A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)

1866-11-25 / 272. szám

Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra.....................................1 frt 75 kr. 3 hónapra .­­.......................... 6 frt 25 kr. 6 hónapra.......................... . 100 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék dírmentesitvn kéretik bikáidéul. Szerkesztési iroda : Ferencijeit tere­l­ik szám 1-en emelet. 272-ik SZ. Vasárnap, november 25. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint._________Negyedik évfolyam 1866. Beiktatási dij: 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl.­­ • Nyílt-téri 5 hasábos pet­it sorért . . 25 kr. Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencinek tere 7.­ sz. földszint.) E la­p szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztő lakása : Magyar­ ütem 8-dik­ szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. PEST, NOVEMBER 24. Politikai szemle. (I). Franczia lapok, még a „Moniteur“ is, következő táviratot közölnek : „Bécs, nov. 20. Egy hivatalos forrásból eredő pesti sürgöny jelenti, hogy a királyi leirat kedvezőleg fogad­tatott az országgyűlés által. Az általa előidézett hatás igen jó (?) A forradalmi (?) párt zavarba jött (décontenance) azon széles mérvű és logális engedmények által, melyeket a kormány Ma­gyarország autonómiájának érdekében nyújt.“ Ezen hivatalos jelentés aztán megmondja az igazat. Váljon hiszik-e Bécsben, hogy ily jelen­tések után indulnak most is Párisban, midőn­­ már nem Drouyn de Lhuys, hanem Moustier vezeti ott a külügyeket ? ! A „Moniteur“ estilapja különben nagyon tár­gyilagosan szól a magyar országgyűléshez inté­zett leiratról. Az idézett félhivatalos közlöny heti politikai szemléje ezt írja : „A magyar ország­gyűlés és a monarchia más tartományi gyűlései megkezdették munkálkodásukat. A csá­szár-király leirata közöltetett a pesti országgyű­léssel. Ezen okmány kitünteti szükségét annak, miként a birodalom egysége összeegyeztetendő Magyarország autonóm jogaival. Ezen, Ausztria jövőjére nézve oly fontos feladat megoldása körül forog jelenleg a kérdés. A közös ügyek tisztán meghatározandók. A leirat kijelenti, hogy a hadsereg, vámok, nem egyenes adók, állami monopólium, adósság, közhitel csak azo­nos és egységes szervezetet nyerhetnek a monarchiát alkotó összes országokra nézve. Ugyanezen okmány kijelenti, miként ha ezen lényeges pont szabályozva van, lehetővé válik a magyarok kívonatának teljesítése, megadatván nekik a külön minisztérium és helyhatósági auto­nómia.“ Némely állítólag szláv érdekeket képviselő közlönyök hirdetik, miként a franczia kormány egy csoport ügynököt küldött volna Törökor­szágba , kik jelentéseket tennének az ottani szlávokról és Oroszországnak Keleten kifejtett mesterkedés­éről. A „Moniteur“ heti szemléje következőleg tá­­y­­ékoz a római kérdés jelen állása iránt : „Az olasz kormány utóbbi tette a Szentszék irányá­ban, engesztelékeny hajlamokat s azon szilárd szándékot tanúsítják, miként illeszkedni fog a sept. 15-diki okmány betűjéhez és szelleméhez. Victor Emmanuel királynak egy határozata ez­előtt néhány nappal felhatalmazta a kerületeik­ből politikai indokok miatt eltávozott püspökö­ket, hogy foglalnák vissza püspöki székeiket , de ezen intézkedés megszorítva volt annyiban, a­mennyiben nem volt alkalmazható a Rómába menekült főpapokra. Ricasoli bárónak novem­ber 15-dikéről keltezett újabb körirata ezen kivételt is megszünteti, s a püspökök ezután kivétel nélkül visszatérhetnek kerületeikbe. A miniszter megragadja ezen alkalmat, hogy hódolatát fejezze ki az olasz papság jelen­legi magatartását illetőleg, és kijelenti, mi­ként a kormánynak , bízva erejében s meg­­nyugtatva lévén a haza sorsa iránt, nemes kezdeményezéshez kell nyúlnia, tekintetbe ve­­én a válság és politicára nézve egyaránt üdvös közeledést. E szerint a szó­szék megelégedésére­­ van szabályozva azon főnehézségek egyike, me­ '­­lyek a mult évben Vegezzi római küldetésének tárgyát képezték. Itt megemlítendő mint sze­rencsés jelenség azon kedvező fordulat is, me­lyet a sept 15 diki egyezmény értelmében Olaszországra eső pápai adósság aránylagos részét illető alkudozás vett. Ezen diplomatiai cselekmény a pápa souverainitását azon föltéte­lek alá helyezi, mint minden más souverainitást, mint Ricasolinak a királyság megyefőnökeihez intézett körirata constatálja, s Olaszország,mely megígérte Francziaország és Európának, hogy nem helyzi magát a pápa és alattvalói közé, határozottan megtartja ezen formaszerinti köte­lezettséget. A florenczi kabinet ma ismétli azon eszméket, melyeket a császár kormánya oly gyakran kifejezett, a császár mindig azon töre­kedvén, hogy kibékítse a félsziget nemzeti vá­gyait és vallásos érzelmeit. A szent atya ezen hajlamot látva bizalommal nézhet a jövő elibe s teljes okkal remélhető, hogy a szélső pártok nem fognak túlsúlyra jutni, s hogy a római ud­var nem fog hajtani oly befolyásokra, melyek a pápai trón biztonsága és méltóságára nézve ár­talmas szándéklatokat rejtegetnének a hamis buzgóság álarcza alatt.“ A „Moniteur“ e szerint mindkét szélső pár­tot inti azon eljárás megzavarásától, melyet a franczia és olasz kormány követni szándékoz­nak a sept. 15-ki egyezmény végrehajtása végett. A „Cras“ római levelezője mindazáltal azt írja , hogy a Mazzini-féle izgatás lendületet ka­pott Rómában. Most érkezett oda 1200 darab fegyver és 700,000 frank. Napóleon nem hiszi, hogy a flórenczi kormány meg akarna hiusitni minden forradalmi kísérletet Rómában, a szept. egyezmény értelmében, jóllehet már 140.000 embere áll a határon. A francziaországi pap­ság zúgolódik,hogy Napóleon visszavonja hadcsa­patait Rómából, s a szent atyát magára hagyja. Fleury tábornok mihelyt szólott Ricasoli báró­val Florenzben, az „Avenir“ szerint azonnal el­utazott Rómába. A tábornok a franczia követségi palotában száll le Rómában, és Sartiges ottani franczia követ kíséretében mindjárt bemutattatja magát azon utasítások következtében, melyeket épen most küldtek utána Párisból. A franczia „Epoque“ a legsürgetőbben inti Poroszországot Luxenburg miatt. „Ha Porosz­­ország nyert roppant nagyobbodása után is be­avatja magát a népek oly birtokaiba és ügyeibe, melyek reá nem tartoznak, s­őt teljességgel nem illetik, azon veszélynek teszi ki magát, hogy uj háborút idéz elő, mely gyorsan átalánossá vál­­hatik, s vérrel és romlással fogja elborítni egész Európát.“ A párisi esti lapok a hadügyminiszternek a katonai intendaturakhoz intézett azon intézke­dését közüik, mely hivatalosan jelenti nekik, miként az összes exp. hadtest visszatér a jövő év első hónapjaiban Mexicoból. Pest, nov. 24. 0 A nov. 17-iki kir. leirat, nem hogy meg­­könynyebbitette volna a helyzetet, sőt teteme­sen megnehezítette azt , még pedig mind a két oldalra , mind a magyar országgyűlésre, mind a kormányra nézve. A legnagyobb államférfim balfogás volt, a dualismusnak elvben elfogadása és gyakorlat­ba behozatala között csak egy 24 órát is eltel­ni hagyni. Íme mit eszközölt ezzel a kormány ? Azt, hogy elvben megígérve a magyar minisz­tériumot, és az osztrák felelős kormányrend­­szert, de gyakorlatban egyiket sem hagyva nyom­ban az elv után következni, felzúdította mind a magyar országgyűlés ellen, mind saját maga ellen a nemzetiségi elementumokat. A legbonyolultabb érdek hháoszba vitte bele mind Magyarországot, mind Ausztriát, melyről tanúskodnak a csehországi és galéziai, erdélyi, bánáti és horvátországi inspirált és nem inspirált hangok. Hogy e protestáló ellenzékekkel ott a Lajthán­­túl,hogy tud elbánni majd a kormány? az az ő dol­ga , de mint egyenlítsük ki mi a saját zavarain­kat, midőn az activitásnak minden eszközétől meg vagyunk fosztva ? Íme elvben ki van mondva, hogy ha ezeket és ezeket az érdekeket, a­mik Magyarországot, mint államot önállóvá teszik, feláldozza a magyar nemzet, akkor visszanyerheti a nemzet supre­­matiáját Magyarországon. De mivel tartja azt fenn, ha az eszkö­zöket kiadta kezéből ? És hogy tarthassa egy alkotmány által össze­foglalva Magyarország a rajta lakó nemzetisé­geket, ha ez alkotmányból maga kihagyja azo­kat a tényezőket, a­mik a szerb és román orszá­gok alkotmányaiban megvannak ? Mivel buzdít­sa, mivel nyugtassa meg a nem magyar nemze­tiségeket, ha legreálisabb, legközvetlenebb kí­vánalmaikat nem bírja oly mértékben kielégíte­ni, mint a­milyen mértékben azok a szomszéd fajzákon önálló országok alkotmányaiban ki vannak elégítve ? Ha sem az adókérdésben, sem a katonásko­­dási tig­yben Magyarország a bennlakó nemze­tiségeket nem képviselheti, mit nyert vele, ha a dualizmus elvben az ő javára mondatik ki ? Azt, hogy ez ajándék által felköltve látja maga elle­n a nemzeti féltékenységet, s a gyakor­lati téren nem látja semmi módszerét a félté­kenység kiegyenlítésének, sőt azt fogja tapasz­talni, hogy mentül békülékenyebb hangulatot mutat, mentül készebb minden áldozatra alkot­mányából, annál nagyobb ellenzésre talál a nemzetiségeknél, melyek a magyar alkotmány­ban, — ha azon előnyeitől megfosztatik, melyek közösen boldogitnak, elősegitnek minden ajkú honpolgárt, — semmi közös érdeket nem fognak többé találni. Ha a bécsi kormány abban az órában, a­mely­ben elhatározta a dualizmusnak elvben elfogadá­sát, rögtön gyakorlatban is helyreállította volna azt , ha nem az országgyűlést hívja össze elébb,­ hanem megalakítja a magyarországi miniszté­riumot, helyreállítja a megyéket , a­mi a ma­gyar közjog körébe jog szerint tartozik, annak gyakorlatát tettleg átruházza a jogok végrehajt­­óira, (pénz dolgában fenn nem akadhat vala a miatt, hiszen az állampénzjegyek odáig elsegí­­tik,­ akkor lehetséges lesz vala, hogy a gya­korlati téren Magyarország nemzetiségei megtalálják igényeik megoldását, s egy bölcsen eljárni és ígéreteit tettleg beváltani képes magyar minisztérium úgy jelenhet meg már az országgyűlés előtt, mint a­ki bevégezte Magyarországon a dualizmus kérdése egyik fe­lének békés megoldását ; s azontúl csak az leend vola a kérdés, hogy az osztrák alkotmányos mi­nisztérium hasonló méltányossággal oldotta-e meg a neki jutott feladatot ? Míg most ország­gyűlési hosszadalmas discussiókra bocsáttatva ez a feladvány, a legsürgetősebb köz­hajtások kényszerített szünetelése mellett, úgy el fog mér­gesedni ez az ügy, hogy a­mikor a megoldás megérkezettnek fog látszani, a megjelenő ma­gyar minisztérium az első órában impossibilis­­nek fogja magát találni egy olyan tényállás köze­­pett, melyet erőhatalommal nem is t­e­h­e­t, nem is szabad megoldania , hanem csak bölcses­séggel. Már­pedig a bölcsességnek elül kellene jár­­ni, nem hátul. (f) Megc­áfolt programm. A régi „Presse“ pénteki száma egészen részletezett programmot hoz, azon állítással, hogy az abban foglalt nézetek és tervezetek egyenesen Beust úrtól származnak. A „Wiener Abendpost“ rögtön még az­nap sietve kimondja, hogy a „Presse“ közleménye merőben alaptalan, sőt még csak nem is ügye­sen készült koholmány. Ezen félhivatalos c­áfolat következtében a „Presse“ által közlött „programm“ most már azon fontosságot nyerte, hogy a közönség meg­érthette, mit nem enged meg Beust úr, hogy a közönség előtt neki tulajdoníttassék. Ily körül­mények között a „Presse“ által közzé tett pro­gramm egyes pontjait olvasóinkkal is megismer­tetni nem lesz fölösleges. A „Presse“ szerint, első alapeszme: „kiegyezkedés Magyarországgal, a­mire nézve a legvéglegesebb eszközök is felhasználandók lesznek.“ Közlő úgy látja, hogy a­mi az enged­ményeket illeti e tekintetben, a kormány, a nov. 17-ei leiratban már a legvéglegesebb eszközök megragadásáig ment. Közlő hozzá adja, hogy a leirat azon pontja, mely a tizenötös bi­zottságnak a közös ügyek tárgyalására vonat­kozó javaslata, egy utóbbi miniszteri tanácsban, melyben a kabinet nem minden tagja vett részt, fogadtatott el, s tétetett be a leiratba. Második alapeszme: „Hogy megtartas­sák a sept. 20­­-diki manifestumban tett azon ünnepélyes ígéret, miszerint a magyar ország­gyűléssel folytatott alkudozások eredménye, a­mennyiben azok az általános birodalmi érdekekre vonatkoznak, a nyugati tartományok törvényes képviselete elé terjesztessék, s ezen actio még a­ Landtagok jelenévi ülésszakában foganatosít­­tassék.“ Ez annál inkább megtörténhetik, mert Pestről oly tudósítások érkeztek, hogy a ki­egyezkedési kérdés a magyar országgyűlésen, még ezen évben, már akár pozitív, akár negatív értelemben, bizonyosan befejezésre jut. Hogy a Landtagok aggodalmai minél inkább lecsillapít­­tassanak, a kormány özönével terjesztendő elő a liberális törvényjavaslatokat, az egyleti jogról, sajtószabadságról, polgári házasságról; ezek létrejöttével a Belcredi minisztérium visszalép. A kormány reméli ezzel a mérsékelteket kielé­­gítni, a renitens f­ederalisták erejét pedig a len­gyeleknek adandó concessiókkal igyekszik pa­­ralysálni. Harmadik alapeszme: A nyugati tar­tományok képviselőtestülete csak ad hoc fog megválasztatni , de ha az alkudozások Magyar­­országgal positív eredményre vezetnének, s ha a terv, mely szerint a közös ügyeket a paritás el­vén szervezett delegációk intéznék el, többséget nyerne, az ad hoc képviselőtest fogja a nyugati tartományok belügyeit tárgyaló képviseletet in­dítványozni és constituálni. E művében a kép­viselet annál kényelmesebben haladhat előre, mert annakutánra már nem lesz korlátozva az oct. diploma és a febr. patens kötelező szabá­lyai által. Végül gondoskodik e programm azon eset­ről is, ha a kiegyezkedési kísérlet Magyarország­gal nem sikerülne. Ez esetben az országgyűlés feloszlattatik, de a nov. 17-ki leirat concessioi azért ugyan vissza nem vonatnak,hanem az azok fölötti további tárgyalást a nyugati Landtagokra fogják bizni. A magyar országgyűlést csak akkor hívják aztán ismét össze, a midőn a Landtagok az állam constituálásának munkálatával készen lesznek. — Ez azon programm, melyet a bécsi félhiva­talos lap, egész ünnepélyességgel hamisnak, sőt nem is ügyesen készítettnek nyilvánít. Mindazt tehát, a­mi a három alapeszmében el volt mond­va, Beust úr visszaveti, vagy legalább nem úgy érti, mint a „Presse“ ráfogja. — Mennyiben fogadta el a kor­mány a tizenötös bizottságnak a kö­zös ügyek tárgyalására ajánlott delegatiók tervét ?A bécsi lapok a noV. 17-ei leirat közzététele óta, úgy kezdtek a kö­zös ügyek tárgyalására alkotandó delegatikról beszélni, mintha a kormány ezen tervet már el­fogadta, s annak irányába a leiratban köte­lező ígéretet tett volna. A „Wiener Abendpost“ pénteki számában siet figyelmeztetni a közön­séget, hogy „a­mennyiben a bécsi lapok azon aggódnának, hogy a tizenötösök elaborátuma egészen valósíthatlan, fontolják meg, hogy a kormány ezen munkálatot csak alkalmas kiinduló pontnak nyilvánította. (Az az , hogy szükség esetére még oly módosításo­kat javasolhat ahhoz, hogy lehet abból még a febr. Reichsrath egy második kiadása is , vala­ TAMCZA. A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mór­tól. VIII. Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó, enyhülni kezde az irodalom helyzete. A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos fogalmakat újra pengetni, az életlapok tehettek anekdotákba és rímekbe burkolt c­élzatokat, s a költők énekelhettek ha­záról, nemzetiségről és szabadság után sóhajto­zó népekről. A kemény rendőrfőnök nem volt Benedek előtt grata persona. Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy ut­­czai kravallok legyenek Pesten. Miből állottak ezek a kravallok ? Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egypár fiatal embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy „éljen“-t is kiáltott valamire, valamely víg társaság a szózatot énekelte ; arra azután megjelent néhány lovas és gyalog csendőr; azok segítettek egy kis zavart csinálni a járókelők között, arra ki­rukkoltattak egy osztály katonaságot , azt fel­állították az utczán ; arra sok nép összecsődült bámulni, hogy mi lesz ebből ? s miután mind­két fél megint egymásra bámulni és várni, hogy mi történik, lassan kint kiki hazament. A lapoknak egy szót sem volt szabad erről írni. . . Egyszer Benedek kormányzónak eszébe ju­tott, hogy meghívja magához ebédre az akadé­mia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori rendőrfőnök népszerűtlen in­tézkedései miatt panaszkodtak neki többen. „De hát ismert ön már valaha népszerű rend­őrfőnököt ?“ — kérdé hozzám fordulva a kor­mányzó. „Ismertem — felelém. Hajnik Pálnak hívták, mikor magyar minisztériumunk volt. Elmosolyodott rá. Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utánna az akkori rendőrtanácsos V. felügyelete alá jutott a sajtó , ki ha a sajtó­szabályok szigora mellett is, de legalább embe­rileg bánt az írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendentiát. A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni. Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt a föltámadásra. Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádol­hatja senki túlságos kereskedéssel. Az ország­­gyűlés és a megyei közönségek viszhangja volt az, s hogy a közvéleményre mennyire nem ha­tott izgatólag a napi sajtó, annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűk körű „Trom­bitán“ kívül, mely inkább derültséget, mint iz­galmat keltett, az egész baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a „Magyar­­országinak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé buzdította a határozati pártot. Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a sajtó­ügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve. A Schmerling kormány, hogy ideálját, az ál alkotmányosságot megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra. Nem a katonai törvényszékek, de az absolu­­tismus rendszere itt a gyűlöletgerjesztő. Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, a­mik szerint a leglegálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és közcsend­­háborítás bűnei közé soroltatik, akkor törvény­székül a katonák még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő törvénytelen állású polgári bírák volnának, kik a kivételes törvé­nyek végrehajtásából még érdemeket is tudná­nak maguknak csinálni. A kivételes törvények hatását csakhamar meg­érezte a sajtó. A megyei közönségek és tiszti karok lelépése épen akkor volt napirenden , de már azokat egy hét múlva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölhető, csak röviden említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tiszti kar ismét visszalépett. Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére hozattak, a­kik, a leköszönt tisztviselők helyébe, elvállalták a közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján. Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes rendszabályok. Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek, hogy „Írjatok barátim, ha akartok Schmerling ellen, ha akartok a ró­mai pápa ellen, ez talán mind szabad , de egy vármegyei esküdtet meg ne rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak.“ Ezt a jó tanácsot úgy látszik, hogy nem a „Magyarország“ szerkesztője adhatta levelezői­nek, mert azt mindjárt a provisorium első hó­napjaiban perbe fogták egy megyei hivatalnoki kar bírálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy hamar el is ítélték kit egy eszten­dőre, kit két, kit három hónapra ; a lapot vég­leg betiltották és a biztosítékából 2000 forint bírságot lehúztak. Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrü vendé­gei lettek a katonai laktanyáknak : a „Bolond Miska,“ „Feketeleves,“ az „Ország“, a „Hon“ szerkesztői egymás után állíttattak a katonai törvényszékek elé ; sőt utoljára még a szelíd ke­délyű „Idők Tanúja“ is, és a magyar cancellária által protegált „Független“, sőt hogy a tréfa tökéletes legyen, még a kormány tulajdon hiva­talos német lapjának szerkesztője is oda került, be a börtönbe, a többi bűnösök közé. Igen, tréfa azoknak, a­kik ezt messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán ne­vetni ! Hiszen nem tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad volt azt enni inni odabenn, a­mit akartak, sé­tálni menni, tetszés szerint, folytathatták oda­benn is a mesterségüket, legtöbbnek megenged­tetett, hogy iró­szereket tartson és dolgozzék ; én részemről tartozom elismerni, hogy szívélye­sebb házi­gazdám soha sem volt, mint a derék József kaszárnyas térparancsnok, s ha az ottani élményeimet összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönzött irodalmárokéval, kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tol­vajok társaságába csuktak össze , bizonyságot kell tennem róla, hogy a katonai hatóságok bör­tönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében semmi kívánni valót sem hagynak hátra ; tehát nem a kiállott büntetés volt a rend­szabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, a­mire azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából. De a roppant morális csapás, a­mit e rend­szabály okozott ! Ez volt az eredmény súlyo­sabb fele. A sajtóval együtt le volt törve a közérzület. Bizonysága ennek, hogy a provisorium első évében harm­inc­három magyar lap volt kénytelen megszűnni. S a sajtó közönsége közel 22 ezer előfizetővel megfogyott , tehát felé­­nyire leszállt. A közvéleménynek nem volt módja nyilatkoz­hatni többé. S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi közvéleményt elhallgattatta , még arról is gon­doskodott,hogy annak helyébe egy látszatos köz­véleményt plántáljon be. Négy év alatt a Schmerling kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a sub­ventionalt sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint a­mi a nemzet vére, lelke, meggyőződése volt. És ebben múlták fölül elődeiket, a Bach kor­mány bureaucratáit, Schmerling sol disant al­kotmányos satellesei. Az absolutismus legalább mindenkinek azt mondta „csitt !“ a kormány rend­szabályai nem szorultak senki helyeslésére , de a februári patens hívei milliókat vesztegettek el arra, hogy sajtó útján magasztaltassák azt, a­mit mindenki megvetett, insultáltassák azokat, a­kik ha ellent nem mondhatnak , legalább hallgatni akarnak, s ha egy közülök e hallga­tást nem állhatva tovább, egy tiltakozó szót emel, bár a leglegálisabb hangon, a leghívebb intenzióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, a­hogy Ilaynau idejében nem üldözték a szabad szót. Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a hely­beli sajtóhatóságok feladása következtében in­díttatott meg, és tény az, hogy midőn a „Hon“ a törvénytelenségek ellen, miket a Schmerling- Nádasdy kormány Erdély irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, d­e nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó három­szor állíttatott három különböző ezred katonai törvényszékei elé. Bureaucrata törv­éyszék ok­vetlen elmarasztalta volna őket, de a katonai tör­vényszékek mind­hárman felmentették. Ez volt a liberális osztrák centralisták rend­szere. Utoljára gratulálnunk kellett magunknak, hogy az insultáló polgári önkény alól a katonai fegyelem oltalma alá jutottunk. Ez időszerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a rendes sajtóhatóság, a rendőr­ségi sajtó-szakosztály ; másik a helytartósági censura , harmadik a bécsi kormány censurája. Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes is­meretségb­ől merítettem adataimat. Rut hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a politiális sajtóhatóságra csak egy rész szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítet­ték, a­mi hivatalos kötelességük volt ; nem ül­dözték valami passióval az írókat, s a­hol le­hetett, még segítettek is a megszorult sz­egény legényen. Lehetett ott alkudni is. Ha valami könyvben volt valami, a­min fela­kadtak, az író eljárt őket kapacitálni ; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyv­ből egy pár lapot s írjon helyébe valami más bo­londságot, s azzal szent volt a béke. A napi­lap­ból megjegyezték, a­mikért a szerkesztő megüt­hetné a lábát a köbe. Nem törülték ki. Hanem a maschinistának a nyomdában volt annyi esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta a columnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel s a szerkesztő csak másnap látta nagy megnyu­godva, hogy mi „nincs“ a lapjában ismét. Ha­nem ez hát nem volt censura, csupán barátságos előrefigyelmeztetés. Néha még ez is megtiltatott a sajtóhatós­­ág­nak. Magasabb helyekről szigorú parancsok ér­keztek, hogy ezentúl semmit sem szabad meg­jegyezni a lapokban, hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni ! olyankor aztán ab­solute hallgattunk minden közügyről. Egy ily absolut hallgatás közepett történt, hogy egy Gl­iki képviselőkből­ álló küldöttség egy díszalbumot adott át Deák Ferencznek a képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok Eötvös, mind az átvevő, re­mek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a maguk, de az egész ország érzelmeit. A szabadelvű lapok elhatározák, hogy e be­szédeket egész terjedelmükben fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak,nem engednek azokban semmit helyettesittetni, hanem hagyják elkoboz­tatok Úgy is történt. Másnap se „Pesti Napló“, se „Hon“, se „Ország“, se „Pesther Lloyd“ nem jelent meg. A sajtóhatóság valamennyit lefoglal­ta, s az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák beszédeit nem ve­szik ki hasábjaikból. Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, a­kik azt tanácsol­ták, hogy be kell csukatni Deákot is Eötvöst is. Hanem ezt mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehetett a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat is hagyták menekülni. Hanem azért a két beszédet,­­ Deákét és Eöt­vösét megkapta a közönség. Egy fiatal író , Re­viczky Szevér (ki sokat ígérő pályája elején pár­bajban elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, s saját tenyerét sem kimérve a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomtatta. Ilyesmi természetesen magyar nyíltszívűség mel­lett titokban nem maradhatván, Reviczky is ka­tonai törvényszék elé került, s mivelhogy enge­délyezetten nyomdát állított fel, azért elítéltetett száz forint büntetésre. Ebből az esetből pedig az a tanulság a ma­gyar emberre nézve, hogy a­midőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes té­nyező alkotmányos küzdelmében, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitűnő fiai tettek volna ha­­­sonló fellépéseket, mint Deák és Eötvös, mik lojalitási mérték szerint is egészen correctnek mondhatók, akkor a sajtó nem jött volna abba a helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az legnagyobb veszedelemben forog épen a kö­­telesség teljesítése miatt, mint tette 63-ban, 64- ben, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta érdemeik szerint, holott a nemzet­nek lett volna kötelessége azoknak küz­delmét legalább anyagilag lehetségesíteni ; cauti­o vesz-

Next