A Hon, 1868. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1868-05-01 / 101. szám
ki a kedélyeknek csendesedni kezdő hullámait ismét babokká korbácsolja, s ki a kegyelet szálait a nép szivéből nemcsak kitépi, de sőt a nemzetet is az egyének és tények egybeforrt multjával a külföld gúnyává teszi. Ily eljárás csak sújtani, de emelni nem tud senkit. -------------............................................... Az abaújmegyei honvédegylet nem helyesli a központi egylet abbeli eljárását, hogy pusztán személyes ügyek elintézésébe bocsátkozván, nyilvános vitát idézett elő oly kérdés fölött, melynek szellőztetése kizárólag az érdekelt feleket illeté. De határozottan roszalja Perczel Mórnak túlkapásait is, a midőn az „akarom“, „parancsolom“féle rendeletekkel és proclamatiókkal intézkedik és jogainak s kötelességének kiszabott irányuktól eltérve, vezényszóval akarja megsemmisíteni azon intézményt, melyet társai, az összes honvédség czélszerűnek láttak fölállítani. Az abaújmegyei honvédegylet minden politikai tüntetést száműzni akar a honvédegyletek, úgy a központi honvédegylet köréből. Ez intézetek czélja nem politikai ügyek feszegetése, nem is politikai pártok vallása, minek okáért a küldötteknek meghagyja, hogy a következő országos honvédgyűlésen is tiltakozzanak a netalán szőnyegre hozandó politikai kérdések megvitatása ellen . Az abaújmegyei honvédegylet czélszerűnek látná a központi egyletnek legalább egy időre leendő megszüntetését,vagy oly formán történendő átalakítását, hogy tagjai megkevesbettetvén,ne legyen a vidéki egyletek fölé emelve, hanem ezek ügyeit, megkereséseit, és megbízásait akár a ministériumnál, akár az országgyűlésen vagy szükség esetén másutt — lehető gyorsan intézze el. Végre az abaujmegyei honvédegylet szándékosan kerüli, hogy Perczel Mórnak Kossuth Lajos ellen intézett támadásai fölött nyilatkozzék. Ezt épen a fent említett oknál fogva, az országos honvédgyűlésen is ellenezni fogja. De az értekezleten — ha ilyen a gyűlést netalán megelőzné, — nyilváníttatni hagyja, hogy elég mélyen szomoritó dolog az ha mi nagyjainkat magunk tiporjuk sárba, mig más országok óriás emlékekkel örökitik s halhatlanitják jeleseik nevét. — r. 1. A szentesi honvédegyletnek f. é. apr. 13- iki választmányi ülésén a központi bizottmány és Perczel M. tbk. közti súrlódás merülvén fel, a nevezett egylet következőleg nyilatkozik . Sajnosan tapasztaljuk, hogy a még életben levő honvédség társalmi léte alapjában van megtámadva azon visszavonás által, mely közelebb az összes honvédek központi képviselete és annak elnöke között vészes fejét, felütötte, mely különösen két pontban veszi igénybe figyelmünket.Egyik az, hogy elnök P. M. tbk. úr az országos központi bizottmányt önhatalmúlag feloszlatván,annak teendőit egyes honvédegyletre ruházta át, a másik, hogy ezen cselekményét oly indokokra fektette,melyek a tárgy lényegétől eltérve,egy a nemzet becsülésében álló honfinak erkölcsi megsemmisítését czélozták. Az első pontot illetőleg, midőn az egyes honvédek és egyleteik hozzájárultával a megtartott országos honvédgyűlésen a központi bizottmány megállapíttatott, a czél csak az lehetett, hogy az annak vezetésével megtisztelt elnökkel együttműködőleg, tehát nem különálló, még kevésbé egymással ellentétes oly testület szerveztessék, mely az összes honvédek érdekeit képviselve mindent megtehessen azon szent czél kivivására, mely a honvédség feladatát képezi. Miután pedig minden bizottmány ugyanazon testületnek tartozik felelőséggel, mely őt életre hívta, nem tartozik hozzánk azt megbírálni, miként járt el a központi bizottmány feladatának megoldásában , de ugyanezért tévesztettnek kell nyilvánítanunk a tbk. urnak azon cselekvényét is, hogy ő az összes honvédek által alkotott, és csakis ezek által feloszlatható központi bizottmányt a működési körön kívül helyezte, és e bizottság teendőit önhatalmilag egy oly honvédegyletre ruházta, melyet mint ilyet az összes honvédség meg nem bizott. A második pontot illetőleg nem sok hozzáadni valónk van, mert hol az alap hibás, ott az indokolás sem lehet elfogadható. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Magyarhonnak 1848/fl-iki önvédelmi harcza, s az abban szereplett főtényezők cselekményei át vannak adva a történelem ítélő székének ; a jövő ítél a múltak felett, de addig is, mig ez bekövetkeznék,a történet egyes lapját kitépni, vagy azt egyéni szempontból befeketíteni nem lehet, — nem szabad ! — És igen rosz szolgálatot tesz az nemzetének, ki a politikai vitatkozást a magán egyletek körébe is átviszi. — KÜLFÖLD, !! Németország. A berlini félhivatalosok a vámparlamentben elmondott trónbeszédet nem kisérik commentárral. Nem akarják bevallani, hogy annak tüntetésszerű tartózkodását a kül- ■ politikai viszonyok tették szükségessé. Csak a keresztes lap szentel neki néhány szót. Azt mondja: semmit sem mond egyebet, mint amennyi a vámparlament megnyitásához elkerülhetlenül szükséges, semmivel sem többet, mint a mennyit a múlt évi jul. 8-ai szerződés előszak ; semmi olyast, mi Poroszország önérzetének hízeleghetné, semmit, mi a rokon törzsek érzékenységét sérthetné, vagy a fensőségi vetélyt fölkeltené. A délnémet képviselők mint táviratoztatott, foederalistikus klubba álltak össze , ha Hohenlohe, vagy a Délnek többi parlamenti taggá választatott hivatalban levő miniszterei is e párthoz szegődtek, ez nagy jelentékenységű ténynyé válhatnék Németország ügyeinek további fejlődésében. Angolország. Az abyssiniai győzelem alkal-mából a ,,Times“ diadalczikketirt, melyben sir Robert Napiert Caesarral hasonlítja össze, ki szinte elmondhatja magáról a „veni, vidi, vici“-t. A „Times“ azonban elfelejti, hogy az angoloknak a „veni“-re sokkal több idő kellett, mint a római hadvezérnek. Czikkének folyamában a magdalai győzelemről következő részleteket közli : Nagy pénteken Napier haderejét 10 mértföldnyire Magdaláig hozta. Az ellenség igen erős állást foglalt- Köröskörül uralkodott a magaslatok felett és igen kétséges volt, mily módon lesz a támadás végrehajtható. Szerencsére maga indította meg az ütközést. Megtámadta az első dandárt, mely az ellenséget azonnal nagy veszteséggel visszaverte. Az erkölcsi siker, mely a vereségből származott, sokkal fontosabb volt, mint maga a közvetlen eredmény. A rá következett reggelen Tódor késznek mutatta magát alkudozásokra, mindamellett nem lehetett őt meggyőzni állásának reménytelenségéről. A foglyoknak föltétlen kiadása követeltetett, mert attól tartottak és azt kívánták megtudni, nem konczoltattak-e le már az ellenség által. Az angolok nagy meglepetésére még aznap kiadattak a foglyok. Tódor azonban vonakodott magát megadni. Huszonnégy órai gondolkozási időt engedtek neki. Ennek lefolytával az armstrongágyuk és a nyolcz hüvelynyi mozsarak segítségével megindíttatott az ostrom. Az eredmény fényes volt. Már a legfontosabb helyek kerültek az angolok kezére és az ellenség ezrével rakta fegyverét, mindazonáltal Tódor nem vesztette bátorságát, és a legvégsőkig védte magát csekély számú híveivel. Midőn azonban a britt csapatok nagy hévvel törtek rá, maga szerzett pisztolyt magának.Más sürgönyök szerint ellenséges golyó oltotta ki életét. A félhivatalos párisi lapok beismerik az eszélyességet és ügyességet, melylyel az angol abyssiniai expeditio feladatát végrehajtotta, és oda szólnak Francziaország ellenzékének, hogy lám ott a csatornán túl a külügyi dolgok iránt vala- mennyi párt egyaránt lelkesül, közszellem lengi át, tanulhatna ebből. A „France“ czikkét így végzi : Abyssinia, mely hozzáférhetlen sivatag-jaiban legyőzhetlennek tartotta magát, Nagy- Brittania hatalma által legyőzetett. Az új ural-kodó, ki Tódor trónjára fog lépni, csak az angol politikának teremtménye lehet. Ha Anglia visszahozza is katonáit, befolyását mégis ott hagyja, és azt mondhatni, hogy mostantól fogva Abyszinia kezében van. Sőt előre látható, hogy Napier biztonsági és elővigyázati okokból elvonulása előtt katonai telepet hagy vissza, mely jövőre kiinduló pontul szolgáljon, vagy hogy legalább új támpontja legyen a vörös tenger bemenetelénél. E szempontból tekintve Magdala politikai tény, melyet nem kell túlozni, de csekélyleni sem. Ez Angliának Egyptom határain és a Indiába vezető úton ismét túlsúlyt szerez és talán még az uralmat is kezébe adja. De ne ezzel vesztegessük el az időt, hogy féltékenységből akadályokat gördítsünk útjába, hanem vegyük példának, hogy mily körülázással és eszélyességgel hajtatnak végre a nagy nemzeti vállalatok, melyek a haza nevének nagyságát és szerencséjét messze földön hirdetik. — A „Courier Français“ mondja : A francziák azt hitték, hogy az Indiába vezető út uraivá lettek, midőn a suezi szorost átmetszették, de az angolok 150 milliónak árán és meglehetős könnyű expeditio által meg tudták szerezni ezen út kulcsát és igy szedik Lesseps úr munkáinak gyümölcsét. Táviratok. Berlin, apr. 29. Tegnap a délnémet képviselők föderalisticus töredékké egyesültek. A nemzeti liberálisok holnap határoznak a fölött, hogy adassák e válaszfelirat a trónbeszédre. Berlin, apr. 29. Báró Aratin Károly Mária vámparlamenti bajor követ quarantés következtében meghalt. Lissabon, apr. 29. Paraguayi forrásból jelentik, hogy azon brazil vértes hajókat, melyek a Humaila erőd mellett elhaladtak, a Moura Establimento ágyúi sakkban tartották. Lopez rendbe szedte csapatait az Észak ellen, és hir szerint már most odahagyja Campaitát. Brazil hírek szerint a brazilok bevették a Rojas vonalat és Cazion tábor- vagy Passo Pocoba tette főhadiszállását, honnan Lopez kivonult. Florencz ápril 28. (A képviselőkamara ülése.) Ricciardi interpellátiója után a bolognai tanárok felfüggesztése felett, a ház hosszabb vita után 155 szóval 62 ellenében átment a napirendre. A portugál királyné és a porosz koronaherceg ma ide érkeztek. München, ápril 29. A „Süddeutsche Presse“ a trónb.beszédről, melylyel a német vámparlament megnyittatott, igen elismerőleg nyilatkozik ; azt mondja, hogy a nemzeti ügy helyes ösvényre jutott, s magasztalja az 1866. évet, mely Bajorországot a reális útra vezette, melyet oly sokáig hiába keresett. Sáris, ápril 28. A törvényhozó testület a bordeauxi kikötőre vonatkozó törvényjavaslatot 175 szavazattal 22 ellen elfogadta. Paris, ápril 29. A „Moniteur“ egy brazíliai forrásból eredő táviratot közöl, mely szerint Humaita legfontosb pontját a szövetségesek elfoglalták. Az erősség még ellenáll, de aligha tarthatja magát sokáig. London, ápril 28. A vád alól fölmentett fénnek szabadon bocsáttattak. Kalkuttából ápril 23-áról jelentik : Mahomed Yaifoob khán, Ali fia, Kandahát s Kelati Ghildjit újra elfoglalta. London, ápril 29. Az alsóház az ír kérdés fölötti vitát újból elnapolta. Ausztráliából jelentik , hogy O’Fare 11 állítólag egy fén titkos testvérület parancsára kísérlette meg az Alfred élete elleni merényt. Több összeesküvő nyomoztatott ki, s fogatott be. Dr. Nenda Alkűbeszéde. (Folytatás.) Itten ez utóbbit, az önbeismerést, állítják. Ezt én nem találom igaznak. A vádlott állítólagos beismerése nem olyan nemű, hogy egyedül és önmagában törvényes bizonyító erővel bírna. A bűntélj. 264 §a azt követelé, hogy a beismerés világos , bizonyos , és a beismerőnek saját körülményes elbeszélésén alapuló legyen ; lényegében meg kell egyeznie a vétkes tett körülményeiről bevont tapasztalatokkal. A 264 §. e föltételei itt nem léteznek. Elemezzük védenczemnek a birói és bírósági tanuk előtt tett beismerését, miben áll ez. Áll annak megerősítésében, hogy a mellékteremben beismerte azt, miszerint egy fényképésztől észrevétlenül cyankalit vett s hogy ezt észrevétlenül Chorinszky grófné bheájába töltötte, miután egymás egészségére ittak, tehát nem a bűntettnek beismerésében, hanem beismerésében egy előbb a mellékteremben magános beszélgetés közt tett bíróságon kívüli beismerésnek, tehát annak elbeszélésében, hogy Münchenen keresztül Pária felé utazva, Münchenben véletlenül megtudta Chorinszky grófné lakását, saját neve alatt magát nála bemutatta, ozsonnára meglátogatta s távoztakor a grófnét a pamlag és asztal közt a földön elterülve látta ; végre ezen nehány szóban : vájjon a méreg rögtön hatott-e, nem tudom ; a grófné a földön feküdt ; vájjon elmenetelemkor meg volt e már halva, nem tudom. Ne képzeljünk már most egyebet, mint e rövid u. n. beismerést az egyik oldalon, — és Chorinszky grófnénak tárgyilag beigazolt halálát a másik oldalon, emellett mellőzzünk minden egyéb törvényes bizonyítékot, tekintsük úgy, mintha nem léteznének : mondhatjuk-e igaz lelkünkre, hogy törvényesen be van bizonyítva, miszerint a gyilkosságot védencem követte el ? Hol kellene akkor keresni a sok, még mindig nyelvünkön forgó s legkevésbé sem mellőzendő kérdésre a feleletet : honnan jött a méreg ? melyik fényképésztől, mikor, mikép, és miért vitetett el ? kinek számára ? miért látogatta meg vádlott a véletlenül felfedezett grófnét ? miért ölte meg az akkor először látott asszonyt ? mik voltak e szerencsétlen tett indokai ? szándékolva volt-e a gyilkosság általában,és specialiter a grófné volt-e az, a kinek meg kellett mérgeztetnie ? volt e a grófné a megmérgezett theából ? e thea okozta a halálát? s ha igen, a grófné utólagos tudtával és beleegyezésével-e, vagy pedig a nélkül ? a halált nem akarta-e maga is ? a halál orgyilkosság volt-e vagy öngyilkosság? A hol ily, a vétkes legbensejébe ható kérdések a fellevő beismerés mellett is megfejtetlenül maradnak, a hol más bizonyíték nélkül, a kétségbeesett helyzetben tett rövid kimondás daczára, még mindig felmerül az öngyilkosság lehetősége , ott a beismerés nem világos, mert lényegében homályos és hézagos ; nem bizonyos, mert ebben nincs egyenesen és szabadon beismerve a tett, nem erősíti a tettet, hanem csak azt, hogy már előbb egy beismerés történt ; nem körülményes, mert a legfontosabb részletek, mellékkörülmények, felvilágosítások teljesen hiányoznak. De a történt beismerés nem is egyezik a bevont lényeges tapasztalatokkal. A méreg, amint azt az okmányok mutatják, nem észrevétlenül vétetett el a fényképésztől, a vádlottnak nem volt szándékában Párisba utazni, Chorinszky grófné lakását nem véletlenül tudta meg Münchenben, nem saját neve alatt mutatta be magát nála, s a méreg, ez már kétségen kivül áll, nem theában adatott be neki, theával nem szokás egymás egészségére kaczintani és inni s a thea e szerint nem okozhatta a halált. Tehát majd minden lényeges részlet, mely a beismerésben foglaltatik, valótlan és költött, s azon részletek, melyek az igazság felderítésére vezetnének, a beismerésben nem foglaltatnak. Ilyes részint valótlan, részint hézagos és hiábavaló nyilatkozatokból a bíró soha sem vonhat le jogi meggyőződést, nem alkalmasak a tényálladéki és jogi beszámítás kérdésének megoldására. Ily beismerés önmagában nem képez törvényes bizonyítékot. Hátha még latba vetjük, hogy ugyanazon szuszra, melyben a hiányos beismerés történt, az egyszerre vissza is vonatott, hogy a vádlott ahelyett, hogy mint várnak, körülményesen elbeszélné a tényálladékot, melyet a törvény oly föltétlenül megkíván, rögtön felkiált : „megmondom őszintén, nem én voltam, átengedem magamat szerencsétlen sorsomnak“, új jegyzőkönyv fölvételét kéri s itt minden tartózkodás nélkül nagyon szerencsétlen egy asszonynak mondja a grófnét, ki önmaga vet véget életének, akkor, uraim, bírák,neme ak hogy nincs beismerés, sőt épen az van, a mi a bizonyítékot képező beismerésnek épen ellentéte, t.i. annak állitása, hogy nem ő, a vádlott adta be a mérget a grófnénak, hanem ez maga vette azt be. A vallomás ily visszavonása azonban törvényeink szerint olyan törvényes erővel bír, hogy még a tökéletesebb beismerést is megfosztja hitelességétől, mert a bűnt.élj. 267. §. szerint az előbb tett teljes beismerés bizonyító erejét annak későbbi visszavétele nem enyészteti ugyan el, hanem az épen csak megkezdett s középütt félbehagyott beismerésnek bizonyító erejét annak ugyanazon lélekzetvétel alatt bekövetkező visszavonása még a bűntélj. 267. §-a szerint is elenyészik. Ennek megczáfolására felhozzák ellenem,hogy a beismerésben oly adatok foglaltatnak, melyeket csak a bűntett elkövetője tudhatott. Azonban ezen körülmények, mint a „négy évszakvendéglőben való lakás, a szintézjegyek meg- rendelése, Hartmann Fanninak egy kész ruhával lett elküldése, nem a bűntettre vonatkozó körülmények, s ha ezeket védenczem beismeri is, ezek nem involválják a közvetlen tett megkezdését ; a pamlag és asztal közti fekvésről, azon helyről, melyet az azelőtt elfoglalt, a valódi bűnös is adhatott felvilágosítást védenczemnek. Felhozzák a fenlevő többi törvényes bizonyítékok halmazát s ezzel akarják a letett vallomás hiányait pótolni, a hézaokat bizonyossággá kitölteni. Magam is beismerem, hogy ez lehetséges ; de mi következik ebből ? az, hogy itt a bizonyosságot nem a beismerés, hanem a férfijelek összesége nyújtja, hogy a törvényes bizonylatot csak ezek találkozása képezi, hogy itt, más szavakkal, nem maga a beismerés győz be, hanem csak az összes bűnjelek együtt, az összetett bizonyíték anyaga az, ami begyőz, maga a futólagos, alig annak nevezhető beismerés csak arra való, hogy a bírót megnyugtassa : a bűntettnek a vádlottra bizonyítása itt csak más bizonyítékok által volt lehetséges és elérhető, de a beismeréssel nem. E nézetet a 265. §. nem gyöngíti, sőt erősíti Ez ugyanis tökéletes beismerést föltételez a tét beigazolására még kölményeket, bűnnyomotkat kíván, melyek a bűntényt vagyis ezen minden törvényes kellékkel bíró beismerés valóságát megerősítik. E czikkben tehát még a legkörülményesebb, legvilágosabb, és leghatározottabb beismerés iránt is bizalmatlanság van kimondva, ha e beismerés önmagában áll. Mennyivel kevésbé lehet tehát föltenni, hogy ezen czikk egy oly beismerésnek akar bizonyító erőt tulajdonítani, mely önmagában, határozatlan, jelentéktelen és habozó, s mely egyéb gyamokok és bűnjelek támogatására szorul, hogy bizalmat és hitelt érdemlő beismeréssé emeltethessék. Az ily beismerés a beismerésnek csak színezett, mely nem bir a törvényes kellékekkel, mely tehát nem bir érvénynyel és bizonyító erővel, a beismerésnek puszta árnyéka. Régi általános jogi elv, hogy a beismerések szoros magyarázatnak(strictae interpraetationis,) hogy tehát azokat felette óvatosan kell megítélni. Mindenki, aki szívére teszi kezét, hogy Weiskéval szóljak, kénytelen bevallani maga előtt, hogy az ember saját jólléte ellen törni látszó beismerésnél, a valló szavait úgy mint szándékát kell a mérlegserpenyőbe tenni, nehogy nagyobb hátrányt szenvedjen, mint amilyen a világos szavakból folyhatnék. Tegyék, uraim, védencem elemezett szavait a mérlegserpenyőbe s azt fogják találni, hogy azok annyira tartalom nélküliek, hogy nem képesek a mérlegserpenyőt lenyomni; itt nincs általános beismerés , és nincs bizonyító beismerés specialiter , amilyet a büntető eljárás megkíván. Itt a büntető eljárás 284. §-a a halálbüntetést nem engedi meg soha. Önök, amint azt állítani mertem a törvény szerint, s mert a törvény tiltja, ez esetben nem fogják kimondani a halálítéletet. Nem kevésbé szent s nem kevésbé terhes feladat vár reám, midőn védelmem második részére, a büntetés kérdésének kifejtésére, az enyhítő körülmények érvényesítésére térek. Óhajtanám, hogy teljes mértékben rendelkezzem a szó hatalmával, hogy meggyőzőleg és elragadólag ébreszszem fel önökben, aaim, bírák, az emberi és birói szelídséget, az eltévelyedett ember iánti szánakozást. Engem is megrettentett az elkövetett bűntett TÁRCZA. Horváth Mihály székfoglalója. (A Kisfaludy-Társaság ápr. 29-diki ülésén.) ("y. y.) Báró Kemény Zsigmond az elnöki széken azon kezdte, hogy Tody Ferencz „ő nagysága“ fogja bevezetni a társulatba Horváth Mihály „ő méltóságát“, amiből eléggé látható, hogy a czimsallang ugyancsak virágzik folyvást még az irodalmi zöldasztaloknál is, ahol pedig egyetlen egy czimezésnek kellene lenni, annak, hogy „tagtárs.“ Aki Kemény Zsigmondot — a toll e munkás emberét — ismeri, tudja, hogy ez nála nem amatokratikus érzületből folyt, hanem udvariasságból vagy szokásból. De mégis meg akartuk említeni, mert rész szokás, és mert e csarnokban nem a királyi tanácsos és püspök álltak előttünk, hanem két író, kiket szellemi munkásságuk érdeme magasabbra emel,mint szimnjeik. Tehát Toldy Ferencz ismét megragadta az alkalmat, hogy egy „bemutatót“ mondjon — régi szokás szerint. A Kisfaludy Társaság körében a történetirodalmi művészt Üdvözlé a székfoglaló tudósban, ki az események művészi rendezése, az alakok és események színezése által is kitűnik, s az ily módon írt történelem — úgymond — a szépművészetek hatásával bir: erényre buzdít, szívre hat, egyszerre oktat és gyönyörködtet. S Horváth Mihály éljenek közt kezdé meg székfoglalóját, mely mind a tagokra, mind a közönségre vonzerővel volt. A zöldasztal körül csak igen ritkán ül ennyi tag, a hallgatók közt pedig nem csak ifjak voltak, hanem őszbe borult férfiak is, néhány nő, fiatal író, művész. Horváth Mihály megemlíti, hogy egy felhívás folytán a jövő évi nagygyűlésre ígért munkát, de azonkívül a vágy, hogy magát mielőbb a társaság „teljesen jogosult tagjának“ tekinthesse, arra készte, hogy még előbb egy rövid „eme futtatással“ foglalja el székét. Ez elnevezés azonban szerénységből eredt. Fölolvasása a legérdekesb műkölcselmi elmélkedések egyike volt választékos szép irályban. Azt fejtegeté, hogy „miért meddő korunkban a művészet, s a történetírás miért termékenyebb remekművekben.“ Előre bocsátó, hogy a művészet és történetírás miben érintkeznek, és térnek el egymástól. „Anyaga — tág felfogásban — mindkettőnek ugyanaz : az ember és természet, de különböző viszonyban. A művészet, midőn anyagát a természetből veszi, egyedül ennek tüneményeivel foglalkozik, és midőn az embert választja anyagául, ennek eszméit vagy érzelmeit írja le vagy érzékld meg a szép és igaz szabályai szerint. A történelem viszont a természettel külön sohasem, hanem csak az emberrel való kölcsön hatásában foglalkozik, sat.“ Az anyag kezelésére nézve is eltérnek. A költő csak azon elemeket karolja föl, melyek őt megragadták, míg a történetiró- snak mindent, a mi történt, föl kell karolnia. Ez azonban nem zárja ki, hogy a történetirók egyéni szelleme kifejezést ne nyerjen műveikben. A szelidlelkű Tibullus csak sóhajt ott, hol az esélyes Tacitus szigorral ítél. Előadás modorra nézve a dráma és éposz áll legnagyobb rokonságban a történelemmel, a tárgyilagosságnál fogva, melyet kívánnak. Különben a költészet eszményit, s főszerve a képzelet, a történelem észlel, s főtényezője az Ítélet mélysége. Hanem itt azt kérdhetjük : várjon lehet-e igazi költői művet alkotni csupán a képzelem eszményítésével, mély itélő képesség nélkül ? s vájjon a költészetnek is nem ugyan az a czélja van e, mint a történelemnek —• az élethűség, igazság? Tárgyára térvén a felolvasó, korunk sajátszerü tüneményének mondja, hogy míg a történetírás nagy haladást mutat : a művészet s a költészet terén egyre ritkulnak a remekművek. Elvesztette-e — úgymond — költői tehetségét az emberiség? s az értelem férfikorával kiszáradt-e az emberi szívből az ihle forrása ? Felolvasó nem hiszi, hogy az értelem fejlettségével az em- iber természete megváltozott volna, s a kedély- I bőr kiveszett volna az az erő, mely más korokban annyi remeket teremte. E tünemény nem esetleges, mrt valamint a természetben, úgy az erkölcsi világban sincs véletlen vak eset. E tünemény oka társadalmunk, civilisátiónk viszonyaiban rejlik, s ezek kiderítése a történelem tisztje. Az emberi nem tehetségei — úgymond — nem fejlődnek párhuzamosan. Most az ész, majd a kedély nyer magasabb lendületet, s egyik nagyon előre jutván, megáll, s az elmaradtnak enged tért a fejlődésre, hogy észhangzásba jus- ssanak. Ész és kedély együttes fejlettsége képezi s aztán a civilisatió tetőpontját. Két ily tetőpontra jutott civilisatiót ismer a történet : A görög klassikait, s a XV-dik századot Olaszországban. A művészet mindkét helyen akkor érte el tetőpontját, midőn a vallásos fogalom, melyből az származott, már hanyatlásnak kezdett indulni. Midőn Phidiás vésett, akkor már Homér és Hesiod őshite feloszlásban volt. S midőn Rátáéi festett, akkor Dante erős és érdes hitét már megingatva találjuk. Mindkét civilisátióban akkor lépett tetőpontjára a művészet, midőn a szűk és féltékeny vallásos fogalom igája megtágult, s az ész és kedély összhangzatba jutottak. E művészek még a néphitből veszik tárgyaikat, de szabadon kezelvén azokat, az értelem igényeinek is megfelelnek. A mi korunk az értelmi fejlettség, a tudomány és ipar kora. De civilizácziónk fölötte egyoldalú . A fejlett ész messze maga után hagyta a kedélyt. Az ész és érzelem közt harcz támadt. Az ősi hiedelmek megrendülte, kételyt szültek és az anyagi világ lázas törekvéseit. A lelkekben válság van, s az eszmény eltűnt, az ihlet forrása kiapadt. Ekkor a szépért való átalános lelkesedés nincs sehol. A művészet lapossá lett, s a romanticismus dagálya egy másik tulságot szült : a tapogatózó félénk másolást, melyben a szellem az alaknak esett áldozatul. A hősköltemény kimúlt a héroszokkal és szentekkel. Vörösmartynk is csak azért tudott eposzokat teremteni, mivel a nemzetiség érzelme — veszély fenyegetvén — nagy erővel ragadta meg nemzetünk kedélyét, sat. A tragédia a rhetorica szavalmányaiban merül el. Legfölebb a regény és vígjátékban talál a költészet menhelyet, de ezeken is megvan az egységben szűkölködő kor jellege. Horváth M. csak a lyrát látja a művészet igazi magaslatán, de abban is tükröződik az idő meghasonlottsága. E rajz — ami véleményünk szerint—túlkomor. A művészet most is mutathat föl nagy elméket, s értekező azon tévedésbe esett, hogy csak a mű veté össze egész századok termékenységével. Föl kell csak venni a jelen századot, s abban Göthe, Byron, Puskin, Beethoven, Haydn, Thorwaldsen, Hugo Victor, Kaulbach, Wagner Rikhárd, sat. következnek egymásra. S nálunk jönnek Katona József, Vörösmarty, Petőfi és Arany. A tudomány máig sem mutathat föl ezekkel szembe tehető hazai nagyságokat. Alapvonásaiban sokat elismerünk Horváth Mihály elmélkedéseiből, de nem ismerjük el, hogy a művészet ma már meddő s az ihlet forrása kiszáradt volna. Ha a század végén össze fogják számítani a század nagy művészeit, e számadás nem fog e korszak szégyenére válni. De a ma és messzemúlt összehasonlítása mindig az elme bizonyos optikai csalódásával jár. A múltbaa csak a nagyok, kik megmaradtak, ragyognak felénk, míg a jelenben a sok vásári munka bosszant, minők voltak a múltban is, de eltűntek, mint el fognak tűnni később a mostaniak is. Horváth Mihály maga is érzé, hogy rajzában messze ment. Attól tart — jegyzé meg, — hogy némely állítása a tagadás mosolyát idézte elő, s elnézést kért, ha netalán felfogásában tévedt. S azzal nemes hittel fordult a jövőhöz. A czivilisatió egyoldalúsága — úgymond — el fog tűnni, s a kedély újra erőre kap, és az ihlet forrása ismét megnyílik. Addig azonban még nagy munka áll előttünk, mert az új fogalmak még nem jutottak oly érvényre, hogy a kedély is átmelegülhetne új eszményei érzetében. De hogy a magas czélhoz már is közelebb jutunk „bizonyítja az is, hogy „értelmünk a szép, jó és igaz megismerésének legnagyobb akadályait, az elfogultságot, a fanatismust, a türelmetlenséget vallásban és politikában mindinkább legyőzi, s azok béklyóitól megszabadulva, erélyesen halad előre a szabad vizsgálat véletlen mezején.“ Ez épen az oka — folytatja az emelkedett szellemű szerző — hogy a történelemmért mutathat föl aránylag több remeket, mint a művészet. A történelem terén ugyanis sikerült immár az értelemnek egy, minden eddiginél magasb fogalmat fölfedeznie: fajunk, az emberiség fogalmát. Ez lett történetírásunk vezércsillaga. Ezért gyűjti századunk halomra a történetírás minden anyagát s a régészet, nyelvtudomány, földrajz és statistika egyaránt szolgálnak neki. Egy kiapadhatlan kíváncsiság az,mely most mindent kutat s földerítni törekszik, a mi az emberiség történetére vonatkozik. S a mai történetíró már nemcsak az események okait kutatja, hanem a népek szelleme és sorsa fölött uralkodó törvényeket is. Az előrehaladt tudomány a mult korok ábrándjaival megszüntető azok eszményeit is ; de az értelem ez elöhaladása még nem alkotá meg amaz uj világot, melyben a kedély megnyugodhatnék s uj eszményeiben az ihlet forrásait nyithatná meg. A történelem ellenben föltalálta ama magas fogalmat, mely a történészt úgy lelkesítheti, mint a művészt az eszmény, föltalálta fajunk egységének fogalmát. S ez az oka, hogy most — e fogalom birtokában — a történetírás mért mutathat föl aránylag több semeket, mint a művészet, melynek már nincsenek meg a régi, s még nincsenek új eszményei. E mély elviű értekezést zajosan megéljenezték a tagok. A valaha — isten tudja mikor? — megjelenendő „évkönyvnek“ egyik becses közleménye lesz az, habár — mint jeleztük is minden pontjában nem osztzunk. Utána Abonyi Lajos tarta szintén székfoglalóját : „Egy név, mely tart mától holnapig“ czimű érdekesen irt beszélylyel, melynek tárgya a honvédvilágból van véve, s figyelmet keltett részletekkel bír. Harmadik székfoglaló is lett volna : „Határ kérdések a szép- és természettudományok közt“ Greguss Gyulától ; ennek felolvasását azonban a jövő hóra halaszták. A titkár jelenté, hogy Radnótsáy úr egy jótékony szini előadásból száz ftot küldött Kisfaludy Károly síremlékének kijavítására, s ezért a társaság köszönő levelet fog írni. E kijavítás 147 ftba kerülend, s a még hiányzó összeg födözésére Bartalus István — több taggal együtt — nemsokára hangversenyt fog rendezni. A gazdasági bizottság jelenti, hogy a pénztári számadást a múlt évről a legnagyobb rendben találta. Mikor Szőke János pénztárnok úr tavaly februárban hivatalát elfoglalta, a társaság alaptőkéje 27,136 ft 22 krt tett, s deczember végével az 31,292 ft 69 krig emelkedett. Tehát 4156 ftnyi szaporodás van, s mivel ennek érdeme főkép az új pénztárnoké, Vadnai Károly indítványozta, hogy e kitűnő buzgalomért a társulat fejezze ki elismerését és köszönetét jegyzőkönyvileg, mit egyhangú helyesléssel fogadtak el. A titkár egy alapító tagot is jelentett be : Horváth Mihályt, s ez új ok volt a mai éljenzések ismétlésére. Végül Vadnai Károly indítványozza, hogy a nemzeti színház igazgatóságának óhajtása szerint : a társaság egyesüljön vele egy molierei remekmű, a „Tudákos nő“ lefordíttatására, s e végett Szász Károlyt vélte fölkérendőnek. A társaság elfogadta ez indítványt, valamint Szász Károly is a fölhívást. Ennélfogva jövő télre a pártolói könyvilletmény és a nemzeti színpad egy örökbecsű vígjátékkal fog gyarapodni.