczia, úgynevezett „frères ignorantines“ szerzettel ; de hogy a bajaiak épen olyanok voltak azon időben gondolkozásmódjukra és nevelési rendszerükre nézve, azt állít.