A Hon, 1868. május (6. évfolyam, 101-126. szám)

1868-05-01 / 101. szám

ki a kedélyeknek csendesedni kezdő hullámait ismét babokká korbácsolja, s ki a kegyelet szá­lait a nép szivéből nemcsak kitépi, de sőt a nemzetet is az egyének és tények egybeforrt mult­­j­­ával a külföld gúnyává teszi. Ily eljárás csak­­ sújtani, de emelni nem tud senkit. -------------...............................................­­ Az abaújmegyei honvédegylet nem helyesli a központi egylet abbeli eljárását, hogy pusztán sze­mélyes ügyek elintézésébe bocsátkozván, nyilvá­nos vitát idézett elő oly kérdés fölött, melynek szellőztetése kizárólag az érdekelt feleket illeté. De határozottan roszalja Perczel Mórnak túlkapá­sait is, a midőn az „akarom“, „parancsolom“féle rendeletekkel és proclamatiókkal intézkedik és jo­gainak s kötelességének kiszabott irányuktól el­térve, vezény­szóval akarja megsemmisíteni azon intézményt, melyet társai, az összes honvédség czélszerű­nek láttak fölállítani. Az abaújmegyei honvédegylet minden politikai tüntetést száműzni akar a honvédegyletek, úgy a központi honvédegylet köréből. Ez intézetek czél­­­­ja nem politikai ügyek feszegetése, nem is politi­kai pártok vallása, minek okáért a küldötteknek meghagyja, hogy a következő országos honvéd­­gyűlésen is tiltakozzanak a netalán szőnyegre ho­zandó politikai kérdések megvitatása ellen . Az abaújmegyei honvédegylet czélszerűnek látná a központi egyletnek legalább egy időre leendő megszüntetését,vagy oly formán történendő átala­kítását, hogy tagjai megkevesbettetvén,ne legyen a vidéki egyletek fölé emelve, hanem ezek ügyeit, megkereséseit, és megbízásait akár a ministé­­riumnál, akár az országgyűlésen vagy szükség ese­tén másutt — lehető gyorsan intézze el. Végre az abaujmegyei honvédegylet szándéko­san kerüli, hogy Perczel Mórnak Kossuth Lajos ellen intézett támadásai fölött nyilatkozzék. Ezt épen a fent említett oknál fogva, az országos hon­­védgyű­lésen is ellenezni fogja. De az értekezleten — ha ilyen a gyűlést netalán megelőzné, — nyilváníttatni hagyja, hogy elég mélyen szomoritó dolog az ha mi nagyjaink­at magunk tiporjuk sár­ba, mig más országok óriás emlékekkel örök­itik s halhatlanitják jeleseik nevét. — r. 1. A szentesi hon­védegyletnek f. é. apr. 13- iki választmányi ülésén a központi bizottmány és Perczel M. tbk. közti súrlódás merülvén fel, a nevezett egylet következőleg nyilatkozik . Sajnosan tapasztaljuk, hogy a még életben levő honvédség társalmi léte alapjában van meg­támadva azon visszavonás által, mely közelebb az összes honvédek központi képviselete és annak elnöke között vészes fejét, felütötte, mely különö­sen két pontban veszi igénybe figyelmünket.Egyik az, hogy elnök P. M. tbk. úr az országos köz­ponti bizottmányt önhatalmúlag feloszlatván,an­nak teendőit egyes honvédegyletre ruházta át, a­ másik, hogy ezen cselekményét oly indokok­ra fektette,melyek a tárgy lényegétől eltérve,egy a nemzet becsülésében álló honfinak erkölcsi megsemmisítését czélozták. Az első pontot illetőleg, midőn az egyes hon­védek és egyleteik hozzájárultával a megtartott országos honvédgyűlésen a központi bizottmány megállapíttatott, a czél csak az lehetett, hogy az annak vezetésével megtisztelt elnökkel együtt­működőleg, tehát nem különálló, még kevésbé egymással ellentétes oly testület szerveztessék, mely az összes honvédek érdekeit képviselve mindent megtehessen azon szent czél kivivásá­ra, mely a honvédség feladatát képezi.­­ Mi­után pedig minden bizottmány ugyanazon testü­letnek tartozik felelőséggel, mely őt életre hívta, nem tartozik hozzánk azt megbírálni, miként járt el a központi bizottmány feladatának meg­oldásában , de ugyanezért tévesztettnek kell nyilvánítanunk a tbk. urnak azon cselekvényét is, hogy ő az összes honvédek által alkotott, és csak­is ezek által feloszlatható központi bizott­mányt a működési körön kívül helyezte, és e bizottság teendőit önhatalmilag egy oly honvéd­egyletre ruházta, melyet mint ilyet az összes honvédség meg nem bizott. A második pontot illetőleg nem sok hozzáad­ni valónk van, mert hol az alap hibás, ott az in­dokolás sem lehet elfogadható. Csak annyit jegy­­­zünk meg, hogy Magyarhonnak 1848/fl-iki önvé­delmi harcza, s az abban szereplett főtényezők cselekményei át vannak adva a történelem ítélő székének ; a jövő ítél a múltak felett, de addig is, mig ez bekövetkeznék,a történet egyes lapját kitépni, vagy azt egyéni szempontból befeketí­teni nem lehet, — nem szabad ! — És igen rosz szolgálatot tesz az nemzetének, ki a politikai vi­tatkozást a magán egyletek körébe is átviszi. — KÜLFÖLD, !! Németország. A berlini félhivatalosok a­­ vámparlamentben elmondott trónbeszédet nem­­ kisérik commentárral. Nem akarják bevallani,­­ hogy annak tüntetésszerű tartózkodását a kül- ■ politikai viszonyok tették szükségessé. Csak a keresztes lap szentel neki néhány szót. Azt mondja: semmit sem mond egyebet, mint a­mennyi a vámparlament megnyitásához elkerül­­hetlenül szükséges, semmivel sem többet, mint a mennyit a múlt évi jul. 8-ai szerződés előszak ; semmi olyast, mi Poroszország önérzetének hízeleghetné, semmit, mi a rokon törzsek érzékenységét sérthetné, vagy a fensőségi vetélyt fölkeltené.­­ A délnémet képvise­­­­lők mint táviratoztatott, foederalistikus klubba álltak össze , ha Hohenlohe, vagy a Délnek többi parlamenti taggá választatott hivatalban levő miniszterei is e párthoz szegődtek, ez nagy je­­lentékenységű ténynyé válhatnék Németország ügyeinek további fejlődésében. Angolország. Az abyssiniai győzelem alkal-­­­mából a ,,Times“ diadalczikket­­irt, melyben sir­­ Robert Napiert Caesarral hasonlítja össze, ki­­ szinte elmondhatja magáról a „veni, vidi, vici“-t.­­ A „Times“ azonban elfelejti, hogy az angolok­nak a „veni“-re sokkal több idő kellett, mint a római hadvezérnek. Czikkének folyamában a magdalai győzelemről következő részleteket közli : Nagy pénteken Napier haderejét 10 mértföldnyire Magdaláig hozta. Az ellenség igen erős állást foglalt- Köröskörül uralkodott a magaslatok felett és igen kétséges volt, mily módon lesz a támadás végrehajtható. Szerencsé­re maga indította meg az ütközést. Megtámadta az első dandárt, mely az ellenséget azonnal nagy veszteséggel visszaverte. Az erkölcsi siker, mely a vereségből származott, sokkal fontosabb volt, mint maga a közvetlen eredmény. A rá követ­kezett reggelen Tódor késznek mutatta magát alkudozásokra, mindamellett nem lehetett őt meggyőzni állásának reménytelenségéről. A foglyoknak föltétlen kiadása követeltetett, mert attól tartottak és azt kívánták megtudni, nem konczoltattak-e le már az ellenség által. Az an­golok nagy meglepetésére még az­nap kiadattak a foglyok. Tódor azonban vonakodott magát megadni. Huszonnégy órai gondolkozási időt en­­gedtek neki. Ennek lefolytával az armstrong­­ágyuk és a nyolcz hüvelynyi mozsarak segítsé­gével megindíttatott az ostrom. Az eredmény fényes volt. Már a legfontosabb helyek kerül­tek az angolok kezére és az ellenség ezrével rakta fegyverét, mindazonáltal Tódor nem vesz­tette bátorságát, és a legvégsőkig védte magát csekély számú híveivel. Midőn azonban a britt csapatok nagy hévvel törtek rá, maga szerzett pisztolyt magának.Más sürgönyök szerint ellen­séges golyó oltotta ki életét. A félhivatalos párisi lapok beismerik az eszé­­lyességet és ügyességet, melylyel az angol abys­­siniai expeditio feladatát végrehajtotta, és oda szólnak Francziaország ellenzékének, hogy lám­­ ott a csatornán túl a külügyi dolgok iránt vala-­­ mennyi párt egyaránt lelkesül, közszellem lengi­­ át, tanulhatna ebből. A „France“ czikkét így­­ végzi : Abyssinia, mely hozzáférhetlen sivatag-­­­jaiban legyőzhetlennek tartotta magát, Nagy-­­ Brittania hatalma által legyőzetett. Az új ural-­­­kodó, ki Tódor trónjára fog lépni, csak az angol­­ politikának teremtménye lehet. Ha Anglia visszahozza is katonáit, befolyását mégis ott hagyja, és azt mondhatni, hogy mos­tantól fogva Abyszinia kezében van. Sőt előre­­ látható, hogy Napier biztonsági és elővigyázati okokból elvonulása előtt katonai telepet hagy­­ vissza, mely jövőre kiinduló pontul szolgáljon, vagy hogy legalább új támpontja legyen a vörös tenger bemenetelénél. E szempontból tekintve Magdala politikai tény, melyet nem kell túlozni, de csekélyleni sem. Ez Angliának Egyptom ha­tárain és a Indiába vezető úton ismét túlsúlyt szerez és talán még az uralmat is kezébe adja. De ne ezzel vesztegessük el az időt, hogy fél­tékenységből akadályokat gördítsünk útjába, hanem vegyük példának, hogy mily körülázás­­sal és eszély­ességgel hajtatnak végre a nagy nemzeti vállalatok, melyek a haza nevének nagy­ságát és szerencséjét messze földön hirdetik. — A „Courier Français“ mondja : A francziák azt hitték, hogy az Indiába vezető út uraivá lettek, midőn a suezi szorost átmetszették, de az ango­lok 150 milliónak árán és meglehetős könnyű expeditio által meg tudták szerezni ezen út kul­­csát és igy szedik Lesseps úr munkáinak gyü­mölcsét. Táviratok. Berlin, apr. 29. Tegnap a délnémet képvise­lők föderalisticus töredékké egyesültek. A nem­zeti liberálisok holnap határoznak a fölött, hogy adassák e válaszfelirat a trónbeszédre. Berlin, apr. 29. Báró Aratin Károly Mária vámparlamenti bajor követ quarantés következ­tében meghalt. Lissabon, apr. 29. Paraguayi forrásból jelen­tik, hogy azon brazil vértes hajókat, melyek a Humaila erőd mellett elhaladtak, a Moura Es­tablimento ágyúi sakkban tartották.­­ Lopez rendbe szedte csapatait az Észak ellen, és hir szerint már most odahagyja Campaitát.­­ Bra­zil hírek szerint a brazilok bevették a Rojas vo­nalat és Cazion tábor- vagy Passo Pocoba tette főhadi­szállását, honnan Lopez kivonult. Florencz ápril 28. (A képviselőkamara ülé­se.) Ricciardi interpellátiója után a bolognai ta­nárok felfüggesztése felett, a ház hosszabb vita után 155 szóval 62 ellenében átment a napi­rendre. A portugál királyné és a porosz koronaher­ceg ma ide érkeztek. München, ápril 29. A „Süddeutsche Presse“ a trónb.beszédről, melylyel a német vámparla­ment megnyittatott, igen elismerőleg nyilatko­zik ; azt mondja, hogy a nemzeti ügy helyes ös­vényre jutott, s magasztalja az 1866. évet, mely Bajorországot a reális útra vezette, melyet oly sokáig hiába keresett. S­áris, ápril 28. A törvényhozó testület a bor­­deauxi kikötőre vonatkozó törvényjavaslatot 175 szavazattal 22 ellen elfogadta. Paris, ápril 29. A „Moniteur“ egy brazíliai forrásból eredő táviratot közöl, mely szerint Hu­­maita legfontosb pontját a szövetségesek elfog­lalták. Az erősség még ellenáll, de aligha tart­hatja magát sokáig. London, ápril 28. A vád alól fölmentett fénnek szabadon bocsáttattak. Kalkuttából ápril 23-áról jelentik : Mahomed Yaifoob khán, Ali fia, Kandahát s Kelati Ghildjit újra elfoglalta. London, ápril 29. Az alsóház az ír kérdés fölötti vitát újból elnapolta. Ausztráliából jelentik , hogy O’F­a­r­e 11 állí­tólag egy fén­ titkos testvérület parancsára kí­sérlette meg az Alfred élete elleni merényt. Több összeesküvő nyomoztatott ki, s foga­tott be. Dr. Nenda Alkűbeszéde. (Folytatás.) Itten ez utóbbit, az önbeismerést, állítják. Ezt én nem találom igaznak. A vádlott állítólagos beismerése nem olyan nemű, hogy egyedül és önmagában törvényes bizonyító erővel bírna. A bűnt­­élj. 264 §a azt követelé, hogy a beis­merés világos , bizonyos , és a beismerő­­nek saját körülményes elbeszélésén alapuló legyen ; lényegében meg kell egyeznie a vétkes tett körülményeiről bevont tapasztalatokkal. A 264 §. e föltételei itt nem léteznek. Elemezzük védenczemnek a birói és bírósági tanuk előtt tett beismerését, miben áll ez. Áll annak megerősítésében, hogy a mellék­teremben beismerte azt, miszerint egy fényké­pésztől észrevétlenül cyankalit vett s hogy ezt észrevétlenül Chorinszky grófné bheájába töl­tötte, miután egymás egészségére ittak, tehát nem a bűntettnek beismerésében, hanem beisme­résében egy előbb a mellékteremben magános beszélgetés közt tett bíróságon kívüli beisme­résnek, tehát annak elbeszélésében, hogy Mün­chenen keresztül Pária felé utazva, Münchenben véletlenül megtudta Chorinszky grófné lakását, saját neve alatt magát nála bemutatta, ozson­­nára meglátogatta s távoztakor a grófnét a pam­­lag és asztal közt a földön elterülve látta ; végre ezen nehány szóban : vájjon a méreg rögtön ha­tott-e, nem tudom ; a grófné a földön feküdt ; vájjon elmenetelemkor meg volt e már halva, nem tudom. Ne képzeljünk már most egyebet, mint e rö­vid u. n. beismerést az egyik oldalon, — és Chorinszky grófnénak tárgyilag beigazolt halá­lát a másik oldalon, emellett mellőzzünk minden egyéb törvényes bizonyítékot, tekintsük úgy, mintha nem léteznének : mondhatjuk-e igaz lel­künkre, hogy törvényesen be van bizonyítva, miszerint a gyilkosságot védenc­em követte el ? Hol kellene akkor keresni a sok, még mindig nyelvünkön forgó s legkevésbé sem mellőzendő kérdésre a feleletet : honnan jött a méreg ? me­lyik fényképésztől, mikor, mikép, és miért vite­tett el ? kinek számára ? miért látogatta meg vádlott a véletlenül felfedezett grófnét ? miért ölte meg az akkor először látott asszonyt ? mik voltak e szerencsétlen tett indokai ? szándékol­­va volt-e a gyilkosság általában,és specialiter a grófné volt-e az, a kinek meg kellett mérgeztet­­nie ? volt e a grófné a megmérgezett theából ? e thea okozta a halálát? s ha igen, a grófné utó­lagos tudtával és beleegyezésével-e, vagy pedig a nélkül ? a halált nem akarta-e maga is ? a ha­lál orgyilkosság volt-e vagy öngyilkosság? A hol ily, a vétkes legbensejébe ható kérdések a fellevő beismerés mellett is megfej­tetlenül ma­radnak, a hol más bizonyíték nélkül, a kétség­beesett helyzetben tett rövid kimondás daczára, még mindig felmerül az öngyilkosság lehetősé­ge , ott a beismerés nem világos, mert lé­nyegében homályos és hézagos ; nem bizo­nyos, mert ebben nincs egyenesen és szabadon beismerv­e a tett, nem erősíti a tettet, hanem csak azt, hogy már előbb egy beismerés történt ; nem körülményes, mert a legfontosabb részletek, mellék­körülmények, felvilágosítások teljesen hiányoznak. De a történt beismerés nem is egyezik a bevont lényeges tapasz­talatokkal. A méreg, a­mint azt az okmányok mutatják, nem észrevétlenül vétetett el a fényké­pésztől, a vádlottnak nem volt szándékában P­á­­risba utazni, Chorinszky grófné lakását nem véletlenül tudta meg Münchenben, nem saját neve alatt mutatta be magát nála, s a méreg, ez már kétségen kivül áll, nem theában adatott be neki, theával nem szokás egymás egészségére kaczintani és inni s a thea e szerint nem okozhatta a halált. Tehát majd minden lényeges részlet, mely a beisme­résben foglaltatik, valótlan és költött, s azon részletek, melyek az igazság felderítésére vezetnének, a beismerésben nem foglaltatnak. Ilyes részint valótlan, részint hézagos és hiá­bavaló nyilatkozatokból a bíró soha sem vonhat le jogi meggyőződést, nem alkalmasak a tény­­álladéki és jogi beszámítás kérdésének megoldá­sára. Ily beismerés önmagában nem képez tör­vényes bizonyítékot. Hátha még latba vetjük, hogy ugyanazon szuszra, melyben a hiányos beismerés történt, az egyszerre vissza is vonatott, hogy a vádlott a­helyett, hogy mint várnak, körülményesen elbe­szélné a tényálladékot, melyet a törvény oly föl­tétlenül megkíván, rögtön felkiált : „megmon­dom őszintén, nem én voltam, átenge­dem magamat szerencsétlen sorsomnak“, új jegyzőkönyv fölvételét kéri s itt minden tartóz­kodás nélkül nagyon szerencsétlen egy asszony­nak mondja a grófnét, ki önmaga vet vé­­get életének, akkor, uraim, bírák,neme ak hogy nincs beismerés, sőt épen az van, a mi a bizonyítékot képező beismerésnek épen el­lentéte, t.i. annak állitása, hogy nem ő, a vádlott adta be a mérget a grófnénak, hanem ez maga vette azt be. A vallomás ily visszavonása azonban törvé­nyeink szerint olyan törvényes erővel bír, hogy még a tökéletesebb beismerést is megfosztja hi­telességétől, mert a bűnt.­élj. 267. §. szerint az előbb tett teljes beismerés bizonyító erejét annak későbbi visszavétele nem enyészteti ugyan el, hanem az épen csak megkezdett s középütt félbehagyott beismerésnek bizonyító erejét annak ugyanazon lélekzetvétel alatt be­következő visszavonása még a bűnt­­élj. 267. §-a szerint is elenyészik. Ennek megczáfolására felhozzák ellenem,hogy a beismerésben oly adatok foglaltatnak, melye­ket csak a bűntett elkövetője tudhatott. Azon­ban ezen körülmények, mint a „négy évszak­­vendéglőben való lakás, a szint­ézjegyek meg-­ rendelése, Hartmann Fanninak egy kész ruhá­val lett elküldése, nem a bűntettre vonatkozó körülmények, s ha ezeket védenczem beismeri is, ezek nem involválják a közvetlen tett meg­kezdését ; a pamlag és asztal közti fekvésről, azon helyről, melyet az azelőtt elfoglalt, a valódi bűnös is adhatott felvilágosítást védenczemnek. Felhozzák a fenlevő többi törvényes bizonyí­tékok halmazát s ezzel akarják a letett vallomás hiányait pótolni, a hézaokat bizonyossággá ki­tölteni. Magam is beismerem, hogy ez lehetsé­ges ; de mi következik ebből ? az, hogy itt a bizonyosságot nem a beismerés, hanem a férfije­­lek összesége nyújtja, hogy a törvényes bizony­latot csak ezek találkozása képezi, hogy itt, más szavakkal, nem maga a beismerés győz be, ha­nem csak az összes bűnjelek együtt, az összetett bizonyíték anyaga az, a­mi begyőz, maga a fu­tólagos, alig annak nevezhető beismerés csak arra való, hogy a bírót megnyugtassa : a bűn­tettnek a vádlottra bizonyítása itt csak más bizo­nyítékok által volt lehetséges és elérhető, de a beismeréssel nem. E nézetet a 265. §. nem gyöngíti, sőt erősíti Ez ugyanis tökéletes beismerést föltételez a tét beigazolására még kö­­lményeket, bűnnyomot­kat kíván, melyek a bűntényt vagyis ezen min­den törvényes kellékkel bíró beismerés valósá­gát megerősítik. E czikkben tehát még a legkö­­­rülményesebb, legvilágosabb, és leghatározot­tabb beismerés iránt is bizalmatlanság van ki­mondva, ha e beismerés önmagában áll. Mennyi­vel kevésbé lehet tehát föltenni, hogy ezen czikk egy oly beismerésnek akar bizonyító erőt tulaj­­donítani, mely önmagában, határozatlan, jelentéktelen és habozó, s mely egyéb gyam­okok és bűnjelek támogatására szo­rul, hogy bizalmat és hitelt érdemlő beismeréssé emeltethessék. Az ily beismerés a beismerésnek csak színezett­, mely nem bir a törvényes kellé­kekkel, mely tehát nem bir érvénynyel és bizo­nyító erővel, a beismerésnek puszta árnyéka. Régi általános jogi elv, hogy a beismerések szoros magyarázatnak(strictae interpraetationis,) hogy tehát azokat felette óvatosan kell megítél­ni. Mindenki, a­ki szívére teszi kezét, hogy Weiskéval szóljak, kénytelen bevallani maga előtt, hogy az ember saját jólléte ellen törni lát­szó beismerésnél, a valló szavait úgy mint szán­­dékát kell a mérlegserpenyőbe tenni, nehogy nagyobb hátrányt szenvedjen, mint a­milyen a vi­lágos szavakból folyhatnék. Tegyék, uraim, védenc­em elemezett szavait a mérlegserpenyőbe s azt fogják találni, hogy azok annyira tartalom nélküliek, hogy nem ké­pesek a mérlegserpenyőt lenyomni; itt nincs ál­talános beismerés , és nincs bizonyító beis­merés specialiter , a­milyet a büntető eljá­rás megkíván. Itt a büntető eljárás 284. §-a a halálbüntetést nem engedi meg soha. Önök, a­mint azt állítani mertem a törvény szerint, s mert a törvény tiltja, e­z esetben nem fogják kimondani a halálítéletet. Nem kevésbé szent s nem kevésbé terhes fel­adat vár reám, midőn védelmem második részé­re, a büntetés kérdésének kifejtésére, az enyhítő körülmények érvényesítésére térek. Óhajtanám, hogy teljes mértékben rendelkezzem a szó hatal­mával, hogy meggyőzőleg és elragadólag ébresz­­szem fel önökben, a­aim, bírák, az emberi és birói szelídséget, az eltévelyedett ember iánti szánakozást. Engem is me­grettentett az elkövetett bűntett TÁRCZA. Horváth Mihály székfoglalója. (A Kisfaludy-Társaság ápr. 29-diki ülésén.) ("y. y.) Báró Kemény Zsigmond az elnöki szé­ken azon kezdte, hogy T­o­­­d­y Ferencz „ő nagy­sága“ fogja bevezetni a társulatba Horváth Mihály „ő méltóságát“, a­miből eléggé látható, hogy a czimsallang ugyancsak virágzik folyvást még az irodalmi zöldasztaloknál is, a­hol pedig egyetlen egy czimezésnek kellene lenni, annak, hogy „tagtárs.“ A­ki Kemény Zsigmondot — a toll e munkás emberét — ismeri, tudja, hogy ez nála nem am­atokratikus érzületből folyt, hanem udvariasságból vagy szokásból. De mégis meg akartuk említeni, mert rész szokás, és mert e csarnokban nem a királyi tanácsos és püspök áll­tak előttünk, hanem két író, kiket szellemi mun­kásságuk érdeme magasabbra emel,mint szimnjeik. Tehát Toldy Ferencz ismét megragadta az alkalmat, hogy egy „bemutatót“ mondjon — régi szokás szerint. A Kisfaludy Társaság köré­ben a történetirodalmi művészt Üdvözlé a szék­foglaló tudósban, ki az események művészi ren­dezése, az alakok és események színezése által is kitűnik, s az ily módon írt történelem — úgy­mond — a szépművészetek hatásával bir: erény­re buzdít, szívre hat, egyszerre oktat és gyönyör­ködtet. S Horváth Mihály éljenek közt kezdé meg székfoglalóját, mely mind a tagokra, mind a kö­zönségre vonzerővel volt. A zöldasztal körül csak igen ritkán ül ennyi tag, a hallgatók közt pedig nem csak ifjak voltak, hanem őszbe borult fér­fiak is, néhány nő, fiatal író, művész. Horváth Mihály megemlíti, hogy egy felhívás folytán a jövő évi nagygyűlésre ígért munkát, de azonkívül a vágy, hogy magát mielőbb a társa­ság „teljesen jogosult tagjának“ tekinthesse, arra készte, hogy még előbb egy rövid „e­­­m­e f­u­t­­tatással“ foglalja el székét. Ez elnevezés azonban szerénységből eredt. Fölolvasása a legérdekesb műkölcselmi elmélke­dések egyike volt választékos szép irályban. Azt fejtegeté, hogy „miért meddő korunkban a művészet, s a történetírás miért termékenyebb remekművekben.“ Előre bocsátó, hogy a művészet és történet­írás miben érintkeznek, és térnek el egymástól. „Anyaga — tág felfogásban — mindkettőnek ugyanaz : az ember és természet, de különböző viszonyban. A művészet, midőn anyagát a ter­mészetből veszi, egyedül ennek tüneményeivel foglalkozik, és midőn az embert választja anya­gául, ennek eszméit vagy érzelmeit írja le vagy érzékld meg a szép és igaz szabályai szerint. A történelem viszont a természettel külön sohasem, hanem csak az emberrel való kölcsön hatásában foglalkozik, sat.“ Az anyag kezelésére nézve is eltérnek. A költő csak azon elemeket karolja föl, melyek őt megragadták, míg a történetiró- s­nak mindent, a mi történt, föl kell karolnia. Ez azonban nem zárja ki, hogy a történetirók egyé­ni szelleme kifejezést ne nyerjen műveikben. A szelidlelkű Tibullus csak sóhajt ott, hol az esé­­lyes Tacitus szigorral ítél. Előadás modorra néz­ve a dráma és éposz áll legnagyobb rokonság­ban a történelemmel, a tárgyilagosságnál fogva, melyet kívánnak. Különben a költészet eszmé­nyit, s főszerve a képzelet, a történelem észlel, s főtényezője az Ítélet mélysége. Hanem itt azt kérdhetjük : várjon lehet-e igazi költői művet alkotni csupán a képzelem eszmé­nyítésével, mély itélő képesség nélkül ? s vájjon a költészetnek is nem ugyan az a czélja van e, mint a történelemnek —• az élethűség, igaz­ság? Tárgyára térvén a felolvasó, korunk sajátsze­­rü tüneményének mondja, hogy míg a történet­írás nagy haladást mutat : a művészet s a köl­tészet terén egyre ritkulnak a remekművek. El­vesztette-e — úgymond — költői tehetségét az emberiség? s az értelem férfikorával kiszáradt-e az emberi szívből az ihle forrása ? Felolvasó­­ nem hiszi, hogy az értelem fejlettségével az em- i­ber természete megváltozott volna, s a kedély- I bőr kiveszett volna az az erő, mely más korok­ban annyi remeket teremte. E tünemény nem esetleges, m­rt valamint a természetben, úgy az erkölcsi világban sincs véletlen vak eset. E tüne­mény oka társadalmunk, civilisátiónk viszonyai­ban rejlik, s ez­ek kiderítése a történelem tisztje. Az emberi nem tehetségei — úgymond — nem fejlődnek párhuzamosan. Most az ész, majd a kedély nyer magasabb lendületet, s egyik na­gyon előre jutván, megáll, s az elmaradtnak en­ged tért a fejlődésre, hogy észhangzásba jus- s­sanak. Ész és kedély együttes fejlettsége képezi s aztán a civilisatió tetőpontját.­­ Két ily tetőpontra jutott civilisatiót ismer a történet : A görög klassikait, s a XV-dik száza­dot Olaszországban. A művészet mindkét helyen akkor érte el te­tőpontját, midőn a vallásos fogalom, melyből az származott, már hanyatlásnak kezdett indulni. Midőn Phidiás vésett, akkor már Homér és He­siod őshite feloszlásban volt. S midőn Rátáéi festett, akkor Dante erős és érdes hitét már meg­ingatva találjuk. Mindkét civilisátióban akkor lé­pett tetőpontjára a művészet, midőn a szűk és féltékeny vallásos fogalom igája m­egtágult, s az ész és kedély össz­hangzatba jutottak. E mű­vészek még a néphitből veszik tárgyaikat, de szabadon kezelvén azokat, az értelem igényei­nek is megfelelnek. A mi korunk az értelmi fejlettség, a tudomány és ipar kora. De civilizácziónk fölötte egyoldalú . A fejlett ész messze maga után hagyta a kedélyt. Az ész és érzelem közt harcz támadt. Az ősi hie­­delmek megrendülte, kételyt szültek és az anya­gi világ lázas törekvéseit. A lelkekben válság van, s az eszmény eltűnt, az ihlet forrása kiapadt. Ekkor a szépért való átalános lelkesedés nincs sehol. A művészet lapossá lett, s a romanticis­­mus dagálya egy másik tulságot szült : a tapo­gatózó félénk másolást, melyben a szellem az alaknak esett áldozatul. A hősköltemény kimúlt a héroszokkal és szen­tekkel. Vörösmartynk is csak azért tudott epo­­szokat teremteni, mivel a nemzetiség érzelme — veszély fenyegetvén — nagy erővel ragadta meg nemzetünk kedélyét, sat. A tragédia a rhetorica szavalmányaiban merül el. Legfölebb a regény és vígjátékban talál a költészet menhelyet, de ezeken is megvan az egységben szűkölködő kor jellege. Horváth M. csak a lyrát látja a mű­vészet igazi magaslatán, de abban is tükröződik az idő meghasonlottsága. E rajz — ami véleményünk szerint—túlkomor. A művészet most is mutathat föl nagy elméket, s értekező azon tévedésbe esett, hogy csak a mű­ veté össze egész századok termékenységével. Föl kell c­sak venni a jelen századot, s abban Göthe, Byron, Puskin, Beethoven, Haydn, Thor­­waldsen, Hugo Victor, Kaulbach, Wagner Rik­­hárd, sat. következnek egymásra. S nálunk jön­nek Katona József, Vörösmarty, Petőfi és Arany. A tudomány máig sem mutathat föl ezekkel szembe tehető hazai nagyságokat. Alapvonásaiban sokat elismerünk Horváth Mihály elmélkedéseiből, de nem ismerjük el, hogy a művészet ma már meddő s az ihlet for­rása kiszáradt volna. Ha a század végén össze fogják számítani a század nagy művészeit, e számadás nem fog e korszak szégyenére válni. De a ma és messzemúlt összehasonlítása mindig az elme bizonyos optikai csalódásával jár. A múltbaa csak a nagyok, kik megmaradtak, ra­gyognak felénk, míg a jelenben a sok vásári munka bosszant, minők voltak a múltban is, de eltűntek, mint el fognak tűnni később a mos­taniak is. Horváth Mihály maga is érzé, hogy rajzában messze ment. Attól tart — jegyzé meg, — hogy némely állítása a tagadás mosolyát idézte elő, s elnézést kért, ha netalán felfogásában tévedt. S azzal nemes hittel fordult a jövőhöz. A czivilisa­­tió egyoldalúsága — úgymond — el fog tűnni, s a kedély újra erőre kap, és az ihlet forrása is­mét megnyílik. Addig azonban még nagy mun­ka áll előttünk, mert az új fogalmak még nem ju­tottak oly érvényre, hogy a kedély is átmele­­gülhetne új eszményei érzetében. De hogy a ma­gas czélhoz már is közelebb jutunk „bizonyítja az is, hogy „értelmünk a szép, jó és igaz megismerésének legnagyobb akadályait, az elfogultságot, a fana­­tismust, a türelmetlenséget vallás­­ban és politikában mindinkább le­győzi, s azok béklyóitól megszaba­­dulva, erélyesen halad előre a sza­bad vizsgálat véletlen mezején.“ Ez épen az oka — folytatja az emelke­dett szellemű szerző — hogy a történelem­mért mutathat föl aránylag több remeket, mint a művészet. A történelem terén ugyanis sikerült immár az értelemnek egy, minden eddiginél magasb fogalmat fölfedeznie: faj­u­n­k, az emberiség fogalmát. Ez lett történet­írásunk vezércsillaga. Ezért gyűjti századunk ha­lomra a történetírás minden anyagát s a régé­szet, nyelvtudomány, földrajz és statistika egy­aránt szolgálnak neki. Egy kiapadhatlan kíván­csiság az,mely most mindent kutat s földerítni tö­rekszik, a mi az emberiség történetére vonatko­zik. S a mai történetíró már nemcsak az esemé­nyek okait kutatja, hanem a népek szelleme és sorsa fölött uralkodó törvényeket is. Az előrehaladt tudomány a mult korok áb­rándjaival megszüntető azok eszményeit is ; de az értelem ez elöhaladása még nem alkotá meg amaz uj világot, melyben a kedély megnyugod­hatnék s uj eszményeiben az ihlet forrásait nyit­hatná meg. A történelem ellenben föltalálta ama magas fogalmat, mely a történészt úgy lelkesít­heti, mint a művészt az eszmény, föltalálta fa­junk egységének fogalmát. S ez az oka, hogy most — e fogalom birtokában — a történetírás mért mutathat föl aránylag több semeket, mint a művészet, melynek már nincsenek meg a régi, s még nincsenek új eszményei. E mély elviű értekezést zajosan megéljenez­ték a tagok. A valaha — isten tudja mikor? — megjelenendő „évkönyvnek“ egyik becses közle­ménye lesz az, habár — m­int jeleztük is minden pontjában nem oszt­zunk. Utána Abonyi Lajos tarta szintén szék­foglalóját : „Egy név, mely tart mától holnapig“ czimű érdekesen irt beszélylyel, melynek tárgya a honvédvilágból van véve, s figyelmet keltett részletekkel bír. Harmadik székfoglaló is lett volna : „Határ kérdések a szép- és természettudományok közt“ Greguss Gyulától ; ennek felolvasását azonban a jövő hóra halaszták. A titkár jelenté, hogy Radnótsáy úr egy jóté­kony szini előadásból száz ftot küldött Kisfa­ludy Károly síremlékének kijavítására, s ezért a társaság köszönő levelet fog írni. E kijavítás 147 ftba kerülend, s a még hiányzó összeg födö­­zésére Bartalus István — több taggal együtt — nemsokára hangversenyt fog ren­dezni. A gazdasági bizottság jelenti, hogy a pénz­tári számadást a múlt évről a legnagyobb rend­ben találta. Mikor Szőke János pénztár­n­o­k úr tavaly februárban hivatalát elfoglalta, a társaság alaptőkéje 27,136 ft 22 krt tett, s de­­czember végével az 31,292 ft 69 krig emelke­dett. Tehát 4156 ftnyi szaporodás van, s mivel ennek érdeme főkép az új pénztárnoké, Vadnai Károly indítványozta, hogy e kitűnő buzgalom­ért a társulat fejezze ki elismerését és köszöne­tét jegyzőkönyvileg, mit egyhangú helyesléssel fogadtak el. A titkár egy alapító tagot is jelentett be : Horváth Mihályt, s ez új ok volt a mai éljenzé­sek ismétlésére. Végül Vadnai Károly indítványozza, hogy a nemzeti színház igazgatóságának óhajtása sze­rint : a társaság egyesüljön vele egy molierei re­mekmű, a „Tudákos nő“ lefordíttatására, s e végett Szász Károlyt vélte fölkérendőnek. A tár­saság elfogadta ez indítványt, valamint Szász Károly is a fölhívást. Ennélfogva jövő télre a pártolói könyvilletmény és a nemzeti színpad egy örökbecsű vígjátékkal fog gyarapodni.

Next