A Hon, 1869. december (7. évfolyam, 277-301. szám)
1869-12-03 / 279. szám
279. szám VII. évfolyam. K kiadás. Pest, 1869. Péntek, dec. 3. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hord.A reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ....... 2 frt. 3 hónapra ....... 6 n C hónapra.......................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint.............................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden beitatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 26 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, DECEMBER 2. Izland legyen-e Erdélyből ? II. Ha a jelen úgynevezett vivmányos korszakban már a tófalvi szomorú és felette sajnos esetet is kellett megélnünk, melyet kormányunk a „fasci consulares“ könyvébe beírni bizonyosan nem óhajtott, vegye azt a kormány és különösen az erdélyi arisztocratia üdvös intésül. A tófalvi eset Irlandnak hasonló epizódjaira emlékeztet, s azért jeleztük tegnapi czikkünkben Irland jelen képét pár vázlati vonásban, hogy túlbuzgó kormányközegek és az erdélyi aristokratia, óvakodjanak Magyarország erdélyi részeiben magyar Irlandot létesíteni. Itt nincs sem jobb, sem baloldali kérdés, hanem a humanitásé, az igazságé és különösen a haza fenmaradásáé. Román képviselőtársunk szavait nem kívánjuk mérlegelni, de önkénytelenül be kell vallanunk, hogy a civilizált világban hallatlan egy törvénykezés az, hogy birtokkérdésben egész helységek lakosainak sorsa egyetlen egy embernek saját, ügyében adott nyilatkozatától függjön. Nem is bírjuk elhinni, hogy oly zavartak legyenek akár majorsági, akár úrbéri birtokviszonyaink, miszerint a bizonyítéknak ne legyenek más módjai, mint egy érdekelt embernek esküje. Erdélyre alkalmazva az angol-izlandi tanulságot, hol a fanatikus kegyetlenség és lesben álló ribbonismus jelei nem ismeretlenek, elénk van rajzolva a megoldás is. Véget kell vetni minden papi Fogarassy-féle vakbuzgóságnak, ki a szombatosokat a katholicismusra téríteni akarván, a körülmetélésre térítette,és a haza polgárai közt, hálául gazdag püspöki jövedelméért, csak ellenszenvet keltett. Kell továbbá teljes egyesületi szabadságot biztosítani a haza minden lakosainak, miszerint mindenki nyelv és valláskülönbség nélkül tanulja meg azt, hogy mindnyájan a hazának egyenjogú polgárai vagyunk, vagy ha nem vagyunk egyenlők, azokká lenni törekedjünk,és hogy e haza Magyarország, és így politikai, közjogi és históriai értelemben mindnyájan Magyarhon gyermekei és polgárai vagyunk. E napokban az amerikai követ Bécsben egy toastban mondá, hogy mikor Amerika függetlenségét kimondta, 18 különféle nemzet s vallás üldözöttel vettek részt a függetlenségi kartban, és New-York polgárai azok utódai. És hallott-e valaha az ember ott nemzetségi vagy nyelvvitát ? Minden ember az oly nemzetiségi apostolokat, mint néhol Európában tenyésznek, mint betegeket megsajnálná, mert a szabadság nem bántja senkinek sem vallását sem nyelvét. És ki hallotta, hogy az amerikai congressusban valaha a nemzetiségekről csak szó támadt volna? Az ír gyűlöli Angolhont, conspirál ellene; az ő nyelvének és fajának semmi rokonsága nincs az angollal, mégsem csinált soha nyelv és nemzetiségi kérdést. A tófalviak ügyében a belügyminiszter úr és vele a jobboldal nagy fontosságot látszott annak adni, hogy a csendőrség jelentése szerint, köztök 200 darab Napóleondor szétosztatott. Tegyük fel, hogy e segélyezésben bűnös szándék rejlett, de ha éhen vesztek volna el, és magát a segélyezési tényt tekintve, nem szégyenítő-e reánk nézve , hogy a szerencsétlenek jajveszéklését jobban meghallották Bukarestben mint hazájukban ? Oláhországnak munkás kezekre van szüksége, élelmességre mutat, ha polgárai a földönfutóvá tett embert könyöradománynyal magukhoz édesgetik. Amerikában a Yankee vesz az uniótól földet, de tudván, hogy a puszta földnek nem veszi hasznát, ha rajta csak vadászni megy, első dolga, hogy ingyen telkekkel kínálja meg a bevándorlókat, épít nekik iskolát, községházat, gondoskodik az első szükségekről, mert minél több telket kioszt, annál inkább szaporodik a lakosság, és növekedik földjének értéke és jövedelme. Nálunk a régi telepitvényeseket kidobják az utczára. Vigyázzunk, hogy Erdélyből Magyarország Izlandja ne legyen. Ludvig K. TÁRCZA. „Gyulai Pél költeményei.“ (A költő arczképével. Pest 1870. Kiadja Ráth Mór. 336 lap) (y. y.) Macaulayról mondá egy ismertetője, hogy tehetsége hasonlít némely délégalji fához, melynek „ágán együtt van gyümölcs s virág,“ a költészet virága s a tudomány gyümölcse. Gyulai Pálra is illik (kisebb arányban) e hasonlat, miután ő szintén együtt miveli a költészetet és széptudományt. Huszonhárom éve, hogy költeményeket ir, és csak most jutott eszébe először adni ki együtt becses műveit, ami már magában is ritka tünemény oly irodalomban, melynek fiatal poétái már a tizedik versüknél egy önálló kötet képzelt dicsőségéről álmodoznak. Az ily gyűjteményes kiadás sokszor megváltoztatja a véleményt valamely költőről. Akik bár csinos, sikerült, de mind egyfajta költeményeket írnak, azokat az együttes kiadás rendesen devalválni szokta, míg ellenkezőleg nagyon emeli az oly költői tehetségeket, kiknek költészetében — mint a zenében — a legkülönfélébb hangok képezik a harmóniát. Gyulai iránt, mint költő iránt is, mindig elismeréssel volt a kritika és közönség; ez elismerés azonban még jobban fog növekedni e vastag kötet után, mely a költő szellemi arczképét teljesen visszatükrözi, s melyben a változatosság közt is megtalálhatjuk a benső egységet. Meg kell jegyeznünk, hogy e változatosság annyiban túl van vive, a mennyiben vannak e kötetben aprólékos dalhangok s egyéb kicsinységek : egy sirirat vagy egy-egy gúnyvers, mely az alkalom, vagy a napi politika szülöttei lévén, az ephemeridák közé tartoznak, s e költészeti gyűjteményben úgyszólván a hétköznap prózáját képviselik. Gyulai nem volt eléggé kritikus önmaga iránt, midőn ezeket is bevette gyűjteményébe, mely különben a költői szépnek anynyi különböző termékét foglalja magában. Gyulai nem bir oly pregnánsan kidomborodó sajátsággal, mely költészetének egyszerre feltűnő egyéni jelleget kölcsönözne. Nem lehet rá azt mondani, mint a lángelmékre, hogy csak magához hasonlít. Ellenkezőleg, néhol nagyon is meglátszik rajta egy-egy nagy költő befolyása, bár nem a tartalomban, hanem csak a hangulatban. Ő nem kölcsönöz, hanem hagyja meghalni magát. Soha sem alázza le tehetségét odáig, hogy a más fájával tüzeljen, hanem azt megteszi, hogy saját szövétnekét néha a másénál gyújtja meg; de ez a láng aztán a saját anyagjából táplálkozik. Szóval, amit kívülről vesz fel, az mind felolvad önbensejében, s az egész gyűjteményben csak két kópiát vettünk észre: „Az éjről“ czíműt, (melynek előképe Petőfi „Felhői“ közt van, csakhogy epigrammáibb formában,) és „A párbaj előtt“ írt költeményt, mely Lermontoffra emlékeztet, a nélkül, hogy a gondolatok hasonlók lennének. Legtöbb befolyással volt Gyulaira a népköltészet : ez ősforrás, melyből minden egészséges elme szeret meríteni. Gyulai azonban nem a népdalok forrásából merített, hanem — elbeszélői hajlamánál fogva — a regékből, tréfákból, népmesékből, melyeket gyakran egész tartalmukban átvesz, hogy művészi formába öntse, sokszor kitűnő sikerrel. A „gyermek-mesék“ például a naiv költészet kitűnő termékeit képezik s a „Krisztus és a madarak,“ (hogy csak egyet említsünk,) oly szépen van versbe öntve, hogy e nemű legszebb rövid mesénket képezi. Hasonlóan „Az igazság és hamisság“ allegóriája. „A gonosz mostoha“ e hosszabb népmese, szintén kitünőleg van elbeszélve, bár vannak benne fölösleges sorok is. A naiv hangot átalában költőnk sokszor kitünőleg tudja eltalálni, s „Géza urfi“-jában egy kedves kis életképbe tömöríti a gyermekvilág egész kedves pajkosságát. A „Bölcsődalok“ is, melyeken egy a „naiv“ iránt érzéketlen író nemrég annyira megbotránkozott, eltalált kifejezései az anya vagy apa kedveskedésének kis csecsemőjével szemben. Hogy mindjárt az ily fajú műveken kezdjük: oka az, mert az e fajta termékek sokkal ritkábbak nálunk, mint a hazafias vagy szerelmi dalok. Gyulai a szerelem és honszeretet költeményeiben leginkább hangulata által hat meg bennünket. Nagy szenvedély nem lobog benne, de érzése mindig meleg és tiszta. Nem hajhász soha eredetiséget, hanem önmagát énekli: érzéseit, élményeit. Azt látszik tartani: a költészetben elég szép az mindig, ami igaz. Semmi szenvelgés nincs tehát benne, nem akarván többnek látszani, mint ami valóban. Lyrai verseinek hibájaként említi egyik ítészünk, hogy „a személyes élmény jellegét hordják magukon.“ Nézetünk szerint, ez magában véve még nem hiba. A költő hatalma ép abban áll, hogy saját személyes élményeit is úgy tudja kifejezni, hogy azok átalános érdekűvé válnak. Ép az teszi Gyulai költészetét is valódi lyrai szelleművé , mert magát énekli, segély nélkül, őszintén. Még kedvencz költőiből sem a legszebb műveket fordítja le, hanem azokat, melyek saját hangulatát vagy sorsát példázzák. Midőn elhagyatva él , Heine „Rosz álom“-ját fordítja; midőn a letiport haza felett kesereg : Heine „1849 októberében“ czímű versét : „Szegény magyar halálba dűl, Szabadság végső vára veszve;“ midőn hirlapszerkesztői gondok közt él s megismerkedik a közönség ízlésével : Lermontoff „A szerkesztő, olvasó és költő“ eszmeteljes dialógjait; midőn megtalálja a fiatal leányt, kit a végzet neki szánt : Béranger „Mi szép, mi kedves“ chansonját, e betűkkel festette kedves arczképét; midőn a házasság benső örömét élvezi: Göthe „Valódi élv“-ét, (mely nézetünk szerint, egész irodalmunkban a legsikerültebb Göthe-fordítás ;) midőn ez évben összeszedi költeményeit s mintegy friss kedvet kap újra írni : Beranger „Hivatásom“ dalát — „De istenem sugalta, Dalolj, dalolj fiam!“ — E fordításokból is meglátszik, hogy Gyulai a külföldi költőkből szintén mindig csak saját bensejének tükreit válogatá ki; hogy egy szóval, ő önmagát kívánta mindig visszatükrözni költeményeiben. Ez azonban épen elég, kivált oly természetnél, mely fogékony a benyomásokra. Nem csak a szerelem hatott rá, hanem még inkább a haza sorsa. Az első mű, mely minket e kötetben megragadt, a tizedik. Czime „Májusban.“ Költői melegség árad belőle : „Csak mondhassák : virágoztam, szerettem. Hajnal és holdfény ragyogott felettem, Enyhültem csókon, harmaton, S hulló levél közt, szélvészek zajában, Oh szép tavasz, te rólad álmodom.“ De nem álmodozik sokáig. Az 1848 elszánt lelkesedése lepi meg : „Inkább halál, mint gyáva élet, Igen, vesszünk, ha veszni kell, De küzdjünk mig csak egy magyar lesz, És vérezzünk dicsően el. Lesz legalább a történetben Rólunk egy nagy emlékezet: Egy büszke nép élt meggyalázva, De dicsőn halt, mint született.“ A honvéd vitézséget nem szóvirágokban, hazafi dicsekvés közt festi, mint annyian, hanem ama három verszakos életképben, a „Hadnagy uram“ ban, melyet a nép — ama sajátszerü ösztönnel, mely mindjárt megismerteti vele a kiválóan sikerültet — rögtön közdalul fogadott el. A „Székelyek“ vitézségét sajátszerü humoros keretben irja le. Világos utáni első műve: „A honvéd kedvese“ egy románcz, mely nem tartozik jobb munkái közé. Annál szebb a „Pál gazda,“ mely tömör, rövidséggel fest egy elbusult embert, kit nem vigasztal a tavasz virága, zöldülő fája, mert a virág fia sírján nő, a fára öcscse volt akasztva, s mert azok, akik meghaltak a hazáért „hiába haltak meg!“ Éveken át a hazafibú képeivel találkozunk, vegyítve a szerelem dalaival, melyeken szintén mély busongás vegyül. Kitűnő művei e korból: az „Úti emlék“, „A bujdosó“ (Jománcz-féle,) a „Szüreten“, melyben az 1851-diki közhangulat oly mesterileg van festve: „sem tréfa, sem mosoly“ — „sok a sír a völgyeken!“ Szerelmi dalai között a „Szeretnélek még egyszer látni“ tűnik ki, tökélyes formája, egyszerű és megható képei, valamint élénk fájdalmai heve által. De a „Honfibú“ („Az ifjúság megvénül bennem“) uralkodik főleg kedélyén, s még akkor is, midőn az új szerelem, a boldog család élet meleg sugara éri szivét, akkor is így énekel fiata nejéhez: „Szeress édes Marim, és taníts feledni, Ha a honfibat is elfeledni lehet, Engem csak szerelted tud boldoggá tenni, Ha boldog lehetne, ki hazát veszített.“ Családi boldogsága nem fedi el szemei elöl a haza gyászsorsát, s 1859-ben, midőn „Horatius olvasásakor“ egy emelkedett szellemű ódát ír, a rómaiak Phillipsjét a mi Világosunkkal köti össze, biztatva szivét, hogy ha ijeszti is „a kétség rémes árnya“—azért csak szenvedjen, lágyjon és reméljen! Egészen kétségbeesett sohasem tud lenni, mint néha Tompa, ki fájdalmaiban a hazát sokszor örökre vesztettnek „hivé.“ Az újra megindult politikai pezsgés egy uj hangot erősebben ébreszte fel költőnkben : a satyráét. „A Széchenyieskedők“-et 1863-ban írta. Eltalált portréit k vannak benne, de az egész művet csak az élvezheti igazán, ki közelről ismeri a széchenyieskedés „gyászvitézeit.“ „A népszerűség“ maradandóbb érdekű. Utóbbi művei közül három különösen szép : „Az éji látogatás“, e megható bensőséggel irt kép, midőn az atya fölkel sírjából, s haza megy éjjel, hogy gyermekeiről gondoskodjék . „Az akáczfák alatt“, melyen növekvő gyermekei közt elveszett neje, „e legjobb nő“ után sóvárog , ha csak egyszer is láthatná még arczát, s a „Romhány !“ czimü töredék, egy nagyobb költői beszély érdekes első éneke. Az utósó művek közt van egy pár politikus vers is : „A táblabiró“, kinek „Pest megye az országa“, s egy életlapba való s először ott is közölt személyes epigramm, melyekre csak azt a megjegyzést tesszük , hogy míg a költőnek mindig szárnyat ad az átalános politikai szellem átérezése, addig a pártszempontok rendesen csak kisebbítik, mert prózát vegyítnek ihletébe. Azonban, még ha néha a pártpolitika uszályát ragadja is meg a költő , egész működését nem szabad politikai szempontból ítélni meg, s így mellőzve ez évődő apróságokat, Gyulai összes költeményeit elismeréssel ajánlhatjuk az olvasó világnak, miután ő valódi költő, ki mély bensőséggel, megható hangulattal és a formák művészetével bir. Ollivier, Pest, deczember 2. Ma épen 18 éve, hogy Napóleon elkövető a legnagyobb bűnt, a szabadság-gyilkosságot,— megölte azt az alkotmányban, egy nemzet képviselőiben, vérbe fojtá szavát, békába szoritá dobogását s egy millió katona vasmarkával tartá fenn azt a rendet — mely Varsóban uralkodik. 18 évet élt át a franczia nemzet a szolgaság fejlődésében, minden tagján békával, csak gondolatra volt szabad. És a gondolat felszabaditá. Kinos — sisiplinisi munka volt az, sisiplinisi az erőfeszítésben, de nem az eredményben, mert bár sok vér, köny és fáradság, nagy hátramaradás árán, de mégis kivívta szabadságát, vagy legalább az arra vezető utat. | |Ez a gondolat győzelme, az eszme hatalma. A dicsőség az eszméé,de az érdem a bajnokoké. S e bajnokok egyik elseje az, ki most a helyzet ura : Emile Ollivier. December 2-át most már nemcsak a Bandinok és Cavaignacok emléke tölti be, nemcsak a gyász negatív gyötrelme hangzik Párisban, hanem egy átalakulás hatalmas vajúdása is, mely átalakulás főtényezője: Ollivier. E nevet nem csak mi, hanem még a féltékeny franczia nemzet is egész az utóbbi időkig, a democratia és szabadság nevével köté össze s csak a pártszenvedély legutóbbi forgó szele boritá, mocskolást is be, de csak rövid időre, mert a zivatar lecsillapulta után a legelső alak, mely feltűnik, s mely felé a franczia képviselők többsége úgy látszik egész bizalommal fordul: az Ollivieré. Ő az „öt“ közül való, kik 1863-ban a törvényhozói estdékei közt ugyan, de legalább a törvényhozás templomában nyíltan kezdék meg a törvény fegyverével Napóleon zsarnoksága ellen azt a harczot, melyet addig a franczia nemzet csak titkon folytatott — a gyűlölet fegyverével. A titánok harcza volt ez, — a szónoklat terén. A jog ékesszólása sebet ejtett a zsarnokon és életet öntött a nemzetbe, a bajnokok sora szaporodott s most számuk: „légió.“ De a lángok magasabbra csaptak, mint a hogy a lángra gyujtók akarák, s már már közel volt a veszély, hogy a zsarnokság purgatóriuma helyett, a szabadság bajnokainak máglyája lesz az. Eddig a franczia nemzetnél legalább igy volt, mert ez még szenvedélyeiben is logikus, de most az egyszer nem. Elfojtá, vagy jobban mondva, mérséklé a szenvedély lángjait — nem a zsarnok vérontása, hanem a szabadság bajnokainak — szava. A szó gyújtott és a szó oltott. — Fényesen czáfolják e tények azon magukat „practicu- sok“-nak nevezni szerető államférfiakat, kik a szavakat ,,üresekének szeretik nevezni, s azt hirdetik, hogy az elvek védelme, ha csak szóval történik, hiú, terméketlen munka. Ollivier is gyújtott, de ő is oltott. S most ott áll egy nemzettel szemben, melynek szenvedélye csak imént megkövező, s mely most a hatalom polczára akarja emelni, és a zsarnokokkal szemben, mely „forradalmárnak“ tartá, gyűlölé,és most azon félelemmel fordul feléje, hogy ha meg nem menti, veszve van. Napoleon trónbeszéde feltárja e helyzetet, melynek — bár sok megszorítással és torzított alakban — alapeszméi azon álláspontot foglalják el, melyről Ollivier évek óta intéző támadásait. A személyes kormánynak vége, s a Parlamentarismus fogadtatott el Napoleon, a „coup d‘etat“ bűnöse által, s a millió szurony ura az egyszerű demokrata lábaihoz teszi zsarnokságának minden fegyverét, s abdikál a jog és szabadság részére, — ezt a szónak lehet köszönni, ez a gondolat, az eszme győzelme. Olliviertől most sok függ a jövő fejlődése tekintetében, s ha némely dolgokban nem eléggé határozott is, de az áll, hogy szabadelvű és democrata. Most pártalakítással foglalkozik, és a „császárral — a Parlamentarismus“ jelszó alatt akarja megalakítani azt a többséget, melyből a ,,szabadságra a rend által“ vezető kormány keletkezzék s nyerje támogatását. A pártalakító gyűlésen még egy fontos nyilatkozatot tett Ollivier: ő a September 8-iki senatus consultumot elfogadja alapul, s „annak szabadelvű politikáját akarja alkalmazni, védni és kifejteni.“ Ez álláspont történelmileg és logikailag jogosult, de a szabadság és democratia érdekének csak akkor fog megfelelni, ha több erőt fordít ,,a kifejtés“re a szabadság, mint az „alkalmazásira a rend érdekében,, annál inkább, mert a „császárság“ és „parlamentáris“ összeférhetősége iránt felmerült kételyeket csak szabadelvűség által lehet megcáfolni. Sikerülni fog-e az neki ? Mi kétkedünk, de átmenetesen lehet. Olliviernál demokratább és szabadelvűbb ember elég van Francziaországban, de ezek, mert a császár velük kezet fogni nem akar, csak forradalom által valósíthatnák terveiket. Ollivier ezt békés utón kísérli meg, s mert a szabadság érdekében kísérlete hasznos, a fejlődés szempontjából álláspontja következetes és igazolt — ezért csak üdvözölni tudjuk őt. A jó a jobbnak ellensége, de ha most még nem lehetséges a „jobb“ — nem politikus, aki a „jót“ el nem fogadja. Ollivier személyes elveiben nem látjuk meg a „democratia és szabadság teljes diadalát.“ De személyében győz a democratia annyiban , amennyiben arra a térre vitetik Francziaország államfejlődése, melyen egyedül valósítható a szabadság és democratia, s ez a nemzetnek önmaga általi kormánya. Ollivier nem czél, hanem att, s hogy jó út, bizonyítja összes publicistái működése, melyet e név alatt adott ki „Liberté et democratic.“ Hegedűs Sándor. Pest, decz. 2. (xv.) A „Wanderer“ egy risanói levelében érdekes részleteket hoz a Dalmácziában levő csapatok állapotáról. Auersperg tábornok — úgymond a W. — egész törzskarával, mely minden málha nélkül érkezett vissza Cattaróba — tapintatlanságuk által roppant sok katonát áldoztak. E veszteség az operáló csapatokat igen demoralizálta. Ezen hadimunkálatok alkalmává aránytalanul sok tiszt esett el; úgy látszik, hogy a felkelők golyóik számára a tisztekben kerestek biztos czélpontot. A risano-dragalji vonalon őrházak építtetnek ugyan, de fából, és ezek, egyrészt kicsinységük, másrészt csekély védelmi képességük folytán nem sokat fognak használni. És ha tavaszszal megkezdetnek az operatiók, 12 ezred hadilábon sem lesz elégséges a felkelők legyőzésére. A főhadiszállás veszteségét újabban 70 málházott öszvérre teszik. Igen értékes térképek és helyszínrajzok vesztek el ez alkalommal, amelyek általában e hegyek közt a hadimunkálatoknak alapul szolgáltak. A főhadiszállással a felkelők kezeibe esett volt a titkos irás kulcsa is, mely szerint a főparancsnok által a hadügyminisztériumnak jelentések tétettek, és ez volt oka annak is, hogy jó hosszú ideig nem tudtak semmit a hadügyminisztériumban a dalmát állapotokról. A törzskar lovai, egyenruhái, és a harczosoknak szánt érdemrendek mind odavesztek. Az ütközetekben elesettek még ott fekszenek a hegyek közt; nem temettettek el, úgy, hogy a kigőzölgés miatt könnyen ragály támadhat. A csapatok, melyek több napon át a szabadban táboroztak, kitéve a hűvös éjnek, igen sokat vesztettek. Szánalom volt reájuk nézni, a különben ép, deli alkotású férfiakra, midőn visszaérkeztek az expeditióból. A capatok egészen ki vannak merülve és éhezve, lábbelijük a rosz utakon foszlányokba szakadt, fehér ruhát 15 nap óta nem válthattak és nem is száríthattak. A tisztek kimondása szerint még néhány napi fáradalom tönkre tette volna tökéletesen a csapatokat. Éjjel-nappal menniük kellett, őrt álltak és különösen azon csapatok, melyek a Knezlac, Cerkvice és Risano melletti magaslatokat járták elfoglalva, sokat szenvedtek vízhiányban. Különösen sokat szenvedett a magyarországi Albrecht férg ezred, melynek parancsnoka szintén elfogatott, de hű katonái által kimentetett a felkelők körmei közül. Ennek az ezrednek jutott az utóbbi expeditió alkalmával az oroszlán rész. Egy osztálya ugyanis a Zagvopdaki magaslat ostromlására rendeltetett. Egy zászlóalj képezte az egész ostromló tömeget, s ez is a lehető legügyetlenebbül volt kivéve. Az osztrák haditudomány ostoba theoriája az „intakt reservákról“ itt is foganatba vétetett a parancsnokok által, s az eredmény az lett, hogy a zászlóalj, mely ha egyszerre alkalmaztatik a zagvozdaki magaslaton positiót foglalt felkelők ellen, valószínűleg elveri őket onnan, századonként, apránként vezetett vissza. Három századból nem maradt több meg, mint 160 ember. Ehhez járult, hogy az említett ostrom alkalmával e zászlóalj teljesen egymagára volt hagyatva. A többi hadoszlopok igen közel álltak hozzá, de csodálatos, hogy nem találták szükségesnek megsegíteni a halállal küzdő zászlóaljat. Újabb hírek szerint a csapatok a Zuppában is Braknál vesztettek a felkelőkkel szemben. A Zuppában a „N. fr. Presse“ tudósítása szerint 300 ház lett a lángok áldozata. Hogy minő „rendezett visszavonulás“ lehetett a visszavonulás Krivoscieból, sejteni lehet abból, hogy a sebesültek és elesettek ott hagyattak, s ez utóbbiak nem temettettek el.Csak az Albrecht félig ezred hozta vissza négy elesett tisztjét, akik Cattaroban nov. 24-én eltemettettek. A hullák borzasztóan összevissza voltak marczauffolva : le volt vágva orruk, ajkuk és álkapctájuk. Tegnap tábornoki értekezlet tartatott Bécsben a dalmát ügyben. Bécsi hírek szerint a kifékítési kísérlet az operatiók szünetelése alatt elhatároztatott. A nézetek különösen egy modusban egyeznek meg: a dalmátiai tartományi gyűlés ugyanis azonnal össze volna hívandó; ez felhitnek terjesztene egy javaslatot elé,minő módon volnának a dalmát felkelésnek oka. Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva.