A Hon, 1870. június (8. évfolyam, 124-146. szám)
1870-06-01 / 124. szám
kiadás. 124. szám. VIII. évfolyam. Pest, 1870. Szerda, junius I. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ..... 1 frt. 85 kr. 3 hónapra . . . . 5 „ 50 „ 6 hónapra.......................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint .......................30 kr. Az előfizetést az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján, történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! NAPILAP: lS3áSíIJm»M2MüWMtMtn3I353tJiöi58ii!K&^^ Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási iij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bédegdij minden beitatásért • . oO „ Terjedelmies hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételük alatt vétetnek föl. •— Nyilt-töri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. jpSp- Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési árak „A HON" april—júniusi évnegyedére. April— júniusi évnegyedre . 5 frt 50 kr. April—septemberi félévre .11 „ — » April—decz. 3 negyedévre . 16 „ 50 „ Az esti kiadás postai különktldéseért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, martius hóban 1870. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 31 Elvek és tények. A helyzet válságos. A Lajthán túl, minden nyílt forrongásban van, és nálunk is napról napra mutatkoznak a válság jelei, úgy a kormányban, mint az országgyűlésen és azon kívül. Hogy e válság nem a reactio, hanem a szabadság győzelmével végződjék : ez nem csak a kormány magtartásától függ, erre mindenik pártnak befolyása lehet, és ha feladatát nem csak a „ma“, kaleidoskopszerűleg változó esélyei, hanem hazánk jelenét és jövőjét egyaránt felölelő magasabb politikai elvek szerint akarja felfogni, befolyással kell is lennie. Hogy a kormány mily irányban halad, arról nem csak az ellenzék, de maga a jobboldal is kezd napról napra mindinkább meggyőződni. Az ellenzék egyik feladata e meggyőződést úgy az országban, mint az országgyűlésen terjeszteni, érvényre juttatni. Ha rendes, alkotmányos és parlamenti viszonyok közt lennénk , azt mondanám, hogy ez az ellenzéknek egyedüli feladata. De a mi viszonyaink sem rendesek, sem az alkotmányosság és Parlamentarismus követelményeinek meg nem felelnek. Fő oka ennek igen természetesen a kiegyezés modalitása, mely az országgyűlés leglényegesebb teendőit egy sem alkotmányos, sem parlamenti testületre , a delegatióra ruházza. De van e helyzet számtalan vészes következményei között, egy különösen parlamentáris szempontból káros, és ez az , hogy kényszertöbbség uralkodik nálunk. E többség nem haladhat előre a szabadelvűség felé, mert minden lépése, az ébredő nemzet kezébe egy-egy szellemi vagy anyagi fegyvert adna: alapjának, létokának , a kiegyezésnek megtámadására. Nem lehet szabadelvű, mert akkor öngyilkos lenne, sőt nem csak a főpontokban, elvekben, de még csak a legkisebb részletekben sem engedhet az ellenzék jogos követeléseinek, mert minden engedékenység által heterogén elemei közül valamelyiket sértené, magától eltaszítná, s ismét öngyilkos lenne. S így „engesztelhetetlensége“ által sérti azt az elemet kebelében, mely a legtürékenyebb : a szabadelvűeket. Mikor ezek jármukat lerázzák, a pártnak vége van. Mikor ezek hozzánk csatlakoznak, mi kormányra jutunk. De míg ez bekövetkeznék, mit kell tennünk nekünk? És mit kell főleg azért tennünk, hogy ez bekövetkezzék ? Két nézet van. Az egyik maradni akar alkotmányos és parlamenti ellenzék, a nem alkotmányos és nem parlamenti viszonyok közt is. Tudományos szempontból felvéve teljesen jogosult, mert az ellenzék hivatása nem lehet az, amiért a kormány van: a pozitív munka; az ellenzéki elv, mely csak akkor testesülhet meg, ha a kormány teste felbomlott. Sőt helyzetünkben még indokolt is, mert a merev és „engesztelhetetlen“ (úgy hiszem e nevet kiérdemelték) többséggel szembe az egyszerű „Nem“ és a hosszas munkával járó dolgozat egy sorsban részesül: a leszavaztatásban. De ha tudományos szempontból jogosult és helyzetünkben indokolt is e nézet, és ez irány, nem kevésbé helyes politikai szempontokból és nem kevésbé indokolt épen helyzetünk által a másik nézet is, csak időszerű legyen. Ha csak arra lennénk tekintettel, mit lehet keresztülvinni, akkor nem kellett volna soha egy beszédet sem tartani, egy czikket se írni, egy munkálatban sem részt venni, hanem csak mindig csak egy szót kellett volna hangoztatni egy szót, mely hangozzék át a hazán mindaddig, míg az rá megfelel, és e szó: „Nem.“ Ezt kellett volna mondani mindaddig, míg az ország azt mondta volna rá. ..Igen.” Nem így tettünk. Miért? Mert dolgozni akartunk a jövőnek, képviselőink nem a miniszterek és jobboldal süket füleinek beszéltek, hanem beszéltek az országnak, a nemzetnek. Tollal és tettel nem azért küzdő pártunk nagyja és kicsinye, hogy a kormánynak, közlönyeinek és pártjának alkalmat szolgáltassanak: a rágalom és gyanúsítás, a gúny és nevetség, a fennhéjázás és alattomosság különbnél különb szólásformáit és posituráit kitalálni, kárörömmel és lelki megnyugvással és gyönyörrel reánk alkalmazni, hanem küzdött a nemzetért a nemzet által, szitá azt a lassú lángot, mely a nemzeti öntudatot táplálta és melyre a merev jobboldal reactionárius Schwindelei-ja csak a szelet hajtja, hogy egykor a pártot és a kormányt felemészsze, és e lángnak mi legyünk phenne. A kormány élt a jelennek a jövőből; mi éltünk a jövőnek a jelenből. A kormány , hogy valamit produkáljon, emésztő jövőnket; mi, hogy a jövőből valami legyen, felhasználtuk a jelent. De felhasználtuk-e eléggé? — Nem.— Mit kell hát tennünk még ? — Felhasználni, kiaknázni a jelen minden perezét, minden alkalmat és elemét, a jövő érdekében. A jobboldal szabadelvű elemeitől tényeket követelünk, hogy meggyőződjünk szabadelvűségekről , kimutatjuk neki az alkalmat és módot, a midőn és a hogy meggyőzhet arról minket. Ez helyesen van. — De mi meg előzzük meg a hasonló ajánlatot, és minden alkalommal, minden perezben tények által mutassuk meg szabadelvűségünket. Van programmunk, és pártunk országgyűlési beszédeiben feltalálhatni annak szabadelvű alkalmazását az egyes kérdésekben. Aki magának azt a fáradságot venné, hogy a képviselőink beszédeiben lévő elszórt pozitív elemeket egybegyűjtve, az általuk ajánlott módosításokat és a kormány javaslat meghagyott részeit öszszeállítsa, tiszta képet alkothatna magának minden felmerülő kérdésben, pártunk törekvéseiről, irányáról. Pártunk e fáradságtól a közönséget megkímélhetné egy javaslat által. Előnye lenne, hogy nem egyéni szempontból lenne összeállítva, és nem kellene értelmét találgatni. Dolgoznék ugyan a jelenben hiában, de dolgoznék a jövőnek. Nem azt teszi ez, hogy egy javaslat mindig alkalmazható és kötelező lenne. Egyáltalában nem! Csak komoly szándékaink és meggyőződésünk őszinteségének egyik záloga lenne ez — semmi más. Csak így vonhat az ország közvéleménye parallellát a két párt közt, csak így választhat közöttük szabadon , mert a valami és a semmi közt választani nem lehet. Most nálunk az ellenzéknek nemcsak saját kötelességét kell teljesítenie, hanem a kormányét is; nem a jobboldal kormányáét, mely csak pártja reactionárius elemeinek engedelmeskedik javaslataiban, hanem a közvélemény kormányáét,melynek kormányoznia kellene ugyan tény-eg is, de miután ez most nem lehet, kormányozzon legalább erkölcsileg. Egy hasonlattal élek. Forradalmi időkben két kormány van: egy tényleges, melynek mindenki csak kényszerből engedelmeskedik, és egy másik, melynek katonája nincs, de melynek mégis mindenki engedelmeskedik, attól veszi az irányt. Ez lenne baloldali kormány most, míg egyéb nem lehet. Követeli ez eljárást pártunk ereje és határozottsága , valamint győzelme is. Ezt nem magyarázom bővebben, csak egy esetet hozok fel megértésére annak , mit akarok ezzel mondani. Ha vasút és csatorna rendszerünk hálózata és kiépítési módja iránt határozott tervünk volna , akkor az egyes kormányjavaslatoknál nemcsak a másodrendű s talán csak technikai kérdésekkel foglalkoznánk, hanem tekintettel lévén a kamatbiztosítás és a kormány modalitásának jövőnk anyagi fejlődésére való káros befolyására, már ex principio akadályoznák meg a vészes rendszer terjedését, vagy legalább tiltakoznánk positív javaslatunk nevében az ellen. Hogy hitel és kölcsönügyünkben erre még pregnánsabb eseteket lehetne felhozni, azt nem is említem. Ekkor nem elégednénk meg azzal, amit eddig tettünk,hogy felkértük a kormányt: terjeszszen e tárgyban törvényjavaslatot a ház elé, hanem megtennék mi. A kiegyezéskor, vagy némileg a számvevőség kérdésében így jártunk el és nem is vált szégyenünkre. A municipiumok kérdésében is erős állásunk lesz — épen ezért. Minél magasabb szempontokra emelkedünk, minél nagyobb tért ölelünk fel hazánk jelenéből és jövőjéből, minél több irányban és minél több munkásságot fejtünk ki, annál szilárdabb lesz állásunk, annál biztosabb győzelmünk. Nem elég a kormány Achilles sarkát keresni, hogy megsértsük azt, fel kell találnunk minél előbb Archimedes pontját,mi TARCZA. Fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. NEGYEDIK KÖTET. (Folytatás.) Két gyermek. Evelina sajátságos divat idején érkezett Párába. Akkor volt ez, amikor Eugenia császárné letette a krinolint s monsignore Chigi, a pápai nuntius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek, hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg. A résznyelvű világ és megromlott hírlapirodalom azt a megjegyzést téve rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuntins urnak. A krinolin letevés epochalis dátuma még ugyan nincsen a naptárban a vörös betűs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam : restauratiót) idézett elő az egész hölgyvilágban. Sötét színű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek, jelentek meg a közhelyeken ; fekete ékszerek, nagy lánczok, olvasószerü kőszén gyöngysorok, kereszttel a végükön jöttek divatba. És a külső divattal a belső costume is öszhangzásba hozatott. A jó ízlés templomba járt, prédikácziót hallgatott. A hölgyközönség tanult elegantiával fohászkodni, és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit. A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intenzívebb hatása tényekben is nyilatkozott. Az elegáns urhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos czélokra; minek a szentszék védelmére toborzott lelkesült vitézek felpénze; elitélt igazhitű kegyes újságírók pénzbírságának helyrepótlása; székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó főpapok prófétai ellátása, mely magasztos czélokra a leghirhedettebb szépségei a salonoknak és színpadoknak nem csak ismerőik körében gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtajaiba perselylyel s a templom látogató közönségtől szedték bea kegyeletes filléreket. Kaufman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát nagyszerű tervének realizálására. S ezen kedély színezete a párisi divatvilágnak Evelina lelkületével egészen összetalálkozott. Párisba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami híres orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, amitől meggyógyult örökre. Evelinát nagyon elszomorító e veszteség. Úgy érezte, hogy most már senkié sincs akiért éljen. A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta boudokjában, kétfelül a pipere asztalhoz támasztva s minden héten kétszer kikocsizott a temetőbe, friss koszorúkat vinni sírkeresztjére. Őt tehát egészen szive szerint ragadta magával ez a vezeklési divat. Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Haendlt, mint az operaházban Verdit. Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt rendez saját salonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből valami nagyon kegyes czél fog előmozdítást szenvedni. Tán valami zuarcsapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom.Majd kiderül, hogy miért nem tudom ? Mikor legjobban töri a fejét a programm készítésén, berohan hozzá minden bejelentés nélkül nagy szeleburdisággal az ő régi kedvenc bohó pajtása, Árpád. Evelina rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kaczagva és átölelte. — Ah! maga nagy bohó ! Hát hol veszi magát itt egyszerre? — Járok a mesterségem után, szólt Árpád nevetve. Nézem, hová tehetném le a czimbalmomat, hogy egy concertet adhassak ? — Soha jobbkor ! Mintha csak hiva lett volna. De hát hogy akadt rám ? — No ugyan nagy mesterség önre ráakadni.Ha a színlapon meg nem találnám a nevét, meg kellene látnom a St.Eustache afficberein. — Hát hallott már engem ? — Mind a két helyen. A színpadon is meg a templomban is. Hanem mondhatom, hogy az utóbbi helyen nagyon drága az entrée. Amíg az operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem eresztett az a pénzszedő herczegasszony húsz frankon alul. — Oh maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Menynyiért kapható ? — Az a kérdés, hogy mire ? — Ne nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni ? Mennyiért zongorázik egy este ? — Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott át. — De hátha jótékony czélról van szó ? — Arra se ingyen, se pénzért! — No no! Micsoda beszéd ez. Maga cynic is ember! Hát senki iránt sem érez részvétet. A szegényekért nem tenne semmit? — Nekem van egy szegény asszonyom, akinek én mindennel tartozom: az az anyám. Minden garas, amit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az anyámnak azt, amit tőle elraboltak, s én a világnak adom mindazt, amivel bírok. Addig mindenem az anyámé. — No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem valami szép szent symphoniákat kell zongoráznia, Liszt miséjét, vagy Haendl oratóriumát. Mit ? Talán búogy valami római zuartoborzó concert készül ? — No igen. Én rendezem. — Én abból nem eszem. — De hát miért nem ? — Miért ? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok. — Óh maga, hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen ! — Nem ! nem tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon ellenkezésének, felszakitotta mellényét a keblén s azt kétfelé nyitva,oda mutatta Evelinának. — Látja ezt ? Veres ing volt rajta. Evelina féktelenül nevetett rajta. — E bizony veres inges lett! Még megérzem, hogy maga is elmegy garibaldistának. — El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném. — Hát ha aztán ellőnék a kezét, akkor mit csinálna? — Beállnék valami úrhölgyhöz házi koldusnak. Valaki csak eltartana. Ekkor Evelina egyszerre sírva fakadt. Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lette ? Odament hozzá, kérlelte, vígasztala , kérdezteből kiforgassuk azt. De e pont csak positivum lehet. Hegedűs Sándor. ------A lengyelekkel való egyeztetésről a legellentétesebb távirati hírek érkeznek Bécsből. Némelyek azt jelentik, hogy a kiegyezés teljesen sikerült, mások, hogy a galicziaiak nem nyervén meg a resolutióban formulázott követelményeket, elégedetlenül hagyták el Bécset. A végeredményt illetőleg az esti postával érkezett lapok sem nyilatkoznak elég világosan. Mindössze, amit megtudhatunk az, hogy Potocki a következő engedményekre nyilatkozott hajlandónak : 1. Egy külön minister Galiczia számára, ki a ministertanácsban, valahányszor ott galicziai ügyek kerülnek szőnyegre, consultativ votummal részt vesz, s a ministertanács ezirányu határozatait ellenjegyzi. 2. Galiczia teljes önkormányzatot nyer az iskolaügyekben, úgy hogy ezek tljesen a tartománygyűlés legislatiója alá esnek. 3. Galiczia némely elodázhatlan tartományi szükségletekre közoktatási és közigazgatási ügyekben egy bizonyos összeget nyer az államjövedelmekből. 4 A tartománygyűlés határozatai, amennyiben csakugyan a tartomány illetékessége alá tartozó ügyekben hozattak, s a formahibáktól mentesek, legközelebb mindenesetre szentesíttetni fognak. 5. Ami a galicziai resolutio 3-ik pontját illeti, mely leginkább a tartománygyűlés illetékességi körének meghatározására vonatkozik:a lengyelek általános egészben véve ugyanazon engedményeket nyerik, melyet nekik e tekintetben a Rechbauerféle javaslat enged. Visszautasittatott Galicziának a resolutió I* czikkében formulázott különleges állása : Ennek folytán a lengyelektől megtagadtatott: 1. A felelős tartományi kormány. 2. Galiczia pénzügyi viszonyának rendezése a birodalommal szemben, azon módon, amint azt a resolutio, vagy fusionali programm követelte. Ez utóbbiban Galiczia külön quótával kívánt járulni az összállami költségekhez. A direct választások tekintetében Potocki nem hajlandó Galicziával kivételt tenni. A Pr. szerint galicziai ministernek gr. Wodzicki Lajos, helytartónak pedig Grocholski lenne kiszemelve. A brassóvidéki székelyek, Brassótól északkeletre, a Tatrang vize mellékén és egészen az ország határszéleire szolgálva fekszik azon hét helység (Hosszufalu, Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Tatrang, Zajzon és Purkerecz) melyekről e vidékieket „hétfalusiaknak“ is szokták nevezni. Eredetileg ide bevonult székelyek , kiejtésökre legközelebb állók a moldvai csángókhoz. Szorgalmas becsületes nép, mely nyelvét, nemzetiségét a századokon át reájok gyakorolt nyomás daczára is fentartotta, s bár rendszeresen szegényitettek,iskoláit, közmiveltségi eszközeit képes volt máig tűrhető állapotban fentartani. Ama kérdésre: hogyan kerültek ezen falu székely lakói a szász földre, — hazánk történetkönyve felel. A szászok, kik saját fennen hangzó állításuk szerint „ad retinendam coronam“, (az ország fentartására) de tulajdonképen, mint a németalföldi tengerelöntések miatt Szászországba menekült bujdosó nép, a mongolok által teljesen elpusztított alsó erdélyi vidékek benépesítésére vonattak be s telepíttettek le ide; inkább a béke, mint a harcz népei lévén, nem látszottak eléggé alkalmasoknak a terhes és sok önfeláldozást igénylő végőri szolgálatra. Ezért már korábban a harcziasabb székely törzsből is néhány ezer embert telepítettek királyaink a végvidék megerősítésére. Kitűnik ez különösen II-ik Endre királyunknak egy adományleveléből 1211-ből, midőn ezen hét falut és vidékét oly föltétel mellett adományozza a német lovagrendnek, hogy ez Törcsvár erődöt a fenyegető kunok s más netalán betörést kisérlő népek ellen fölépítvén, eme föld népét vár és végőri szolgálatra alkalmaztassa, tőlök azonban mint szabad földiektől semmi adót nem szedhet. Ez okmány tiszta fényt vet e föld lakóinak jogi helyzetére, melynek nyomán kiviláglik,hogy azok a törvényeinkben szabatosan körülirott „milites castrenses“ek várhoz tartozó katonák sorába tartoztak, s végöri szolgálatokon és az illető várakban tett őrségi kötelességeken kívül egyébbel nem tartoztak. A német lovagrend, melynek tilos szelmeiről hazai történelmünk bő adatokat nyújt, birtokaitól megfoszlatván, a határőrvidéki és végvári szolgálatot a magára hagyott nép nagy áldozatokkal teljesité Nagy Lajos királyunkig. E nagy királyunk 1377-ben oláhországi táborozásából hazatérvén, a végvárakat s ezek között Törcsvárát is, melyet a lovagrend különben is csak fából épitett volt, igen romi adózott és véd képtelen állapotban találta, ugyanazért e várat és annak környékét azon föltétel alatt,hogy azt kőből szilárdan fölépítsék a brassaiaknak adományozta, — a kapitányság kinevezési jogának és a nép eddigi szolgálmányainak fentartása mellett. De már Zsigmond történetileg ismert örökös pénzszükségben szenvedvén, a várat és vidékét Brassónak újra zálogba veti, s a földet magát is Brassó vidékéhez csatolja; a nép eddigi szabadságát és jogait azonban oklevelileg kikötvén. De miután a kapitányság kinevezési jogairól lemondott, a szolgálattevő nép ez idő óta ki volt téve több tekintetben a brassói élelmes tanács kényének és terjeszkedési vágyainak, kik már a gyáva és pénztelen II. Ulászlónál kieszközlik,hogy Törcsvár az ország törvényei ellenére a tiszta fiscalitások sorából kitörültessék. A nemzeti fejedelmek alatt a székely határőrök sorsa valamivel jobbra fordult, de ezek uralmának megszűnte után a brassóiak minden erejüket oda irányozták, hogy a határőröket mint jobbágyokat tüntessék fel, mit részint erőszakos eljárásokkal részint apró úrbéri szolgálmányok kedvező színben behozásával több tekintetben el is értek. A népet lassankint apró taxák és datlok adására vették; külsőségeiket rendre foglalgatták, havasaiktól, erdeiktöl megfoszták s végül saját okmányaikban folyton mint úrbéreseikről kezdettek beszélni. Mig 1772-ben egy kormányrendelet megtiltja a brassóiaknak azon erőszakos foglalásokat s az úrbéri kötelezettségre szorítást tiszti viszaélésnek nevezi, ugyanez kimondja, hogy csak jóslántokból vállaltak el a törvény ereje szerint nem kötelező úrbéri szolgálmányokat annak daczára már 1780-ban képes volt Brassó odavinni a dolgot, hogy hét falu lakosai részére már urbariális szabványokat adjanak ki. A hatalmas gazdag város igy törvénytelen jogaiba megerősödvén, visszaéléseit annyira vitte, hogy e községek erdőit, havasait elfoglalta; papot, tanitót, falusi elöljárókat a városi magistratus nevez nekik és a 22 ezer lakos birtokában csak 4000 holdnyi szántó s mintegy kétannyi legelő marad; úgy, hogy marháikat Oláhországba kell hajtaniok legeltetés végett. S annak daczára, hogy még 1782-ben maga a kormányrendelet szóról szóra azt mondja: „hogy miután sem régi sem új urbariális szabályok (a vidékre nézve) nem léteznek, melyből a panaszlék helyzete vagy a szolgálat módja és mértéke kitűnjék stb. — a brassóiak kivitték, hogy a nép valóságos jobbágyság gyanánt leigáztassék és jogaitól megfosztassék. Ezenkívül már parasztszolgálat és adófizetés szerepelnek. A fennebb röviden előadottakból kitűnik, hogy a jogtalanul elnyomott határőrvidéki nép vagyonából kiforgatva, közigazgatásilag, sőt egyházilag és nemzeti-