A Hon, 1866. november (4. évfolyam, 252-276. szám)
1866-11-25 / 272. szám
Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 1 hónapra.....................................1 frt 75 kr. 3 hónapra ........................... 6 frt 25 kr. 6 hónapra.......................... . 100 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék dírmentesitvn kéretik bikáidéul. Szerkesztési iroda : Ferencijeit terelik szám 1-en emelet. 272-ik SZ. Vasárnap, november 25. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint._________Negyedik évfolyam 1866. Beiktatási dij: 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. • Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. Az előfizetési dij a lap kiadó hivatalához küldendő (Ferencinek tere 7. sz. földszint.) E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztő lakása : Magyar ütem 8-dik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. PEST, NOVEMBER 24. Politikai szemle. (I). Franczia lapok, még a „Moniteur“ is, következő táviratot közölnek : „Bécs, nov. 20. Egy hivatalos forrásból eredő pesti sürgöny jelenti, hogy a királyi leirat kedvezőleg fogadtatott az országgyűlés által. Az általa előidézett hatás igen jó (?) A forradalmi (?) párt zavarba jött (décontenance) azon széles mérvű és logális engedmények által, melyeket a kormány Magyarország autonómiájának érdekében nyújt.“ Ezen hivatalos jelentés aztán megmondja az igazat. Váljon hiszik-e Bécsben, hogy ily jelentések után indulnak most is Párisban, midőn már nem Drouyn de Lhuys, hanem Moustier vezeti ott a külügyeket ? ! A „Moniteur“ estilapja különben nagyon tárgyilagosan szól a magyar országgyűléshez intézett leiratról. Az idézett félhivatalos közlöny heti politikai szemléje ezt írja : „A magyar országgyűlés és a monarchia más tartományi gyűlései megkezdették munkálkodásukat. A császár-király leirata közöltetett a pesti országgyűléssel. Ezen okmány kitünteti szükségét annak, miként a birodalom egysége összeegyeztetendő Magyarország autonóm jogaival. Ezen, Ausztria jövőjére nézve oly fontos feladat megoldása körül forog jelenleg a kérdés. A közös ügyek tisztán meghatározandók. A leirat kijelenti, hogy a hadsereg, vámok, nem egyenes adók, állami monopólium, adósság, közhitel csak azonos és egységes szervezetet nyerhetnek a monarchiát alkotó összes országokra nézve. Ugyanezen okmány kijelenti, miként ha ezen lényeges pont szabályozva van, lehetővé válik a magyarok kívonatának teljesítése, megadatván nekik a külön minisztérium és helyhatósági autonómia.“ Némely állítólag szláv érdekeket képviselő közlönyök hirdetik, miként a franczia kormány egy csoport ügynököt küldött volna Törökországba , kik jelentéseket tennének az ottani szlávokról és Oroszországnak Keleten kifejtett mesterkedéséről. A „Moniteur“ heti szemléje következőleg táyékoz a római kérdés jelen állása iránt : „Az olasz kormány utóbbi tette a Szentszék irányában, engesztelékeny hajlamokat s azon szilárd szándékot tanúsítják, miként illeszkedni fog a sept. 15-diki okmány betűjéhez és szelleméhez. Victor Emmanuel királynak egy határozata ezelőtt néhány nappal felhatalmazta a kerületeikből politikai indokok miatt eltávozott püspököket, hogy foglalnák vissza püspöki székeiket , de ezen intézkedés megszorítva volt annyiban, amennyiben nem volt alkalmazható a Rómába menekült főpapokra. Ricasoli bárónak november 15-dikéről keltezett újabb körirata ezen kivételt is megszünteti, s a püspökök ezután kivétel nélkül visszatérhetnek kerületeikbe. A miniszter megragadja ezen alkalmat, hogy hódolatát fejezze ki az olasz papság jelenlegi magatartását illetőleg, és kijelenti, miként a kormánynak , bízva erejében s megnyugtatva lévén a haza sorsa iránt, nemes kezdeményezéshez kell nyúlnia, tekintetbe veén a válság és politicára nézve egyaránt üdvös közeledést. E szerint a szószék megelégedésére van szabályozva azon főnehézségek egyike, me 'lyek a mult évben Vegezzi római küldetésének tárgyát képezték. Itt megemlítendő mint szerencsés jelenség azon kedvező fordulat is, melyet a sept 15 diki egyezmény értelmében Olaszországra eső pápai adósság aránylagos részét illető alkudozás vett. Ezen diplomatiai cselekmény a pápa souverainitását azon föltételek alá helyezi, mint minden más souverainitást, mint Ricasolinak a királyság megyefőnökeihez intézett körirata constatálja, s Olaszország,mely megígérte Francziaország és Európának, hogy nem helyzi magát a pápa és alattvalói közé, határozottan megtartja ezen formaszerinti kötelezettséget. A florenczi kabinet ma ismétli azon eszméket, melyeket a császár kormánya oly gyakran kifejezett, a császár mindig azon törekedvén, hogy kibékítse a félsziget nemzeti vágyait és vallásos érzelmeit. A szent atya ezen hajlamot látva bizalommal nézhet a jövő elibe s teljes okkal remélhető, hogy a szélső pártok nem fognak túlsúlyra jutni, s hogy a római udvar nem fog hajtani oly befolyásokra, melyek a pápai trón biztonsága és méltóságára nézve ártalmas szándéklatokat rejtegetnének a hamis buzgóság álarcza alatt.“ A „Moniteur“ e szerint mindkét szélső pártot inti azon eljárás megzavarásától, melyet a franczia és olasz kormány követni szándékoznak a sept. 15-ki egyezmény végrehajtása végett. A „Cras“ római levelezője mindazáltal azt írja , hogy a Mazzini-féle izgatás lendületet kapott Rómában. Most érkezett oda 1200 darab fegyver és 700,000 frank. Napóleon nem hiszi, hogy a flórenczi kormány meg akarna hiusitni minden forradalmi kísérletet Rómában, a szept. egyezmény értelmében, jóllehet már 140.000 embere áll a határon. A francziaországi papság zúgolódik,hogy Napóleon visszavonja hadcsapatait Rómából, s a szent atyát magára hagyja. Fleury tábornok mihelyt szólott Ricasoli báróval Florenzben, az „Avenir“ szerint azonnal elutazott Rómába. A tábornok a franczia követségi palotában száll le Rómában, és Sartiges ottani franczia követ kíséretében mindjárt bemutattatja magát azon utasítások következtében, melyeket épen most küldtek utána Párisból. A franczia „Epoque“ a legsürgetőbben inti Poroszországot Luxenburg miatt. „Ha Poroszország nyert roppant nagyobbodása után is beavatja magát a népek oly birtokaiba és ügyeibe, melyek reá nem tartoznak, sőt teljességgel nem illetik, azon veszélynek teszi ki magát, hogy uj háborút idéz elő, mely gyorsan átalánossá válhatik, s vérrel és romlással fogja elborítni egész Európát.“ A párisi esti lapok a hadügyminiszternek a katonai intendaturakhoz intézett azon intézkedését közüik, mely hivatalosan jelenti nekik, miként az összes exp. hadtest visszatér a jövő év első hónapjaiban Mexicoból. Pest, nov. 24. 0 A nov. 17-iki kir. leirat, nem hogy megkönynyebbitette volna a helyzetet, sőt tetemesen megnehezítette azt , még pedig mind a két oldalra , mind a magyar országgyűlésre, mind a kormányra nézve. A legnagyobb államférfim balfogás volt, a dualismusnak elvben elfogadása és gyakorlatba behozatala között csak egy 24 órát is eltelni hagyni. Íme mit eszközölt ezzel a kormány ? Azt, hogy elvben megígérve a magyar minisztériumot, és az osztrák felelős kormányrendszert, de gyakorlatban egyiket sem hagyva nyomban az elv után következni, felzúdította mind a magyar országgyűlés ellen, mind saját maga ellen a nemzetiségi elementumokat. A legbonyolultabb érdek hháoszba vitte bele mind Magyarországot, mind Ausztriát, melyről tanúskodnak a csehországi és galéziai, erdélyi, bánáti és horvátországi inspirált és nem inspirált hangok. Hogy e protestáló ellenzékekkel ott a Lajthántúl,hogy tud elbánni majd a kormány? az az ő dolga , de mint egyenlítsük ki mi a saját zavarainkat, midőn az activitásnak minden eszközétől meg vagyunk fosztva ? Íme elvben ki van mondva, hogy ha ezeket és ezeket az érdekeket, amik Magyarországot, mint államot önállóvá teszik, feláldozza a magyar nemzet, akkor visszanyerheti a nemzet suprematiáját Magyarországon. De mivel tartja azt fenn, ha az eszközöket kiadta kezéből ? És hogy tarthassa egy alkotmány által összefoglalva Magyarország a rajta lakó nemzetiségeket, ha ez alkotmányból maga kihagyja azokat a tényezőket, amik a szerb és román országok alkotmányaiban megvannak ? Mivel buzdítsa, mivel nyugtassa meg a nem magyar nemzetiségeket, ha legreálisabb, legközvetlenebb kívánalmaikat nem bírja oly mértékben kielégíteni, mint amilyen mértékben azok a szomszéd fajzákon önálló országok alkotmányaiban ki vannak elégítve ? Ha sem az adókérdésben, sem a katonáskodási tigyben Magyarország a bennlakó nemzetiségeket nem képviselheti, mit nyert vele, ha a dualizmus elvben az ő javára mondatik ki ? Azt, hogy ez ajándék által felköltve látja maga ellen a nemzeti féltékenységet, s a gyakorlati téren nem látja semmi módszerét a féltékenység kiegyenlítésének, sőt azt fogja tapasztalni, hogy mentül békülékenyebb hangulatot mutat, mentül készebb minden áldozatra alkotmányából, annál nagyobb ellenzésre talál a nemzetiségeknél, melyek a magyar alkotmányban, — ha azon előnyeitől megfosztatik, melyek közösen boldogitnak, elősegitnek minden ajkú honpolgárt, — semmi közös érdeket nem fognak többé találni. Ha a bécsi kormány abban az órában, amelyben elhatározta a dualizmusnak elvben elfogadását, rögtön gyakorlatban is helyreállította volna azt , ha nem az országgyűlést hívja össze elébb, hanem megalakítja a magyarországi minisztériumot, helyreállítja a megyéket , ami a magyar közjog körébe jog szerint tartozik, annak gyakorlatát tettleg átruházza a jogok végrehajtóira, (pénz dolgában fenn nem akadhat vala a miatt, hiszen az állampénzjegyek odáig elsegítik, akkor lehetséges lesz vala, hogy a gyakorlati téren Magyarország nemzetiségei megtalálják igényeik megoldását, s egy bölcsen eljárni és ígéreteit tettleg beváltani képes magyar minisztérium úgy jelenhet meg már az országgyűlés előtt, mint aki bevégezte Magyarországon a dualizmus kérdése egyik felének békés megoldását ; s azontúl csak az leend vola a kérdés, hogy az osztrák alkotmányos minisztérium hasonló méltányossággal oldotta-e meg a neki jutott feladatot ? Míg most országgyűlési hosszadalmas discussiókra bocsáttatva ez a feladvány, a legsürgetősebb közhajtások kényszerített szünetelése mellett, úgy el fog mérgesedni ez az ügy, hogy amikor a megoldás megérkezettnek fog látszani, a megjelenő magyar minisztérium az első órában impossibilisnek fogja magát találni egy olyan tényállás közepett, melyet erőhatalommal nem is tehet, nem is szabad megoldania , hanem csak bölcsességgel. Márpedig a bölcsességnek elül kellene járni, nem hátul. (f) Megcáfolt programm. A régi „Presse“ pénteki száma egészen részletezett programmot hoz, azon állítással, hogy az abban foglalt nézetek és tervezetek egyenesen Beust úrtól származnak. A „Wiener Abendpost“ rögtön még aznap sietve kimondja, hogy a „Presse“ közleménye merőben alaptalan, sőt még csak nem is ügyesen készült koholmány. Ezen félhivatalos cáfolat következtében a „Presse“ által közlött „programm“ most már azon fontosságot nyerte, hogy a közönség megérthette, mit nem enged meg Beust úr, hogy a közönség előtt neki tulajdoníttassék. Ily körülmények között a „Presse“ által közzé tett programm egyes pontjait olvasóinkkal is megismertetni nem lesz fölösleges. A „Presse“ szerint, első alapeszme: „kiegyezkedés Magyarországgal, amire nézve a legvéglegesebb eszközök is felhasználandók lesznek.“ Közlő úgy látja, hogy ami az engedményeket illeti e tekintetben, a kormány, a nov. 17-ei leiratban már a legvéglegesebb eszközök megragadásáig ment. Közlő hozzá adja, hogy a leirat azon pontja, mely a tizenötös bizottságnak a közös ügyek tárgyalására vonatkozó javaslata, egy utóbbi miniszteri tanácsban, melyben a kabinet nem minden tagja vett részt, fogadtatott el, s tétetett be a leiratba. Második alapeszme: „Hogy megtartassák a sept. 20-diki manifestumban tett azon ünnepélyes ígéret, miszerint a magyar országgyűléssel folytatott alkudozások eredménye, amennyiben azok az általános birodalmi érdekekre vonatkoznak, a nyugati tartományok törvényes képviselete elé terjesztessék, s ezen actio még a Landtagok jelenévi ülésszakában foganatosíttassék.“ Ez annál inkább megtörténhetik, mert Pestről oly tudósítások érkeztek, hogy a kiegyezkedési kérdés a magyar országgyűlésen, még ezen évben, már akár pozitív, akár negatív értelemben, bizonyosan befejezésre jut. Hogy a Landtagok aggodalmai minél inkább lecsillapíttassanak, a kormány özönével terjesztendő elő a liberális törvényjavaslatokat, az egyleti jogról, sajtószabadságról, polgári házasságról; ezek létrejöttével a Belcredi minisztérium visszalép. A kormány reméli ezzel a mérsékelteket kielégítni, a renitens federalisták erejét pedig a lengyeleknek adandó concessiókkal igyekszik paralysálni. Harmadik alapeszme: A nyugati tartományok képviselőtestülete csak ad hoc fog megválasztatni , de ha az alkudozások Magyarországgal positív eredményre vezetnének, s ha a terv, mely szerint a közös ügyeket a paritás elvén szervezett delegációk intéznék el, többséget nyerne, az ad hoc képviselőtest fogja a nyugati tartományok belügyeit tárgyaló képviseletet indítványozni és constituálni. E művében a képviselet annál kényelmesebben haladhat előre, mert annakutánra már nem lesz korlátozva az oct. diploma és a febr. patens kötelező szabályai által. Végül gondoskodik e programm azon esetről is, ha a kiegyezkedési kísérlet Magyarországgal nem sikerülne. Ez esetben az országgyűlés feloszlattatik, de a nov. 17-ki leirat concessioi azért ugyan vissza nem vonatnak,hanem az azok fölötti további tárgyalást a nyugati Landtagokra fogják bizni. A magyar országgyűlést csak akkor hívják aztán ismét össze, a midőn a Landtagok az állam constituálásának munkálatával készen lesznek. — Ez azon programm, melyet a bécsi félhivatalos lap, egész ünnepélyességgel hamisnak, sőt nem is ügyesen készítettnek nyilvánít. Mindazt tehát, ami a három alapeszmében el volt mondva, Beust úr visszaveti, vagy legalább nem úgy érti, mint a „Presse“ ráfogja. — Mennyiben fogadta el a kormány a tizenötös bizottságnak a közös ügyek tárgyalására ajánlott delegatiók tervét ?A bécsi lapok a noV. 17-ei leirat közzététele óta, úgy kezdtek a közös ügyek tárgyalására alkotandó delegatikról beszélni, mintha a kormány ezen tervet már elfogadta, s annak irányába a leiratban kötelező ígéretet tett volna. A „Wiener Abendpost“ pénteki számában siet figyelmeztetni a közönséget, hogy „amennyiben a bécsi lapok azon aggódnának, hogy a tizenötösök elaborátuma egészen valósíthatlan, fontolják meg, hogy a kormány ezen munkálatot csak alkalmas kiinduló pontnak nyilvánította. (Az az , hogy szükség esetére még oly módosításokat javasolhat ahhoz, hogy lehet abból még a febr. Reichsrath egy második kiadása is , vala TAMCZA. A sajtó és a censura Magyarországon. Vázlatok Jókai Mórtól. VIII. Azon idő alatt, hogy Benedek tábornok volt Magyarországon a kormányzó, enyhülni kezde az irodalom helyzete. A politikai irodalomnak megengedtetett némely abstract alkotmányos fogalmakat újra pengetni, az életlapok tehettek anekdotákba és rímekbe burkolt célzatokat, s a költők énekelhettek hazáról, nemzetiségről és szabadság után sóhajtozó népekről. A kemény rendőrfőnök nem volt Benedek előtt grata persona. Akkoriban csaknem napirenden volt, hogy utczai kravallok legyenek Pesten. Miből állottak ezek a kravallok ? Abból, hogy két-három ember hevesen beszélt az utczán, egypár fiatal embernek szokatlanul pengett a sarkantyúja, valaki tán egy „éljen“-t is kiáltott valamire, valamely víg társaság a szózatot énekelte ; arra azután megjelent néhány lovas és gyalog csendőr; azok segítettek egy kis zavart csinálni a járókelők között, arra kirukkoltattak egy osztály katonaságot , azt felállították az utczán ; arra sok nép összecsődült bámulni, hogy mi lesz ebből ? s miután mindkét fél megint egymásra bámulni és várni, hogy mi történik, lassan kint kiki hazament. A lapoknak egy szót sem volt szabad erről írni. . . Egyszer Benedek kormányzónak eszébe jutott, hogy meghívja magához ebédre az akadémia tagjait. Ebéd után discursusba elegyedett velük. Az akkori rendőrfőnök népszerűtlen intézkedései miatt panaszkodtak neki többen. „De hát ismert ön már valaha népszerű rendőrfőnököt ?“ — kérdé hozzám fordulva a kormányzó. „Ismertem — felelém. Hajnik Pálnak hívták, mikor magyar minisztériumunk volt. Elmosolyodott rá. Az akkori rendőrfőnök nem is sokáig maradt meg Pesten. Utánna az akkori rendőrtanácsos V. felügyelete alá jutott a sajtó , ki ha a sajtószabályok szigora mellett is, de legalább emberileg bánt az írókkal, s nem kereste műveikben erőszakosan a tendentiát. A rövid alkotmányos időszak alatt nem igen lehetett a sokáig elnyomva tartott irodalomnak gyorsan kifejlődni. Azonban mégis sok becses mű jelent meg ez idő alatt is, mely régóta várt a föltámadásra. Az 1861-iki politikai lapirodalmat nem vádolhatja senki túlságos kereskedéssel. Az országgyűlés és a megyei közönségek viszhangja volt az, s hogy a közvéleményre mennyire nem hatott izgatólag a napi sajtó, annak legvilágosabb bizonysága az, hogy az egy szűk körű „Trombitán“ kívül, mely inkább derültséget, mint izgalmat keltett, az egész baloldalnak sok ideig nem volt semmi közlönye. Később a „Magyarországinak volt némi viszonya e párttal, de az sem tartott sokáig. A határozat-felirat hosszas vitái alatt a sajtó nagyon kevéssé buzdította a határozati pártot. Ez az időszak szinte egy esztendeig tartott. November elején ki lettek hirdetve a kivételes törvények Magyarországon, melyek folytán a sajtóügyek a katonai törvényszékek felügyelete alá lőnek rendelve. A Schmerling kormány, hogy ideálját, az ál alkotmányosságot megkedveltesse, absolutismust hozott be Magyarországra. Nem a katonai törvényszékek, de az absolutismus rendszere itt a gyűlöletgerjesztő. Mikor a kormánytól függ olyan törvényeket kiadni, amik szerint a leglegálisabb véleménynyilvánítás, a legindokoltabb panasz a lázítás és közcsendháborítás bűnei közé soroltatik, akkor törvényszékül a katonák még sokkal jobbak, mint a kormány kegyétől függő törvénytelen állású polgári bírák volnának, kik a kivételes törvények végrehajtásából még érdemeket is tudnának maguknak csinálni. A kivételes törvények hatását csakhamar megérezte a sajtó. A megyei közönségek és tiszti karok lelépése épen akkor volt napirenden , de már azokat egy hét múlva a kivételes törvények kihirdetése után, bárha nyilvános tények voltak is, a hazai sajtó nem közölhető, csak röviden említhette meg, hogy itt meg itt egy megyei tiszti kar ismét visszalépett. Azt mondták, hogy a kivételes törvények azon új hivatalnokok védelmére hozattak, akik, a leköszönt tisztviselők helyébe, elvállalták a közigazgatás és törvényszolgáltatás kezelését, kinevezés útján. Meg kell vallani, hogy ezen feladatukat híven be is tölték a kivételes rendszabályok. Egy akkori időbeli szerkesztő azt az utasítást adta vidéki levelezőinek, hogy „Írjatok barátim, ha akartok Schmerling ellen, ha akartok a római pápa ellen, ez talán mind szabad , de egy vármegyei esküdtet meg ne rójatok, mert azért mindnyájunkat becsuknak.“ Ezt a jó tanácsot úgy látszik, hogy nem a „Magyarország“ szerkesztője adhatta levelezőinek, mert azt mindjárt a provisorium első hónapjaiban perbe fogták egy megyei hivatalnoki kar bírálatáért s levelezőjével és kiadójával együtt nagy hamar el is ítélték kit egy esztendőre, kit két, kit három hónapra ; a lapot végleg betiltották és a biztosítékából 2000 forint bírságot lehúztak. Ezentúl a szerkesztők és kiadók sűrü vendégei lettek a katonai laktanyáknak : a „Bolond Miska,“ „Feketeleves,“ az „Ország“, a „Hon“ szerkesztői egymás után állíttattak a katonai törvényszékek elé ; sőt utoljára még a szelíd kedélyű „Idők Tanúja“ is, és a magyar cancellária által protegált „Független“, sőt hogy a tréfa tökéletes legyen, még a kormány tulajdon hivatalos német lapjának szerkesztője is oda került, be a börtönbe, a többi bűnösök közé. Igen, tréfa azoknak, akik ezt messziről nézték. Könnyű volt a szerkesztők sorsán nevetni ! Hiszen nem tört bele semmi csontjuk. A katonák igen humánusan bántak velük. Szabad volt azt enni inni odabenn, amit akartak, sétálni menni, tetszés szerint, folytathatták odabenn is a mesterségüket, legtöbbnek megengedtetett, hogy irószereket tartson és dolgozzék ; én részemről tartozom elismerni, hogy szívélyesebb házigazdám soha sem volt, mint a derék József kaszárnyas térparancsnok, s ha az ottani élményeimet összehasonlítom az ugyanakkori bécsi elitélt és bebörtönzött irodalmárokéval, kiket piszkos polgári börtönökbe, csalók és tolvajok társaságába csuktak össze , bizonyságot kell tennem róla, hogy a katonai hatóságok börtönei rend és tisztaság és emberséges bánásmód tekintetében semmi kívánni valót sem hagynak hátra ; tehát nem a kiállott büntetés volt a rendszabály súlyosabb oldala, mert hisz ez olyan dolog, amire azt szoktuk mondani, hogy kitelik a maga foltjából. De a roppant morális csapás, amit e rendszabály okozott ! Ez volt az eredmény súlyosabb fele. A sajtóval együtt le volt törve a közérzület. Bizonysága ennek, hogy a provisorium első évében harminchárom magyar lap volt kénytelen megszűnni. S a sajtó közönsége közel 22 ezer előfizetővel megfogyott , tehát felényire leszállt. A közvéleménynek nem volt módja nyilatkozhatni többé. S ez még mind nem volt elég. A kormány nem érte be azzal, hogy a valódi közvéleményt elhallgattatta , még arról is gondoskodott,hogy annak helyébe egy látszatos közvéleményt plántáljon be. Négy év alatt a Schmerling kormány másfél millió forintnál többet adott ki arra, hogy a subventionalt sajtóval ellenkezőt hirdettessen, mint ami a nemzet vére, lelke, meggyőződése volt. És ebben múlták fölül elődeiket, a Bach kormány bureaucratáit, Schmerling sol disant alkotmányos satellesei. Az absolutismus legalább mindenkinek azt mondta „csitt !“ a kormány rendszabályai nem szorultak senki helyeslésére , de a februári patens hívei milliókat vesztegettek el arra, hogy sajtó útján magasztaltassák azt, amit mindenki megvetett, insultáltassák azokat, akik ha ellent nem mondhatnak , legalább hallgatni akarnak, s ha egy közülök e hallgatást nem állhatva tovább, egy tiltakozó szót emel, bár a leglegálisabb hangon, a leghívebb intenzióval, azt oly kegyetlenül üldözőbe fogják, ahogy Ilaynau idejében nem üldözték a szabad szót. Tény az, hogy a legtöbb sajtóper nem a helybeli sajtóhatóságok feladása következtében indíttatott meg, és tény az, hogy midőn a „Hon“ a törvénytelenségek ellen, miket a Schmerling- Nádasdy kormány Erdély irányában szándékolt rendszabályul venni, óvatosan felszólalt, de nyilatkozata miatt a szerkesztő és kiadó háromszor állíttatott három különböző ezred katonai törvényszékei elé. Bureaucrata törvéyszék okvetlen elmarasztalta volna őket, de a katonai törvényszékek mindhárman felmentették. Ez volt a liberális osztrák centralisták rendszere. Utoljára gratulálnunk kellett magunknak, hogy az insultáló polgári önkény alól a katonai fegyelem oltalma alá jutottunk. Ez időszerint három külön censura volt az irodalom felett. Az egyik a rendes sajtóhatóság, a rendőrségi sajtó-szakosztály ; másik a helytartósági censura , harmadik a bécsi kormány censurája. Ezt nem tagadhatja senki, miután személyes ismeretségből merítettem adataimat. Rut hálátlanság volna tőlem, ha az elsőre, a politiális sajtóhatóságra csak egy rész szót is tudnék elmondani. Azok az urak azt teljesítették, ami hivatalos kötelességük volt ; nem üldözték valami passióval az írókat, s ahol lehetett, még segítettek is a megszorult szegény legényen. Lehetett ott alkudni is. Ha valami könyvben volt valami, amin felakadtak, az író eljárt őket kapacitálni ; ha nem lehetett, megengedték, hogy vágjon ki a könyvből egy pár lapot s írjon helyébe valami más bolondságot, s azzal szent volt a béke. A napilapból megjegyezték, amikért a szerkesztő megüthetné a lábát a köbe. Nem törülték ki. Hanem a maschinistának a nyomdában volt annyi esze, hogy éjfél után egy órakor nem rángatta fel a szerkesztőt párnái közül, hanem csak szépen kivette a megjegyzett czikkeket, összébb tolta a columnákat, a hiányt kitöltötte hirdetményekkel s a szerkesztő csak másnap látta nagy megnyugodva, hogy mi „nincs“ a lapjában ismét. Hanem ez hát nem volt censura, csupán barátságos előrefigyelmeztetés. Néha még ez is megtiltatott a sajtóhatóságnak. Magasabb helyekről szigorú parancsok érkeztek, hogy ezentúl semmit sem szabad megjegyezni a lapokban, hanem azonnal lefoglalni és pert indítani, elnyomni ! olyankor aztán absolute hallgattunk minden közügyről. Egy ily absolut hallgatás közepett történt, hogy egy Gliki képviselőkből álló küldöttség egy díszalbumot adott át Deák Ferencznek a képviselők arczképeivel, s ez alkalommal mind az átnyújtó szónok Eötvös, mind az átvevő, remek hazafias beszédekben fejezték ki nemcsak a maguk, de az egész ország érzelmeit. A szabadelvű lapok elhatározák, hogy e beszédeket egész terjedelmükben fogják közölni, s ha lapjaik lefoglaltatnak,nem engednek azokban semmit helyettesittetni, hanem hagyják elkoboztatok Úgy is történt. Másnap se „Pesti Napló“, se „Hon“, se „Ország“, se „Pesther Lloyd“ nem jelent meg. A sajtóhatóság valamennyit lefoglalta, s az illető szerkesztők álltak elhatározásuk mellett, hogy Eötvös és Deák beszédeit nem veszik ki hasábjaikból. Nagy zaj lett ebből magasabb helyeken. Voltak olyan állambölcsek, akik azt tanácsolták, hogy be kell csukatni Deákot is Eötvöst is. Hanem ezt mégis sokalták a jóból, s minthogy a szerkesztőket perbe fogni nem lehetett a nélkül, hogy egyúttal Deákot és Eötvöst is perbe fogják, inkább azokat is hagyták menekülni. Hanem azért a két beszédet, Deákét és Eötvösét megkapta a közönség. Egy fiatal író , Reviczky Szevér (ki sokat ígérő pályája elején párbajban elesett) hirtelen kőnyomó gépet szerzett, s saját tenyerét sem kimérve a munkától, a két beszédet több ezer példányban kinyomtatta. Ilyesmi természetesen magyar nyíltszívűség mellett titokban nem maradhatván, Reviczky is katonai törvényszék elé került, s mivelhogy engedélyezetten nyomdát állított fel, azért elítéltetett száz forint büntetésre. Ebből az esetből pedig az a tanulság a magyar emberre nézve, hogy amidőn olyan jól tudja a nemzet, hogy a sajtó mily nevezetes tényező alkotmányos küzdelmében, ő is segítse a sajtót e küzdelemben. Ha a sajtó elnyomatása napjaiban a haza kitűnő fiai tettek volna hasonló fellépéseket, mint Deák és Eötvös, mik lojalitási mérték szerint is egészen correctnek mondhatók, akkor a sajtó nem jött volna abba a helyzetbe, hogy az első riasztó szóra rögtön megnémuljon. Azután a nemzet ne hagyná oda alkotmányáért küzdő sajtóját olyankor, midőn az legnagyobb veszedelemben forog épen a kötelesség teljesítése miatt, mint tette 63-ban, 64- ben, a midőn az üldözött lapokat a közönség sem pártolta érdemeik szerint, holott a nemzetnek lett volna kötelessége azoknak küzdelmét legalább anyagilag lehetségesíteni ; cautio vesz-